Minden, ami a felszín alatt rejtőzik

Az anyaságról egy kívülálló szemével

moeder

Az anyaság számomra és minden olyan nő számára, aki még nem szült, misztérium, melyet hol csodálva, hol irigykedve, hol kissé hálátlan szerepkőrnek tekintve figyelünk a távolból. Az ösztön, mely állítólagosan ott munkál mindünkben, egyeseknél előrébb kerül, másoknál a legutolsó sorba jut és vannak, akik megtalálják az arany középutat benne, melyben még önmaguk igényeit is ki tudják élni, amellett, hogy gyermeket is nevelnek. A felelősség, mely egy anyára hárul a legcsekélyebb mértékben irigyelhető. Viszont a gyermek szemében felcsillanó olthatatlan szeretet kinyilvánulása, már annál inkább.

Ez pedig elég komoly nyomot hagy az ember lányában. Példának okáért akkor, mikor az anya szigorúan és határozottan, de szerető gondoskodással hangjában rendre utasítja kisfiát. Az ember szinte tapintja a feltétel nélküli szeretet légkörét, melynek hála szinte biztosan tudjuk, hogy a gyermek nincs igazán megsértődve anyja intő szavai által. Vagy mikor a kislány a hatodik kedves és kérő szó ellenére sem hajlandó ülve enni az asztalnál. Várjuk, hogy mi történik, hogy a gyermek komolyan tudja-e venni az anyját, s az anya mer-e elég keményen fellépni testéből kiszakadó csemetéjével, de a jelenet elmarad, mert az apa végül helyrebillenti a dolgok menetét. Hiába látja, hallja akár a közvetlen környezetében hétről-hétre egy gyermek fejlődését és szüleihez fűződő viszonyát egy kívülálló ember, az egész szülőség kérdése kezdve az anya valóban létező ösztönével és az apa engedékeny, de mégis határozott magatartásával, megfejthetetlennek és érthetetlennek bizonyul. Valóban igaz hát az a mondat, melyet szüleink annyit szajkóztak nekünk? „Majd megtudod, ha neked is gyermeked lesz!” És tényleg úgy tűnik, ez valóban csak akkor válik világossá.

Hogyan képes egy nő akár éveket kialvatlanság nélkül elviselni? S hogyan képes ennek ellenére minden teendőjét (kezdve a házimunkától egészen a hitvesi ágyig) elvégezni így? Hogyhogy nem fogy el soha a türelme gyermekével szemben? Hogyan tud szeretettel hangjában kérni még huszonhatodára is, mikor jól tudja, hogy kisfia csak hülyíti? Mindez annyira megfoghatatlannak és misztikusnak tűnik. Persze eszem ágában sincs azt hinni és állítani, hogy mindig képesek a nők helyt állni. Bár ami tény az tény, elég kevés az a hely és szerepkör, melyben ne lennének képesek brillírozni. Olykor a legkedvesebb, legjobb anyának is elfogy a türelme. Bár a gyerek felé nem mutatja, nem ad hangot neki, de elbújva egy sarokba, vagy a férje vállán ő is kidühöngi magát. A gyermek előtt állja a sarat, de amikor kialszik a fény a babaszobában ő is esendővé válik. Hihetetlen erő van minden igazi anyában. Hiszen egy kívülálló szemében az anyaság lemondások sorozatából áll, hogy a gyermek minél többet kapjon. Legyen szó a legjobb falattól az étkezőasztalnál egészen 24.-ik órában elvégzett őrszolgálatig a gyermekágy mellett, egy anya mindent megold, mindent teljes szívvel végez és óriási szeretettel.

Anyának lenni elhivatottság. Egy olyan szerepkör, mely a fogantatás pillanatától aktívvá válik egészen az anya élete végéig. Mert hiába szakad ki testéből gyermeke, hiába kezd el önállóan enni, inni és járni, hiába kezd tanulni és elmenni otthonról, egy anya mindig anya marad élete alkonyáig. Ismerek olyan nőket, akik egész életükben arra készülnek fel, hogy anyák lesznek. Minden tettüket, kezdve a férfi kiválasztásától egészen a tanulmányaikig és munkahelyük megtalálásáig úgy alakítják, hogy a későbbiekben majd a leendő gyermek minél többet profitáljon anyjából, azaz minél többet legyenek együtt és minél komolyabb minőségben. Ezzel szemben mások gondolkodás nélkül vágnak bele az anyaságba. Gondolják majd milyen cuki lesz, mennyire jól elfognak együtt szórakozni és milyen jó is lesz egy élő játék babát magukénak tudni. Vannak olyan nők is, akik tudatosan nevelik gyermekük, mindent megmagyaráznak a kicsinek, egyenrangúnak tekintik magukkal és a modern tudomány tükrében alakítják a táplálást, készségfejlesztést, fegyelmezést, s vannak olyan nők is, akik csetlenek-botlanak az anyai szerepkör hatalmas játszóterének peremén.

