Minden, ami a felszín alatt rejtőzik

Őszi sanzon

 

A nyár kiszökött az ajtókon, s nem jön már vissza. Helyette az ősz lassan besurran. Hulló, sárga falevelek. Arany, ezüst és bronz színeibe öltöztetett természet. Zajos, léptek az (Z) avaros talajon. Ez az ősz. Az ajtókon bekopogtatott.

Letörli lábát a küszöbön, bezörget a kapunkon. Leveszi kabátját, kibontja testét a ruhák fogságából és lassan pucérra vetkőzve hódítja a világot. Forró kályhák melegítik át a levegőt, jégvirágok borítják be lassan az ablakot. A múlandóság érzete beköltözik a szívekben. Utat tőrnek a gondolatokba, s nyomot hagynak a lélekben.

Különös mégis magával ragadó a természet játéka. Az érzelmek felfokozottak, a színek harsányan kiáltanak bele a csendbe, felkavaró látképek kápráztatják el a szemet. A mozdulatok olyan képzetet keltenek, mintha mi is a természet szerves részét képeznénk. Felkavaró érzés, mely átjárja a testet.

Lélektől-lélekig. Ez nem csupán egy üres frázis. Ez maga a szentimentalizmus! Maga az élet körforgásának örökös tánca.

A természetben élni, a természettel lélegezni! Ösztönök vezérlik a gyökerekhez fordulást. Hiszen egy tőről fakad maga az élet és ugyanígy a múlandóság. Mindennek megvan a maga szépsége és misztikussága.

Miért élünk? Miért múlunk el? Hova tűnik a múltunk? Mivé lesz az életünk? Hogyan válunk egy elhunyt, gyászolt, elmúlt élet részévé?

Pőrén és védtelenül magaslik felettünk a természet megannyi eleme. Fák, növények, állatok bújnak össze a mélyülő avar felett. Az utolsó kósza zölden lehullt levelek, üzenik meg a tél jövetelét. S lassan nyugovóra tér a természet. Téli álmot készül aludni…

 

 

Tréning az örömért

20vreugde

Neveltetésünkből fakadó probléma, hogy sokkal inkább hatása alá kerülünk gondjainknak, életünkben felmerülő nehézségeinknek és lelki illetve testi fájdalmainknak, mint pozitív élményeinknek. Erősen fókuszálunk a negatív, destruktív érzéseinkre, míg a jó és építő gondolatainkra alig fordítunk figyelmet. Valahogy jobban a hatása alá kerülünk a rossznak. Talán az, hogy történelmünkben is sok volt a baj, az elnyomás, és a teher is rányomta érzelmi életünkre a bélyegét. Talán az is behatárol bennünket, hogy szüleink, nagyszüleink és az ő elődeik, hatalmas súlyokat vittek a hátukon, amik aztán tovább öröklődtek a következő generációra is. Amilyen körülmények közül jövünk, nagyban befolyásolja azt, hogyan fogjuk a későbbiekben megítélni és megélni a mindenkori jelen eseményeit életünkben. Nehéz megszabadulni egy 20, 30 vagy 40 éve belénk nevelt hozzáállástól, de azért nem lehetetlen!

Az örömtréning azért született meg, hogy megtanuljunk a jóra fókuszálni. Nem a rossz tagadását próbálja ránk erőszakolni, hanem hozzáállásunkon szándékozik javítani azért, hogy könnyebben, jobb szívvel tudjuk venni életünk akadályait. Legalább egy esélyt adjunk a módszernek, s ha érdemesnek tartjuk rá, akkor használjuk!

