Minden, ami a felszín alatt rejtőzik

Idejétmúlt lovagok

5b36c992c0523fba_8_preview

Mi lehet az idősebb férfiak titka? Miért van az, hogy mostanában egyre több nőt lehet látni az utcán egy nála jóval idősebb, ámde még nagyon is markáns pasi oldalán? Az élet megannyi területén megélt tapasztalatukkal tudnak hódítani? Vagy egyszerűen csak sokat megélt mivoltukból fakadóan tényleg pontosan tudják, hogy az egyes nőtípusoknak mire van szükségük, mivel lehet őket meghódítani és hogyan lehet velük normálisan bánni? Mi az indítékuk? A zsenge, fiatal, hamvas nőtest kiaknázása? Önbizalmuk megerősítése, hogy még mindig képesek egy-egy mutatós nő elbolondítására? A szexualitásuk újra erőre kapása a cél? Vagy csak önmaguk lelkének simogatása?

A fiatal nők, akiknek már volt egy-két komolyabb kapcsolatuk, mostanában ki vannak ábrándulva a velük egy korosztályba tartozó férfiakból. Elvadult, modernizált társadalmunknak hála, kissé megfordultak a nemi szerepek és a nők koslatnak a férfiak után, ha valamit szeretnének elérni náluk. A fiatal férfiak persze ezt élvezik. Elvégre ki ne szeretné, ha valaki csak úgy minden különösebb erőfeszítés nélkül tálcán kínálná fel testi valóját és mellé köretnek szívét is? Persze ez utóbbi nem annyira érdekli a férfiakat. A test, mint örömeinek forrása bőven kárpótlást nyer a vadászat elmaradása végett és szív ügyeit is háttérbe szorítja. Másrészről a könnyű préda, mely szerepkörbe a nők önmagukat sodorták megtorolja magát. A pasi természetesen nem érzi szükségét, hogy kaparjon a nő után, s nem is erőlteti meg magát. Élvezi, hogy jól bánnak vele, kiszolgálják ösztönei kívánságát, de ott szerelemre lelni, ahol mindent készen és előre gyártva kapnak, nagyon nehéz. Néhány hónap, vagy év után, a nő aztán feleszmél. S mint derült égből a villámcsapás, belévág a felismerés, hogy ő bizony nem erre vágyik.  Szeretné, ha meghódítanák. Szeretné, ha ő utána koslatnának. S szeretné, ha valaki a szívét akarná, nem csak a testét.

Itt lép be a képbe az idősebb férfi. Aki már tapasztalt, aki jó pár évet lehúzott egy vagy több nő oldalán, s aki pontosan tudja, hogy hogyan kell udvarolni, hódítani, s levenni egy nőt a lábáról, hogy aztán mindent megkapjon a nőtől, amit csak kíván. Kifinomult modor, gyengédség, virágok, egyszóval egy talpig férfi, aki bár lehet, hogy csak testi örömökre hajt (éppen úgy, mint sok fiatalabb társa) de megadja hozzá a visszautasíthatatlan körítést. Egy fiatal nőt pedig, aki már húszas évei közepén jár mindez elvarázsolja. Végre megfordult a kocka. Végre valaki az ő igényeire kíváncsi, végre valaki őt akarja megnyerni, s végre valaki Nőnek nézi. S nemhogy csak nézi, hanem a ként is kezeli. A romantikus vacsorák, a programok, mind-mind csereüzletek persze. A férfi megadja, amit a nő kíván, s ő is megkapja, amit szeretne. Egy rajongással, odaadással teli, fiatalságánál fogva nagyon is kívánatos nőt, mely feléleszti benne a Férfit, akit újra és újra magáénak akar, s aki vágyait feléleszti minden egyes alkalommal. Az, hogy mindez elég-e egy szerelem kialakulásához, azért kérdéses.  Mindaddig, amíg az emberek a szenvedély és szerelem fogalmát összemossák, nem is lehet rá jól válaszolni.

