Minden, ami a felszín alatt rejtőzik

Ősi ösztönök modern köntösben

brein-man-en-vrouw

Hogyan jutottunk odáig, hogy a finoman szólva, ledér nő kell a férfiaknak és a nők miért a vastag pénztárcájú férfiakra vadásznak? Szex centrikus világban élünk? Állati ösztöneink hajtanak bennünket?  A szerelem csupán civilizációs „betegség”? A fajfenntartás több tízezer éves tézise köszön vissza napjainkban? Hova lettek azok a nők, akiknek egy normális hátteret biztosító férfi az álmuk és hova tűntek azok a férfiak, akiket nem csak az ösztöneik hajtanak? Egyáltalán léteztek ilyen emberek valaha? A monogámia eleve egy halálra ítélt, elkeseredett próbálkozás? Miért fordulunk előbb vagy utóbb egy másik (azaz egy harmadik) fél felé? Mi lett a holtomiglan-holtodiglan fogalmával?

Az őskorban még egyszerű volt a képlet. A férfi vadászott, a nő gyereket nevelt. Egész életüket kitette az egymás iránti gondoskodás és az utódnevelés. Párválasztásukban az életben maradási és fajfenntartási ösztöneik domináltak. Szó nem volt szerelemről, csupán pragmatikus érdekekről. Nem volt sem idejük, sem erejük ahhoz, hogy azon gondolkodjanak ez mennyire jó nekik így. Tették a dolgukat és feltehetően békességben éltek egymás mellett.

Ma a modern kor emberénél ez már másként van. A férfi dolgozik, a nő dolgozik, a gyereket mások nevelik. Az ipari fejlődésnek és az emancipációnak köszönhetően az embereknek több szabad ideje marad, és úgy tűnik megváltozott a világ rendje ezáltal. Az emberi kapcsolatokban az érzelmek főszerephez jutottak, ami ha jól belegondolunk, még igencsak gyerekcipőben jár. Csupán a huszadik század közepétől vált általánossá, hogy az emberek szerelemből kezdtek házasodni egymással. Új példákat tettek le elénk szüleink, ami még igencsak kiforratlannak bizonyult és a régi paradigma az újjal keveredve egyelőre úgy tűnik, a többségnél megbukott. Míg nagyszüleink a házasságot kötelezettségnek tekintették és annak megfelelően élték le életük, addig az ő gyermekeik a szerelmet választották a biztos helyett. Házasságra léptek, utódot nemzettek, de utána a vágyuk őket új szerelem felé terelte. Mivel legtöbbűkben még hűen élt szüleik tanítása, inkább csak félre léptek (azaz ösztöneiknek hódoltak) ahelyett, hogy a rossz házasságból kiléptek volna. Ennek köszönhetően az ő gyermekeik azt tanulták meg, hogy a szerelem nem vállalható nyílt színen és a házasság intézménye úgy rossz, ahogy van.

Talán ezért is vált általánossá napjainkban az élettársi viszony, a házasság helyett. Senki nem akar elköteleződni egy életre, és a tény, hogy páromnak, barátnőmnek vagy barátomnak szólítjuk a másikat, egészen más helyzetet állít fel a társas kapcsolatban. Könnyebben lépünk ki egy számunkra már nem megfelelő helyzetből, mint korábban. Vágyainknak hódolunk be, mikor kidobjuk a régi szeretőt és keresünk helyette másikat. Közben fel sem merül bennünk, hogy a szerelem meglehet csupán egy elnevezés, egy címke melyet fajfenntartási ösztönünknek adtunk. Hiszen magában az állatvilágban is kevés a monogám állatok száma és bármennyire is szépítjük, mi is állati ösztöneinkhez nyúlunk vissza újra.

Mert mit is jelent az, hogy a férfi a ledér nőt preferálja? Azt, hogy a nő alkalmas az utódnemzés aktusára és nem zavarja, ha a férfi lelécel az aktust követően. Ugyanúgy semmi mást nem jelent az sem, mint a régi ösztöneinket, mikor a nő a vastag pénztárcájú férfit keresi magának. Kvázi ő a legjobb vadász, tudja biztosítani az életben maradási feltételeket magának, párjának és lehetséges utódainak. Állati ösztöneink úgy tűnik első körben győzedelmeskedtek az érzelmek felett.

