Minden, ami a felszín alatt rejtőzik

Tudatos kommunikáció

Életünkben rengeteg emberrel találkozunk. Beszélgetünk, elmegyünk egymás mellett, köszönő viszonyt ápolunk, eladunk és vásárolunk, baráti és szerelmi kapcsolatokat létesítünk s eközben valamilyen módon kommunikálunk. Hol jól, hol rosszul, ki kevesebbet, ki többet, de valamilyen formában még is információkat veszünk fel és adunk tovább. Sajnos azonban, azon kívül, hogy megtanítottak bennünket szüleink/nevelőink beszélni és az alapvető illemtant is elsajátítottuk, mégis úgy tűnik, hogy nem tudunk elég jól egymásra hangolódni és megérteni a másikat.

Persze mondhatjuk, hogy különbözőek vagyunk. Eltérő erkölcsi és morális nézeteket vallunk, s lássuk be, nem is akarunk mindenkivel barátságot ápolni. Olykor elég fenntartani egy udvariassági kommunikációt, s azon túl nem menni tovább. Eleve nem is lehet mindenki szimpatikus egymásnak és nem is kell annak lennie. Ettől függetlenül azonban az élet számos területén kiemelt fontosságú, hogy megtanuljunk az emberekkel helyesen kommunikálni. A helyes kommunikáció lényege pedig nem más, mint a tükrözés. Még a hetvenes években felfedezték lingvisztikával foglalkozó szakemberek, hogy kommunikációnk nagy része, egészen pontosan 55%-a a nonverbális gesztusokból áll. 38%-a függ a hang tónusától és mindössze 7% hangsúly van a szavakon. Magyarán nem az számít, mit mondunk, hanem az, hogy hogyan mondjuk!

Tehát, ha egy emberrel szeretnénk szót érteni (eladás, vásárlás, szomszédi vagy egyéb viszony fenntartása végett) meg kell tanulnunk felvenni az ő ritmusát és kommunikációjának egészét. Ehhez pedig nem árt, ha megfigyeljük, milyen nonverbális kommunikációt használ beszédpartnerünk. Azaz milyen a testtartása, gesztikulál-e beszéd közben, hogyan mozgatja szemét, milyen ütemű a légzése. Ezek után megfigyelhetjük hangtónusát, hogy hogyan artikulál, tart-e szünetet mondandója közben. Hallgassunk szavaira is. Vannak-e szavak melyeket különösen sokat használ (pl.: Fantasztikus! Szuper!)? Ha ezek közül néhányat átveszünk viselkedéséből, mikor vele kommunikálunk, kellemes légkört alakíthatunk ki, a társalgáshoz, s nem kell kellemetlen találkozásokkal számolnunk a liftben, vagy boltban.

Továbbiakban, ha kedvet érzünk kicsit komolyabban elmélyedni a témában, s az emberek típusaiban, figyelembe vehetjük, ki milyen beállítottságú. Négy főcsoportra szokás az embereket érdeklődésileg besorolni. Vannak a vizuális típusok, akik nem nagyon figyelnek a verbális instrukciókra, sokkal inkább leköti őket a vizuális ingerek. Hogyan néz ki valami/valaki, s ők milyen benyomást keltenek küllemükkel. Aztán következnek az auditív típusok, akiket könnyű felismerni arról, hogyha velük beszélünk, kissé félre hajtják fejüket, mintha telefonálnának. Szeretnek tapasztalataikról beszélni, s hogy milyen munkájuk van. Az érdekli őket, hogy mit tudsz elmondani egy adott programról, szolgáltatásról vagy termékről. Beszédük ritmikus, melodikus. A kinesztetikus típusok sokszor lehajtott fővel járnak. Tartásuk hajlott, lassan mozognak és beszélnek. Érzéseikre hallgatva cselekszenek. Ennek ellenére mindent elraktároznak agyukban, melyekhez erős érzelmeket társítanak. Hangjuk halk, s szemmel látható, ha valami jó érzést vált ki belőlük. A negyedik típus az auditív-digitális típus. E típus képviselőit könnyű kiszúrni, hiszen sokszor beszélnek vagy dudorásznak magukban. Minden történést belsőleg kommentálnak, olykor fennhangon, olykor csak magukban. Mindenben logikát keresnek és találnak is. Emlékezőképességük rendkívül fejlett.

A tudatos kommunikáció lényege a tudatos hasonlóság megteremtése. Amikor elkezdünk egy másik embert tükrözni, azaz felvesszük testtartását, hangszínét, gesztusait és kiragadjuk egyszer-egyszer az általa is oly sokszor használt szavait, szimpátiát, egyensúlyt és közvetlen légkört alakítunk ki. S bármennyire is nem tetszik nekünk ennyire tudatosan viseltetni másokkal szemben, olykor mégiscsak többet érünk el vele, mintha a különbözőségeinkre koncentrálnánk. Mind szeretnénk viszonylag nyugodt, zökkenőmentes emberi kapcsolatokat fenntartani és ápolni. Hogy ha kell, olykor megéri más perspektívákat is kipróbálni, hiszen társadalmunk a kommunikációra épül. Nem elég egy ember nyelvét beszélni, néha jobb, ha meg is tanulunk egy kis időre hozzá hasonlatossá válni.

Kényes kérdés

Ma a társadalmunk alapköveit építő gyermekek létszáma csökken és a párban élő szülők száma is évről évre fogyatkozóban van. A nők magányos életmódra rendezkedtek be, a férfiak vadász életmódra. A fiatal felnőtt lét időszaka kitolódott. Egy nő harminc évesen kezd gondolkodni először komolyan az anyaságon, s egyáltalán azon, hogy ideje lenne már megállapodni. Egy férfi harmincöt évesen még szüleinél lakik, s csak olykor-olykor játszik el a párban élés gondolatával. Hogyan jutottunk idáig? Mi változott meg? Egyedül az anyagi kérdés miatt váltunk ennyire elzárkózottá a családalapítástól? Vagy valami más ok is van a háttérben? Nézzünk utána!

