Minden, ami a felszín alatt rejtőzik

Plasztik világ

plastic

Plasztik kultúrában élünk. Mindent, ami nem tetszik önmagunkon, vagy a környezetünkön, pillanatok alatt másmilyenné formáltatjuk. Elégedetlenek vagyunk külső tartalmunkkal, így megváltoztatunk magunkon ezt-azt. Aztán újabb hibákat fedezünk fel, amiket újabb beavatkozások követnek, s aminek köszönhetően lassan, de biztosan eltűnik az az ember, akik valaha voltunk. Ám hiába minden kísérlet arra, hogy szebbek, jobbak, csinosabbak, vékonyabbak, nagyobb mellűek, kerekebb fenekűek legyünk, ha mindeközben a manőverek közben lelkünk egyre több sebet szerez, melyet aztán nem biztos, hogy valaha újra rendbe tudunk már hozni.

Eldeformálódott testünk, egyértelműen eldeformálódott lélekkel párosul. Ha nem tudjuk, hogy mi határoz meg bennünket a valóságban, s az általunk szépnek vélt ideálképet hajszoljuk, nem is fogjuk sohasem megérteni, mire van valójában szükségünk. Nem a legdivatosabb ruha tesz bennünket. Nem is az, hogy milyen hosszú hajunk van, vagy mekkora a mellünk. Még csak nem is az számít hány kilogrammok vagyunk és milyen méretű ruhát hordunk. Sokkal inkább az számít, mit éltetünk szívünkben, mennyire vagyunk összhangban magunkkal, s mennyire vállaljuk fel teljes testi és lelki valónkat. Hogy hogyan viseljük önmagunkat a mindennapokban.

Lehetünk akár egy szemeteszsákba is öltözve, s lehetünk akár lapos mellűek és fenekűek is, ha ragyog bennünk önszeretetünk, ha hagyjuk magunkat olyannak lenni, amilyen születtünk, előbbiek az összhatásban semmit nem fognak jelenteni. Ehhez persze el kellene magunkat fogadni. S meg kellene érteni, hogy attól, hogy a nyugati társadalom a soványságot élteti, még nem kell bedőlnünk neki. A belső szépség, a kellemes megjelenés, nem múlt sohasem azon, hogy ki mennyire vékony, vagy, hogy mennyire szabatta át testét. Egyediségünk megléte, kiaknázása és elfogadása vezetett mindig ahhoz, hogy valakit szépnek láttak-e az emberek vagy nem.

Mind más és más alakban, testben, arckarakterrel és méretekkel élünk. Éppen ezért azon rágódni, s önmagunkat sanyargatni, hol egy csodás alakot ígérő diétával, hol plasztikai műtétek sorozatával, teljesen értelmetlen. Persze alaptermészetünkhöz tartozik, hogy irigykedünk, vizslatjuk egymást az utcán, hogy mi lehet a titka az egyiknek, s mit kellene csinálnunk, hogy mi is ilyenné vagy olyanná váljunk. A kifutókon gazella testű nők rogyadoznak néha már ufó fejnek is beillő beesett arccal, a színésznők a mozivásznon lehethetetlenül tökéletesnek tűnnek, az énekesnők eszméletlen csáberővel veszik el a férfiak eszét, s igen, olykor ennek a külső csillogást előidéző látszatvilágnak nehéz ellenállni. Pedig a kulcsszó a látszaton van.

Az alultápláltság nem a szépség, hanem a betegség kórképe. A tökéletesség csupán számítógépes trükk, a csáberő pedig a jó stylistoknak köszönhető. Őrület, hogy olyanokkal akarunk hasonlatossá válni, akiknek a rendelkezésére profi image-t előállító emberek hada áll. Eszeveszett próbálkozás azért még egy-két kilogrammot leadni, mert akkor végre lehet egy xs-es nadrágunk vagy egy új barátunk. Hiába állítják a férfiak, hogy nem szeretik a csontos nőket, mi erre fütyülünk. Pedig állítólag nekik akarunk tetszeni (meg magunknak), de sokkal inkább úgy tűnik, hogy nő akar megfelelni nőnek, s nem a másik nemnek.