Ugyanakkor a szerelem mégis olyan fontossá vált az életünkben. Vágyunk a szeretetre, ragaszkodunk a párunkhoz, romantikus álmokat szövünk a kapcsolatainkról, mert a szív olykor győz az ösztön felett. Ha pedig győz a szív, akkor az ösztöneinknek gátat szabunk. Nem akarunk más ágyába jutni, megelégszünk egyetlen ember szeretetével és annak utódaival, békében és nyugalomban élünk. Már ha sikerül! Mert a szerelem, még a legnagyobb is, előbb vagy utóbb elmúlik! Helyébe szeretet költözik a szívekbe és onnantól az elkötelezettség veszi át a helyét az érzelmeknek.

Utódaink gondozása és a család fenntartása óriási, embert próbáló feladat. Mivel azonban ezt már hosszú- hosszú évezredek óta megtanultuk, hogyan kell csinálni, nem jelent gondot. S be kell látnunk, megint visszajutottunk az ősi ösztöneinkhez ezáltal. A feladat ugyanaz, csupán új köntösben él tovább a huszonegyedik századra átszabva. A férfiak természetes feladata a fajfenntartás, a minél több utód nemzése, tehát ebből a szempontból az, hogy félre lépnek, mindig újabb és újabb nőket akarnak magukévá tenni, állati ösztönük győzedelme csupán, melynek semmi köze az érzelmekhez. A nőkben is előbb vagy utóbb (nagyon kis mennyiségtől eltekintve) feléled az anyaság utáni vágy, a gondoskodás az utódról az utókor számára. Eleve bennünk élő ösztönünk teret fog hódítani mindig magának.

Az, hogy olykor megélhetjük a szerelmet, a modern kor újdonsága. Talán jobb is lenne tudomásul venni, hogy a szerelem csupán átmeneti állapot és nem is kellene próbálkoznunk tovább a monogámiával.  Talán a szerelem nem más csupán elemi ösztöneink érzelmi felhanggal átitatott egyvelege és pont ezért talán nem is kellene olyan nagy elvárásokat támasztani vele szembe! Ugyanakkor felmerül a kérdés, ennek tudatában mihez kezdjünk életünkkel? Hódoljunk be állati ösztöneinek? Vagy küzdjünk a szerelemért? Melyik a járható út? Az első, a második vagy esetleg tudjuk vállalni mindkettőt?

Manipulatív játszmák

Szeretünk úgy ismerkedni másokkal, hogy a lehető legjobb modorunkat vesszük elő. Bemutatkozunk, kezet fogunk, mosolygunk, illedelmes csevejt folytatunk az időjárásról, és próbálunk rokonszenvesnek tűnni. Igyekszünk megfelelni egy képnek, melyet magunkban alkottunk arról, milyennek szeretnénk mutatkozni mások előtt. Olyan emberek előtt, akik semmit nem tudnak még rólunk. Férfiak és nők ugyanazért folytatnak játszmákat. Egymást legyőzni, szexuális fölényt szerezni és természetesen érvényesülni. A karrierépítésre, a jólét elérésére szokás hivatkozni, mikor eszköztárunkat arra használjuk, hogy manipulálni tudjunk másokat. Erkölcsi dilemmát nem csinálunk belőle, hisz meg tudjuk magunknak magyarázni a miérteket és a hogyant. Persze szívünk mélyén pontosan tudjuk, hogy mindez csupán egy játék része. Önmagunkat szembe köpjük ugyan egyes tetteinkkel, ám ilyenkor hajlamosak vagyunk arra gondolni, hogy a cél, mindig szentesíti az eszközt.

Olykor saját értékünket szeretnénk felmérni mások rólunk alkotott véleménye által. Visszaigazolásáért folytatunk játszmákat. Önmagunkat képtelenek vagyunk úgy szeretni, amilyennek születtünk, s ezért meddő csatába kezdünk. Eljátsszuk azt, hogy milyenek szeretnénk lenni, ahelyett, hogy tennénk azért, hogy jobbá váljunk. Ezért is kínál mindig új esélyt az, hogy ismeretlenekkel barátkozzunk. Lehetőség nyílik újra teremteni magunkat és ennek illékony fényében tündökölni. Közvetlen, megnyerő modort építünk fel, melyben csak felületes képet mutatunk magunkról, mellyel egyrészt védjük privát szféránk, másrészről megtéveszthetünk ezzel másokat. Manipulatív játszmákat folytatunk.