  • Vedd körbe magad kellemes élményekre emlékeztető illatokkal!
  • Régóta tudjuk, hogy az illatok emlékeket képesek bennünk felidézni. Sőt nemcsak maga az illat, hanem a rá való gondolás is képes múltbéli történések képeihez bennünket repíteni. Magyarán elég csak rágondolni a legkedvesebb emlékünk egyikére, melyhez valamilyen módon kapcsolódik egy vagy több illat és azután ezen az alapon elindulva, a kellemes közérzet megőrzésére való törekvésünk érdekében azon morfondírozni, hogyan lehetne abból vagy azokból az illatokból minél többet belecsempészni mindennapjainkba, melyek az emléknyomhoz tartoznak.
  • Végezz nagyfokú örömet okozó mozgásformákat!
  • Vagyis fedezzük fel, mik azok a mozgásfajták, amik a legtöbb örömet okozzák számunkra. Lehet ez munkavégzés közben felmerülő mozgásfajtától kezdve a golfedzésekig bármi. Gondoljuk át, hogyan tudnánk minél több időt találni a legkedveltebb mozgásformánkra és melyek voltak azok az időszakok az életünkben, mikor ez különleges örömforrást jelentett. Igyekezzünk megteremteni a feltételeket, amik által a mozgás beleszőhető a mindennapjaink lehetőségeibe és szánjunk rá időt rendszeresen.
  • Ápold legkedvesebb családtagjaiddal a kapcsolatot!
  • Van, aki az egész családját egyformán szereti, más pedig csak egyetlen családtaggal ápol komolyabb érzelmi kapcsolatot. A lényeg, hogy keressük, a szeretett személy társaságát és ápoljuk is a vele/ velük való kapcsolatunkat folyamatosan, mert kutatásokból kiderült, hogy egyetlen csoport (iskola, szakkör, munkahelyi viszonyok, klubok stb.) sincs olyan mély hatással ránk, mint családtagjaink.
  • Tanulj meg hinni!
  • Hinni annyit jelent: akarni. Csak azt tudjuk akarni, amiben hiszünk. Így csak azt tudjuk hinni, amit akarunk. Magyarán ha boldogságot akarunk, akkor hinnünk kell a boldogságban. Elvégre, ha hiszünk benne, akkor jobban vagyunk képesek akarni is azt. Meg kell teremtenünk a hitet ahhoz, hogy valamire tudjunk vágyni és ennek nincs köze a valláshoz. Ehhez csak hit kell, mert a gondolatainknak teremtőereje van. Ha a negatív képeket olyan élesen képesek vagyunk valóságosra festeni, akkor a pozitív vágyainkat, még erősebb hittel tudjuk megkomponálni!
  • Teremtsd meg az ízek harmóniáját!
  • Élvezzük az ízeket! Rágjunk lassan, s fogyasszunk olyan ételeket, amik kellemes közérzetet biztosítanak, s emlékeink között próbáljunk olyanra bukkanni, melyre igazi örömforrásként tekinthetünk.
  • Hallgass nyugtató, örömet okozó zenét!
  • Figyeljünk arra, milyen típusú zenét hallgatunk, mert egyes zenék szorongást keltőek is lehetnek, s mivel hatalmas az asszociációra való hatásuk, így negatív érzéseket kelhetnek bennünk. Tanuljuk meg milyen zene képes minket az öröm szárnyával repíteni, s melyik az, melyet jobb kerülnünk.
  • Legyen minimum egy igaz, jó barátod!
  • Persze ehhez nem árt tisztázni, hogy mit jelent számunkra a barátság, s milyenek az emberi kapcsolataink. Egy narcisztikus ember számára a barátság csak egy eszköz arra, hogy két ember adjon magából valamit, ami a másikban nincs. Ezzel szemben az igazi barátságban a feleknek mindene közös. Természetesen nem két ember teljes azonosságáról beszélünk, hanem a kapcsolat, érdeknélküliségéről.
  • Ismerd fel, a természet mely elemei jelentenek számodra örömet!