Persze nem árt odafigyelni az alapvető ápoltságra, a rendszeres testmozgásra, s a tiszta, rendezett ruhaviseletre. Nincs értelme elhanyagolttá válni, mert az sem az a cél, melyre törekednénk tudat alatt is. Sportolni és elmenni havonta-két havonta egyszer fodrászhoz vagy kozmetikushoz, hozzátartozik ahhoz, hogy jobban érezzük magunkat a bőrünkben. De önmagunkba kényszeríteni természetellenes anyagokat (mint az implantátum, botox,) erőszaknak tűnik, melyet a lélek nem tud elviselni.

Hajszoljuk a külső vágyakat, testben próbálunk jobbá válni, holott lelkünk vágyik az elfogadásra, az őszinte pillanatokra és önmagunk belső békéjének megtalálására. Mégis kívülről akarunk önmagunkra találni. Könnyebb alakot, hajhosszúságot, mellméretet váltani, mint önmagunkba nézni és jobb emberré válni. Talán nem akarunk tanulni. Talán úgy érezzük, nem kellenek a nagy drámák, s nem akarunk visszanézni sem arra, ami már elmúlt. Talán tényleg azt hisszük, hogy ha majd testileg másmilyenné válunk, akkor végre elfogadjuk önmagunk. Sajnos azonban a tapasztalatok mást mutatnak. Aki egyszer elkezdte átváltoztatni magát kívülről, az egyre több és több hibát fog találni, melyet majd ki akar javíttatni. S nem marad végül az egész emberből más, csak egy megtépázott test, melyben aztán nem tudja önmagát már vállalni.

Levél a Férfihoz

woman_writing

Kedves Férfi,

Kapcsolatunk rendkívül bonyolult mivolta, előtted sem titok. Tudod, hogy összetartozunk, s hogy útjaink előbb vagy utóbb keresztezik egymást, hogy számtalan csatát vívtunk, s megannyi formában találkoztunk már, hogy sebeket okoztunk, s hogy együtt lehengerlő párost alkotunk, s tudod azt is, hogy valami mindig elromlik, mert büszkeségünk, s nemiségünk a vesztünket hordozza magában.  Persze a „háború” mely az idők kezdete óta zajlik, nyomot hagyott bennünk. Békeidőben egymás karjába omlunk (vagy inkább én a tiédbe), de mikor újra felhangzik a csatakürt, újra ellenségekké válunk.

Emlékszem az első szerelmes leveledre. Anyám izgatottan olvasta, miközben én azon gondolkodtam, mi az a szerelem. Egyáltalán egy óvodás korú kisfiú hogyan írhat arról, hogy szeret engem? Hogyhogy tud már írni? Hiszen még csak most készülünk az iskolába! Nem is voltunk barátok, sosem játszottunk együtt, mégis szerelmi vallomást kaptam tőled, melyet akkor még el se tudtam olvasni. Később megtudtam, hogy nővéred tanította meg leírni neked azt a pár mondatot. Sajnos csak sok idő után tudtam értékelni, ha egy férfi kimert előttem tárulkozni. Bezzeg az iskolában már nem írtál nekem. Ott csak meghúztad hajam és elinaltál. Belém kötöttél, olykor kicsúfoltál, majd pártfogásba vettél, hogy később mindent letagadjál. Aztán valahogy barátok lettünk. Együtt jártunk focizni, együtt jártunk a térre, együtt próbáltuk ki az első cigarettát, s együtt mentünk bulizni is. Hozzám jöttél, ha tanács kellett, s hazakísértél a sötét utcákon este. Egész nyarakat töltöttünk együtt, s őrületbe kergetted nagyanyám, mikor tizedmagaddal állítottál hozzánk be. Miattad szöktem ki éjjel a kollégiumból, s te voltál az is, aki miatt ellógtam az órákról.