Persze evidens, hogy két ember, aki az ágyban passzol, jó kapcsolatot tud ápolni a hálóban. S bár hajlamosak vagyunk képmutatóan beszélni a szexualitás fontosságáról vagy annak nem fontosságáról, azért az igazság mégis csak az, hogy igenis, minden az ágyban dől el. Mert hiába vagyunk valakivel egy hullámhosszon, értjük meg kitűnően magunkat sok-sok témában, ha az ágyban nem működünk jól együtt. Ugyanígy, ha az ágyban összepasszolunk, de azon kívül semmi közös nincs bennünk, akkor nem lehet semmiképpen sem szerelemről beszélni. Ha a kettő együtt van, az már valaminek a jele. Minimum annak, hogy jó pár lehetne belőlünk. Hogy aztán mi sül ki belőle, hogy aztán a korkülönbség vagy koregyezés mivé alakítja a dolgokat az már egy más kérdés.

Az idősebb férfit természetesen sok összetevőből álló komponensek összessége hajt egy fiatal nő felé. A feszes testtől kezdve, a nő elragadóan bájos naivságán át, a rajongásig a látszólag okosabb iránt, tulajdonképpen bármi szóba jöhet. Élvezi, hogy felnéznek rá, élvezi a teste újbóli erőre kapását és természetesen élvezi az irigylő tekinteteket az utcán, más férfiak szemében. Büszkesége, önbizalma, szexualitása új megvilágításba kerül. Talán többnek is érzi magát, mint korábban. Talán jól esik neki, hogy egy fiatalabbal megoszthatja élettapasztalatát is. S talán, de csak talán mindehhez a szívét is hozzáteszi, ha nem csak a fiatalság ellenállhatatlan bája varázsolta el, hanem annak eszessége is.

A megbocsátás és ami mögötte van

forgiveness2

A megbocsátás témaköre azt hiszem, mindannyinkat foglalkoztat. Sokszor esünk bele kisebb-nagyobb csapdákba, leszünk mások ármánykodásának vagy saját naivságunknak áldozatai, s mikor kihasználva, elárulva érezzük magunkat, nehezen megy a megbocsátás. Pedig a megbocsátás, a dolgokon való felülemelkedés az egyik legfontosabb kitétel ahhoz, hogy egészséges életet tudjunk folytatni a továbbiakban. Az egészség ráadásul nem csak a testi jól létből áll. Az egészségbe beletartozik a testin túl a szellemi és gondolati jóllét is. Ehhez pedig csak és kizárólag a destruktív, negatív gondolatok és események feletti átlépés lehet a megoldás.

Olykor persze mások akaratán kívül, s józan belátásunk ellenére is hibát vétünk. Hiszen ami az egyik pillanatban a lehető legjobb lehetőségnek tűnik, arról a másik pillanatban kiderülhet, hogy bizony a legnagyobb problémát hozza fejünkre. Hiába minden igyekezet nem leszünk sohasem tökéletesek. A hibáink az életünk jobbá tételére szolgáló lehetőségei, hogy jobb, egészségesebb életet folytassunk általuk. Ha pedig ez igaz, akkor a hibákat a barátainkként érdemes kezelnünk, hiszen csak miattuk tudunk tanulni, s tovább fejlődni. Akár mi követtünk el hibát, akár valaki más a környezetünkben ezt nem árt észben tartani. A pusztító érzések, melyek negatív légkört teremtenek bennünk és körülöttünk nem járnak semmiféle előnnyel. Ezért is kell(ene) megtanulnunk megbocsátani és továbblépni a következő szintre. Mert míg szorongunk, mérgelődünk, tépelődünk, magunkat bántjuk leginkább, elvégre megrekedünk egy olyan ponton, ahol csak fájdalom, kisebb nagyobb betegségek járnak nekünk osztályrészül, mindaddig, amíg el nem fogadjuk, és meg nem tanuljuk elengedni a rossz mintát.