  • Vagyis milyen vidékeket szeretünk kifejezetten? Alföldet, hegyvidéket, tópartot, erdőt? Milyen állat, növény a kedvencünk? Melyik madár csicsergése a legszebb? Mi nyugtat bennünket a leginkább? Melyik az a természeti elem, ami a legnagyobb és legkellemesebb hatással van ránk? Hogyan érhetjük el, hogy ezekből a legtöbbet élvezhessük? Ismerjük fel, mi lenne a számunkra legkedvezőbb!
  • Teremtsd meg életkörülményeidben a harmonikus közeget!
  • Kedvenc szín a falon, festmények, képek, kis szobrok a kedvenc művészünktől, vagy stílusirányzatból, formák és anyagok, mely a szépérzetünkre hatással vannak.
  • Légy aktív tagja a közösségeknek, melyekhez tartozol!
  • Legyünk egyénként és csoporttagként is jelent ott, ahol jó a közérzetünk. Gondolkozzunk el, a közösségekben kiket szeretünk kifejezetten, s nekik milyen tulajdonságaik vannak. Vegyük azokat, akiket nem különösebben kedvelünk, s nézzük át, nekik milyen jó tulajdonságaik vannak! Mit kellene tenni, hogy a különböző közösségekben jobban szeressenek bennünket?
  • Szerezz egészséges öntudatot, énképet és önbizalmat magadnak!
  • Vagyis fókuszáljunk külső és belső jó tulajdonságainkra. Kerüljük önmagunk lebecsmérlését, igyekezzünk pozitívan fogalmazni önmagunkról. Gondoljuk át, milyen emberré szeretnénk válni, s emlékezzünk vissza olyan helyzetekre, ahol sikeresen tudtunk helyt állni.
  • Végezz olyan munkát, melyben kiteljesedhetsz!
  • Sajnos sokszor a szükséglet nagyúr, s vannak olyan helyzetek, amikor nem válogathatunk abban, hogy mit vállalunk el pénzkereset céljából. Mégis, ha azt vesszük alapul, hogy a munkának olyan dolognak kellene lennie, amelyben örömünket leljük, akkor az lehet akár egy vers megírása is, vagy a nagytakarítás tavasszal, vagy egy új asztal összeeszkábálása is. A lényeg, hogy amit teszünk, örömmel tegyük!
  • Fedezd fel újra a játék örömét!
  • Nem kell ahhoz gyereknek lenni, hogy játszunk. Rengeteg felnőtteknek szóló játék van, mely jó hangulatba hoz bennünket és kellemes időtöltésnek bizonyulhat, amennyiben nyitottak vagyunk rá. Igaz ugyan, hogy a munka nemesít, de a játék megadja annak a lehetőségét, hogy játékosan is dolgozhassunk akár. Emlékezzünk vissza gyermekkorunk kedvenc játékaira és merítsünk ötleteket a felnőtt világba belőlük, hogy kisebb-nagyobb csoportokban újra éleszthessünk játékos oldalunkat.
  • Találj vagy szentelj időt kedvenc hobbidra!
  • Válasszunk valami olyasmit, ami nemcsak a magunk számára okoz örömet, hanem általa másoknak is. Mondjuk, ha a sétálás a hobbink, akkor járjunk el gyakran, s kicserélt emberként térünk vissza otthonunkba. Örömünk így átragad környezetünkre is, s szívesebben fognak velünk időt tölteni. Ha rajzolni szeretünk, fókuszáljunk az elménkben megjelenő elképzelésre, majd kezünk segítségével testesítjük meg azt a valóságban. A lényeg, hogy fejlesszük ügyességünket azokban a tárgyakban, amik fokozott örömet idéznek elő bennünk!
  • Éld meg teljes egészében a szerelmet és a szexualitást!
  • Azaz vegyük át magunkban mi az, amivel örömet okoz nekünk a párunk, s mi az, amivel mi örömet szerezhetünk neki. Gondoljuk végig, hogyan tudnánk elfogadni a zavaró tulajdonságait. Tudatában vagyunk annak, hogy mennyi jót kaptunk már tőle eddig is? Végül pedig elmélkedjünk el azon, hogy mit tehetünk azért, hogy továbbra is szeressük egymást.