Aztán egy nap megcsókoltál. Így lettél te az első szerelmem, s utána az első csalódásom is. Megvigasztaltál mikor összeomlottam, pedig te voltál az is, aki miatt zokogtam. Bár néha mostohán bántál velem, s nem tudtad, hogyan rejtsd el, vagy éppen fejezd ki érzelmeid, ma is ragaszkodom hozzád, bármi is történjék. Olykor megalázkodtam, olykor dacosan elfordultam tőled, de végül mindig melletted kötöttem ki, bárhogy is ellenkeztem. Olykor nem voltam türelmes, nem tudtam karba tett kézzel várni rád, ezért aztán eléd rohantam, amiért persze később önmagamat nem tudtam becsülni. Még sem tudtam tőled megválni! Igaz, nem is akartam. Régtől fogva tudom, hogy a részem vagy. Hiszen éltetsz, s eltiporsz, az egekbe repítesz, s a pokolba száműzöl, méregként hat rám, ahogyan hozzám érsz, lassú halálom hozza el csókod íze a számban, örökéletű vagyok, ha szeretsz engem és elpusztulok, ha gyűlölni látlak. Hát mi ez, ha nem összetartozás?

Igen, szeretlek. Nincs értelme tagadni. Ismerlek már ezer éve, s ismerem a trükkjeidet is. Tudom, hogy minél jobban titkolod, annál erősebbek az érzelmeid. Tudom, hogy szoktál sírni, hogy van szíved, ritkán, de téged is utolér a rettegés és félelem, s tudom azt is, hogy szeretsz bosszút állni. Ezért egy ideje már úgy teszek, mintha nem értenélek. Hiszen a mi csatánk egy életre szól, s előbb vagy utóbb útjaink újra keresztezik egymást. Egyszer úgy, hogy egymással hasonlatossá válunk, másszor úgy, hogy érzelmek nélkül hódolunk a kéjnek, s néha úgy is, hogy megadjuk magunkat a nagy betűs Szerelemnek. Félek, ha elárulnám, mit tudok rólad, csatát vesztenék. Félek, hogy utána már nem rohanhatnék hozzád, mikor valami nyomja a szívem. Tudod nekem, még mindig Te vagy a legjobb barátom, s egyben a legnagyobb ellenségem. Ezért szeretlek, s ezért gyűlöllek. Ezért akarlak, és ezért vetlek meg. Ezért szeretnék veled lenni, ugyanakkor ez az oka annak is, hogy menekülnék előled.

Mint említettem az elején, bonyolult kapcsolatunk van. Próbálunk egymás közelébe férkőzni, a rövid békeidő alatt sikerrel járunk, de utána egyre nagyobb és egyre fájdalmasabb csatákat vívunk meg. Nem tudjuk meddig tart egy békeidőszak, nem tudjuk, mit rendelt a sors kettőnk számára, s nem tudjuk azt sem, hogy egy-egy győzelem, mit hordoz magában. Nehezen bírjuk ki egymás mellett, de ugyanakkor egymás nélkül is. Ezért ha győzöl, én vesztek, ha békét kötnék, te tovább harcolsz ellenem, s ha szeretlek, eltiporsz engem.

Üdvözlettel: a Nő.

A csalódásainkban rejlő lehetőség

ku-xlarge

Egyszer mindannyiunk életében bekövetkezik az, hogy szakít velünk párunk, s ahelyett, hogy őszinte válaszokat kapnánk a miértekre, csak üres kifogásokat hallunk. Minél később történik velünk egy ilyen csalódás, annál nehezebb a feldolgozás. Mert mindaddig, amíg majdhogynem büszkén állítottuk, hogy mindig mi dobtunk másokat, most bekövetkezik az, amire sohasem számítottunk. Nem voltunk elég jók valaki számára. Nem tudtuk nyújtani neki azt, amire vágyott. Szebbet, jobbat talált, vagy csak belefáradt bizonyos be nem tartott ígéreteinkbe, s végül úgy döntött, hogy tovább áll, s ezzel minősítésünket vállalja.

