Minden, ami a felszín alatt rejtőzik

Elme kontra Szív

imagesCAUXKTY4.jpg

A szív nem válogat. Nem nézi, hogy szeretete “tárgya” milyen nemű, milyen etnikumú, milyen korú, milyen társadalmi egzisztenciájú vagy milyen elkötelezettségben éli mindennapjait. A szív nem figyel a társadalom elvárásaira, csak önmaga vágyait hajtja. A szív csak szeretni akar, míg az elme számol a kockázatokkal is. Egyes választások nagyon sok harccal és lemondással járnak, s ezért az elme dönt a szív helyett. Hogy mennyire érte meg, hogy mit hagyott ki, hogy jó döntés volt-e vagy rossz, az csak hosszú évekkel később szokott kiderülni. Az elme csupán bizonyos alapelveket követ, melyeket mindig egy adott társadalmi közeg határoz meg.

Hogy mik ezek? Nos, a követezők. Azonos bőrszínű az azonos bőrszínűvel, férfi a nővel, azonos egzisztenciájú az azonos (vagy hasonló) egzisztenciájúval, azonos korosztály a vele hasonló vagy megegyező korosztállyal, független a függetlennel és sokáig lehetne még sorolni. Így megy ez már hosszú évszázadok óta. Olykor persze vannak kivételek, de a többség inkább nem megy bele komolyabb csatákba a társadalmi elvárásokkal szembe. Hajlamosak vagyunk lemondani dolgokról, személyekről, ha túl nagynak tűnik az áldozat, amit hoznunk kellene értük. Hajlamosak vagyunk belenyugodni egy látszólag stabilabb, de lelkileg nem annyira felemelő életbe, csak azért, hogy ne kelljen küzdenünk. A szívünket elcsitítjuk és testünket vetjük bele az élet élvezetibe. A játékból eközben kimarad a lélek. Előítéleteink határozzák meg életünk. Nehezen érthető, ha a szőke törékeny lány egy fekete bőrű, zömök fiúba lesz szerelmes. Nehezen fogadható el, ha egy fiatal fiú beleszeret egy nála húsz évvel idősebb nőbe. Nehezen tolerálható, ha két férfi, kéz a kézben, ne adj Isten csókolózva látható az utcán. Minden, ami nem megszokott közmegbotránkoztatást kelt. Elfogadhatatlannak vélünk dolgokat, mert nem értjük. Sokan képmutató módon saját mélyre ásott vágyaik miatt ítélkeznek mások felett. Amire ők nem voltak egykor képesek, mások megtették helyettük, és ez a felismerés olyannyira sokkolja őket, hogy végül egész lényük gyűlölködővé lényegül. Nehéz belátni, ha tévedtünk. S olykor egy egész élet leélése kell ahhoz, hogy rájöjjünk az a döntés, amit egykor meghoztunk, végül a boldogtalanság felé vezető útra vitt bennünket. Keserűség, düh, magány, a megannyi frusztráló érzés végül felszínre kerül. Aztán jön egy másik generáció, aki megmutatja ezt vagy azt tenni mégis lehet, és szabadon meghozott döntéseikért kirekesztik őket. Bátorságukat, érzelmeik nyílt felvállalását megbélyegzéssel és bizonyos fokú elhatárolódással “hálálja” meg a köz. A felháborodott személyek nagyobb részét képezik azok, akik eleve képtelenek feldogozni azt, hogy létezhet szerelem két teljesen különböző etnikumú vagy korosztályú ember közt. Nem értésük, korlátozott elképzelésük az életről, szintén a merev elutasításba torkollik. Hiszen annyi hal van a folyóban! Miért kellene pont ez, annak az embernek? Nem értik, ugyanakkor nem is láthatják, mi lakozik egy másik emberi szívben. Talán önnön szívük vágyát sem ismerik olyan jól. A társadalom egyértelműen annyit fogad be, amennyit belelát egy adott helyzetbe, azaz amennyire érzelmi intelligenciája képes. Ha egy fiatal lány idősebb férfival van együtt, az vagy apakomplexusos, vagy csak pénzéhes. A képlet egyszerűsítve! Még véletlenül se merül fel senkiben sem, hogy tényleg szíve vezette a lányt, mikor a másikat választotta társnak. A fiú is csak azért van fiúval, mert pusztán beteg. Nem lehet normális dolog, hogy egy másik fiút szeret. A sort sokáig lehetne folytatni azzal, hogy ki milyen előítéletet táplál másokkal szemben.