Elengedni a múltat, megbocsátani a „megbocsáthatatlant” pedig az egyik legnagyobb kihívás. Hiszen jóságot kell(ene) tanúsítani másokkal szemben, olyanokkal szemben, akik megbántottak, megaláztak, elárultak bennünket, s ez bármennyire is vallásos, vagy spirituális esetleg ateista az illető nehezen megvalósítható a gyakorlatban. Igaz, számtalan módszer létezik arra, hogyan lehet megbocsátani, elengedni a múlt fájdalmát, még mindig nem tanultuk meg, hogy a nehézségeket tulajdonképpen mi magunk generáljuk, s ahogyan megteremtettük őket, úgy el is tudnánk (ha akarnánk) tüntetni őket az életünkből akár egy szempillantás alatt.  Persze ehhez hit és akarat kellene. No, nem a vallásban való hitre szándékoztam ezzel célozni, sokkal inkább önmagunk értékességének és szerethetőségének hitére akartam rávilágítani. Elvégre, ha szeretjük önmagunk, akkor képesek vagyunk megbocsátani is. S ha szeretjük önvalónk minden vélt vagy valós hibánk ellenére is, akkor szeretni tudunk másokat is, akiktől szintén nem várhatjuk el, hogy mindig helyesen viselkedjenek/cselekedjenek, hiszen nem is tudnának (mint ahogy senki sem tud). Tökéletességet, hibátlanságot, vétek nélküliséget várni az emberektől éppoly botorságnak tűnik, mint annak a képzete, hogy az ember szárnyak nélkül meg tud tanulni saját erejéből repülni. Ha ennek a komikus elvárásnak elejét tudjuk venni, már elindultunk a megbocsátás rögös ösvényén.

Különbözőek vagyunk, különböző ideákkal és elvárásokkal, ami sokszínűségünket hűen tükrözi. Mind követünk el hibákat. Mind szeretnénk olykor visszafordítani az idő kerekét, hogy kitöröljünk belőle néhány rosszul sikerült döntést. Pedig a cél önmagunk és mások elfogadása, úgy ahogy vagyunk és vannak. Csak az tud szívből megbocsátani, aki képes magának is megbocsátani. Tudomásul kell venni, hogy vannak emberek, akik „csak” a rossz mintákat képesek éltetni magukban, s szerepük az életünkben, hogy megtanuljunk nekik és önmagunknak megbocsátani. Ezért hálásaknak kellene lennünk, hiszen tanítottak nekünk valami fontosat. Tanítottak az életre, a múlt elengedésére és önmagunk elfogadására.

A pozitív látásmód ereje

Döntéseink, látásmódunk, a helyzetekhez való hozzáállásunk nagyban befolyásolja, hogyan alakítjuk életünket. Hogy hagyjuk-e, hogy más vezesse helyettünk életünk buszát, vagy kezünkbe vesszük-e sorsunk irányítását. Hogy tudjuk-e mit rontottunk el, vagy tudomásul tudjuk-e venni, hogy tulajdonképpen nincs jó vagy rossz döntés, csak utak, melyek közül éppen hangulatunknak megfelelően választunk ki egyet. Minden, ami a világunkat alkotja, minden, ami döntéseinket befolyásolja, s minden mely valaha felelős volt tetteinkért a fejünkben létezik. A gondolataink, melyek alkotják az életünkről való szemléletünket, tulajdonképpen azt fejezik ki, hogy kik vagyunk, és mit szeretnénk a világban elérni. A többi csak látszat, ránk erőszakolt valóság, melyet mindenki más alkot meg körülöttünk.