Elismerésért, idegen emberek felületes szeretetmorzsájáért és persze önmagunk ámításáért mindenkin átgázolva is leélhetjük életünket. A döntés a mienk! Csak arra kell vigyázni, hogy a megannyi álarc között melyet magunkra öltöttünk, végül el ne veszítsük önnön személyiségünket. Korunk sikeres emberei előszeretettel használják ezt a módszert. Magasztos elvekre hivatkoznak, holott csak hatalmat akarnak. Negédes álarcuk mögött egy romlott lélek lakozik, mely abból él, hogy más embereket nyomorba taszít. A pénz bűvöletében élnek. Felületes módon érdeklődést mutatnak az emberek iránt, segítő kezet nyújtanak, majd élvezik és ki is használják, hogy bíznak bennük. Megszerzik értékeiket, az életterükbe költöznek, hogy aztán kiszolgáltatottá tegyék őket és kiforgassák minden pénzükből.

A szomorú az, hogy többnyire közösségi szerepkörben tetszelegnek köztünk. Lehetnek szociális munkások, orvosok, politikusok, tanárok, üzletemberek, ám erkölcsi magaviseletük legkevésbé sem tanultságuktól vagy a társadalomban elfoglalt helyüktől függ. Érzelmileg analfabéták, habár kézzel fogható papírjuk van elméjük teljesítményéről. Visszaélnek a bizalommal, melyet oly könnyelműen adnak oda nekik mások, hogy aztán megtanítsák az embereknek, hogy ma már a bizalom nem más, mint egy nehezen kiérdemelhető ajándék. Olykor játszmáink oka csupán annyi, hogy testi vágyainknak vagyunk képtelenek határt szabni. Hízelgő szavakat suttogunk a gyanútlan áldozat fülébe, sokat sejtető pillantásokat váltunk, véletlennek tűnő érintésekkel manipulálunk, végül mégis féltékenyen őrizzük zsákmányunkat.

A test mellé néhányunknak a szív is fontos, mert pontosan tudjuk, hogy az élvezet úgy lehet teljes, ha a másik lelke felett is hatalmat gyakorlunk. Érzéki élmények utáni hajszánkban egy érző, lélegző személy érzéseit vesszük semmibe. Eljátsszuk a hős szerelmest, az együtt érzőt, az ugyanazért érdeklődőt, hogy valakinek az ágyába jussunk. Korunk szexuális ragadozói is ezzel a módszerrel érnek célba. Szerelmet hazudnak, kellemes társaságot kínálnak, ám végül az ágyban, igaz valójukban is megmutatkoznak. Kéjeik kiélésére, emberekre tárgyként tekintenek és ehhez méltón is bánnak velük. Ha az „áldozat” ezután feleszmél, egy szellemileg és lelkileg felőrlő harcba kezd bele. Megmutatja a másiknak, hogy ő mire képes. Játszmába kezd. Végülis legrosszabb esetben mi történhet velük? Legfeljebb beleesnek a szerelem legnagyobb játszmákat önmagába foglaló „rettenetes” csapdájába…

Az emberiség hiú természet. S mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy mennyiféle manipulatív játszmát ismer. Mindannyian manipulálunk. A kisgyerek az anyját, a férj a feleséget, a főnök a beosztottat, a politika a társadalmat. Játszmáink oka, saját magunk érvényre juttatása. Hatalmat akarunk gyakorolni minden és mindenki felett. Aztán néha megállunk egy pillanatra és megértjük, hogy a felállított céljaink irreálisak. Értéket akarunk valami olyanban látni, mely valójában csak egy felületes ismeretre épült. Győzni akarásunk ösztöne hajtott bennünket. A birtoklás utáni vágyunk olyan dolgokat, személyeket kívánt uralma alá hajtani, amikért, és akikért bármire képesek lettünk volna. Pedig néha elég lenne csak tudatosítani, hogy a manipulatív játszmák minden esetben arról szólnak, mennyire szép és élethű képet tudunk festeni magunkról másoknak.

Amit nem szeretünk önmagunkban

kettősség érzete

Azt szokták mondani, hogy azt nem szeretjük másokban, amit magunkban sem szeretünk. Elgondolkodtató meglátás. Ezen feltevésen elindulva, akkor mindannyian egoisták, beképzeltek, öntörvényűek, felületesek, kétszínűek, csapodárok és csalók lennénk? Valóban így lenne? Persze ha jobban belegondolunk, lehet benne némi igazság. Hiszen rettenetesen fel tudunk háborodni, mikor ellenünk tesznek valami rosszat és nagyon messzire el tudunk menni, hogy bizonyítsuk igazunkat. Sokan ezt bosszúnak fogják fel és e képen cselekednek. Mások csak az igazság harcosának képzelik magukat és ezért tevékenykednek. Felmerül tehát a kérdés: Mit nem szeretünk annyira önmagunkban? Igazságérzetünk és bosszú utáni szomjunk dominál? Azért vetünk meg másokat, mert tulajdonképpen önmagunkat vetjük meg? Miért ágállunk hát annyira?

