Minden, ami a felszín alatt rejtőzik

Engedd el!

Év végéhez közeledve sokan úgy döntünk, hogy érdemes nagytakarítást végeznünk saját életterünkben. Tesszük mindezt azzal a szándékkal, hogy új lappal tudjunk neki vágni a következő évnek és ne hagyjunk magunk körül helyet foglaló, de annál haszontalanabb „szeméthegyeket”. Erőt veszünk magunkon és kitakarítjuk a lakást a legutolsó négyzetcentiméterig, nem kegyelmezünk tovább az ablak felső sarkába befészkelt póknak, s nem őrizgetjük tovább a hónapokkal ezelőtti koncert belépőjegyeket sem. Talán még meg is fogadjuk magunkban, hogy a felszabaduló helyet konstruktívabban fogjuk a jövőben kihasználni, s minden héten nagytakarítást fogunk a jövőben végezni. Tesszük ezt szilárd meggyőződéssel ám egy csipet kétkedéssel egyszerre. Persze célokat megfogalmazni nem árt néhanap. Mint ahogy az sem hátrány, hogyha reális célokat tűzünk ki magunknak. Minden héten egyszer kitakarítani nem egy irreális gondolat. Annál inkább túlzásnak tűnik nagytakarítást végezni minden egyes héten, hiszen időnk véges (munka, házkörüli teendők, gyereknevelés miatt).

Az elhatározás az első lépés a változás útján! Van, akit ösztönöz, ha Szilveszterkor fogadalmat tehet, s van, aki csak hagyományként teszi, mindenféle különösebb meggyőződés nélkül. Legtöbbünknek vannak céljai! Csak az a nem mindegy, hogy még reálisak vagy már az irreális vágyakat súrolják-e. Tehát a második lépés is megmutatkozik, miszerint fel kell ismernünk, hogy célkitűzésink megvalósíthatók-e avagy nem. Mindehhez azonban az is szükséges, hogy alaposan kitakarítsuk szellemi és érzelmi lerakodó területünket. Sokszor tudatalattink olyan temérdek negatív emléket, képet, gondolatot és meggyőződést raktároz el bennünk, hogy előbb-utóbb csak azt vesszük észre, hogy valami nagyon nincs rendben velünk.

Ellenőrizetlenül hagyjuk áramlani gondolataink, miközben mindenen és mindenkin ellenőrzést végzünk, csak éppen önmagunkon nem. Elkedvtelenedünk a hétköznapokban, beszürkülünk a tömegbe és lassan odáig jutunk, hogy semmi nem okoz örömet. Ha elértük idén is ezt a pontot (évvégén sokan esnek a tél és sok sötét miatt amúgy is letargiába) nem árt kitakarítani önmagunk szemetesládájában! Kezdhetjük úgy, hogy áttekintünk egész eddigi életünkön. Mindenféle ítélkezés nélkül vagy dramatizálás nélkül csak merüljünk alá önmagunkba, s nézzük figyelmesen végig eddigi életünk filmjét.

Ahol hibát észlelünk (azaz rossz érzések kerítenek hatalmukba, valamilyen negatív gondolat kapcsolódik be stb.) állítsuk meg a filmet és nézzük meg alaposan mi váltotta ki bennünk a rossz ingert. Kérdezzük meg magunktól, mi történt? Milyen érzés kerített hatalmába? Mitől félünk? Mit nyomunk el magunkban? Milyen negatív meggyőződés irányította (rossz esetben még irányítja) életünk? Ismerjük fel a problémát, s miután pontosan meg tudtuk határozni a bajt, orvosoljuk. Hogyan? A negatív gondolatokat cseréljük pozitívra, a rossz meggyőződéseket cseréljük jóra.