Állandó harcot vívunk önmagunkkal. Mikor valamit elképzelünk, s gondolatainkból valósnak vélt szellemvárakat építünk, tulajdonképpen önmagunk ellen dolgozunk. A negatív képek, a negatív érzések sokkal erősebben jelennek meg elménk vetítővásznán sajnos, mint a pozitív gondolatok megannyi elvetésre váró magjai. Valamiért az ember természetétől fogva jobban és könnyebben tudja elfogadni és magáévá tenni a rosszat, mint az indokolt lenne. Talán a sok ezer éves dogmatikus tanítások is dolgoznak kollektív tudattalanunkban, melyek elhitették velünk, hogy eredendően bűnösek vagyunk már születésünktől fogva. Ezért aztán, amikor próbálunk változtatni, jobbá válni, pozitív életet folytatni a pozitív gondolatok által, kicsit zavarban vagyunk. Újdonságként hat, mikor valaki azt mondja nekünk, hogy merjünk önmagunk lenni és igenis teremtsük meg magunknak a pozitív világot. Vállaljuk álmainkat, higgyünk benne, hogy minden jól alakul életünk összes fontos pontján és fogadjuk el azt, hogy az Univerzum, vagy a Mindenható nem ítélkezik. Miért is akarná egy felsőbb hatalom (Isten, Buddha, Krisna, Allah stb.) megmondani nekünk, hogy mit tehetünk és mit nem, hogyha az egyedüli, aki meghatározhatja önmagát és a világhoz való viszonyát, csak és kizárólag mi lehetünk. Nincs jó és rossz. Nincs bűnös és szent ember sem. Egyszerre vagyunk mindennek a kivetülései és tulajdonképpen egyik sem. Nehéz ezt ésszel megérteni, mit is jelent.

Elvégre vannak dolgok, emberek, akik valóban rossz dolgokat tesznek, és nem igazán lehet tetteik okát sem megérteni. Mégis ha jobban belegondolunk, ha nem lennének rosszat tevő emberek, nem tudnánk mit jelent jónak lenni sem. A jó és rossz, az Isten és Sátán, a fekete és fehér, mind-mind szélsőséges pólusai a nagy egésznek, ami egyik vagy másik nélkül nem létezhetne és nem is lenne teljes. Ezért aztán még fontosabb kialakítani a pozitív személetet magunkban és pozitív gondolatokkal megtölteni elménket is. Mert hát mi végre élünk, ha nem azért, hogy boldogok legyünk? Persze a boldogság pillanatnyi állapot csupán, de az a néhány pillanat, mely bearanyozza lelkünket és megszínesíti életünket többet ér, mint az a sok évnyi küzdelem, melyet előtte elszenvedtünk érte. A cél az út megélése, annak minden pillanatával együtt, hogy fejlődjön általa szellemünk és elvethessük benne pozitív szemléletünk magjait. A rossznak vélt tapasztalatok is azt szolgálják, hogy még erősebbé, még pozitívabbá váljunk általa. Hogy tudjunk örülni a jónak, hogy lássuk meg a világban a szépet és fedezzük fel önmagunk kifejeződésének végtelen tárházát is. A segítség önmagunkban található és a tudatosan alakított gondolatainkban. Hiszen amit elképzelünk, amit valósnak ítélünk egy adott pillanatban, többnyire igazzá válik. A teremtő erő mely bennünk él, nem tesz különbséget ártó vagy építő gondolat közt. Csak megteremti, amit elképzeltünk függetlenül attól, hogy mi tudatosan vagy tudattalanul vetítettük-e ki. Ezért nem létezhet és nincs is jó vagy rossz. Mi társítunk egy elképzelés, egy történés mellé jelentéstartalmat, önmagában minden semleges, vagyis neutrális.