Az örömtréning látszólag egyszerű dolgok sorozatából áll. Mindennapi életünket nagy része így vagy úgy képezi, a lényeg csupán az, milyen szemléletmóddal közelítünk mindezek felé. A félig tele vagy félig pohár esete erre kitűnő példa. Ne azt mondjuk, hogy most nem vagyunk rosszkedvűek, hanem azt, hogy most jó kedvünk van! A tudatosan pozitív kommunikáció önmagunkkal és mindenki mással a kulcsszó itt. Amennyiben képesek vagyunk szemléletünkön javítani és látni az élet pozitív aspektusait, már elkönyvelhetjük, hogy jó úton járunk! Kívánok ehhez sok örömet és kitartást!

Kultúrforradalom

Book (640x320)

 

Kultúrforradalmat hirdettek a neten. Ideje volt. Igaz egyelőre kismértékű, de azért igazán szép és sikeres próbálkozásnak bizonyult feléleszteni a magyar irodalom iránti érdeklődést, kinyittatni egy-egy megporosodott verses kötetet, s a fiatalokat ráébreszteni, mennyi igazi kincs is rejlik szépirodalmi műveink között. Hogy az értéket, nem a tévé, a bulvár, vagy egy aktuális tini bálvány jelenti, hanem sokkal inkább azon honfitársaink, akik szavakkal öntötték formába érzelmeik, történelmi korszakokról vallott nézeteik, s a magyarság küzdelmeit.

Érdeklődve figyeli mindenki, hogy ki milyen érzetű verset posztol. Hogy melyik oldalról, s mely történelmi korszakból emel ki egy költőt, s hogy a közeli vagy távolabbi múltból esetleg kortárs íróink közül választja ki a számára leginkább tetszőt. Van, aki örök klasszikusokkal rukkol elő, van, aki kevésbé ismert, de annál komolyabb értelmű műveket ad közre, s van természetesen olyan is, aki versenyre kel másokkal azért, hogy övé legyen a legszebb, vagy legérzelmesebb költemény, melyet kiraktak. A lényeg, hogy végre valami értelmes miatt jelennek meg írások a hírfolyamon, nem pedig olyasféle ostobaságok végett, hogy ki milyen selfie-t tett fel magáról éppen. Persze ez is önmenedzsment. Saját kulturáltsági szintünk s érzelmeink kifejezése. Nem is lehet más, elvégre a kultúrforradalom elindítója, pontosan azt használta ki, hogy mennyire hiúak vagyunk, s mekkora a versenyszeretetünk. Kellemes „mellékhatásként” pedig végre olyan miatt születnek a posztok a neten, mely igazi értéket képvisel idősnek és fiatalnak egyaránt. Persze akadnak, akik komolyabb vitákat folytatnak egy-egy vers jelentésével kapcsolatban (főként jelenlegi és végzett bölcsészhallgatók), de ez is, mint minden, ami ehhez kapcsolódik, csak azt bizonyítja, hogy lehet értelmesebb dolgokra is használni a közösségi hálót, mint bemutatni azt, hogy mit ettünk ma, vagy hogyan ittunk le magunkat a sárga földig. Reméljük ez a kezdet. A kezdete egy olyan közösség kialakításának, mely komolyabb értékeket is képes lesz felmutatni, annál, mint ami felé haladtak a fiatalok az utóbbi jó néhány évben. A net bár jelentősen megkönnyítette az információkhoz jutás lehetőségeit, s elvileg áthidalhatók lettek általa térbeli és időbeli különbségek, ám a sok pozitív dolgon túl, melyet életünkbe hozott, azért nagyon sok felesleges hírhez is juttat naponta bennünket. Hiába nem akarunk tudni számunkra érdektelen „celebekről”, eseményekről, hogyha mégis a spamek és hirdetések pillanatonkénti felugrálásaiból mégis sok olyanról értesülünk, amiről nem is akartunk előzőleg. Mossák az agyunk rendesen. Most egy pillanatra fellélegezhetünk. Leporolhatjuk a rég elfeledett, vagy homályba veszett kedvenc költőnk verseskötetét, hogy újra egy kis kultúrával feltöltekezhessünk. Hogy érezzük, hogy tudjuk, van még értelme a könyvnek, hogy a net bár sok mindenre jó, de azért sok régi dolgot is megvont tőlünk, melyről felgyorsult életünk és munkatempónk miatt elfeledkeztünk. A könyv, az irodalom, a költészet, s főként ezek magyar nyelvű és érzetű írói így közöttünk maradhatnak. Helyet kaphatnak a sok elfuserált „híresség” között, akik nemhogy olvasni, de egyikük-másikjuk még írni se nagyon tud. S bár az én szememet bántja, ha két bulvárhír közé van beszorítva egy igazán szép költemény posztja, mégis bizakodva tekintek rá, mert ott a remény arra, hogy nincs minden még veszve. Elhiszem, hogy újjáélesztheti a fiatalok szívét, s lelkét, s odafordíthatja figyelmüket az igazán fontos értékek felé. Hogy a posztokból majd lassacskán kihal az értelmetlenség, s csak azt osztják meg a „nagy közönséggel”, mely igazán fontos, s szép. Hogy elolvastak egy Mikszáth könyvet, levezetésnek egy Rejtővel oldották fel magukban a feszültséget, s hogy egy József Attila költeményt suttogtak el szerelmük tárgyának fülébe.