Vizsgáljuk meg az emberekhez, a társadalomhoz fűződő kapcsolatunkat is. Elképzelhető, hogy vannak emberek, akikhez mindig valami negatív dolgot társítunk. Kérdezzük meg hát magunktól: Mi az, ami X-ben annyira zavar? A válasz példánkban legyen az, hogy nagyon törtető. Nézzünk magunkba! Véletlenül nem irigyeljük X-nek ezt a tulajdonságát? Nem lehet, hogy ő valami olyat tesz, amit titkon mi is szeretnénk? Váltsuk a törtető kifejezést pozitívra! X érvényesül, s ismerjük fel azt a tényt, hogy mi is szeretnénk érvényesülni! Ha elfogadjuk, hogy igazából mi is szeretnénk olyanná válni, aki az élet egyik vagy másik területén mindig érvényre jut, már egy óriási lépést tettünk a jobb jövőnk felé vezető úton.

Ahogy haladunk a filmünk végéhez, úgy tisztul ki egyre jobban a kép előttünk. Mire utolsó évünk napjaihoz érkezünk, már viszonylagos gyakorlattal vághatunk bele a tisztítás és elengedés folyamatába. Lássuk és értékeljük, amit idén elértünk! Ugyanakkor ne szépítsük a tévedéseinket, ballépéseinket, hanem engedjük, hogy a filmben úgy játszódjon le, mint ahogy az a múltban megtörtént velünk. Ismerjük el, hogy vétettünk, vagy ha jobban tetszik egy helytelen mintát követtünk, öleljük át és engedjük útjára. Ne vigyük a következő évre magunkkal a múlt terheit! Engedjünk el mindent, ami már nem szolgálja jelenünket és jövőnket, és ha kell, írjuk fel egy cetlire ezeket és égessük el annak a szónak a kíséretében, hogy elengedem…..

Ha alaposan kitakarítottunk óriási megkönnyebbülést és valódi, igaz békét és örömet fogunk észlelni magunkban. Nem fogunk felesleges energiát fecsérelni számunkra romboló, pusztító kapcsolatokra és helyzetekre, ehelyett a magunk útját járjuk anélkül, hogy ezzel másnak ártanánk. Sokszor görcsösen ragaszkodunk emberekhez, helyzetekhez, anélkül, hogy tudnánk ezt. Sokszor nem vesszük észre, hogy önmagunkat korlátozzuk azzal, hogy azt hisszük ezt vagy azt nem érdemeljük, vagy nem tehetjük meg. Ezeket a rossz beidegződéseket érdemes lenne egy képzeletbeli katapultba helyezni, s olyan messzire kilőni, amennyire csak lehetséges. Ha képzeletben meg tudunk szabadulni a negatív gondolatoktól, akkor tudunk pozitívokat is generálni. Ne feledjük, minden fejben dől először! Tehát merjünk boldogok, lenni! Merjünk elengedni és kidobni mindent, ami nem szolgálja további fejlődésünk! Bocsássunk meg önmagunknak és másoknak! Merjünk hinni és mindent megtenni egy új és jobb év reményében!  

Szeretet, szerelem, szex

biztonságkeresőSzeretet. Mit is jelent pontosan ez a kifejezés? Kettő vagy több ember szívből jövő összetartozásának és bizalmának jelenlétét? Mi a különbség a szeretet és a szerelem között? Mi az a határvonal, ami megszabja végül, hogy „csak” szeretni fogok vagy szerelmes leszek egy másik emberbe? A szexuális vonzalom megléte az, ami megadja végül, mivé válik egy kapcsolat? Mégis, mintha a szerelemnek semmi köze sem lenne a szexuális vonzalom kialakulásához! Milyen feltételek kellenek ahhoz, hogy szerelmet kezdjek táplálni valaki iránt? Tudatában lehetünk annak, hogy mikor leszünk szerelmesek egyáltalán? Vagy csak azon kapjuk magunkat, hogy már meg is történt velünk? Legtöbbször nem lehet ésszerű okokat felsorakoztatni. Ha tudnánk el is vesztené a varázsát az egész!

Szeretem a családomat. Szeretem a barátaimat. Szerelmes lehetek egy másik emberbe, de akár lehetek szerelmes magába a szerelem érzésébe is! Szexuálisan vonzónak tarthatok egy filmben látható jóképű férfit, de attól még nem leszek szerelmes belé. Belebonyolódhatok egy kellemes afférba egy vonzó idegennel a bárban, de attól még nem akarom őt az életembe egy éjszakánál tovább tartani.

