Minden, ami a felszín alatt rejtőzik

Szenvedély vagy gyerekvállalás?

kérdés

Házasság, gyerekvállalás és szerelem. E három fogalom körül jár általában már minden húszas évei végén lévő nő esze, akinek fejét valamilyen oknál fogva még nem kötötték be, s ahogy nagyanyáink mondanák, még a legyet sem kapta be. Persze ez közel sem jelenti azt, hogy ne élne tartós párkapcsolatban. Egész egyszerűen csak kedves párja nem hajlandó elhatározni magát, vagy nem érzi annak szükségét, hogy egy gyűrűt adjon a szeretett nőnek, vagy párbeszédet kezdeményezzen vele a gyermekvállalás rejtélyes hogyan és mikorijáról.

Mert a férfi általában nem a szavak embere. Tettekkel bizonyítja szerelmét, tettekkel mutatja ki jövőről való elképzelését, de sajnos a nő, mint érző és beszédes lény ebből nem mindig ért. Hogyan is szűrhetné le például a közös albérlet újbóli kifestéséből azt, hogy a férfi, vele képzeli el hátralevő életét? Vagy hogyan is gondolhatná azt, hogyha kap egy gyönyörű fülbevalót, az egyenértékű azzal, mintha megkérték volna a kezét? A férfiak egy jelentős hányada, tényleg nehezen fejezi ki érzelmeit, s nehezen adja fel tettekkel beszélő mivoltát, még a legnehezebb helyzetekben is. Ez pedig valljuk be, nem könnyíti meg egyik nőtársunk életét sem. Néhányan az évek előrehaladtával falhoz állítják kedvesük. Számot kérnek tőlük a hogyan továbbiról, s nem hajlandók tovább néma „szüzet” játszani. S bár híresen komoly eszköztárunk van a szavak fortélyos használatához, mégis csak nehezen merünk egy ilyen helyzetben konkrétan fogalmazni. Márpedig a férfi, csak az egyértelműen kimondott szavakból ért. Így mikor megalázottan, s a kilátástalanságtól, csalódottságtól fénylő tekintetünk ékszer nélküli ujjunkra vetjük, végül kimondjuk azt, ami már annyi éve böki a csőrünk. Erre pedig minden férfi rosszul reagál. Hogyan is reagálhatna jól arra, amit ha másnak nem is, de magának is feltett már annyiszor? Miért nem akarja ezt a nőt feleségül venni? Miért nem akarja gyermekei anyjává tenni? Hiszen évek óta együtt vannak, közös élettérben élnek, de az örömóda, mely a nászindulótól és gyermeki kacagástól hangzana fel, még mindig várat magára. Persze nyilvánvalóan érzi, hogy valami hiányzik. Valami nincs rendben, s lelke mélyén tudja, hogy házi Tündérkéjével szemben sem fair tovább az időt húznia. Van, aki van annyira korrekt (ekkor már), hogy azt mondja, nem tudja ő sem pontosan mi a baj, de valamiért nem tudja elképzelni a nőt gyermekei anyjaként. S persze van olyan is, aki nem válaszol, mély hallgatásba burkolózik, s titkon arra vágyik, hogy a Tündérke magától menjen tovább. Az előbbinél tiszta a sor, így hősnőnk szomorúan, megtépázott lélekkel és az elvesztegetett évek súlya alatt, de tovább áll, megfelelő társat találni magának. Egyértelmű elképzelésekkel megy tovább az úton, s ha útjába akad egy olyan férfi, aki hajlandó őt elvenni és gyermekei anyjává tenni, nem teketóriázik. A biológia óra ketyeg harminchoz közel már, így egy-két évnél többet nem akar már elvesztegetni. A másik esetben viszont másik hősnőnk vár. Tulajdonképpen lefagy attól, hogy párja mély hallgatásba burkolózott. Önmagát kezdi el hibáztatni, amiért egyáltalán szóba hozta a témát, de közben rettenetes méreg is fortyog benne. Úgy érzi, játszanak vele. Elveszti hitét a másik emberben. Vágyik ugyan családra és társra, de most nem képes józan döntésre. Így önmagába fordul, s váratlanul, mint derült égből a villámcsapás elébe toppan „A szerelem”. Vagy valami ahhoz hasonló. Belefut a vágyak tengerébe, hogy feledje a hosszú, elfecsérelt éveket, s hogy addig is időt adjon a kedvesének, hogy eldöntse mit is szeretne. Persze előbb-utóbb ő maga fogja elhatározni magát. Hogy neki már más kell, hogy neki több kell, s elindul szomorúan, hogy megtalálja önmagát. A gyerektéma egyre hátrébb és hátrébb kerül persze. Eltelnek a húszas évek, meg a harmincas évek eleje is, s második hősnőnk azt veszi észre, hogy utód nélkül maradt. Kortársai nagy részével nem tud összejárni, hiszen ők babazsúrra járnak, gyermeket nevelnek, családot tudhatnak magukénak, míg ő csak kósza hódításait. Egy életet a szenvedély oltárán áldozott fel. Egy életet a szerelem megtalálására szentelt. S nem alkudott meg azzal, amit az élet elé tett le.