Gondolataink, melyekkel önmagunk világát s személyiségünk aspektusait építjük fel döntő fontossággal bírnak. Persze nem kell és nem is lehet minden egyes gondolatot ellenőrzés alatt tartani, a cél csupán annyi, hogy mikor észrevesszük, hogy egy negatív gondolat kezdi átvenni az uralmat elménk felett, akkor lépjünk és tudatosan változtassuk meg annak menetét. Helyettesítsünk be jó érzéseket kiváltó képeket, élményeket a negatív hatás semlegesítésére, majd miután ez megtörtént változtassuk az egészet pozitív, építő jellegű elképzeléssé, melyet valóban szeretnénk megélni. Fontos felismerni egy-egy rossz gondolat, történés kapcsán azt, hogy valami tényleg valóságos-e vagy csak a fejünkben létezik. Ha el tudjuk dönteni, hogy mi igaz és mi nem, mi az, amit önkéntelenül teremtettünk meg magunknak és mi az, amit szánt szándékkal követtünk el magunkért, már megtettük a legfontosabb lépést. A lényeg az, hogy pozitívak maradjunk, és hogy teret adjunk a jónak és a szépnek életünkben!

Otthon édes otthon

Hol van az otthon? Egyértelmű, hogy a ház melyben felnőttünk, s ahol családunkkal életközösséget alkottunk otthonunk helyszíne. Értelemszerű az is, hogy ahol a mentsvárunk van jelenleg az is az otthonunk. Mégis, mintha a szülői ház, melyben gyermekek voltunk, melyben felnőttünk, s ahol minden elkezdődött különösen nagy jelentőséggel bírna. Más érzés oda belépni egy bizonyos idő elteltével, s nem lehet magunkat elkülöníteni azoktól az emlékektől, melyek ott törnek ránk. Szinte látjuk kisgyermek énünket, ahogyan az udvaron játszik. Érezzük, tapintjuk, szagoljuk a múlt megannyi bizonyítékát, hogy otthonunk a tér és időben mit sem változott. Életünket a múlt tükréből vesszük ott szemügyre a jelen pillanatában.

Természetesen mindenkinek mást jelent, az otthon fogalma. Nem is annyira tér, sokkal inkább a térben elfoglalt helyünk és érzéseink határozzák meg azt, ki mit lát otthonának. Otthonunk a hazánk, otthonunk a szülői ház, otthonunk a lakás melyben új életet kezdünk, s otthonunk a Föld is, tulajdonképpen minden pontján. Az egyén szuverenitása által határozza meg helyét a világban, s hogy mit tekint szűkebb és tágabb értelmében otthonának. Ahol feltöltekezünk, ahol magunkkal békében lehetünk, ahol tároljuk személyes dolgainkat, s ahova betérnek családunk és barátaink is hozzánk, az az otthonunk.

Persze életkortól függ az, hogy hol érezzük magunkat otthon. Gyermekként a szülői ház adja meg az otthon érzetét. Kamaszkorban ennek funkciója halványulni kezd, majd fiatal felnőtt életünkre az albérlet, kollégium, diákszállás veszi át időlegesen annak szerepét. Dolgozóként a lakás, ház melybe életünk párjával költözünk, válik az otthonunkká, s mikor csemeténk is születik, végérvényesen megváltozik, s új jelentéssel bír az otthon és a szülői ház fogalma. A helyszínnek, a lakásnak, háznak tulajdonképpen semmi jelentősége. A bennük megtapasztalt érzéseink, emlékeink, reményeink határozzák csak meg, hogy minek tulajdonítunk jelentőséget.

Fontosságot mi társítunk egy-egy terület, tárgy, épület mellé, nem ők maguk bírnak ilyennel. Csupán lakhatást biztosítanak, de nem érzéseket. A családunk, a gyermekként megélt pillanatok összessége köszön vissza akkor, mikor egy idő után betesszük lábunkat a szülői házba. Az emlékek, a gyermeki én felszínre tör, s visszarepülünk az időben, hogy újra olyanná váljunk, mint régen. Eltelhet húsz, negyven, ötven év, az érzés, a minta, semmit nem változik. Csupán felnövünk, de sohasem leszünk mások, mint szüleink gyermekei. Él bennünk a kicsi én, aki ott toporog, ott gügyög, ott tanul járni, s szeretet kifejezni szívünk legmélyén szüntelenül. Mert az otthon valami réginek, valami magasztosnak, valami különösen fontosnak pontja. Felülírja az új mintákat, átölel és magába ránt az érzelmeink örvényével, s szüleink mellett az otthon érzetével lelkünkben mi is nosztalgikussá válunk.  Persze jellemünkben ilyenkor kavarodnak felnőtt énünk gyermeki aspektusai, s bár saját véleményt fejtünk ki dolgokról, eseményekről, történésekről, mégis végül szüleinkéhez hasonlatossá alakítjuk mondanivalónkat, hiszen otthon vagyunk.