Különbözőek vagyunk, eltérő világszemlélettel és értékítélettel megáldva. Mégis mikor egy anyát látunk gyermekével, az majdnem mindig beindít bennünk valamit. Olykor saját anyánk jut eszünkbe, olykor egy elfeledettnek hitt ősrégi emlékkép, olykor belénk hasít a felismerés, hogy anyának lenni jó, kiváltságos dolog melyért a jutalom érte felfoghatatlanul csodálatos. A női ösztönbe állítólag bele van kódolva az anyaság. Ha ez így van, akkor minden nő alkalmas rá. Persze a valóságban vannak kivételek. Ám a többség és köztük az én két példaképemmel mégiscsak azt bizonyítja, hogy az anyaság a világ legcsodálatosabb szerepköre.

Az emberi kapcsolatok bukása

rabbit-hole_-girl-falling

Hol rontjuk el az emberi kapcsolatainkat? Mi vezet oda, hogy nem azt fejezzük ki, amit szeretnénk és ahelyett, hogy egyre közelebb kerülnénk a másikhoz, egyre csak messzebbre jutunk tőle? Miért szakadnak szét a kötelékek? Miért nem tudjuk becsülni azt, amit kapunk és adnak? Miért akarunk még többet, még jobbat, még szebbet, még inkább irigylésre méltót? Birtoklási vágyunk a hibás? Mohóságunk? Szexuális éhségünk? Önmagunk kishitűsége, vagy éppen túlbecsülése? Hol van az a pont, ahol már elég lenne minden, amit tálcán kínál nekünk az élet?

Mind szeretnénk boldogok, lenni. Kiegyensúlyozottak, harmonikus élettel és háttérrel, amellyel békében tudunk élni. Mind vágyunk a beteljesült szerelemre, az örökké tartó lángoló tűzre, s az, aki a legjobban tiltakozik ellene, pont az vonzza magához mindezt a legközelebb. Mind vágyunk békés családi életre, egy-két vagy esetleg három csetlő-botló, kacarászó élettel teli egészséges gyermekkel, akik fényt adnak a mának és előre mozdítják saját és a mi jövőnket létezésükkel. Maradandót akarunk alkotni, mind utódaink által, mind azon munkáink által, amelyekkel kifejezzük önmagunk.

Szeretnénk a világnak hátrahagyni egy darabot magunkból, hogy egy köztes megoldásként mégis örökké tudjunk élni ezen a világon. Persze nagyra törő elképzeléseink mellett kapcsolatokat is létesítünk. Emberekkel találkozunk, ismerkedünk össze nap, mint nap, és próbálunk ilyen-olyan hasznokat húzni az új összeköttetésekből. Óvatos kísérleteink vannak arra, hogy új ismeretségeket, esetleg a későbbiekben barátságokat alakítsunk ki, s közben bizonytalanul lépkedünk az ismeretlen ingoványos talajon, mely egy új viszonyhoz vezet. Egyikünk könnyen barátkozik, másikunk pillanatok alatt felszínes haveri kapcsolatokat tud létesíteni, s van olyan, aki bevonzza önmaga mellé az új, de már ismeretlenül is ismerős lelki társait.

Szóval nehezen alakítunk ki igazán mély kötelékeket. Akkor is, ha nyíltak és közvetlenek vagyunk másokkal és akkor is mikor százszor is megfontoljuk, mit mondjunk el, vagy ne mondjunk el egy embernek magunkról. Hiába tűnünk a felszínen lazának, barátságosnak, kedvesnek, aranyosnak akkor is ott van egy láthatatlan pajzs, amit csak akkor vetünk le magunkról, ha már tényleg kiérdemelték bizalmunkat. Persze a jó emberismeret legalább annyira vezethet a gyorsan, vagy látványosan tönkremenő emberi viszonyokhoz, mint a nem jó emberismeret. Egy kapcsolat bukása éppen úgy fakadhat önzőségünkből, mint gyámoltalan és naiv mivoltunkból. Próbálunk közel kerülni egy másik emberi lényhez, de hogy ő mit akar, vagy mit nem akar, azt nem tudhatjuk, sohasem biztosan.