Olykor valóban nagy árat fizetnek a nők azért, hogy gyermeket szülhessenek és neveljenek, vagy éppen, hogy saját elképzeléseiknek megfelelő életet alakíthassanak ki maguknak. Mindenki tudja, hogy a nő, mikor gyermeket szül, részben azt önmagának teszi. Persze nem mindegy milyen párt választ maga mellé és mit várhat attól gyermeknevelési kérdésben, de az igazság az, hogy tulajdonképpen az anyaság öröméért, s egy kisdedről való gondoskodási vágyáról tesz tanúbizonyságot, mikor valaki mellett végül leteszi voksát. Mások nem tudnak megalkudni a sorsukkal. Nem tudnak csak azért valaki mellett megállapodni, hogy legyen végre valakitől gyermekük. Nem tudnak azért szülni, mert az anyaság ösztöne erősebbnek bizonyul felettük. Inkább kutatnak a jobb után. Inkább feladnak valamit a természetből fakadó vágyukból, hogy megtalálják életük szerelmét, s hogy megismerjék önmaguk. Természetesen ők is vágynak gyermekre. Csak az árral nem tudnak kibékülni, amit fizetni kellene érte….

Megérzéseink

intuition

Megérzéseink vannak. Apró impulzusok, melyek akkor törnek ránk, mikor érezzük, és lelkünk mélyén tudjuk, hogy valami nincs rendben. Egy történet kirakósának utolsó, de leglényegesebb darabja hiányzik, és ezért folyton ott motoszkál, ott dübög egy megfoghatatlan gondolat és tudás elménkben, melyre nem találjuk a magyarázatot. Próbálunk magunkba nézve fényt deríteni a homályos dolgokra. Aztán mikor megértjük, hogy nem nálunk van a difi, a környezetünket vesszük górcső alá.

De hogyan lehet kideríteni valamit, amiről azt sem tudjuk, hogy micsoda is pontosan? Hogyan taktikázzunk úgy, hogy világossá váljon az addig elrejtett információ előttünk, melyet oly gondosan takargatnak? Miért érzünk kétséget egy történet hitelességét illetően és miért nem látunk tisztán mindig minden helyzetet? Bízzunk „szimplán” megérzéseinkben és ösztöneinkben? Vonjuk kérdőre a másikat, hogy mit titkol előlünk el? Rengeteg gondolat akadályozza az ösztönös tudást. Megannyi kétség gyötri az embert, amikor nem tudja merre tovább. Pedig tudatunk mélyén mindenre ott van a megoldás. Csak nem akarjuk látni, nem akarjuk érteni és nem tudunk vele mit kezdeni. Ráadásul, ha érzelmeink erős befolyása alatt állunk elég nehéz elválasztani, hogy önmagunk kétségei-e azok, melyeket érzünk, vagy valami egyéb van a háttérben, melyre érdemes lenne minél előbb fényt deríteni. Pedig megérzéseink, ha kellő figyelmet fordítanánk rá, olykor életmentőnek bizonyulhatnának. Nem csak szívfájdalmaktól óvhatnak meg bennünket, hanem a közlekedési balesetek is megelőzhetőek lennének általuk. Az ösztön mely ott lapul mindünkben szolgálja a túlélési képességet, az igazságérzetet, a szerelemre találást, a gyermekekkel való helyes bánásmódot, az egymásra hangolódást és a hatodik érzéket, mellyel mindent, ami nem kézzelfogható, mégis megragadhatunk.