Míg a kilencvenes évek végén még megdöbbenve vettük tudomásul, hogy Hollywood a harmincas nők szinglilétéről forgat sorozatot, addig a 21. század több mint egy évtizedes beköszönte óta, mindez valósággá vált. Minden, ami valaha a filmgyár koholmányának tűnt csupán, ma a hétköznapok világában öltött testet. A nők emancipálódtak. Visszavonhatatlanul, megkérdőjelezhetetlenül (igaz még mindig egy hím soviniszta világ rendszerében), megerősödtek és magukra találtak.  Karrieristák lettünk és öntörvényűek, melyeknek következményeképpen a gyermekvállalás kérdése háttérbe szorult. Férfiak uralta társadalmunk jelentős asszimilálódást követelt meg tőlünk, hogy érvényesülni tudjunk egy új világban, ahol a nők is fontos posztokat tölthetnek be. S bár az áttörést elértük, mégis úgy tűnik ezért óriási árat kellett fizetnünk. Döntenünk kellett. Család vagy karrieréletünkkel zsonglőrködjünk? Az erős, határozott, sikeres és szexi nő vált a férfiak legnagyobb ellenségévé. Éppen ezért, hogy visszaállítsák a régi rendet, új taktikákat eszeltek ki a nők elnyomására és kizsigerelésére. Szexuális játékszert csináltak belőlünk. Na de ne legyünk képmutatóak, tulajdonképpen mi is ezt tettük velük. Felborult a nemi egyensúly, s mindenki azért küzd, hogy övé legyen a döntő szó, ő legyen a főnök egy kapcsolaton belül. A férfiak tologatják a gyermekvállalás kérdését maguk előtt. Ámítanak bennünket, csodás jövőről szövögetett álmainkat szövik tovább, mindenre hajlandónak tűnnek, hogy ágyunkba jussanak. A nők ragadozó módjára lecsapnak a potenciális apajelöltre és olykor egészen meglepő (bár cseppet sem új) praktikákhoz folyamodnak. Egyesek teherbe ejtetik magukat, hogy aztán egyedül vágjanak bele az anyaságba. Mások mindent megtesznek, hogy semmiképpen ne jussanak ennek az örömnek a megtapasztalásához. A szex ma eszköz vágyaink kiteljesedésére, ám fajfenntartó szerepe ugyanakkor hanyatlani látszik. Természetesen a gyermekeket egy kisebb átlagtól eltekintve, mindenki szereti. A nők bolondulnak értük és talán pont ezért is merül fel az emberekben, hogy akkor miért nem vállalnak mégsem. Az anyagi kérdés tényleg sokat nyom a latba, de azért, hogy egy gyereket vállaljon az ember, még mindig nem tűnik hajmeresztő rémálomnak. Persze lehet azzal is jönni, hogy milyen nehéz olyan párt találni, akivel el tudnánk képzelni a családalapítást, s igen, ez is lehet egy akadály. Ott van a munkahely kérdése is, ami ma vagy hiányával, vagy pont a meglétével határolja be az ember lányát és persze ott van az is, hogy egyáltalán mikor kezdi érezni magában egy nő és egy férfi a leküzdhetetlennek bizonyuló vágyat, hogy családot szeretnének alapítani.

Felelősségteljesen akarunk eljárni. Határozott elképzeléseink vannak arról, hogy milyen párkapcsolatban szeretnénk vállalni egy kis jövevényt. Biztosítani próbáljuk szakmai pozíciónkat is, melyből az eltartást képzeljük el, magyarán mindent logikusan kísérlünk meg megtervezni és kisakkozni. Mert a gyermek az igazi elkötelezettség mellett, igazi anyagi befektetést is jelent. Lehet ezt máshogy mondani, lehet ezt szépíteni, de a létbiztonság hiánya szüli a gyermek nélküli párok egy jelentős részét. Hiába sóvárog egy nő egy kis lurkó után, ha józan eszével tudja, hogy harminc éves kora előtt nem tud olyan hátteret biztosítani leendő gyermekének, amilyet ő szeretne. Másrészről a gyermek annyira sok szeretetet képes létrehozni és adni másoknak, hogy mindent megér. A kérdés csak az, hogy ezt mikor merjük, vagy nem merjük bevállalni végül?

Eltékozolt fiatalság

A húszas, harmincas éveikben járó fiatalokkal baj van. Valami nem a megfelelő irányban halad. Elindultak a karrierjük útján, jó eséllyel már sikereket is elkönyvelhetnek, vannak barátaik és túl estek már néhány kapcsolaton is, de az elkötelezettség hiányzik az életükből egy társ iránt. Valamiért úgy tűnik, senki sem akar megállapodni. Mindenki a külsőség felé fordult és az anyagi javakban próbálja megtalálni számítását. Kevésbé fontossá vált a belső érték, az emberek Barbievá és Kenné, szeretnének válni. Hogy tudnak-e normális párbeszédet folytatni az őket érdeklő témákról, hogy tudnak-e egyenrangú félként élni a kapcsolatban nem számít. A lényeg, hogy anyagi, hatalmi és szexista vágyaikat ki tudják élni egymás mellett. Hogyan jutottunk idáig?

Az y generáció (1976-1995 közöttiek) szülöttei nem egyszer olyan családban nőttek fel, ahol azt nézhették páholyból, hogyan megy tönkre egy házasság, egy család. Látták a lassú pusztulást és sokszor ahelyett, hogy tanultak volna szüleik hibáiból, ugyanarra az útra léptek rá. Egy részük nem hisz abban, hogy megérdemeli egy másik ember szeretetét. Nem képesek szívvel-lélekkel vállalni egy elkötelezettséget maga után vonó kapcsolatot. Félnek a szeretetet megélésétől. Félnek a lehetséges fájdalmaktól. Ráadásul egy részük egészen korán hosszú párkapcsolatokba kezd. Együtt válnak felnőtté, együtt veszik az akadályokat, s együtt mennek elébe az életnek magának.

Mégsem válik a történetből egy életre szóló szerelmi kapcsolat. Évekkel később minden rutinná válik, és a megszokás eluralkodik. Még mindig csak huszonévesek, de úgy viselkednek, mintha legalább harminc éve együtt lennének. Hosszú éveket töltenek el anélkül, hogy a gyermekvállalás vagy akár a házasság témája szóba kerülne. Nem járnak el társaságba, bevackolnak a saját kis világukba és minden lassan összedől körülöttük. Elvesztik egymás iránti érdeklődésüket mind testileg, mind lelkileg. Mégsem mozdulnak. Mégsem tesznek semmit. Bár a testi kapcsolatuk ellaposodik, vagy ne adj Isten meg is szűnik, mégsem keresnek, sem megoldásokat sem egy esetlegesen jobb társat maguknak. Valamiért beleragadnak a kapcsolatukba. Nem akarnak menni, de titkon maguknak bevallják, hogy már maradni sem akarnak.