Lehet, hogy csak egy havert lát bennünk, lehet, hogy élete nagy szerelmét, lehet, hogy teljesen közömbösek vagyunk neki, s csak azért van mellettünk ma, mert éppen más nem ért rá neki. Olykor félrevezetjük egymást minden jóakaratunk ellenére is. Nem feltétlen azért, mert hazugságokba bocsátkozunk, hanem sokkal inkább azért, mert nem mondjuk el azt, mit érzünk vagy gondolunk magunkról, a másik emberről, és a világról. Szerepeket játszunk. Egyik nap a hős szerelmest, másnap a gyámoltalan szüzet, harmadnap a jó barátot, negyedik nap egy kedves ismeretlent. Magunk választjuk meg azt, hogy melyik nap mire vagyunk jók éppen. Van, amikor minden akaratunk ellenére olyanok találnak meg, akiket egyáltalán nem kedvelünk. De mert egy helyen dolgozunk, vagy egy légtérben kell lennünk (pl.: orvosi rendelő, postahivatal stb.) eljátsszuk azt a szerepet, amelyiket egy vagy több bizonyos embernek akarunk magunkból megmutatni. Olykor szeretteink közelében is felvesszük az erős, védelmező, adakozó szerepet, s mikor azt kívánják tőlünk meg, leszünk a kedvükért esendőek és gyámoltalanok.

Tehát miért is mennek tönkre emberi kapcsolataink? Mert nem tudunk rájuk eléggé vigyázni. Folyton másokhoz igazodunk, ahelyett, hogy önmagunkra akarnánk találni. Miért nem vagyunk elégedettek azzal, amink van? Mert önmagunkkal sem vagyunk elégedettek, sem külsőleg, sem belsőleg! Hát hogy várhatnánk el így másoktól, hogy azt adják nekünk, amijük van, s nem azt, amit magunkban sem találtunk még meg? Az élet megannyi területén folyton emberekkel találkozunk, s teremtünk összeköttetéseket. Egyikükkel köszönő viszonyt ápolunk, másikunkkal munkakapcsolatot, a harmadikkal szerelmi életet élünk, míg a negyedikkel csak most kezdtünk ismerkedni éppen. Különbözőek vagyunk, eltérő látásmódokkal és igényekkel. Az egyetlen közös pont az állandó elégedetlenség önmagunkkal és a világgal szemben. Erre azonban nem lehet építeni egészséges emberi viszonyt. Csak elrontani és elveszteni mindazt, amiért addig harcoltunk.

A mártír szerepkör

Multiple Personalities (2)

Van olyan, amikor mindenkinek jót akarunk. Kivétel nélkül családunk tagjainak, barátainknak, párunknak, munkatársainknak, főnökünknek, beosztottainknak, a szomszéd néninek, meg még a kutyának is. Szeretnénk jót tenni, és jó lenni, de minden próbálkozásunk, mely azért történik, hogy másoknak kedvezzünk, valahogy mégis önmagunkhoz fordít vissza. Egyre nagyobb az elkeseredettség bennünk, hogy semmi nem megy úgy, ahogy mi azt elterveztük és csak fél sikereket tudunk jószerével elkönyvelni. Persze a mártír szerep (mert ez az, lássuk be) nem áll jól senkinek. Annak sem, aki a köz javáért felkiáltással teszi a dolgát, s annak sem, aki pitiáner szeretetre vágyásból próbál eleget tenni a számára kedves embereknek.