Piedesztálra emelt értelemmel rendelkező emberi lényünk nehezen fogadja el lehetőségként, hogy „csupán” érzéseinkre hagyatkozzunk. Elvégre hogy is állíthatnánk másként önmagunkról, hogy mint ésszel rendelkező lények, képesek vagyunk logikus döntésekre, hogyha mindezek ellenére hagyjuk magunkat megérzéseink által vezéreltetni? Nehéz belátni, hogy az ösztön képes olykor legyőzni minket. S még nehezebb azt tudomásul venni, hogy „kósza” megérzéseink sokkal inkább önmagunkhoz vezetnek, mint a tudatosan felépített gondolatvilág, melyben értelmiségekként tüntetjük magunkat fel. Persze lehet vitatkozni rajta melyik volt előbb, a tyúk vagy a tojás? Társadalmunk egyik része azt mondja, hogy gondolatinkból teremtődnek érzéseink, s éppen ezért, hogy mit csinálunk, tudatos mivoltunkból fakad. Ám ezzel szemben társadalmunk egy másik része azt állítja, hogy érzéseink szülik gondolatainkat, s éppen ezért kellene jobban odafigyelnünk megérzéseinkre is. Az igazság valahol a kettő között lehet. Ha tudatosan figyelmet fordítunk és jelentőséget adunk egy megérzésünknek, akkor mindenképpen az első válasz az igaz. Ám ha mindezt elutasítjuk pont az értelmünkre hivatkozva, akkor a másik is igaz.

Érzés és tudás együtt? Egyik kizárja a másikat? Vagy csak együtt létezhetnek igazán, s ezért kellene mindkettőnek figyelmet szentelni? Amikor valamilyen megmagyarázhatatlan érzés vesz erőt rajtunk, hogy nem szabad felszállnunk egy bizonyos gépre akkor logikus énünket győzzük le, amikor megérzéseinkre hagyatkozunk? S amikor kiderül, hogy a gép légviharba került és lezuhant, mit válaszol tudatunk nekünk? Egyszerűen csak annyit, hogy ráéreztünk? Véletlen nincs. S éppen ezért megérzéseink, ösztönös tudásunk, hogy valamit meg kell tennünk vagy éppen nem szabad megtennünk, sem ok nélkül jelenik meg elménkben.

Az ösztön, a megérzés sokat segíthet nekünk. Kikerülhetünk vele kisebb nagyobb buktatókat életünkben és megóvhatjuk magunkat akár a nagyobb katasztrófáktól is. A jógik szerint, minden tudás, melyre valaha kíváncsiak voltunk és leszünk még, eleve ott szunnyad tudatalattinkban. Csupán nyitottan kell hozzá állni és minden, amit addig homály fedett egyszerre világossá válik. Csak oda kell figyelnünk önmagunkra. Csupán meg kell hallgatnunk belső hangunkat. S nem kételkedni ösztönös mivoltunkban.

Férfi világ

man world

Hím soviniszta társadalomban élünk. Bár a 21. században járunk, s igyekszünk a technikai, biológiai fejlődéssel haladni, társadalmunk egy jelentős része még mindig a férfiak „erkölcse” alapján van megítélve. A nők dolgoznak, háztartást és autót vezetnek, gyereket nevelnek, de ha rövid szoknyát húznak, s egynél több férfi oldalán mutatkoznak, bizony nem éppen kedves jelzőkkel lesznek illetve.

Na persze nem egy időben, hanem időrendi sorban következően teszem azt, elfogyasztunk 10 év alatt 3 férfit reggelire. Ha kellően csinosnak látnak bennünket ám választottunkat már annyira nem, akkor még rosszabb a helyzet. Az első ok, hogy egy szép nő miért mutatkozik egy kevésbe mutatós hímpéldány társaságában mindjárt a pénz. Ha az nincs, akkor a megfelelő ütemben haladó karrier. Ha meg az sem, akkor biztos „tud valamit” a férfi, amiért a nő mégis őt választotta. Irigy és rendkívül soviniszta társadalomban vagyunk jelen. A legrosszabb az, hogy nem csak a férfiak, hanem a nők is úgy nyilatkoznak egymásról, mintha az a másik, aki nem omlott elsőre egy férfi karjába és szült annak gyereket, az nem foglalkozhatna mással csak azzal a bizonyos ősi mesterséggel.