A rend, a fegyelem, az illem, a nevelés első számú helyszínén, mely éppúgy ránk ontotta a szeretet és a szigor fényét is, amikor csak kellett, mássá, kicsit hajlíthatóbbá, kicsit engedékenyebbé tesz bennünket. S bár otthonunk a várunk, mégis a szülői ház, a maga mivoltában mélyebb rétegeket emel felszínre bennünk, mint külön álló életünk otthona. Talán a feltétlen odaadás, a szeretet és tisztelet, a szülői mintaképek ezért a felelősek. Talán a tudat, hogy mi ott váltunk emberré, önálló személyiséggé, nővé és férfivé szintén nyomot hagy bennünk. Minden, amit ott érzünk, hatással van, volt és lesz is ránk mindig.

Mert otthonunknak nincs egyetlen olyan pontja sem, melyről ne jutna mindig valami eszünkbe. Mert nem tudjuk megfogni a kilincset se anélkül, hogy ne törnének ránk gyermeki érzéseink. Mert várjuk az ajtóban, hogy kinyissa nekünk azt anyánk, s mert az első irány, melyet betértünkben teszünk a konyha és a régi illatok, ízek mámorító kavalkádjába vezet. Az otthon az valami másnak a helyszíne. Az otthon, ahol a szívünk megnyugszik, ahol a lelkünk kitárul, s az ajtók becsukódnak mögöttünk. Az otthon örömünket, s bánatunkat egyaránt magába zárja. Hallgat, mikor jajgatunk, s visszhangzik, mikor gyermeki kacaj járja át a házat. Az otthon mindenhol ott van, mégis sehol sincs igazán. A család adja meg az otthon helyszínét, s az emlékeink annak felejthetetlen zamatát.

Értelmetlen hajsza

A szerelem vak. Sötét alagutakba szorít és elveszi a józan értelmet. Nem törődik azzal, hogy mi lenne a normális viselkedés, vagy mi szolgálná érdekeinket, csupán arra a célra koncentrál, hogy szerethetővé váljunk egy másik emberi lénynek. Arra vágyunk, hogy szerelmünk tárgyát magunkhoz édesgessük, s ezért eszközök közt nem válogatunk. Ha kell magunkat is megalázzuk legvégső esetben. Egy idő után, mikor világossá válik, hogy minden praktika hiábavaló, elkeseredett harcba kezdünk. Egyetlen célunk a másik megszerzése lesz, aki az elején még pillangókat reptetet gyomrunkban, és megremegtette lábaink. A szerelem küzdelemmé alakul, melyben nincsenek határok.