Olykor úgy tűnik vékony a határvonal szeretet és szerelem között. Bizonyíték erre az is, hogy a szerelem egy idő után, szeretetté alakul át és ez az, ami miatt két ember egy életen át társnak szegődhet a másik mellé. Olykor nem is keresünk magunknak társat. Csak éljük az életünk, s ha úgy alakul, akkor kielégítjük egy arra alkalmas egyénnel a felmerülő igényeink. Olykor pedig csak szeretni vágyunk. Szeretni önmagunkat, szeretni másokat, és egyensúlyban élni a világban. Úgy gondolom a szerelem és szexuális vonzalom is a szeretetből indul ki, bármilyen furcsán is hangozzon ez. A szeretet lángja mindenkiben ott ég, csupán nem akkora mértékben és nem ugyanolyan formában. Mindannyian kimondva vagy kimondatlanul a szeretet mindent magába ölelő, gyönyörű érzését kergetjük. Hiszen benne foglaltatik a ragaszkodás, a bizalom, a vágy és hála érzete is. Emocionális lényekként ezeknek összessége után áhítozunk.

Lebontva azonban látjuk, hogy a bizalom, a ragaszkodás és hála a családi és baráti kapcsolatainkban vannak jelen többször, míg a vágy és a ragaszkodás a szerelmi kapcsolatainkban. A szerelem sokszor a birtoklási igényeinket elégíti ki. A monogámia is részben ennek a leképezése. Ugyanakkor felmerül a kérdés is ezáltal, hogya monogámia csak a modern ember társadalmi elvárása-e? Azért kellett, mert fontos volt egy biztosíték arra, hogy egymás mellett tartson bennünket? De meddig lehet szerelmesnek lenni valakibe? Hol alakul át a szenvedély rögeszmévé és hol alszik ki a tűz, mely akkora lánggal égett, hogy betakarta az eget? A szerelemnek ítélt szenvedély, olykor azért alakul ki, mert annyi éven át elfojtottuk magunkban testünk kívánságait. Csak egy impulzus, melyet a másik visszatükrözött ránk egy pillanatra, s mely pillanat elegendő volt ahhoz, hogy vágyunknak tárgyává válhasson.

Olykor a szexnek magának tulajdonítunk túl nagy jelentőséget. Van, aki keveri a szerelem és szexuális vonzalom fogalmait. Van, aki azt hiszi, hogy ha intim kapcsolatot létesít, az már maga a szerelem. Pedig valójában csupán egy aktus, igaz egy bensőséges együttlét, melyet két ember egymás kielégülésének reményében létesít. S talán itt is van a kulcsa az egésznek. Én láthatom azt, hogy szeretetteli kapcsolatban állok egy adott személlyel, míg a másik fél láthatja úgy, hogy csupán kellemesen elszórakozunk egymás társaságában. Hiába érzem a szeretetet irányából, érintéséből, az nem feltétlenül szól nekem. Lehet, hogy csak a mindent átható szeretetben éli mindennapjait és mindaz, amiről azt képzeltem nekem szól, csupán illúzió.

Szeretünk dolgokat, személyeket, illatokat, ételeket, festményeket, verseket, zenéket, filmeket. Nem kérdőjelezzük meg naponta, nem elemezzük, csak érezzük. Benne élünk és próbálunk törekedni arra, hogy egész lényünket átitassa a tudat, hogy képesek vagyunk adni és kapni is belőle, amíg élünk. Azt, hogy szeretet és szerelem között olyan elenyésző a különbség, mégis hatalmas szakadék választja el őket egymástól, mind tudjuk. A szerelemben benne van a másik iránti szeretetünk, testi vonzódásunk, baráti érzéseink, a vágyunk, hogy hozzá tartozhassunk és a ragaszkodásunk is, hogy mellette biztonságban lehessünk. Talán ezért is vágyunk rá annyira, hogy az életünk során legalább egyszer megtapasztaljuk.