Mert igen, megint a régi nóta száll a szélben, mikor mindenkinek meg akarunk felelni. A szeretetre vágyás, az elismerés, a nélkülözhetetlenség egy-egy pillanatra felvillanó érzete és önmagunk fontossága iránti olthatatlan vágyunk nevezhetők meg okoknak. Elvégre senki sem azért akar jó lenni másoknak, mert ez szolgálja a köz javát. Persze ez az alap kiindulási pont, de igazából Teréz anyától kezdve a politikusokon át egészen a szomszéd néniig, mindenki azért próbál jót tenni másokkal, mert valójában önmagán akar segíteni. Mert ha segítünk valakinek, attól egy vagy több pillanatra jobbnak érezhetjük magunkat, mint korábban. Mert ha jók vagyok, majd megjutalmaz az Isten valamilyen formában, akár már itt a Földön is, de legkésőbb a Mennyek kapujában. S mert ha felajánljuk szolgálatainkat, mi sem leszünk annyira magányosak.

Lehetetlen önös érdekek nélkül jót tenni és jónak lenni másokkal. Hisz mindenben ott van a vágy arra, hogy megmutathassuk a világnak, hogy igenis szerethető, és igenis jó emberek is vagyunk, s a jó szándék vezérelte tetteink majd egyszer valahogyan és valamilyen formában viszonzásra fognak találni. Szeretet. Már megint ez az átkozott és sokat emlegetett érzés és kifejezés, mely olyan nagyon mágikusan hat még a legmegátalkodottabb bűnözőre is, és melynek nevében mégis annyi, de annyi bűnt vagyunk képesek elkövetni. Bennünk dolgozik, fortyog az éhség utána, és mint mindig most is kívülről várjuk hozzá a megoldást. Unós- untalanig lehet beszélni és várni a szeretet mágikus megtapasztalására, anélkül, hogy valójában megtapasztalhatnánk. Mert bár segítünk, mert bár jók vagyunk (megítélésünk szerint), mert vigyázunk a családi fészekre, a főnökeink bizalmára, párunk szerelmére és az állatok jóllétére, mégsem vagyunk boldogabbak. Sem jobbak, sem szerethetőbbek, sem kedvesebbek, sem szerelmesebbek, sem állat centrikusabbak. Hogyan is lehetnénk azok, hogyha mindazért, amit teszünk valamit elvárunk? Ráadásul nem is holmi anyagi elismerést, vagy egy szimpla köszönömöt, hanem magát az érzést, hogy szerethetőek vagyunk.

Mind ismerünk olyanokat a saját környezetünkben, akik bár jót tesznek másokkal, mégis vagy fennen hangoztatják ezeket a kisebb nagyobb szívességeket, hogy az emberekben lelkiismeret furdalást keltsenek, vagy pedig megnyúlt arccal, keserűen, vállukon megannyi terhet cipelve roppannak össze az önmagunkra mért csapások alatt. Mi vezet bennünket el attól a ponttól, hogy elkezdünk jóként viselkedni odáig, hogy már minden tettünket és mondatunkat azért adjuk elő, mert viszonzást várunk cserébe? Gyermekkorunk a ludas és szüleink, akik azt mondták legyünk jók, szófogadóak és rendesek, mert csak akkor kapunk a Mikulástól ajándékokat? Vagy az esküvői ígéret teszi velünk ezt, hogy jóban-rosszban? Esetleg a folyamatos fenyítés vezet idáig, mikor megtiltják nekünk, hogy elmondjuk valamivel kapcsolatban az igazat? Vagy a verések, amelyeket azért kaptunk, mert a köz szemében, valami olyat tettünk, amit nem szabad?

Bárhogy is kezdődött, előbb-utóbb mind azt a konzekvenciát szűrjük le a világról, hogy van egy fajta specifikált igazság, melyet nem lehet kimondani, van egy jóságfaktor, mellyel kifejezhetjük tetteink, s a szeretetet csak úgy várhatjuk el másoktól, ha az ő értékítéletünkben szereplő jó dolgokat tesszük meg nekik. Senki nem kíváncsi arra, hogy mi mit szeretnénk, mert egy idő után természetessé válik, hogy csendben maradunk, ha fáj valami, hogy visszatartjuk a könnyeink, hogy másoknak jó legyen, s elnyomjuk egész lényünket, mert ha megmutatjuk, kik vagyunk, nem fognak még annyira sem szeretni. Persze ez mártírság. Más nem is lehet. Jót teszünk, hogy szeressenek, de mi magunkat eközben már nem tudjuk többé szeretni. Köröket rovunk megannyi formában a szeretet nevében az emberek körül, de önmagunkra már elfelejtünk figyelni. Megéri? Aligha! Elveszítjük igazi énünk, s elveszünk másokban.