Az ember hiúsága és hatalmi vágya határozottan erősebb, mint maga a szerelem. S bár eleinte még hitegetjük magunkat azzal, hogy minden, ami körülöttünk, bennünk zajlik egy másik egyén miatt, csupán múló fellángolás, egy idő után pánikra ad okot, mert felismertük benne a szerelem legtipikusabb jeleit. Pedig olyan ártatlanul kezdődött az egész. A kölcsönös szimpátia felismerése után barátivá vált a kapcsolat. A baráti érzésekből később pedig, ha jó a táptalaj szerelem szövődik. Ami ha szerencsénk van kölcsönös és minden szépen, fokozatosan kialakul. Na de mi van akkor, ha csak az egyik félben alakul ki egy erősebb érzelmi reakció, ám a másik nem mutatja annak jelét, hogy bármit is akarna tőlünk a baráti együttléteken kívül? Több lehetőség közül válogatva a fentebb említett első ok szokott ilyenkor esetenként felmerülni. Hiúságunk, s az energia, amit már befektettünk a kapcsolatba, nem engedi, hogy csak úgy félre álljunk és tudomásul vegyük, hogy valakinek, aki számunkra sokat jelent, nem vagyunk annyira vonzóak és annyira fontosak, mint amennyire ő nekünk. A baráti kapcsolatra alapozva próbáljuk az érzéseket szárba szökkentetni. Kipuhatoljuk milyen nőket tart vonzónak, mik az elképzelései a jó párkapcsolatról, mik a kedvenc zenéi, milyen témakörök érdeklik őt különösképpen és igyekszünk ezeknek tükrében ahhoz a képhez hasonulni, amit ő keres magának. S minél jobban erőlködünk, annál kevésbé járunk sikerrel. Persze kicsit tűzbe hozza, mikor rájön, hogy több „közös” vonásunk is van, megjegyzi mennyivel jobban áll nekünk a rövidebb haj s egy kicsit még talán flörtölni is támad kedve olykor. Ám minden lelkesedése csak egy-egy pillanatig tart és a mi befektetett energiánk nem térülnek kellőképpen. Lassan konstatáljuk, hogy a rengeteg idő, amit arra szántunk, hogy magunkba bolondítsunk egy másik embert, hiábavaló. Egyszerre kezdjük nagyon utálni ezért, de lelkünk mélyén még szeretjük. Vagy legalábbis ezt hisszük. Igazából kezdünk már tisztába jönni azzal, hogy vágyunk tárgyát maximum egy éjszakára, ha meg tudjuk szerezni, de akkor sem akarjuk most már feladni. Belép hatalmi vágyunk. Azt akarjuk, hogy miénk legyen, s nem látjuk be, hogy az egyetlen, aki az egészben sérülhet, csupán mi magunk vagyunk. Kívánjuk őt. Már nem is annyira azért, mert őt látjuk egyetlen lehetőségként önmagunk boldogságára, sokkal inkább azért, mert eluralkodott felettünk őrületünk, hogy egy másik ember testét és figyelmét magunkénak tudjuk, ha csak egy éjszakára is. Elkezdjük üzenetekkel bombázni akár naponta többször is, maileket írunk neki, a segítségét kérjük, egyre többször lépünk be random az életterébe. Nem hagyjuk, hogy megfeledkezzen rólunk. Csábos ruhákat veszünk fel, sokáig készülődünk a tiszteletére, ha bármi van vele, figyelmesen meghallgatjuk, egyszóval próbálunk számára elérhetővé válni mindig és minden körülmények közt. Alárendeljük életünket neki, s elhanyagoljuk saját életünket érte.

Végül, idővel elérjük, amit akarunk. Kínkeserves áldozatainknak hála beadja a derekát nekünk. Egy éjszakára. Talán kettőre. Tudja, hogy bármit megtehet velünk, mi pedig némán tűrjük, hiszen azt hisszük ez az, amire vágytunk. Ám a „beteljesülés” nem hozza meg a kívánt eredményt. Nem vagyunk boldogok. Nem érezzük kielégítőnek a helyzetet. Még mindig csak mi rohanunk a másik után, ha ő füttyent nekünk. Lassan ráébredünk, hogy szerelemből megbuktunk. Észrevesszük, hogy túlságosan nagy áldozatokat hoztunk, s kiszállunk a méltatlan helyzetből. Önbecslésünkön esett sérüléseinket bekötözzük. Lassan, nagyon lassan, de jobban leszünk. Visszanyerjük önmagunk felett hatalmunkat. S megfogadjuk, ennyire senkinek sem rendeljük magunkat alá többé.

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!