 Kevesen gondolnak bele abba, hogy bizony ezek az emberek, akik bátran felvállalták a világ előtt valamilyen fokú másságukat, mindent egy lapra tettek fel. Hiszen mindannyian ismerik a társadalom egyszerűsített elképzelését, az emberi létről és szerelemről. Ők kockáztattak, mert hitték, hogy szívük hangját fontos figyelembe venni. Amikor vállalták szerelmüket, vállalták azt is, hogy egyesek majd megbélyegzik őket. Tudták nem lesz könnyű menet. Ám tudták azt is, ha nem próbálják meg, végül majd ők is a gyűlölködök sorában fogják végezni. Esélyeket latolgatni a szerelem szárba szökkenése idején, pedig nem nagyon szokás. Csak belevág az ember, mert a szívét követi. Lehet, hogy hamar vége lesz a kapcsolatnak. Lehet, hogy nem élik túl a nehezebb napokat. Ám lehet az is, hogy egy életre szóló szerelmi szövetségesre találnak. Hogy közben a társadalomtól mit kapnak? Természetesen hideget, meleget egyaránt. Ám, ha a kapcsolat tartósnak bizonyul, végül nem tud senki semmi mást tenni, minthogy egész egyszerűen elfogadja a “lehetetlent”. Lassan beépül a mindennapokba a „furcsa páros” jelenléte és egy lépéssel közelebb kerülünk a tolerancia lényegi értelméhez.

Helló Világ!

Üdvözlet a(z) Cafeblog honlapon. Ez az első bejegyzés, amelyet a Cafeblog előkészített a honlap tulajdonosának. Törölhető, tetszőlegesen szerkeszthető, és már kezdődhet is a honlap tartalommal történő feltöltésének szép és fárasztó folyamata!
Sok sikert!

Egoista vágyak

untitled3.png

Álmok, vágyak, célok hajtanak bennünket, embereket. Valamiért a magasba törünk, hogy elérve és megszerezve az életünk további részét képezze. Maradandót akarunk alkotni, gyümölcsöző kapcsolatokra vágyunk és utódokat nemzünk, hogy fizikai testünk egy darabjából és szellemünkből is maradjon hátra valami.

Sok mindenre képesek vagyunk azért, hogy elérjük a hőn áhított álmainkat. Mindent megteszünk, hogy valami értékeset sajátunknak tudhassunk. Van, akinek másik fele megtalálása, van, akinek karrierje magasan szárnyalása, van, akinek egy megmászhatatlannak hitt hegy megmászása a célja. Mindenkinek mást jelent önmaga megvalósítása és egy értékes dolog vagy személy definiálása. Hiedelmeink, téves elképzeléseink, tulajdonlás iránti olthatatlan vágyunk, rögeszmés és abszolút elérhetetlen célokat kerget. Mert hiszen hiába szerezzük meg a szeretett személyt, ha azon rágódunk, vajon tényleg ő-e az, akit kerestünk. Hiába jutunk a karrierünk csúcsára, ha utána állandóan attól vannak rémálmaink, hogy a mélybe zuhanunk belőle. Minden törekvés, ami valami vagy valaki birtoklásáról szól, eleve bukásra van ítélve. Senki és semmi sem a tulajdonunk!