Nyögvenyelős hónapok, rosszabb esetben évek is eltelhetnek így. A fiatalságukat elpazarolják és csak valami óriási katasztrófa hatására válnak útjaik szét. Néhányan közülük megpróbálkoznak családalapítással, házassággal, de az esetek nagyobb többségében, sokszor keserves vége lesz a próbálkozásnak. A párok érzelmi kapcsolata részben vagy egészben megszűnik a gyermekvállalást követően, és nem is akar senki semmit tenni már az esetleges problémák megoldásáért. Monotonitás lesz úrrá a kapcsolatokon és valamiért a kémia is megszűnik köztük. Nincs párbeszéd, nincs érdemi időtöltés, csak sötét hétköznapok.

Ilyenkor szokott egy szikra, fényt adni a szürkeségnek. Elég egy aprócska lökés mely megindítja a lavinát.  Egy izgalmas flört a buszon, vagy egy kedves bók az egyik munkatárstól és már kész is a baj. A nő új ruhákat kezd vásárolni, többet foglalkozik a külsejével, minden egyes nap, úgy indul el otthonról, mintha randevúra menne. A férfi is magához képest több gondot fordít az alapvető ápoltságára és többet is marad ki barátokkal eltöltött éjszakák miatt. Mindketten a saját játszmájukat játsszák és közben észre sem veszik a változásokat. Idegenekként élnek egymás mellett, igaz egy ágyban, de mégis külön világban. Visszafordul mindkét fél a kapcsolatukat megelőző viselkedési mintáikhoz és lassan elérkezik a felismerés órája is, mely a kapcsolat legvégét jelenti. Eldöntik, hogy elválnak.

Talán ott kezdődik a baj, hogy a kapcsolatokban valamiért mindenki magán a kapcsolaton kívül keresi a megoldást. Senki sem akar dolgozni azért, amit már megszerzett egyszer magának, helyette újabb vágyakat hajt. Könnyebbnek tűnik egy új kapcsolatot kezdeni, mint a vizes fán tüzet csiholni. Nem szeretjük az állandóságot! Nem akarunk minden nap paradicsomlevest enni. Nem akarunk küzdeni! Izgalmasabb létre vágyunk. Talán félünk az elkötelezettségtől is. Igaz, olykor próbálkozunk, de a korán elkezdett hosszú távú kapcsolatok, korai kiégéshez vezetnek legtöbbször. Hamar kora vénekké válunk és olykor egy életre ki is ábrándulunk a társas kapcsolatokból. Nem tanultuk meg sem önmagunkat sem másokat helyesen szeretni. Talán ezért is nem találjuk helyünket a világban.

Testi vs. Lelki rabszolgaság

A nőkről szokás azt állítani általánosságban, hogy erős érzelmi töltettel rendelkeznek. Hogy nem képesek racionális döntésekre, sokkal inkább hallgatnak megérzéseikre és közhelyszerűen természetesen a szívükre. Érzelmek táplálnak bennünket cselekedetinkben, munkánkban, magánéletünkben. A férfiak szeretnek bennünket rózsaszín elképzelésekben füröszteni, hiszen mi vagyunk az életadók, mi vagyunk a gondoskodók és persze mi vagyunk az ő legfőbb örömforrásuk is. Ugyanakkor ez a gondolatmenet pusztán elméleti alappal rendelkezik. Mert ha ez tényleg így lenne, nem lennének bizonyos szolgáltatásokat kiárusító nők az utak mentén és nem lennének apácák sem.

Persze a fenti két példa igen komoly két szélsőséget mutat. Mégis talán már kezdi kapizsgálni az olvasó, hogy miért is írok most erről. Az erősebb nem képviselői szeretnek tetszelegni az erős, a megingathatatlan, ösztönvezérelt, bátor és csábító szerepkörben. Ennek méltón járnak portyázni a szórakozóhelyekre, ezzel a tudattal vesznek nőül minket és ugyanennek az elképzelésnek hatványozott módján használják is ki adandó lehetőségeiket. Prédák vagyunk, szolgáltatásokat nyújtó, megtéveszthető „szentek”, kiket könnyű igába hajtani, ha hagyjuk persze. A férfi elképzelései rendkívül egyszerű módon követhető nyomon. Elég csak megfigyelnünk, hogyan viselkednek velünk nyilvános helyen és hogyan viselkednek velünk otthon. A különbség olykor kézzel fogható. Az udvarias, előzékeny, messze földön lovagias énjüket szinte azonnal levetik, amint az otthon négy fala közé kerülnek. Elvárják, hogy legyünk készségesek, tegyük azt, amit kívánnak tőlünk, ki tényleg szó szerint hangot ad ennek, ki csak úgy finoman terelget bennünket arra az ösvényre, amelyre éppen aznap este szánt bennünket. Persze a választás a mienk. Gondoljuk mi. Pedig a valóság sokszor az, hogy végül olyat teszünk, amit eredetileg sohasem szerettünk volna tenni. Mert hát igen, a férfiak nagy manipulátorok. Egészen fiatalkorukban kezdik az „idomítást” s életük végig csiszolgatják fortélyaik. Szerencsére azonban az utóbbi időben a női nem is feleszmél rózsaszínű komájából, s öntudatra ébredve, olyan világot vehet birtokába, melyet ő valójában szeretne. Nehéz megmondani, hogy az emancipáció okán, vagy a több ezer éves elnyomás folyamán, de végül megtörténni látszik, a lehetetlen. Döntésünk alapja újabban az elme kívánsága, figyelembe véve persze a test követeléseit. S ennek tükrében egy új, sokkal erősebb, testi és lelki követeléseket figyelembe vevő nő született. A gond csupán az, hogy ezzel párhuzamosan ketté is választjuk ezt a két igényt, s kissé meghasonlott szerepkörrel zsonglőrködünk az utóbbi időben. Olykor a testünk vágyait vesszük alapul, s érzelmek nélküli, de annál kéjesebb és izgalmasabb terepre tévedünk. Használjuk a férfit, mint testi kívánságaink beteljesítőjét, de mellette mérhetetlenül gyűlöljük. Védekezünk. Mert nem akarunk szeretni olyat, akivel kölcsönösen egymást semmibe vesszük az ágyon kívül. Ha gyomrunk van hozzá, akár több férfit is tarthatunk pórázon igényeink teljesítéséhez. Kihez érzelmileg, kihez testileg vonzódunk, de a kettő együtt valahogy sohasem párosul. Elveszünk a helyes irányhoz vezető út mentén, s önmagunk rabszolgái leszünk. Néha feltámad bennünk rózsaszínű álmokat remélő ösztönünk. Szeretni vágyunk és szeretővé, de lelki is testi kívánságaink nem férnek össze. Úgy tűnik a két rész, mely egyet alkotna, nem találja a helyét a nagy egészben. Mert bármennyire is ámítjuk magunkat egy hosszú ideig tartó testi rabszolgaság megviseli lelkünket. Üresen kong, nem szólal már meg a kishang legbelül, mert nem tudja, mit is kellene már mondania nekünk. Ha pedig lelkünket akarjuk szeretni és szerethetővé tenni, háttérbe szorul a testi kielégülés.