Barátság némi extrával

o-MAN-AND-WOMAN-KISSING-IN-BED-facebook (640x320)

Mostanában egyre elterjedtebb egy újfajta kapcsolat az emberek körében, amit az úgynevezett Friends with benefits avagy a barátság extrákkal elnevezéssel illetnek. A tematika rém egyszerű. Két ember, aki jól kijön egymással és baráti, haveri kapcsolatot ápol, egy pillanatban úgy dönt, hogy bizonyos igényeiknek eleget tesznek egymással, mindenféle érzelmi kötöttség nélkül. Általában két független ember döntése ez, melyben a fizikai együttléteket is terítékre rakják kapcsolatuk asztalán, anélkül, hogy ez komolyabb elkötelezettséget róna rájuk, illetve, hogy egy nem kívánatos szerelmi viszony alakulna belőle ki közöttük.

Természetesen, mint szinte minden ez is, az Államokból terjedt el világszerte. A felgyorsult élet, a sorozatos csalódások szerelmi kapcsolatokban, a válások fokozatos nagyobb tendenciát mutatása és a függetlenségre való egyre nagyobb igény sodorta az embereket ebbe az irányba. A huszonegyedik század modernizált és kissé túlmisztifikált képzete a szerelemről és párkapcsolatokról egész egyszerűen azt eredményezte, hogy az emberek olyan ideálok és elképzelések után vadásznak, amelyek ugyan Hollywood filmgyáraiban kasszasikert hoznak, ám a valóéletben ellehetetlenítik az igazi, hús-vér emberi kapcsolatok egy jelentős részét. Ennek hozománya pedig nem is lehetett más, mint az emberek és ezen belül is főként a nők eltárgyiasítása. A szexista hozzáállás szinte mindenhol tetten érhető. Amíg egy egyszerű öblítő eladásához is egy selyembe burkolt női testre lesz szükség, addig nem is számíthatunk e témakörben jelentős változásra és tulajdonképpen nem is nagyon vehetjük zokon, hogy ösztöneink kiszolgálására alkalmas lényeket látunk egymásban, nem pedig potenciális társat. Persze egymásban alkalmi szexpartnert látni, nem egy új keletű dolog. A kilencvenes években az egy éjszakás kaland volt a sláger, most pedig a szex barátság vált alapfogalommá. A kettő közötti egyértelmű különbség, hogy az emberek nem csupán egy kósza együttlét erejéig vannak egymással együtt, hanem próbálnak egy olyan megbízható emberrel légyottokat összehozni, akiről már van egy kialakult jó vélemény, s ennél fogva nem csinál gondot abból, ha bizonyos természetes emberi szükségleteinket vele akarjuk megosztani. Ráadásul a függetlenség mellette teljesen megmarad, nem kell senkinek elszámolni néhány nem otthon töltött éjszaka miatt és nem is kell eljátszani a tipikus játszmákat, amik a hagyományos társas kapcsolatokban rendre előfordulnak. Persze, hogy meddig lehet ezt érzelmek nélkül csinálni kérdéses. Míg a férfiak egy jelentős része, ezt hosszú ideig képes fenntartani, addig egy nő az intim együttlétek hatására előbb vagy utóbb érzelmi kötöttséget is fog táplálni alkalmi társával szemben. Persze modern társadalmunknak „hála” megjelentek az érzéketlenebb nők is, akiknek ugyanannyira nem okoz ez gondot hosszabb távon sem, mint a férfiaknak, de éppen ezért vagy pont ennek hozadékaként megjelentek azok az érzelmes férfiak is, akik nem képesek gyengéd szálak nélkül intimkapcsolatban huzamosabb ideig már részt venni. Akkor pedig a kellemes együttlétek hamar tovaszállnak, mert bár ideig-óráig lehet titkolni bimbózó érzelmeink, hosszútávon, mint ahogy mindennél így van, nem lehet ezt sem fenntartani. Ráadásul egy ilyen helyzetben, ahol előre le voltak tisztázva a játékszabályok, elég kockázatos dolog felvállalni érzéseink. Mert ha nem talál viszonzásra éledező szerelmünk a másiknál, akkor nemhogy elveszítjük a kellemes, kötetlen alkalmakat, amelyek társ nélküli életünkben, mégis csak kellemes színfoltokat hoztak, hanem még ráadásul egy jó barátot is elveszítünk az „árulásunknak” hála. Tehát a dilemma adott. Mondjuk, személy szerint én nehezen hiszem, hogyha két „barát” odáig tudott jutni, hogy testi kapcsolatot létesített, azt mindenféle érzelmi behatás nélkül tették. Elvégre, ha nem vonzódunk valakihez, akkor képtelenség vele lefeküdni. Másrészről a testi vonzalom, még messze nem elég a szerelem kialakulásához. Ugyanakkor egy barátságban, adottak bizonyos alap érzések, melyek az egészhez jó táptalajt tudnának biztosítani. Hogy aztán a kötetlen együttlétek mivé változtatnak egy emberi kapcsolatot, az már kettőjükön múlik.