Egyes emberek természete borzalmasan tud hatni másokra. Egyes tettek, mély felháborodást váltanak ki. A nagyfokú ájtatosságtól kezdve, az öntömjénező magatartáson át egészen a gyilkosságokig lehetne vinni ezt a gondolatot. Vagy ennyire azért nem szélsőséges a helyzet? De hiszen mi emberek is olyan szélsőségesek vagyunk! Azt szokás mondani, hogy a szerelem egyfajta őrület és ennek hű igazolása az a tény, hogy a gyilkosságok felét is szerelemféltésből követik el. A másik felét pedig a pénz utáni sóvárgásból lépik meg. Szegények gazdagokat lopnak meg, ami tulajdonképpen maga a megélhetési bűnözés. Azért háborodunk fel, mert ilyen alapon, sajnos ma Magyarországon, nagyon sokan hivatkozhatnának arra, hogy a pénz hiánya miatt követik el bűneiket. Szeretők egymás ellen fordulnak a vélt vagy tényleges árulás után és ezért olykor élettel fizetnek. Ilyenkor azt nem akarjuk belátni, hogy ténylegesen elveszi az ember eszét a szerelem? A tolvajoknak titkon a merészségét irigyeljük? A gyilkosokat szimplán szociopatáknak nézzük? Komolyabb bűntényekről könnyebben ítélkezünk? Azért tesszük, mert mi csak fejben képzeltük el mindeddig azt, amit ők végül, tevőlegesen is elkövettek?

Szélsőséges felfogásunk az életről, erkölcsről, bűnökről, olykor tévútra és téves következtetésre visz bennünket. Ítélkezünk személyekről s tetteikről, holott nem láthatjuk pontosan a mögötte rejlő szándékot. Nem tudjuk melyik pillanat vezetett oda, ahonnan már nem volt visszafordulás. Nem tudhatjuk mi, hogyan reagálnánk egy nehéz helyzetben. Általánosságban ugyan ismerjük erkölcsi nézeteink, és morális feltevésekre adható válaszunkat is képesek vagyunk megfogalmazni, de a szó szoros értelmében egy másik ember helyzetébe mégsem tudjuk beleképzelni magunkat. Hétköznapi helyzetekben is sokszor ösztöneink alapján mondunk véleményt, nemhogy egy komolyabb bűntény elkövetéséről! Bosszankodunk a közértben az eladó miatt, amiért utálattal végzi munkáját és rajtunk csattan. Veszekszünk a közalkalmazottal, mikor úgy tűnik, mindent csinál, csak éppen a munkáját nem végzi teljes erőbedobással. Háborgunk a politikusok okozta problémák miatt, mert fejünk felett a saját életünkről döntenek. Méltatlankodunk, az asztalra csapunk, de többségünk nem követ el megbocsáthatatlan bűnöket. Ezekben az esetekben csak az igazságszolgáltatástól félünk, vagy önmagunkban mérlegeljük lehetséges tetteink következményeit is? Megfogalmazódik bennünk, hogy először önmagunkkal kellene szembe néznünk ahhoz, hogy helyesen cselekedjünk? Őszintén és elfogultság nélkül lenne jó személyiségünket megvizsgálni. Talán jobban belátnánk így, hogy mi az, amit másokban sem tudunk elfogadni.

Saját negatív megnyilvánulásaink kivetülését látjuk másokban. Hevesen tiltakozunk helytelennek vélt nézeteik ellen, s észre se vesszük, hogy tulajdonképpen önmagunkkal sem élünk békében.  S ahelyett, hogy a mi hibás jellemünkön akarnánk változtatni, megkísérlünk másokat kirekeszteni környezetünkből. Nem szeretünk szembesülni önmagunkkal. Ezért elhatárolódunk és erőteljesen ítélkezünk. Könnyen mondunk másokról véleményt, ám csak nagyon nehezen akarjuk tudomásul venni, hogy mi sem vagyunk különbek. Eljátsszuk az igazságosztót, eljátsszuk az erkölcsileg nem megfedhetőt, miközben lelkünk mélyén pontosan tudjuk, hogy mi is sokszor vétkezünk. Meg se kíséreljük szeretni önmagunk teljes lényét. Csak csapkodjuk tovább az asztalt, mikor olyannal találkozunk, amit magunkban sem szeretünk.

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!