Persze egyelőre ez egy álomkép. De talán, majd ha mások is rájönnek arra, hogy milyen lehetőségek vannak még a közösségi hálókban, mellyel a kultúrát lehet éltetni s naponta életünk részévé tenni, változni kezd ez is. Eltűnnek a bulvárhírek, eltűnnek az öntömjénező ál intellektuális idézetek tömkelegei, s átveszik helyüket a szépirodalmi könyvek ajánlói, s történelmi megemlékezéseink. S lassan, ahogy beépül mindez életünkbe, helyet kapnak kortárs íróink is. Azok, akik küzdenek még a kultúráért, s nemcsak a ponyvát éltetik, s akik még éltetik magunkban a reményt, hogy nem csak maguknak alkotnak értéket, hanem a következő nemzedéknek is.

Vágyak fogságában

stock-footage-depressed-female-sitting-in-jail-cell

Előfordul, hogy valamire vagy valakire nagyon vágyunk. Azért, hogy kitörjünk a megszokott kerékvágásból, s hogy kilépjünk saját kereteink közül társat vagy eszközt keresünk indokként arra, hogy változtassunk addigi életünkön. Vágyunk a változásra, vágyunk egy megmentőre, vágyunk megújulni, s vágyjuk a nagy szerelmet. Néha annyira szeretnénk valamit vagy valakit magunknak, hogy figyelmen kívül hagyjuk azt a tényt, hogy nem mindent kaphatunk meg, amit szeretnénk, s az embereken sem gyakorolhatunk tulajdonjogot csak azért, mert mi őt képzeltük el álmaink hercegének.

Persze a fékevesztett csatánk, mely valami vagy valaki szívének megszerzéséről szól, óriási bukásba fullad. Elvégre nem vezet, soha semmi jóra mikor minden józan belátásunkat hátrahagyva próbálunk valamit birtokolni, vagy valaki szívébe beköltözni akarata ellenére. Általában mindenki ismeri a határait. Hogy meddig mehet el azért, hogy valamit megszerezzen, s mennyit áldozhat fel méltóságából azért, hogy a másik (szánalomból, vagy puszta kíváncsiságból) végre engedjen nekünk egy kicsit át magából egy rövid időre. Mégsem vagyunk hajlandóak meglátni a jeleket sem a bankszámlánkon, (mikor valamit meg akarunk szerezni) sem a másik ember szemében, mikor meglát bennünket. Hinni akarunk abban, hogy nincsenek korlátok. Hogy mindent lehet, csak akarni kell, s bár törekszünk a több pénzre, a jobb külsőre, a tanultabb és kedvesebb magatartásforma elsajátítására, minden, amit teszünk csupán imitált és szánalmas próbálkozásnak bizonyul végül. Mert ha valamit nem szerezhetünk meg, annak oka van. Mint ahogy annak is oka van, ha valaki minden általunk kedvezőnek vélt jel ellenére sem akar bennünket a szívébe zárni.