Szóval egónk megsérül, s vele együtt önbizalmunk is. S bár igyekszünk nem tragédiának felfogni, hogy elutasításban részesültünk azért valószínűleg egy kisebb drámát mégis kerekítünk belőle.  Ahelyett, hogy leltárt készítenénk önmagunk viselt dolgairól és kiszelektálnánk, hogy mi az, amit megtarthatunk magunkból egy kapcsolaton belül és mi az, aminek ideje lenne mennie, inkább önmagunkat sajnáljuk. Legalábbis egy kis ideig. Na persze, gondoljuk, önvalónkat nem tudjuk megváltoztatni. Olykor azonban bizonyos személyiségi attitűdink közül néhányat, jobb lenne átgondolni, ha nem akarunk újra és újra ugyanabba a zsákutcába betérni. Például ott van mindjárt elsőnek az, hogy párkapcsolatainkban is csak önmagunkra fókuszálunk. Ha együtt töltjük az időt párunkkal, elvárjuk, hogy csak ránk figyeljen, másra ne is emelje tekintetét, s barátnőnkkel se legyen kedvesebb az alap udvariasságon kívül. Igényeket támasztunk, elvárásokat táplálunk, s végtelen listákat írunk fejben, mit kellene csinálnia és hogyan kellene bánnia velünk. Szabályozunk, s nem hagyjuk kibontakozni a másik személyiségét. Nyílván egy ilyen helyzetben egy férfi sem bírja sokáig. S előbb vagy utóbb fogja kalapját, kabátját és távozik. A baj az, hogy nem hajlandó megosztani velünk, mi volt a problémája. Pedig ha megtenné, szívességet tenne nekünk, s az utána következő potenciális lovagjainknak is.

Az, hogy min bukik meg egy kapcsolat persze rettentő sok mindentől függhet. Éppúgy lehet féltékenységünk miatt, vagy passzív viselkedésünkért az ágyban, mint ahogy azért, mert egész egyszerűen párunknak mások lettek a prioritásai. Rájöhet arra, hogy mi az, amit biztosan nem akar egy kapcsolaton belül és igen, persze az is megeshet, hogy jön egy nő az életébe, akiért mindent felrúg. Talán nem is minden esetben érdemes tudnunk az okokat. Mindenestre nem hátrány, ha ilyenkor azért számot vetünk önmagunkkal.  A legnagyobb baj az, hogy mikor szakításra kerül a sor, nagyon kevés ember az, akinek van annyi bátorsága, hogy elmondja, milyennek látta a másikat. Még az utolsó utáni pillanatban is udvariaskodni próbálunk, ahelyett, hogy elmondanánk, min kellene elgondolkodni. Nem kell ahhoz feltétlenül nyersnek vagy bunkónak lenni, hogy elmondjuk azt az igazságot, amit mi annak vélünk a másikról. S talán ha meghallgatnánk cserébe, hogy ő mit gondol rólunk, mi is tanulhatnánk valami fontosat. Tulajdonképpen akármekkora csorba is esett büszkeségünkön, s bármilyen nagy is az okozott fájdalom, az egyben egy óriási lehetőséget is jelent, hogy valami igazán fontosat tanuljunk magunkról. Például azt, hogy néha jó lenne, ha tudnánk alázatot gyakorolni. Vagy azt, hogy úgy fejezzük ki gondolatainkat a világról, hogy véleményünket ne úgy adjuk elő, mint megfedhetetlen igazságot. Vagy, hogy ne tulajdonítsunk túl nagy jelentőséget a külsőségeknek, hiszen a szépség relatív, s így, ami az egyiknek szépnek látszik, a másiknak semmit sem jelent. Hogy előítéleteinket ne vetítsük rá az egész férfi nemre, s hogy azért mert valaki egyszer visszaélt bizalmunkkal, az nem jelenti azt, hogy akkor senkiben sem bízhatunk meg.