Divat lett érzelemmentes viszonyokat fenntartani. S bár társas lények vagyunk, mégis mostanában úgy tűnik, a divatból életmód lesz. Elvégre egy laza viszony fenntartása nem igényel erőfeszítéseket. Ha akarja, az ember csinálja, ha nem akarja, nem csinálja, s az egész akkor válik jóvá, ha mindenki csak a saját igényeire figyel oda az együttlétek alkalmával, a másikra nem. Önző, egoista világban élünk, amely nézet eljutott a hálószobákba is. Helyet követelt majd átvette az irányítást, a megsebzett lelkeken. Úgy gondolom eleve érzelmi sérültek azok, akik egy e fajta kapcsolatot éltetnek. Hogy mit várnak tőle, kérdéses, mert szerelmet nem, csak testi kielégülést nyerhetnek, ha nyernek bármit is ezzel. Ráadásul, ha érzelmek is belekerülnek az együttlétekbe, komoly sebeket is szerezhetnek. Talán ezért inkább a hagyományos egy éjszakás kaland, még józanabb döntés volt, ehhez képest.

Spirituális túltelítettség

too much

Vannak időszakok az ember életében, amikor minden „összejön”. Válságba jut szerelmi életünk, karrierünk, családi életünk is a feje tetejére áll, és baráti kapcsolatainkban is rés keletkezik az addig áthatolhatatlannak tűnő pajzson. Ilyenkor általában elveszítjük önmagunkkal is a jó kapcsolatot és idő szükséges ahhoz, hogy újra talpra álljunk. Ehhez pedig segítséget keresünk. Van, aki önismereti tréningre iratkozik be, van, aki megvásárol, vagy ki vesz a könyvtárból néhány spirituális útikalauzhoz szükséges könyvet, s van, aki jóshoz fordul, hogy biztatást kapjon a folytatáshoz.

Ugyanis a megtört, elgyengült ember szívesen hisz, vagy legalábbis hinni szeretne egyfajta „felsőbb hatalom” segítségében. Angyalok, jógik, jósok, Isten, Buddha, Krisna stb. mind-mind szóba jöhet ilyen korra már. Ráadásul az ezoterikus újságok, könyvek és műsorok bőséges lehetőséget kínálnak az önmegvalósításra, az anyagi és érzelmi helyzetünk javítására és természetesen egész életünk megreformálásra. Csak győzze az ember szűrni az információk áradatát! S főként kiszűrni azt, ami neki tényleg használ! Sajnálatos módon a spiritualitással foglalkozó emberek sokas táborában, egyre több a sarlatán. Aki bennünket akar még inkább kizsákmányolni, hogy ő általunk valóban jobb életet teremtsen magának. (Legalábbis anyagi tekintetben.) Évek óta jelen vannak a bio szerek és segédeszközök piacán azok az ügynökök, akik az emberek hiszékenységéből élnek például. A romló közegészségügy pedig sajnos pont az ő malmukra hajtja a vizet. Az emberek képesek hitelt felvenni egy-egy teljes fizikai javulást ígérő ágymatracra, (lehet hallani 1 milliós összegű darabokról) csak mert egy orvos azt állítja, hogy ez tényleg használ. Most ne is menjünk abba bele, hogy az orvosok egy része, már mennyi mindenhez adja a nevét (valódi meggyőződés nélkül) a pénzért, mert abból egy másik cikket lehetne külön írni. A lényeg az, hogy sokan, sokféleképpen visszaélnek az emberek hiszékenységével, s ezen az sem segít, hogy egyre több az elkeseredett, és kilátástalan helyzetű ember a világban. Ezért kell még éberebbnek lennünk és ezért kell minden információt alaposan megszűrnünk.