Meghasonlottunk. Valamiért, valahogyan, talán a férfias mintákat követő szellemünk által, talán azért mert nem tudjuk, kik szeretnénk lenni valójában, s talán azért is, mert tényleg nem látjuk, hogy hogyan lehetne és főleg kinek az oldalán, akivel mindkettőt egyaránt megélhetnénk. Önmagunk rabszolgái lettünk. Hibáztathatjuk a férfit, hibáztathatjuk a társadalmat, mondhatjuk, hogy mindez nem a mi hibánk, de ezt mélyen legbelül mi is tudjuk, hogy nem igaz. Mi döntöttünk másként, mint a nagy átlag. Mi akartunk mások lenni, mi akartunk olyanná válni, akiket a vágyai hajtanak, s csak néha az érzelmei. Hogy ennek nagy ára van, csak később tudatosul. Hogy rabszolgái vagyunk a lelkünknek is nem csak testünknek, néha csak későn válik világossá. De tanulunk. Tanulunk a tévedéseinkből, még ha oly édesek is voltak. Tanulunk figyelni a kis hangra ott belül, mert rájövünk, csak jót akar nekünk. Megtanulunk szívünkre hallgatni, s tudomásul vesszük, hogy a test olykor mást akar, mint a szívünk.

Alfahímek

Előfordul néhány olyan hímnemű példány társadalmunkban, aki pszichikailag fejletlen, traumáktól szenved, vagy csak azzal a bizonyos részével hajlandó cselekedni. Általában anyuci kisfiai voltak, vagy éppen egy nagy szerelem tette őket tönkre érzelmileg, esetleg nem volt soha értelmes példája arról, milyen is az, amikor egy nőt tisztelnie kellene. Veszettül hiúnak született énük, mely mindig az új vágyakat hajtja, minderről persze semmit nem tud. Meg van ugyanis győződve róla, hogy az, amit tesz helyes, sőt korrekt, hiszen ő mindig a legelején letisztázza a játékszabályokat aktuális nőjével. Hogy mellette mennyire nem törődik mások érzelmeivel, hogy olykor nem vesz tudomást saját bimbózó érzelmeiről sem, nem számít. A test kielégülést nyer, habár lelke üresen kong, minden egyes együttléttel.

Mert persze az alfahím testi élvezetek után vadászik. Többnyire kalandokba bonyolódik, kis túlzással minden egyes nap más nőt visz haza egy numerára, mégsem tűnik fel neki, hogy valami nem stimmel vele. Kényszeresen menekül az érzések lehetőségei elől is, bár talán lelke mélyén sejti, hogy nem fog ez mindig összejönni neki. A furcsa az egészben az, hogy ezeknek az alfahímeknek általában van egy állandó barátnőjük. Akivel nem költöznek össze, de azért hetente háromszor-négyszer nála alszik, aki kimossa a ruháit és főz neki és mellette még értelmesen el is lehet vele társalogni. Mégsem lesz kettejük kapcsolatából szerelem. Szövetségesek, akik alkut kötöttek bizonyos szolgáltatásokra egymással szemben, de ennél több nincs benne. Gondolja a férfi. Kevés nő az, aki hosszú távon nem táplál érzelmeket egy ilyen kapcsolatban. Még kevesebb, aki mindenféle érzelmi töltet nélkül vállalni akarja ezt. Persze a szex mesés, az a kevés együtt töltött idő, mikor kettesben vannak, némileg kárpótolja, mégsem teljes a történet és lelke mélyén a nő már tudja. Érzi, hogy nem szeretik szerelemmel. Érzi, hogy bár ragaszkodás van, de jövőt erre nem építhet.

S a férfi ekkor válaszút elé kerül. Pedig számára ez egy ideális állapot volt. Akár egy-másfél évig is képes így kihúzni, hiszen tudatosan választott olyan nőt, akibe tudta nem fog beleszeretni. Mellette más nőkkel is hál, s öröme teljesnek tűnik. Megúszta az érzelmeket és nagy dráma jeleneteket. Aztán egy nap egy újabb nő toppan be életébe. Hamvas, fiatal, szép s még mellette értelmes is. Munkakapcsolatuk van, s egy évig szinte nem is történik semmi köztük. A nő számára világos milyen a férfi és a férfi is tisztán látja, hogy a nő olyan, mintha ő lenne, csak az ellenkező nemből. Kapcsolatuk baráti, s benne minden terítékre kerül. A 365.-ig nap környékén aztán valahogy kettejük lába alól kicsúszik a talaj. Egymás karjaiba rohannak, igaz szigorúan csak alkalmilag. Ám az alkalomból kettő lesz. Majd három és négy. Testük egymásban örömforrásra lel, melynek képtelenek ellenállni. A férfi mégis félni kezd. Olykor a nő úgy néz rá, ahogy nem kellene. S olykor ő is mást mond és mást tesz. Összekavarodnak a szálak. S az állandó nő, aki addig is tudott ugyan alkalmi partnerekről, most veszélyt szimatol. Szóval választás elé állítja a férfit. Persze a férfi tagad, kijelenti, hogy az a másik semmit nem jelent neki, csak alkalmilag kisegítik egymást, semmi több. A nő fortyog egy kicsit, de mert hinni akar a férfinak, hát hisz is. Az meg sem fordul fejében, hogy pontosan ő hívja fel a figyelmét a férfinak arra, hogy valami azzal a másik nővel most nem stimmel. És a férfi vesztére gondolkodni kezd az agyával. Talán most először.