Mindenkire egyénre szabottan jut egy-egy tanulság. Egy lehetőség arra, hogy széthullott darabjaiból, melyeket az elutasítás miatt, össze kell úgy is előbb vagy utóbb raknia, erősebb ént és személyiséget építhessen magának. Ha reálisan akarjuk nézni, akkor rádöbbenhetünk, hogy hibáink, amiket ránk olvastak, és csalódásaink, amiket meg kellett tapasztalnunk, csak előrébb visznek az életben. S bár rossz érzéseket keltenek elsőre, mégis hatalmas felszabaduláshoz vezetnek el. Elvégre, ha őszintén szembe nézünk magunkkal, fejlődésre ösztökéljük énünket. S ha jól bánunk szerzett képességeinkkel és be is építjük személyiségünkbe, akkor a továbbiakban sokkal egészségesebb kapcsolataink születhetnek meg.

Önmagunk szeretete

Self-love-and-the-art-of-letting-go

Hogyan lehet helyesen szeretni önmagunkat? Hogyan lehet mindent félrerakva, vagy sokkal inkább elfogadva szeretni azt, akik vagyunk? Tapasztalataink forrásaiból építkezve, tanulságokat levonva, utunkon haladva egyszer mind rálépünk arra az ösvényre, ahol egyszer és mindenkorra szeretnénk letudni és elsajátítani az önszeretet igazi és minden fellengzősséget mellőző képességét. Amikor besokallunk a rengeteg bukástól, amikor úgy érezzük, nem bírjuk tovább, nem tűnik más lehetőség arra, hogy életünket jó irányba tereljük, csupán az az egy, hogy végre sikerüljön úgy szeretni önmagunkat, amilyenek vagyunk valójában.

Ez pedig minden cél között a legnehezebb. Hamis elképzeléseink vannak ugyanis arról, hogy mi a helyes és valódi szeretet és csupán halvány sejtéseink lehetnek arról is, hogy kik vagyunk és ahhoz képest mit mutatunk magunkból a világ felé. Illúzióink szövevényes csapdájában állunk. Hibáztatjuk a környezetünket, magyarázkodunk az elhibázott neveltetésünkért, s kétségbeesetten erőlködünk szerethetővé válni.

Várjuk a csodát, s eközben nem tudjuk eldönteni, merre kellene keresni saját boldogságunk kulcsát. Bolyongunk az Életnek nevezett útvesztőben, s külsőségekben próbáljuk felfedezni a lehetőséget arra, hogy megtanuljuk szeretni önmagunkat. Szépségkezelések tucatjait vesszük igénybe, mert azt gondoljuk, ha szebbek leszünk, akkor majd jobban fogjuk szeretni azt, akik vagyunk. Aztán mikor ez nem történik meg, mert rájövünk, hogy kinézetünk csak önmagunk külső máza, egy összetartó test, melyben lakozunk csupán, másik lehetőség után nyúlunk.

Karrierünkre fektetjük a hangsúlyt, pénzt halmozunk fel, sikereket könyvelünk el, de ez sem a szeretet útja, hanem képességeink fejlesztéséé. Következő lépésként társat keresünk, akivel szerettethetjük magunkat, s akivel majd később egy kis jövevényt is az életbe segíthetünk, s rajtuk keresztül megtanuljuk, hogyan kell másokat szeretni, ám önmagunk szeretetéhez így sem jutunk közelebb. Ugyan arra ráébredünk, hogy egyes megnyilvánulásokkal miként lehet kiváltani számunkra fontos emberekből szeretetet, de ettől még nem kaptunk mást csak egy képet arról, hogy ő/ők mitől szeretnek bennünket jobban vagy kevésbé éppen.

Ezt persze vehetjük szerethetőségünk bizonyítékának, de nem önmagunk szeretetének. Tettekkel, cselekedetekkel, kézzelfogható sikerekkel és szolgálatokkal akarjuk bizonyítani magunknak, hogy képesek vagyunk szeretni önmagunkat. Pedig ez nem más, mint egy egyszerű önigazolás arról, hogy mennyit érünk a világban. Egész életünket leélhetjük úgy, hogy halvány fogalmunk se lesz arról, hogy hogyan szerethetnénk önvalónkat. Mert mindaddig, amíg azt hisszük, valamit tenni kell ahhoz, hogy önszeretetet gyakoroljunk, tévúton járunk.