De, hogy ne csak a rosszabb oldalról beszéljünk, ejtsünk szót a másik oldalról is. A másik oldal, vagyis a hiteles oldal felismeréséhez ugyanúgy szükséges a szűrő, hogy tisztán láthassunk, mint az előzőhöz, mert úton-útfélen megoldásokat kínálnak nekünk, csak éppen az nem mindegy, hogy tényleges segítséget adnak az embereknek egy-egy nehezebb életszakaszban, vagy csak vissza szándékoznak élni kétségbeesésünkkel. Általában onnan lehet felismerni az erő világos oldalát, hogy eszük ágában sincs követőinek azt állítani, hogy ha ezt a kurzust elvégezzük, vagy azt és azt a könyvet elolvassuk, mindörökre boldogságot tudunk magunknak az életünkbe vonzani. Elmondják, hogy önmagunknak kell bejárni a saját utunkat, mert ők nem vezethetnek rajta bennünket, csupán támpontokat tudnak adni ahhoz, hogy hogyan csináljuk. Tudatosítják, hogy ha van hitünk önmagunkban és abban a spirituális vonalban, melyet választottunk magunknak, akkor már meg van a legfőbb kitétel a kiegyensúlyozottabb élet felé. Felvázolják, hogy lesznek még nehezebb időszakok, mert az emberi élet tapasztalások sorozatából áll, melybe éppen annyira beletartozik a rossz is, mint a jó. Lehetnek, és valószínűleg lesznek is még életünkben nehézségek, az egyetlen különbség abban fog megmutatkozni, hogy akkora már tudjuk és hisszük, meg van bennünk az erő, amely legyőz minden akadályt. Ehhez pedig nem kell, és nem is érdemes várnunk kívülről segítséget. Mert minden, amit szeretnénk, és amire szükségünk van önmagunkban megtalálható. Nem érdemes egyik spirituális ágazatból a másikba ugrani, mert akkor csak összekavaródnak az eddig megszerzett tudásunk darabkái, s nem hogy felvilágosultabbak lennénk, hanem még inkább a sötétben fogunk vele tapogatózni. Mindent, amit elkezdtünk csináljunk lelkiismeretesen végig, hagyjuk, hogy leülepedjen bennünk a felhalmozódott információ és engedjük, hogy elkezdjen lelkünkben dolgozni.

Nem ördöngösség, nem is új keletű tudomány szüleménye, hogy önmagunkat akarjuk megismerni és jobbá tenni. A spiritualitás különböző ágai időről-időre felbukkannak az emberi történelemben, mikor globális szinten elér bennünket a káosz világa. Lehetőséget ad önmagunk újra felfedezéséhez, támpontot utunk folytatásához, de nem célja és nem is érdeke úgy segíteni nekünk, hogy nekünk ne kelljen tenni a jobbuláshoz! Sokan vannak a spirituális gépezetbe. Egyesek hasznot akarnak húzni belőle, mások tanulni és tanítani akarnak benne és megint mások önmagukat keresik. A mi dolgunk az, hogy kiszűrjük a nem oda illő elemeket. S hogy megértsük, hogy attól, hogy egy könyvön egy lótuszvirág van, még nem jelenti azt, hogy rá fogunk találni lelki békénkre is.

Küzdelem a hazánkban maradásért

stay-or-go-now

Van jó pár egyetemet végzett, több nyelvet beszélő, szakmájához igazán értő ember az országban, akiknek itthon maradási szándékát az ember érti is meg nem is. Fiatalok (értsd, alatta 25-35 év között vannak) minden adott lenne ahhoz, hogy külföldön viszonylag több lehetőség közül válogatva érvényre jussanak és meg is fizessék őket, mégsem mozdulnak. Maradnak az országban szerencsét próbálni, éhbérért robotolni és jövőt építeni a következő generációnak. Tisztük nem hálás. Sokszor a jelenlegi „elit” semmibe sem veszi őket, pedig szakmájukat tekintve is a jövő nemzedékének adhatnának támpontot és perspektívát. Vannak közöttük tanárok, gyógyszerészek, ügyvédek, bölcsészek, informatikusok és még sokáig sorolhatnánk.