Akár tudomásul vesszük ezt, akár nem, ez így van. Ha ezt elfogadnánk, talán egy kicsit könnyebbé tennénk önmagunknak is elfogadni a tényt, hogy ugyan bármit, amit akarunk, megszerezhetünk, ugyanúgy ki is csusszanhat kezünk közül. Persze mindent, amit elérünk, tudni kell(ene) a lehető legjobban értékelni és szeretni. Tudnunk kellene megélni a jelen pillanatokat, és teljes szívvel a boldogságot is átölelni. Ehelyett azonban azon gyötrődünk, hogy, hogyan tarthatnánk fent egy-egy jó pillanatot hosszabb távon is. Jó lenne ugyan mindig boldognak, elégedettnek lenni, ám közben mindannyian változunk. Ami egyik nap óriási jelentőséggel bír az életünkben, egy másik napon már alig jelent valamit. A szerelmek elfakulhatnak, a karrier is háttérbe szorulhat akár egy gyermek születése nyomán, akár egészen más profán okból, a hegyet is egyre többen hódíthatják meg utánunk és újabb megmászhatatlannak hitt hegyről szerezhetünk tudomást. Minden, ami egykor annyi örömet okozott, halvány mosolyt érdemel csupán egy idő után. S ekkor új vágyak lépnek elő a régiek helyébe. A késztetés pedig változatlanul ugyanaz marad: Meghódítani valamit, magunkénak tudni és afelett uralkodni.

Mindaddig, amíg egoizmusunk és hatalmi vágyaink határozzák meg céljaink, elégedetlenek maradunk. Minél inkább tudatosítjuk magunkban, hogy semmi sem tart örökké, annál inkább tudunk majd a jelenben boldogok lenni. Élvezzük, amíg tart egy szerelem kibontakozása és közben vegyük tudomásul azt is, hogy megtörténhet, hogy egyszer majd a szerelmünk már mást fog szeretni vagy egész egyszerűen megszűnik szerelemmel szeretni bennünket. Ez nem katasztrófa, nem is ellenünk történő orv támadás, szimplán az örökös változó megmutatkozása. Mint ahogy a karrierben elért sikereink fenntartása sem egy állandóan hozható elem életünkben. Előfordul majd, hogy nem tudunk annyira jól prezentálni vagy egy új, másik kolléga lép a helyünkbe új elképzelésekkel, de ez sem azért lesz, mert már a mi munkánk nem értékes. Emberek vagyunk, hibázhatunk, de attól még jók leszünk mindig abban, ami minket naggyá tett. A cégek alapelve az állandó frissítés, az állandóan megújuló profil, de ez is egy természetes eleme csupán a fejlődésnek, amit mi magunk is olyannyira vágyunk. A hegyet is megmászhatják többen, de a sikert egyikük sem veheti már el tőlünk. Jöhetnek új hegyek, melyek újabb kihívások lesznek, s miknek megmászása újabb örömet okoz majd, de egy nap talán majd nem jutunk el a csúcsig, mert a testünk és mentális erőnk és ezeknek terhelhetősége is, mint minden megváltozik.

A változás örök. Ahogy nappal után éjjel jön, úgy a tél után tavasz. Minden és mindenki örökké változik. A kérdés az, hogy képesek vagyunk-e igényeinket ehhez az egyszerűnek tűnő alapelvhez igazítani? Képesek vagyunk-e “csupán” a jelenben élni? Képesek vagyunk-e önző okok nélkül “csak” örülni annak, hogy valaki egy kis időre vagy kicsivel tovább a szívét nekünk megnyitotta? Képesek vagyunk-e az egész utat örömmel megélni, nemcsak a csúcson egy pillanatra megállni? Képesek vagyunk-e egy-egy sikert igazán megélni? Én úgy látom magával a vágyaink, céljaink jelenben való megélésével vannak gondjaink. Az a baj, hogy elsiklunk az elért álmaink felett aratott győzelmünk felett. Nem tanultunk meg szívből élni és nem tanultuk meg racionálisan meghatározni határaink. Álmokat kergetünk, de megélni már nem tudjuk őket. Az utat is élvezni kellene, de mi erre nem vagyunk képesek. Csak a küzdelmet látjuk, nem magát a sokszor igenis gyönyörű ösvényt, ami a sikerhez vezet! Nem nézzük meg hová lépünk éppen, csak a cél lebeg lelki szemeink előtt. Elszalasztjuk a pillanatot, az akkor és mostot, ami valójában maga az Élet! Hiszen a múlt, már csak emlékeinkben létezik, éppen úgy, ahogyan a jövőnk is. A jelen az egyetlen, amiben állandóan élnünk kellene…

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!