Elfogadni magunkat mindennel együtt, ez az egyetlen, amit tennünk kell! Érteni, hinni és tudni, hogy bár vannak rosszabb napok, s olykor rosszat teszünk, attól még ugyanúgy megérdemeljük a szeretetet. Nyílván ilyenkor nem öndicséretet kell gyakorolni, de nem is érdemes önutálatba fordulni. Megbocsátani alapkitétel az önszeretet gyakorlásához és hibáinkból tanulni a kulcs ahhoz, hogy még jobban szerethessük magunkat a továbbiakban. A szeretet megtapasztalása majdnem akkora vággyal él az emberben, mint megtalálni a kulcsot ahhoz, hogy mi az élet értelme. Tisztít, ha bűnösnek érezzük magunkat, gyógyít, ha adunk belőle másoknak és mindenre jó hatással van, ahol igaz hittel párosul.

Talán ezért is találja az emberiség a szeretet kifejezhetőségét annyira bonyolultnak. Mintha valami lehetetlen vállalkozásra próbálnánk rávenni magunkat, mikor szeretni vágyjuk önmagunkat, s mintha valami óriási titokról készülnénk lerántani a leplet, úgy csinálunk. Rettegünk, mert bűnös gondolatokat társítunk ahhoz, ha arra gondolunk mi az az önszeretet. Félelmetesnek tűnik, hogy szeressük úgy és azt, akik vagyunk teljes lényünkben. Mintha lenne egy kimondatlan tiltás arra vonatkozóan, hogy mit érezhetünk, vagy nem érezhetünk, s hogy hogyan bánhatunk magunkkal. Erre mi nemhogy büntetnénk, hanem még megbocsátást is akarunk gyakorolni. Hogy is képzeljük ezt? Pedig önmagunk szeretetéhez az út, az elfogadáson és a megbocsátáson keresztül vezet. Ezek nélkül nem tudunk őszintén szeretni, s életünket úgy éljük le, hogy nem tanuljuk meg, hogyan kell önmagunkkal szemben helyesen eljárni.

Szakmájukkal visszaélő lélekbúvárok

Depression-Psychotherapy

Mi jut eszünkbe akkor, amikor a következő kifejezésekkel találkozunk, mint a lélekbúvár, lelki tanácsadó, pszichológus? Nekem egyfajta bizalmi szerepkört feltételez, amit ezek az emberek megvalósítanak kisebb-nagyobb mértékben a hozzájuk forduló páciensek szemében. Feltételezzük a segítő szándékot, az orvosi titoktartás gyakorlását, a tanultságot és mindenekelőtt a minimum jó, de leginkább kitűnő probléma feltárást és a lelki gátak áttörésére szolgáló képességet. Persze hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy ők is „csak” emberek. S mint ilyenek lehetnek nagyon jók, kevésbé jók a szakmájukban vagy éppenséggel azzal visszaélőek.

Mostanában egyre többet hallani és sajnos tapasztalni azt a jelenséget, hogy a lelki problémákkal foglalkozó szakemberek visszaélnek helyzetükkel. Hogy ez milyen oknál fogva történhetett senki nem tudja biztosan. Valószínűleg abból adódhat, hogy bár lehetnek ők jó szakemberek, a saját életüket és benne a saját egészséges vagy kicsit pikánsabb vágyaikat, nem tudják kordában tartani. Elvégre mind ismerjük a mondást miszerint a suszternak van a legrosszabb cipője, s lám úgy néz ki ez sok egyéb szakmára is igaz. Persze mind hallottunk már arról, hogy a pszichológiában dolgozó szakemberek között van a legtöbb alkoholista és drogos. Sok az a teher, ami rájuk szakad egy-egy élet feldolgozásának folyamatában, s igen, ebbe előbb vagy utóbb az emberek hajlamosak belefáradni. Ilyenkor pedig sokkal könnyebb valamilyen bódítószerhez fordulni is. Van, aki szexuális függőséget produkál, s ennek tükrében pácienseivel olyan helyzeteket alakít ki, amiben a manipuláció lehetőségével (mivel a beteg egyébként is labilis és nem tud tiszta fejjel dönteni az esetek többségében) visszaélve, női betegek tömegét használja ki saját igényeire. Ráadásul rendszeresen és fizetség gyanánt a „szolgáltatásért” cserébe. Hogy esetleg még komolyabb betegséget idéz elő tettével, hogy esetlegesen nemhogy építené, hanem még tovább is rombolja a beteg nehezen vagy alig-alig létező önbizalmát, nem számít. A lényeg, hogy kielégülést nyerjen számtalan formában.