Valószínűleg a megítélésben közrejátszik az emberek boldogtalan élete. Egy férfinál példának okáért mindjárt ott van a szerinte nem elegendő jutalmat magában foglaló egzisztencia. Vagy a kiábrándultság, az elkeseredettség, a csalódottság, amelyről természetesen csak és kizárólag egy „gaz” nő tehet. Sokan vannak, akik ahelyett, hogy magukba néznének és megpróbálnák felfedni, miért nem működött egy kapcsolatuk, nem tesznek mást, csak ujjal mutogatnak. Hivatkoznak a nő kielégíthetetlen vágyára anyagi vagy egyéb téren, hivatkoznak bármire, csakhogy mentsék magukat. Persze legfőképpen a pénzre hivatkoznak. Ha egy nő egyetemet végez, és kellően jól helyezkedik, akkor azzal lesz gond, hogy egy magas beosztásban lévő nőnek nehéz megfelelni. A férfiak nem veszik jó néven, ha párjuk jobban keres, mint ők, pláne ha még nagyobb az elismerés is számára szakmai szempontból.

Azt sem veszik jó néven, ha a szegény lány felkerül a fővárosba, vagy ne adj Isten külföldre és ott megtalálja a „számítását” és mellé még egy másik kultúrából származó férjet is. Bár nem látnak bele egy másik ember küzdelmébe, azért bőszen ítélkeznek. Tele van irigységgel a férfitársadalom, folyton a nőket hibáztatják szerencsétlenségükért, s ráadásul, ha egy nő képes az életet is élvezni, s nem ragad le az első szembe jövő férfinál, hanem kedvére válogat, akkor meg is bélyegzik. Néha már szinte sajnálni kell a férfiakat lehetetlen helyzetükért… Persze az, hogy ők félrejárnak teljesen természetes. Bele van kódolva génrendszerükbe a csalárdság, nekik meg lehet bocsátani. Ráadásul, ha minimum 10 nőt ágyba is képesek csábítani egy-két év alatt, a férfitársadalom még fel is magasztalja őket. Bezzeg, ha egy nő úgy dönt, hogy szeretne ő is a kéjnek hódolni és férfiakat hozzá használni, akkor az már mocskos bestia.

Képmutató világban élünk. Kívülről mutatjuk a szentet, megmagyarázzuk tetteinket az állítólag olyannyira eltérő genetikai kódolással, s míg az egyiknek megbocsátunk, a másikat az egész társadalomból képesek vagyunk kirekeszteni ugyanazért. Néha olyan érzése van az embernek, hogy az egyenjogúság melyért nagyanyáink annyit harcoltak, még mindig csak gyerekcipőben jár. Mert bár tanulunk, űzünk olyan foglalkozásokat, melyeket régen csak a férfiak tehettek, szavazunk, elválunk, s élünk, ahogy kedvünk tartja, a társadalom férfiúi némely tettünkbe még mindig belekötnek. Egyeseknek nehéz megemészteni, hogy nem minden nő akar egy férfinak behódolni. Hogy bár szeretünk felnézni egy férfira, azt is szeretnénk, ha a párunk is fel tudna ránk nézni, s nem pont azért, mert tudunk egy háztartást vezetni, vagy gyereket nevelni.

Máskor az a baj, hogy nem vágyunk semmi másra, csak hogy nyugodt családi fészket építsünk együtt. Akkor „lehetetlen” elvárásokkal bombázzuk szegény férfit, amit ő képtelen teljesíteni. Biztos nehéz lehet elfogadni, hogy a világ változik. De attól, hogy egy ember férfinak vagy nőnek születik, az nem jelenti azt, hogy akkor másként is kell őt megítélni….

Anyós para

anyóspara A család kemény dió. A sajátunkét nem választhatjuk meg, de azt sem, hogy párunknak milyen tulajdonságokkal rendelkező rokonságot képzeltünk el. Mikor elköteleződünk valaki mellett, akkor az, új embereket is hoz magával. Apóst, sógort, nagynénit, nagybácsit és persze a rettegett anyóst is.