Szerelem

Vajon hányszor leszünk valóban szerelemesek életünk során? Hányszor tévesztjük össze a testi vonzalmat, a baráti érzéseket és a birtoklási vágyunkat vele? Mikor válunk képessé a feltétel nélkül szeretetre? Fiatalon még sokszor összekeverjük a dolgokat. A hormonok felborulnak, külsőségek alapján döntünk emberekhez fűződő viszonyokról, minden buliban a potenciális nagy Ő-t próbáljuk felkutatni. Aztán mikor egy teljesen banális helyzet hozza el a potenciális jelöltet, teljesen összezavarodunk. Képtelenek vagyunk józanul átgondolni, hogy ami velünk történik az a szerelem, vagy csak azon vágyunknak leképezése, hogy valakihez tartozzunk és magunkénak tudhassuk.

Én úgy képzelem, amikor szerelmesek leszünk, akkor teljesen kitárulkozunk a másiknak. Nem játszunk szerepeket, nem próbáljuk elhitetni, hogy ő egy főnyeremény, nem akarjuk állandóan smink mögé rejteni az arcunk, hanem képessé válunk önmagunkat adni, mintha csak pucéran állnánk a másik előtt. Persze ilyenkor kellően szégyenlőssé válunk, hiszen azért nem mindennap állunk egy idegen előtt mezítelenül. Ám ahogy lassan levetkőzzük gátlásainkat, úgy bontakozik ki személyiségünk legféltettebb bugyra és maga a szerelem is. Számomra a szerelem nem egyenlő a teljes önfeladással. Az életemet ugyanúgy élem tovább, nem hagyom félbe az álmaimat, és nem keresek kifogásokat, hogy hogyan rázzam le a barátaimat azért, hogy a párommal lehessek. A szerelem számomra maga a kiteljesedés. Na, nem azért, mert társ nélkül fél ember vagyok. Inkább olyan, mint amikor mellette még teljesebben tudom megélni a vágyaimat, megadja az ihletet a folytatáshoz és az ember, akivel bárhol is vagyunk, biztonságban érezhetem magam. A szerelem nem egymás elfojtásáról szól. Hogy hogyan nyomjuk el a másik karrierista törekvéseit, vagy a házasságról való elképzeléseit. A szerelem szárnyakat ad, amiben ha én elvesztem az egyik szárnyamat a másik kölcsönadja az övét, hogy ismét szárnyalhassak. Ahol, ha gond üti fel fejét, közösen keressük a megoldásokat. Ahol egymásnak támaszkodva vívhatjuk tovább, a sorsunkat keresztező csatákat. A szerelem nem a tökéleteset keresi. Amikor szeretek egy embert, akkor a hibáival együtt szeretem. Nem akarom megváltoztatni, nem szándékozom a saját értékrendszerembe jobban illő képet festeni róla, hanem úgy szeretem és fogadom el őt, ahogyan van. A hibáival, a rigolyáival, az idegesítő szokásaival, a családjával és barátaival együtt. A szerelem nem arról szól, hogy ki milyennek akarja látni a másikat. A szerelem maga a feltétel nélküli szeretet legmagasabb foka! Kihívás az egóval szemben, kihívás a modern ember kreálta képzettel, mi szerint mindenkit birtokolnunk kell! Ilyen szerelem ritkán adódik az ember életében. Ezért is tettem fel a kérdést az elején: Vajon hányszor vagyunk/voltunk valóban szerelmesek életünkben?

A szerelem nem csupán a rózsaszín ködben leledzik! A szerelemben benne van a legsötétebb órák réme is. Ha szeretem a másikat szabadon is tudom engedni. Nem akarom ellenőrizni, merre jár, és éppen kivel tölti az idejét. Bízom benne, hiszen kincset adott a kezemben. A szívét adta, amiért az a minimum, hogy vigyázok rá, ameddig arra érdemesnek tart engem. Mindenkiben a nagy Ő-t kutatjuk. Potenciális jelölt lehet a péktől kezdve egészen a bankigazgatóig bárki. Nem a társadalomban vállalt szerepe határozza meg ki lesz az, akinek a szívemet adom. Még csak nem is az, én mit akarok látni benne. Sokkal inkább az számít, hogy ő az tud-e mellettem maradni, aki mindig is volt, s hogy én tudok-e maradni mellette önmagam.

 

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!