Hiába bizonyul valami túl drágának vagy elérhetetlennek, mégis egyre csak hajt tovább bennünket a vágy, hogy miénk legyen. Először még annak is örülnénk, ha csak egy órára kapnánk meg. Aztán ha megkaptuk egy órára, akkor már kettőre szeretnénk legközelebb. S így folyamatosan növekszik bennünk az igény arra, hogy egyre többet, egyre tartalmasabb időt töltsünk el valaki társaságában, még ha ő nem is akarja igazán ezt. Persze érzékeljük, hogy nem kellünk eléggé. Hogy csupán pótlékok vagyunk, esetleg ajzószer a fiatalság megőrzésére és vágyai fenntartásához az ellenkező nemhez. Mégis az idea, mely oly sokáig ott dolgozott, ott fortyogott bennünk szüntelenül nem hagy még nyugodni. Lassan rögeszmévé torzul a szerelem ostoba képzete. Lassan elveszítjük minden tartásunkat, becsületünket, a másikért, hogy még egy kicsit a szeretet hazug illúzióját magunkban dédelgethessük. Néha a tárgy, melyre oly nagyon vágytunk más kezében csillan meg. Keserűen vesszük tudomásul, hogy másnak több pénze vagy jobb eszköze van arra, hogy mindent, amit csak akar, megszerezzen. Máskor szívünk vágya nem teljesül be. Mert az, ami nem létezett soha, az nem is fog létezni sohasem.

Hiába ejtünk könnyeket, hiába dühöngünk, hiába okoljuk a másikat azért, mert kihasznált minket, mindez csupán önmagunk leszerepeléséről szól, s nem az ő tettéről. Zokogunk, mert illúziókat dédelgettünk, ahelyett, hogy emelt fővel tudtunk volna járni. Dühöngünk, mert azért tudtak bennünket használni, mert mi ezt tárt karokkal szinte elvártuk a másiktól esztelen viselkedésünknek hála. S okoljuk a másikat, mert ő sem volt jobb minálunk. Mert azt hittük képes a helyes emberismeretre. Mert azt hittük nem él vissza azzal, hogy egy éretlen lélek a társát látja benne. S mert azt reméltük, hogy egy igaz barátra lelhetünk személyében. Persze senki nem ígérte nekünk, hogy megkapjuk, amit, vagy akit szeretnénk. Le lettek fektetve szabályok, hitelkeret, hogy meddig mehetünk el valamiért, s mit szabad elvárnunk a másiktól. Mindennel számoltunk csak önmagunk csökönyösségével nem. Hogy nem tudunk valami nélkül meglenni, s önmagunk tisztelete nélkül többé ember lenni.

Kúszunk, megalázkodunk, pénzt kérünk kölcsön, hogy valamit magunkénak tudjunk, s hogy valakiben érzéseket tudjunk kiváltani. Sajnos azonban azzal nem számolunk, hogy nem lesz igazán édes az öröm azzal, amit, vagy akit nem saját magunknak köszönhetünk, hanem egy hitelkeretnek vagy egy oktalan illúziónak. Hiába nem kértünk vagy követeltünk semmit, hiába nem akartuk megtartani örökre, hiába hagytuk a másikat szabadon szárnyalni, hiába játszottunk tiszta lappal, hogyha minden, amit tettünk, mondtunk vagy kifejeztünk csak süket fülekre és gúnyolódó megjegyzésekre talált. Persze mindennek oka van. De hogy kinek mi, az egyénenként változó….

Az egyensúly elérése

balance (560x372)

Előfordul, hogy az üresség érzete eluralkodik felettünk. Nem találjuk a helyünk, nem tudjuk kifejezni mit is akarunk, és semmit nem érzünk számunkra egykor fontos személyek és helyzetek iránt többé. Távolra kerülünk önmagunktól, távolra kerülünk életünk meghatározó eseményeitől, s mindent az üresség érzete vesz birtokba bennünk. Az egyhangúság, a nekem mindegy érzés és az örömittas kacagás is elmarad életünkből. Marad helyettük az űr, ami nem jó és nem rossz, ami mindent elfed és szabadon hagy önmagunkban és körülöttünk.