Újabb légyottokat hoz össze, de a szexszel baj van. Valahogy lágyabbá válik, már nem tud annyira csak élvezeteket hajszolni, mert kezd elveszni a nő szemében. A riadalomtól csődöt mond, de legalábbis megállítja, s utána keserűen távozik. A varázs elmúlik. A fergeteges találkozások között eltelő idő, kínkeservesen lassan vánszorog tova és azon veszi magát a férfi, hogy a telefonját babrálja. A nőnek ír. Csak úgy. Minden ok nélkül. Persze a látszat indok mindig egy újabb találka, de valahogy a hangvétel megváltozik. Más nőket visz ágyába, de valahogy most semmi nem működik. Hiába hajtja vágyait, nem találja önmagát. Azon kapja magát, hogy a nőre gondol, s egy nap nem bírja tovább. Újra megkeresi. Mert már csak ő kell neki. Mert a szíve majd megszakad, mikor újra ölelheti. S a tény, hogy szerelmes, nagyon megviseli, de már nem tud ellene tenni. Csak sodródik az árral, s próbál életben maradni.

 

Holland jogosítványom története

Pár évvel ezelőtt külföldön éltem, egészen pontosan Hollandiában. Az ország lakói több nyelvben jeleskednek (főként az angol és francia) a sajátjukén kívül. Én angol nyelvterületű munkával rendelkeztem és a munkám szempontjából eleinte nem volt fontos a jogosítvány megléte. Ám egy szép napon a lakhelyemtől távolabbi városba helyeztek át dolgozni, s rá kellett jönnöm, hogy a jogosítvány Hollandiában létszükséglet. Hiába biciklis kultúra az övék, azért 40 km-t ők sem tekernek egyik helyről a másikra. A tömegközlekedés megbízhatatlan volt, így rászorultam kollégáim jó szándékára, hogy szállítsanak magukkal a munkahelyünkre nap, mint nap. Hamar beláttam, hogy bizony tenni kell a függetlenségemért, s eldöntöttem, hogy lerakom a jogsit.

Akkoriban már másfél éve tanultam a flamand nyelvet (elvem az, hogyha egy országban huzamosabb ideig él az ember, illő, hogy értse és beszélje is az adott nép nyelvét legalább egy alapszinten) amolyan autodidakta módon, s bár angolul mindenki beszélt, úgy éreztem, ahhoz, hogy jobban beilleszkedjem, kell a nép anyanyelvének ismerete is. Szóval eldöntöttem, hogy elkezdem kint a jogosítvány megszerzésére vonatkozó procedúrát. Hollandiában angol és holland nyelven lehet lerakni a jogosítványt és én a holland mellett határoztam. Választásom oka a kihívások iránti mérhetetlen szeretetem volt, s bár láttam nem kevés buktatót az elképzelésben, mégis úgy döntöttem, hogy további nyelvtanulásomat az autóvezetés elsajátításának kereteiben végzem. Megvásároltam a holland KRESZ könyvet és első ízben el kezdtem lefordítani magamnak. Mondhatni ez volt a próbája az elgondolásomnak, hogy meg fogom-e tudni csinálni, amit elterveztem. Három hónap kellett hozzá, hogy minden szót megtanuljak belőle és meg is értsek bizonyos kifejezéseket, de sikerült. Volt idő, amikor úgy éreztem feladom, de mint írtam fentebb nem vagyok az a típus, aki meghátrál, így tettem tovább a dolgom. Jelentkeztem a KRESZ vizsgára és lelkesen készültem a feladatra. Sajnos első ízben nem sikerült átmennem. Kicsit elkenődtem, de jelentkeztem a következőre és utána a következőre is. Bevallom csak harmadjára sikerült.

Miután az első próbán átmentem, következett a második, keresni egy autós iskolát, jó árfekvéssel és egy végtelenül türelmes emberrel, aki segít nekem abban, hogy a szóbeli holland nyelvtudásomat is tudjam fejleszteni. (Hollandiában nem kell feltétlen beiratkozni autós iskolába ahhoz, hogy csináljunk KRESZ-t) Szóval nézelődtem és ki is szúrtam magamnak egyet, ami jónak tűnt. Elmentem egy próbaútra, ahol egyből egy hatvanas úton a volán mögé ülhettem (előtte soha nem is vezettem még) és miközben szóba elegyedtem leendő oktatómmal és elmeséltem neki elképzelésemet a hogyanról hollandul, el is döntöttem, hogy nála fogok vezetni, ha ő elvállalja ezt. Persze ő rögtön belement. Tehát elkezdtem vezetni. Egészen addig a pontig tulajdonképpen nem is fogtam fel, hogy bizony a vezetésre oda kell figyelni és az, hogy mellette még a holland nyelvet is meg kell értenem nem fog egyszerűen menni, mint mikor csak beszélnem kellett. Az addigi kellemes érzésem a holland nyelvben elért fejlődésemet illetően elillant és átvette helyét egy eléggé frusztrált, nehézségekben bővelkedő periódus. Az oktatóknak Hollandiában rendelkezni kell pszichológusi képesítéssel is, így a dolgom kicsit könnyítette ugyan az oktatóm, de mivel a szóbeli nyelvértésem rovására ráment az, hogy erősen fókuszálnom kellett az autó koordinálására és a különböző manőverek elsajátítására, nem mindig tudta elérni a kívánt eredményt. Az első pár hét után a frusztráltságom elérte a végső határt és próbált rávenni, hogy folytassuk inkább angolul az órákat. Én nem voltam hajlandó belemenni, mert tudtam, ha akkor feladom, akkor sosem fogom elsajátítani a flamand nyelvet, mert mindig az jut majd eszembe, hogy egyszer már feladtam. Ráadásul mivel elég sok pénzt fizettem, elvártam, hogy az történjen, amit én szeretnék. Közben nyár lett és én egy hónapra haza jöttem, hogy kicsit feltöltekezzek a családom és barátaim szeretetével. Hoztam magammal haza holland könyveket (akkor már rendszeresen holland nyelvű könyveket olvastam) és próbáltam kikapcsolódni. Aztán visszatértem és minden kezdődött elölről. A frusztráció, a sírások órák után otthon a négy fal között, s az olykor már elkeseredettnek tűnő harc magammal és az én makacsságommal. Minden vívódásom ellenére valahogy mégis szilárdan hittem tovább, hogy ez az az út, amit végig kell járnom.