Embereket használ. Pedig pozíciója, s az orvosi eskü, ezt szigorúan tiltja. A legrosszabb az egészben az, hogy a megbecstelenítettek egy jelentős része feljelentést sem tesz, mert a manipuláció olyan erősnek bizonyul, hogy szinte fel sem fogják, hogy nem önszántukból lettek játékszerek, hanem egy másik ember alakította ki ezt a helyzetet. Ezzel a tudattal pedig az „orvos” nagyon sokáig képes ezt a játékot játszani. Túl sokáig és túl sok segítségre szoruló emberrel. Még ha ki is tudódik egy-két eset, és feljelentés is történik, sajnos ma még az orvosi kamara nagyobb része férfiakból áll, s így az ügyek nem kerülnek reflektorfénybe. Még mindig erős a nők alacsonyabb rendűnek ítélése, s mivel bizonyíték nincs, „csak egy „beteg szava”, az egész szexuális incidenst éppúgy tekinthetik csak a beteg képzelete szüleményének, mint annak, hogy ő kínálta fel testét, melynek „az esendő férfi” nem tudott ellenállni.

Természetesen ezek kirívó esetek. Nem minden lélekbúvárra igaz, de a bizalmi szerepkör, melyet ők képviselnek komoly csorbát szenvedett az utóbbi időben. Az emberek manapság egyébként is egyre nehezebben bíznak meg egymásban. S mikor egy ember mégis segítséget kér egy idegentől, mert úgy ítéli lelke nem egészséges, nem azt várja, hogy még tovább rontsanak a helyzeten. Ráadásul ahhoz, hogy valaki szexuálisan elérhető legyen egy másik embernek ahhoz szükséges a bizalom felépítése. Magyarán az orvos valószínűleg elég hosszú időn át építi a bizalmi légkört kettejük között, miután páciense ágyékához férkőzik. Hogy aztán mennyire veszi észre a beteg labilis jellemét és zavaradottságát és azt mennyire használja ki, az egy más kérdés. Kegyetlenül megtiporja, megalázza a másikat, mert csak a testet látja benne, a húst, melybe ő meg akar mártózni kicsit, hogy aztán kegyetlenül eldobja, mikor megunja.

Persze tudjuk, hogy vannak ilyen férfiak. Sohasem volt kérdés, hogy léteznek olyanok, akik mindenkin átgázolnak azért, hogy ők, amit csak akarnak, megkapjanak. De hogy egy szakember, egy pszichológus, pszichoanalitikus, pszichiáter, ezt művelje azzal az egész szakmát úgy, ahogy van, leköpi és vele az embereket is, akiken dolgoznia kellene. Lassan ott tartunk, hogy nem problémákat oldanak meg, hanem problémákat generálnak. Embereket tipornak sárba, mert azt az egyet igazán jól megtanulták a szakmájuk gyakorlása során, hogyan kell semmit nem érezni egy másik élő, lélegző és érző ember iránt. Hogy mint orvosok, segítők, életvezetők megbuknak, az már más lapra tartozik. Hogy őket is el kellene küldeni orvoshoz, (bár szakmájukból kifolyólag kell is) de egy olyanhoz, mint ők maguk, nem kivitelezhető. De akkor mit lehet tenni velük? Hogyan ismerjük fel őket? Ne forduljunk senkihez segítségért? Keressünk csak azonos nemű orvost, mint mi magunk? Mi a megoldás, ha még esendő helyzetünkkel is visszaélnek?

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!