Régóta keringenek mondák arról, milyenek az anyósok. Mekkora harcokat vív egy nő és szerelmének anyja, hogy a szeretett férfiú kegyeit magáénak tudja. Olykor az anyuka nehezen tudja tudomásul venni, hogy fiának már nem lesz sohasem ő a legfőbb nő az életében. Ezért eszközök közt nem válogatva próbálja ellehetetleníteni a kapcsolatot a fiatalok között. Motivációi között éppúgy szerepelhet a saját tönkrement házassága feletti keserűsége, mint az, hogy egész egyszerűen nem „ilyen” nőt képzelt el fia számára, s ezért küzd, amíg bírja szuflával, hogy azt elidegenítse.

Persze párunk anyjában ritkán fogalmazódik meg kristálytisztán, hogy milyen okok vezérlik. Csupán hibákat lát a fia választottjában, amire jó anyaként kötelességének érzi felhívni a figyelmet. Negédes álarc mögé bújva aztán olykor célt is ér, az már más kérdés, hogy ilyenkor nem feltétlen történik az, mint amit ő a saját forgatókönyvében elképzelt az elején. Mert fia búskomorságba süllyed, esetleg előveszi a korábbi barátnőt, akivel még inkább utálták egymást (anyós és mennyjelölt) vagy esetleg az éjszakában talál menedéket, s a fiúból elviselhetetlen link alak lesz.

Anya és gyermeke közt a normális kapcsolat megsérül, s előbb vagy utóbb újra kezdi vagy folytatja a fiú azzal a nővel az életét, akit az anyja elmart. Nyílván egy okos nő, nem fejezi ki soha nyílt ellenszenvét egy másik iránt ilyen esetben. Nem jelenti ki, hogy márpedig innentől kezdve az anyósnak nem osztanak lapot vagy, hogy ha ez a nő marad, akkor ő nem jön többé. Hogy az ősi rivalizálási ösztön hajt bennünket, mikor anyából sárkánnyá vagy szerelmesből hisztérika leszünk, nem világos. Ám a tény az tény, kevés olyan családról hallani, ahol nincs a nők között kisebb vagy nagyobb összezördülés.

A férfiak igencsak szeretnek arra hivatkozni, hogy választottjuk anyja milyen. Az igazság azonban az, hogy a fiús anyák sokkal nehezebben engedik el gyermekük kezét, mint a lányos házak anyái. Persze ha morálisan megkérdőjelezhető tettek miatt emelik fel a hangjukat az anyósok, az tiszta ügy. Senki sem akarja, hogy gyermekét átverjék, megcsalják vagy kiforgassák nehezen megszerzett „vagyonából”. Mindenkinek más az értékrendszere. Ha egy anya azt látja, hogy fiát nem szeretik eléggé, esetleg megvezetik, akkor annak úgy is hangot fog adni, függetlenül attól, hogy mennyire valós a helyzet, amit ő látni vélt.

 Ahol házasságban élnek már és gyermek is születik, még komolyabbá válhat a helyzet. Generációs különbségekből eredendően és az orvostudomány fejlődésének köszönhetően más és más lett az, ami jó és rossz például egy csecsemő nevelésében. Ha fiú nem magyarázza el ezt anyjának, akkor komoly ellentétek születnek két nő között. Az egyik régi motorosként, a másik friss anyatigrisként védi kölykét, s nehéz megmondani ki fog kikerülni győztesen. Amíg csak szerelemtől ittasan andalgunk be párunk családjának ajtaján, sokszor fel sem tűnik számunkra az ott leselkedő veszély.

Ám amint mi is anyává válunk, s megkérdőjelezik rátermettségünk kicsinyünk ellátásáról, már érezzük, hogy veszélyben az autoritásunk, s ezzel az idilli családi kép is. Olykor sokáig csak lappang egy nőben a házsártos személyiség. Ő sem tudja, magáról mire képes vagy meddig tud elmenni azért, mert gyermekét félti és óvja, míg riadót nem fúj anyai ösztöne, ami arra készteti, hogy cselekedjen valamit. Nem kétséges, hogy nehéz lehet egy ösztönnek ellenállni. Hiába bízunk gyermekünkben, hiába tudjuk, hogy nevelésünk ott van minden tettében és választásában, óvni akarjuk, és nehezen engedjük át másnak a szívét.

Pedig ha a fiú szerelemre lel és családot alapít az nem tragédia, hanem a világ egyik legtermészetesebb dolga. Ezért aztán abból hiúsági kérdést csinálni, hogy kit szeret jobban a világ egyik legértelmetlenebb dolga.

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!