Summa summásom, végül ősszel megkaptam az időpontot a vizsgára. Rettenetesen féltem, és mire eljött a vizsga napja, falfehéren, remegő kézzel és izzadság foltokkal tarkított blúzban indultam el. Pánikba estem, hogy meg fogom-e érteni a vizsgáztatót, szorongtam, hogy képes vagyok-e lerakni a jogosítványt, az oktatóm pedig próbált életet lehelni belém, mindhiába. Kikészültem. Nagyon. Mire beültem a kocsiba, addigra már hányingerem lett, s bár megértettem a vizsgáztatót mégis aggodalommal töltött el, hogy csak és kizárólag ő jön velem a vizsgaútra, az oktatóm nem. (Ez a hivatalos eljárás Hollandiában.) Ijesztő volt egy számomra vadidegen ember mellett teljesítenem és mivel ráadásul nem is volt szimpatikus sem, így beszélgetni se nagyon akartam vele. Sajnos húsz perc után kiderült, hogy annyi hibát vétettem, hogy a vizsga sikertelenségbe fulladt. Következett a következő hónap, a felkészülés és az újabb próbatétel. A vizsgáztató kedves volt, jól megértettük egymást, jól ment a vezetés is, nem hibáztam (érzésem szerint) mégsem mentem át. (Valószínűleg annyira sokkban voltam, hogy nem vettem észre mikor hibát vétettem.) Aztán jött a Karácsonyi szünet, mikor én újra hazajöttem. Eltelt ismét egy hónap, mikor újra elindulhattam a következő vizsgámra. Emlékszem gyönyörű, szinte tavaszias nap volt. A fák virágzásnak indultak, s én valamilyen érthetetlen nagy nyugalommal indultam el aznap. Tudtam, hogy sikerül. A holland társalgás akadálytalanul ment, a vezetésben precízen, szabálykövetően és megfelelő határozottsággal léptem fel, s egy pillanatra sem lepődtem meg, mikor vizsga végén azt mondta a vizsgáztató: „Geslaagd’ azaz Sikerült, átment.

Mérhetetlenül nagy kő esett le szívemről, s szabadságom, melyben új távlatok nyíltak még igazabbá vált. Kemény hónapok voltak, tele akadállyal, sírással, tanulással, kételyekkel, mégis az eltökéltség megmaradt bennem, bármennyire is kilátástalannak tűnt a helyzet. Vezetni egy élmény, s azóta is büszke vagyok arra, hogy sikerült. Nem azért mert a vezetés olyan nagyon nehéz lett volna, ó nem, az azért magában nem lett volna az. Hanem azért mert felelősség tudatot, még nagyobb határozottságot tanultam meg általa, melyet azóta is kamatoztatok az utakon, s az életben egyaránt.  S bár igen, mi nők több mindenre tudunk egy időben figyelni, én mégis csak az oktatás legvégén tudtam már teljesen megtanulni mindkét dologra (beszédre és vezetésre) egyaránt kellően odafigyelni. Ennek ellenére ma sem csinálnám másként. Igazi kihívás volt, melyet a nehézség ellenére is végül sikerült megoldanom.

Kapuzárási pánik

Azt gondolnánk, hogy a felnőtt férfiak, akik már negyvenes éveiket tapossák, képesek érett, felelősségteljes viselkedésre. Ehelyett azonban (tisztelet a kivételnek) pontosan ilyen korra kezd megérni bennük a vágy arra, hogy még egy utolsót tomboljanak. Akikre gondolok általában családapák ilyen idős korukra és minimum 10-15 éve házasságban élnek, mások már elváltak és hétvégi apukákként tengetik napjaikat. Az asszony fiatalságának utolsó virágszirma is lehullani készül ilyentájt és a férfinál is kezdenek megjelenni az őszülés, a kopaszodás, az elhízás látható jelei, melyek pánikra készteti. Vége a fiatalságnak! Atyaég! Most mihez kezdjenek? Vannak, akik csendben tudomásul veszik a tényt, hogy az idő vaskereke nyomot hagy rajtuk. Mások viszont elkeseredett csatába kezdenek az idővel, hogy újra élhessék fiatalkoruk.

Első körben csak edzőtermi bérletet vásárolnak, vagy ellátogatnak egy fitnesz szaküzletbe néhány hasznos gép beszerzésére. Aztán változtatnak külsejükön, fiatalos ruhákat vesznek, ellátogatnak néhány hajbeültető központba vagy az online oldalakat kezdik böngészni, megoldások után kutatva. A tehetősebbi sportautót vagy nagymotort vásárolnak és látványosan próbálkoznak tetszeni a fiatal lányoknak. A feleség/élettárs, (ha még van nekik) persze tehetetlenül nézi a fejleményeket. S bár látja a szembeötlő változásokat, nem biztos, hogy lépést akar vagy tud tartani párjával. Egyes nők úgy gondolják, hadd tomboljon a férfi, majd később, ha lenyugszik, visszatalál. Mások még azt is megkockáztatják, hogy felpezsdülhet nemi életük az újdonságok által és ő is frissít küllemén, s ruhatárán. Ám sajnos sokszor mindez nem elég.

A férfi ugyanis ostobán szerelemnek titulálja egy „kislány” iránti heves szexuális érdeklődését.  Ráadásul némely fruskát elszédíti az ilyen korra már jól felépített biztos egzisztencia és a szép sportkocsi. Ösztönösen megérzi, hogy a férfi csodálatra és frissességre vágyik, melyeket ő aztán biztos tud nyújtani neki. Nem kell sok hozzá, hogy a férfit meghódítsa, mert a fiatalság, melyet annyira erőszakosan vissza akar kapni a férfi, most az útjába akad. Így hát elválik. Új életet kezd, mely kissé sekélyesebb, de még mindig a hőn áhított fiatalság elixírjeként definiálható számára. Night klubokba jár újdonsült párjával, s bár talán lelke mélyén ő is tudja, hogy mennyire élet idegenül mutat a sok fiatal között, mégis úgy tesz, mintha közéjük tartozna. Elhiteti magával, hogy őt aztán soha nem kapja el az idő vasmarka.