Az állapot, melyet fentebb vázoltam az érzelmi egyensúlyt hivatott létrehozni életünkbe. Megelőzi egy szélsőséges tapasztalás az életről, önmagunkról és gondolatinkról, melyben elérjük a legfelső szintet egy pillanatra, majd belezuhanunk pár hétre a pokol mélységes bugyrába. Megküzdünk múltunk démonaival, egyben saját rossz énünkkel és mikor kijutunk a mélypontról, nem marad más, csak az üresség. Az üresség érzete ezek után az élmények után olyannak tűnik, mint egy rögzített vonal, egy konstans érték, avagy egy állandó, mely maradandót alkot lelkünkben. Mintha az Egyenlítőn állnánk, ahonnan minden és mindenki egyforma távolságra van, s ahonnan indulhatunk lefele és felfele is, de a kiindulópont az Egyenlítő marad, bármerre megyünk. Többé semmi sincs nagyon távol, sem nagyon közel, nincs érzelmi kilengés, csak apróbb elmozdulás akár jónak, akár rossznak definiálunk egy gondolatot, melyből érzéseink születnek. Gyökeret eresztünk egy ponton, ahol kiegyensúlyozottan tudunk megállni és létezni egy viszonylagos harmóniában gondolatainkkal, amelyek világunkat formálják. Lehetőséget ad ahhoz, hogy letisztult elképzeléssel állítsuk fel céljaink, (nem túl elrugaszkodottan), de azért bátran vállalva azt, amire vágyunk. Persze ahol üresség van, valójában nincs semmi. Sem gondolatok, sem célok, sem vágyak, csak az egykedvű létezés, melyből még bármit kihozhatunk önmagunk számára. Megszabadulva a múlt terhétől és a jövő ködös lehetőségeitől, a jelenben az Egyenlítő előnyeit élvezve állhatunk céljaink és önnön lényünk elé. Ez az üresség előnye és egyben értelme is. Olykor azért bosszantó, hogy nincs benne észvesztő szenvedély és boldogság sem. Olykor megnehezíti gondolataink kifejezését érzelmeink nélkül. Olykor a szeretet hiányát és annak felbecsülhetetlen értékét is magába zárja az üresség, s bár átmenetről van szó, mégis kicsit riasztó (nem nagyon, elvégre az Egyenlítőn állunk) az ürességben újra definiálni önmagunkat emlékeink nélkül. Persze ez tiszta lappal indulást jelent. Az ürességben hagyjuk múltunk terheit, s jövőnkről szőtt álmaink, s ezáltal szellemünket egy új nézőpontból pontosabban határozhatjuk meg gondolatainkkal, melyek mellőzik a régi ént. Természetesen a régi énre nem ragasztunk címkét. Nem ítéljük el, s nem is magasztaljuk fel az egekig. Kellő távolságból vesszük szemügyre önmagunk, s életünk, benne minden szereplővel, tettel, helyzettel, akik, és amik valamilyenné formáltak bennünket. Tudomásul vesszük, hogy a régi én a múlt része, ami éppen ezért jelenünket már nem alakítja, s jelenlegi énünkre már nincs is hatással többé. Tudomásul vesszük azt is, hogy minden pillanatban formáljuk életünk. Egy döntésünk elvisz egy irányba, de ha nem tetszik az út, melyhez vezetett, dönthetünk úgy az új jelenben, hogy nem haladunk tovább rajta. Dönthetünk úgy is, hogy egyes dolgokat véghez viszünk, s választhatjuk azt is, hogy elbúcsúzunk, ha úgy érezzük, most, el kell mennünk.

Az Egyenlítőn állva minden irányba ugyanolyan messze ellátunk. Ha jól sakkozunk, ki tudjuk következtetni ott és akkor mi fog történni, ha egy irányba elindulunk végül. Az üresség célja persze nem a tapasztalatok elkerülése. Nem is az, hogy növeljük érzéketlenségünket és túlélési esélyünket bármi áron. Az üresség célja beállítani az egyensúlyt. Találni egy pontot az Egyenlítőn, ahol megpihenhetünk, ahol a pillanatnyi énünkkel letanyázhatunk a következő menet előtt. Gondolatainkat ezzel nem kordában tartjuk, hanem megteremtjük. Érzelmeink elől nem elzárkózunk, hanem illúziót teremtünk. Egy illúziót, hogy az üresség jó, hogy az Egyenlítő állandó hely. Egy standard pozíció, ahova, ha el is tévedünk, bármikor visszatérhetünk, és újra kezdhetjük.

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!