Hogy a kihívás mozgatja-e őket, vagy egyszerűen csak félnek elmenni otthonról, esetleg honvágy gyötörné őket távol a hazájuktól, nem lehet tudni. Kinél egyik, kinél másik ok dominál. Valószínűleg közülük sokan eljátszanak a gondolattal, hogy elhagyják hazájuk egy biztos karrierépítési lehetőségért, de aztán az elméletnél nem jutnak tovább. Mások ki is mennek egy adott országba, majd nem tetszik nekik az, amit ott találnak, és végül haza veszik az irányt. Megint másoknál pedig fel sem merül, hogy elmenjenek otthonukból. Érvényre akarnak juttatni új eszméket és új lehetőségeket, amiből azt akarják, hogy csak a magyarok részesüljenek elsősorban. Rendkívül tiszteletreméltó ez az elhivatottság részükről. Az ember csak azt nem érti ilyen esetekben, hogy mindezért cserébe az a kevés juttatás, amit kapnak, mire elég? A szellemi dicsőség kárpótol mindenért? Nyilván egy tanár esetében például, ha már 20 gyerek fejében el tudott ültetni pár igazán értékes elvet, már megérte a maradás. Mint ahogy egy gyógyszerésznek, akinek sikerült egy új gyógyszert kikeverni a betegeknek, szintén felbecsülhetetlen a diadal íze, főleg a saját hazájában. Sajnos azonban ez a két példa ma inkább tűnik meseszerűnek, mint valóságosnak itthon. Mert, ahogy majdnem mindig úgy volt a történelem során, úgy van most is, hogy a találmányainkat, elképzeléseinket itthon semmire sem becsülik hazánk irányítói. Értelmiségi, igazi értékeket, eredményeket produkáló szellemi dolgozóinkat kiengedjük kezünk közül, hogy más választásuk ne legyen csak az, hogy hazájukon kívül keressenek támogatókat maguknak. Amikorra pedig már világhírűvé válnak eredményeik, elővesszük őket, mint hazánk fiait. Hirtelen büszkék leszünk rájuk és elfelejtjük hányszor kopogtak be ajtóinkon. Ilyen a magyar mentalitás. Ezért merül fel a kérdés: Mi értelme maradni? Az tiszta sor, hogy mind szeretjük hazánkat. Mind szeretjük családunkat, bármilyenek is legyenek ők, s nem szívesen megyünk el máshova. Erős bennünk a magyar identitás. Büszkén vállaljuk a világban, hogy mi magyarok vagyunk. Pedig ez a külvilágnak sajnos szinte semmit sem mond. Mégis ragaszkodunk a maradáshoz. Mégis próbálkozunk körömszakadtáig azért, hogy otthonunkban elismerést szerezzünk. Van, hogy ehhez egy élet is kevés. Van úgy, hogy a dicsőséget a halál hozza el. Mit mond ez el rólunk? Milyenek vagyunk? Miért büntetjük azokat az értelmiségieket, akik tényleg letesznek értékeket az asztalra és miért emelünk fel olyanokat, akik a mocskot éltetik? Miért keres többet egy „villalakó”, mint egy tanár? Milyen értéket tud felmutatni előbbi a jövő nemzedékének?

Talán nem ártana elkezdeni a fiatalok tudását értékelni. S itt nem is az anyagi juttatásra gondolok, bár tagadhatatlanul az is sokat lendítene a helyzeten, hanem sokkal inkább az elismerés, az előrébb juthatási lehetőségek biztosítása lehetne egy minta számukra. Senki nem azért megy végül külföldre, mert annyira ez minden vágya. Senki sem kalandot keres. A józan fiatal sokáig mérlegel, mire úgy dönt, hogy elmegy. Áldozatot hoz, hiszen szeretett hazájától, családjától készül messzire letelepedni. Ha pedig marad, annak is nagy ára van. Nem fog tudni igazán élni. Bár szakmájában figyelemreméltót alkot, olykor akár egy egész világ számára, hiteleket kell felvennie ahhoz, hogy otthon teremtsen magának. Tengődik, küzd, mert anyagilag/erkölcsileg nem térül meg a munkája. Hol ebben az igazság? Miért nem akarja őket a társadalom becsülni, azért mert hűek hazájukhoz?

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!