Persze a kicsike, aki a megfiatalodott férfit megkapta kis túlzással 21.-ik születésnapjára, nem veszi komolyan az egészet. Hogyan is vehetné? Elvégre apja lehetne pasija, s még az ő számára is egyértelmű, hogy másnak akar látszani, mint ami. Persze a pénz, a biztos háttér, a sok villámhétvége és nyaralás, mind-mind ámulatba ejti a lányt, de egy idő után az egyik éjszakán, majd végül elcsábul egy saját korosztályából származó fiú szobájába, s az álom széttörik, korosodó, mégis fiatalos lelkű férfi hősünk számára. Így aztán két választása marad. Vagy megpróbálja végre méltósággal elfogadni kora előrehaladását és gondoskodó apaként fordul gyermekei felé, vagy tovább erőlködik fenntartani a fiatalság látszatát, s ágyról-ágyra halad tovább.

Némelyek, kiktől elfordul a családjuk, testi kapcsolatok sorozatába bonyolódik. Virágról virágra száll, s nem keresi soha többet a szerelem halovány reménysugarát. Még mindig élni akar, s fiatalodni, de érzelmi szabadságot talán már soha többet nem kap. Hiszen a fiatalság megszerzése még mindig terítéken van. Vágyait hajtja továbbra is, de még sokkal inkább sekélyesebb formában. Elveszti önmagával szemben a harcot, s végül magára marad.

Hogy meddig lehet egy ilyen életet élni, rejtély. Van, akinek két-három év alatt lefut, mások évtizedekig képesek csinálni. Mindez attól is függ, hogy az adott férfi pszichikailag mennyire érett, s mennyire válik fontossá az idő előrehaladásával számára a hátra maradt családja. Mert az egy dolog, hogy volt párját, talán már sohasem kapja vagy nem is akarja már vissza. Ám a gyerekek, akik először viccesnek ítélik apjuk különös viselkedését, később már megalázónak, nem fognak könnyen felejteni! Mennyit ér a hiúság? S mennyit ér a szeretet és a tisztelet? Lehet ezeket számokban mérni? Vagy megint csak olyan kérdést feszegetünk, melyekre mindig más és más lesz a válasz? A fiatalság, mindig valahogy összeköthető az újra való törekvéssel. S bár mind tudjuk, hogy mindig csak idősebbek leszünk, fiatalabbak már nem, mégsem akarjuk tudomásul venni. Ezért mellékutakat keresünk, s ezért olykor hátrahagyunk egy egész életet is érte.

Tavaszi zsongás

Elérkeztünk a nyári időszámításhoz. Amely egyúttal azt jelenti, hogy eltesszül téli ruháink, s elkezdjük felfrissíteni küllemünk. Az állandó sötétség helyett lassan, de biztosan átveszi helyét a napsütés, mely ugyan még bágyadtan süt le ránk, mégis megcsillantja ígéretét a tavasznak és az utána következő forró nyárnak. Több időt töltünk a friss levegőn, elűzzük gondolatainkból a tél nyomasztó fuvallatát, és helyet adunk a tavasz mámorító igéretének, amely mindig az újjászületés csábító üzenetét is jelenti, nekünk nőknek. Elvégre a fák rügyeznek, a madarak visszatértek, s a virágok is nyílni kezdenek.

 A tavasz mindig az újra kezdés lehetőségét hordozza magában. Ehhez pedig rendszerint külső változtatásokba kezdünk. Először átgondoljuk frizuránkat, hogy mennyire áll még jól nekünk vagy válasszunk valami mást helyette, aztán átnézzük sminkes fiókunk, átlapozzuk az aktuális trendekkel foglalkozó magazinokat, aztán bejelentkezünk a kozmetikushoz, hogy bőrünket és arcunk karaktervonásait rendbe hozza és ez még csak mindennek az eleje. Újra kezdjük, vagy még inkább belevetjük magunkat a zsírpárnák elleni harcba, edzésekre járunk, testformálási kezeléseket veszünk igénybe, különböző krémeket vetünk be, s végül megegyezünk magunkkal, hogy idén végig csináljuk lelkiismeretesen a gyümölcs/zöldség lé böjt kúránkat is.

Lelkesedésünk az egekig szökik, s mi vidáman, magabiztosan vágunk neki önmagunk jobb formába hozásának. Mikor aztán elégedetten konstatáljuk, hogy meglátszanak az első eredmények küllemünkön, elkezdünk új ruhatárat is összeállítani. Először elrakjuk szépen a téli holmikat, elővesszük és áttanulmányozzuk a tavalyi (és azelőtti) ruháinkat, átmossuk őket és átgondoljuk kell-e valami újat beszereznünk mindezek mellé. Megkezdődik a hajtóvadászat egy-egy érték és főként időt álló darab megszerzésére, mely rendszeres vagy legalábbis időközönkénti ruhaboltok felkeresésével jár, és lassan kezdjük új önmagunkat küllemileg összerakni.

Ezek után otthonunknak is friss külsőt kölcsönzünk, el kezdjük a szokásos tavaszi nagytakarítást, összeszedjük és kihajítjuk/ elajándékozzuk a feleslegessé vált holmikat, és rendezett, tiszta környezetet teremtünk magunk köré. Kezdünk helyre állni. Mikor aztán a külcsín megszületik, elkezdhetjük a belső helyretételt is. Hisz a tavasz nemcsak külső újjászületést, hanem kapcsolataink újjászületésének igényét is beindítja. Újra el akarjuk varázsolni párunkat, több közös programot szervezünk a szabadban, orvosolva a hosszú téli esték unalmát ezzel is igyekezvén szívünket megtölteni újra szerelmes várakozással. Ehhez pedig ki kell takarítani lelki szemetesládánkat.

Elengedjük rossz és idejét múlt berögződéseink, elengedjük azt, aki már nem akar velünk lenni, elengedjük görcsös akarásunk, hogy nekünk muszáj a szerelemre találni, és tudomásul vesszük, hogy az élet kiszámíthatatlan. Számot vetünk magunkkal, hogy miket rontottunk el eddig, mit csinálunk majd ezután másként, és mi az, ami igazán lelki és testi egészségünket szolgálja. Elképzeljük, megteremtjük és átadjuk magunkat új önvalónknak. Átadjuk magunkat a tavaszi zsongásnak.

A tavasz az új lehetőségek évszaka. Új erőt, új elképzeléseket, új látásmódot képes adni nekünk és pontosan ezért van ránk olyan nagy hatással. Kinyílunk, mint a virág, s utolér a szerelem is bennünket ilyenkor, mert minden annyira, de annyira másnak tűnik ekkor. El akarunk merülni a tavaszi létbe, el szeretnénk felejteni a nyomasztó téli sötétséget és ezért szinte bármire képesek vagyunk. Olykor arra is, hogy önmagunk láthatatlan, mégis tapintható korlátait lépjük át. Olykor arra is, hogy levessük béklyóink, melyek annyi ideje hatottak rosszul ránk. Új életre kelünk. Új kapukat nyitunk ki és régieket csukunk be véglegesen. Élvezzük a tavaszt! Élvezzük, hogy újra újjá születhetünk vele együtt!

Bizalom

Amikor a másik kezébe letesszük szívünket, az egy igen komoly lépés. Bizalmat igényel, aminek megszerzése és kimutatása igen veszélyes terep. Elvégre sohasem tudhatjuk pontosan, mi van egy másik ember fejében. Olykor előfordul, hogy míg mi baráti érzéseket táplálunk felé, addig ő csupán titkainkra kíváncsi. Érzelmi életünket akarja kifürkészni, vagy egy jó pletyka alapot keres, amivel mások szemében egy rövid időre a figyelem középpontjába kerülhet majd, vagy az is lehet, hogy tényleg szeretne a közelünkbe jutni és megismerni bennünket. Akárhogy is van, a bizalom ma egy igen kényes kérdés. Nehezen lehet kiérdemelni, nyitott gondolatvilág szükséges hozzá, és bátorság, hogy fel merjük tárni önmagunkat egy másik személynek. Eleinte óvatosan lépkedünk az ismeretlen terepen, aztán már kicsit merészebben járunk, végül pedig belerohanunk egy új kapcsolat hálójába.

Ahhoz pedig, hogy valakinek bizalmunkat megszavazzuk, nem árt némi ön és emberismeret. Ha körvonalaiban fel tudjuk mérni egy másik illető személyiségét és gondolatvilágát kapcsolatairól, már könnyebben tudunk jóhiszeműen vagy éppen fenn tartásokkal vele szemben viseltetni. Gyakorlatilag érzelmi életünkbe készülünk valakit beengedni, nem árt az óvatosság és ugyanakkor a lojalitás tükrében megkomponálni lehetőségeink. A mai világban kiadni titkainkat kockázatos vállalkozás. Akár egy új barátságról, akár egy új szerelemről van szó, a rizikót mindig bele kell számítani az adott helyzetbe. Persze nem kell mindenhol rémeket látni és nem is érdemes mindenkiről a legrosszabbat feltételezni, de a józan hozzáállás sokat segíthet egy-egy kényes eset elejét vevésében. Másrészről a világ nem fekete és fehér elemekből épül fel. Életünket a sokszínűség ugyanúgy átjárja, mint ahogy a szivárvány is megjelenik az égbolt peremén.

Ha lassan építkezünk, gondosan lerakva az alapokat, akkor kisebb az összeomlás lehetősége is. Ám, ha eleve összekészített elemekből dolgozunk, nagyobb a gyors kiábrándulásra való eshetőség is. Sokan vagyunk, akik gyors ütemben éljük életünket. Gyors autókat veszünk, gyors kajákat fogyasztunk és gyorsan akarunk új barátságokat és szerelmeket is kötni. Ám a sebesen élt élet megsínyli önmagát. Ha időt szánunk kapcsolatainkra és lassítunk tempónkon, akkor jobban átláthatjuk helyzetünk. Sikeresebben alakíthatjuk érzelmi kapcsolataink, kevesebbet eshetünk pofára, ha elegendő időt szánunk egy-egy ember megismerésére. Ellenben ha hamar bizalmat szavazunk valakinek, akit alig ismerünk, nagyon könnyen pórul járhatunk.

A mértékletesség, a fokozatosság elve egy bizalmi kapcsolat kialakításában kulcsfontosságú. Mert bár lehet, magányosak vagyunk, rettentően vágyunk már egy igazán tartalmas érzelmi kötelékre, de ennek a megszerzése nem önmagunk minél hamarabbi kiadásában rejlik, hanem személyiségünk értékelésében. Hiszen mikor barátokra vagy párkapcsolatra vágyunk önmagunkról szeretnénk egy szép képet készíteni. Szeretetre és támaszra vágyunk a mindennapok taposómalmához és mindezt kívülről akarjuk megszerezni. Még mindig nem értjük, hogy ahhoz, hogy értékes kapcsolataink legyenek, először önmagunkat kell eléggé becsülni. Hiába várjuk mások őszinte érzelmeinek kifejezését, ha a mi sem vagyunk önmagunkkal szemben felelősségteljesek. Mit sem ér a leves, ha nincs hozzá feltét! S ugyanígy semmit sem ér egy kapcsolat, ha nincsenek benne valós érzelmeink.

Olykor mohón és görcsösen vágyunk egy másik ember szeretetteljes elfogadására. Várjuk, hogy feltétel nélkül szeressenek bennünket, de ezért nem akarunk időt vesztegetni. Rengeteg felületes kapcsolatot létesítünk, de minőségi elvárásaink nem léteznek velük szemben. Pedig ha tudnánk, hogy kik vagyunk valójában, mit szeretnénk az életben, azt is gyorsan felismernénk, hogy kiket akarunk bevonzani életünkbe. Kit szeretnénk, hogy maradjon és kinek kellene mennie. Elvégre a barátság és a szerelem is mindig bizalmat igényel. Ám az, hogy kinek szavazzuk meg, s kinek nem adjuk meg talán soha, csakis attól függ, mi magunkat mennyire tartjuk értékesnek. Bízni annyit jelent, hogy gondolatainkat, érzéseinket egy másik ember előtt őszintén feltárjuk. Bízni azt jelenti, hogy szeretem magam és szeretni akarom a másikat is.

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!