Minden, ami a felszín alatt rejtőzik

Az összetartozás illúziója

relationship-status

Hogyan jut odáig egy nő, hogy nem látnak benne mást a férfiak, mint vágyuk kielégítésének eszközét? Hogyan jut el egy férfi arra a pontra, ahol minden nőre már csak tárgyként tekint? Hogyan jutnak el az emberek odáig, hogy már képtelenek a szeretetet, az értéket, az embert egymásban észlelni? Mi az oka annak, hogy egyre inkább elássuk érzéseinket? Miért hagyjuk, hogy ösztönök irányítsák tudatunk? Miért figyelünk egyre inkább testünk kívánságaira, ahelyett, hogy a lelkünk vágyait hajtanánk? Mivé lett bennünk a szerelem? Mivé vált az összetartozás utáni epekedés?

Amikor egy nő egyedülállóvá válik, vagy a kapcsolata kezd hamuvá lenni, személyisége egy kicsit megváltozik. Újra felfedezi önmagát, más külsőt próbál ki, szép új ruhákat vásárol, s elkezd kifelé élni. Próbálja magának és környezetének is bebizonyítani, hogy mennyire rendben van, azzal, ahogyan él. Mégis valahogy ahelyett, hogy magabiztosságából táplálkozva az értékeit venné számba, és új, tehetségének megfelelő dolgokba vágna bele, valahogy megragad a külső világban. Igaz ugyan, hogy bizalommal teli járkál az utcán, de mindezt csak testi szinten méri, nem pedig belső értékeiből fakadóan. A férfiak pedig ezt valahogyan, egy érzékeny radarrendszer segítségével ki is szúrják. Érzik, hogy elesett példányra találtak. Észlelik, hogy a nő teste sóvárog a kéjes simogatásra. S ők ezt megkívánják adni neki….

Persze mindenki magából indul ki. Egy férfi számára a szexualitás olyan lényegbevágó, mint a víz a testünknek. S mivel bennük feléled a vágy, mindenre, ami új és ismeretlen, nem tudnak másra asszociálni, mikor egy vonzó nővel találkoznak, csak arra, hogy ők képesek lennének azt adni, ami a nőt, nővé teszi. – Gondolják ők. Persze a valóság, mely vágytól elhomályosodott szemüknek nem tárul fel, egészen más. Mivel azonban nem tudják tovább a fejüket törni, így a nadrágjukban lévő micsodájuk veszi át az irányítást. Ez pedig súlyos hiba. Olyan vétek, amely esendővé teszi őket, és a gyanútlan nőt, áldozattá. Igaz, sokan közülük komoly csatákat vívott már az érzelmi játszótéren. Szerelembe estek, de egy vagy két „gaz” nő megsebezte, amúgy is gyengén verdeső szívüket, s azáltal, hogy büszkeségük csorbát szenvedett, s komoly sebeket szereztek férfiasságukban, nem vágynak többé szeretni senki mást, csak önmagunkat.

Ahhoz pedig, hogy egy férfi és egy nő az ágyba kerüljön, nincs szükség érzelmekre. Elég a vonzalom, mely egymás felé hajtja őket, s a tudat, hogy most összefonódhatnak egy röpke időre. Elég az összetartozás illúziója, mely csak az aktusban teljesül ki, s amiben ezért nincs is valódi meghittség. Csak vágy van, az összeolvadás kívánsága, melyet annyiszor összekevernek férfiak és nők, a szerelemmel. Pedig a kettő nagyon nem ugyanaz. Idővel mindenki rájön persze, hogy a test kívánságainak kiélése távol áll a kötődéstől, de addig keserves és igen kísértő út vezet. Tudni azt, hogy van valaki, aki sóvárog utánuk legalább annyira képes összezavarni az embert, mint a szerelem. Nyílván főként akkor, ha lövésük sincs róla, milyen az, ha igazán szeretnek és szeretve vannak. Az ilyen történetekből szokott kisülni, hogy az együtt töltött rengeteg akrobatagyakorlat hatására az egyik fél szerelmet képzel ott, ahol csak összegyűrt lepedőt kellene látnia.

Talán önvédelemként is szeretné elhinni, hogy nem alázta meg magát és a másikat azzal, amit tettek, azért mert az összefonódásba kapaszkodtak. Talán azért is próbál többet látni a dologban, mert lelke mélyén suttog már egy hang arról, hogy szíve szeretni és szeretve lenni akar. Ilyenkor szoktak az emberek elkezdeni tépelődni. Kérdéseket tenni fel arról, hogy miért tették, amit tettek és miért nem figyeltek jobban a belső hangra. Persze, mint sok mást is a férfiak ezt is könnyebben kezelik. Valljuk be, igen ritkán tévesztik össze a testi vágyat a szerelemmel, nem úgy, a nők. Ők csak élvezetet keresnek az életben, s tisztában vannak azzal is, mire vágynak. A nők nem találják magukat, ezért kötnek ki lélekölő kapcsolatokban, s ezért üresednek is ki. Természetesen az együtt végzett gimnasztika után, még emésztőbb bennük a hiány. A hiány mely a szeretetlenségből fakad, s amelyet ők feláldoztak a kéjek oltárán.

Férfi és nő sok hasonlóságra épül lelkileg, de mégis olyan messze állnak egymástól, hogy az egy örök konfliktushoz vezet. Az egyik kielégülni akar, a másik érzelmeket hajt, s ezért valaki mindig hazudni fog, hogy megkapja, amit akar. Persze súlyos hiba lenne azt hinni, hogy csak egyikük lehet emocionális lény. Mindenkinek vannak érzelmei, csak éppen nem ugyanolyanok és nem ugyanazt a célt szolgálják létezésükben. Mindig lesznek olyanok, akik csak a testükre figyelnek. S mindig lesznek olyanok is, akik azért engedik használni testüket, hogy a szeretet illúzióját dédelgethessék magukban. Nem az a baj, hogy eltérő igényeink vannak, hanem, hogy nem vallják be még maguknak sem az igazat. A probléma onnan indul, hogy nem tudják, hogyan kellene jól szeretni magukat és a másikat. S, hogy nem veszik észre, mennyire megalázzák egymást és önmagukat.

Tanulságos tapasztalatok

Hoofd-Bewust-in-het-leven1

Van úgy, hogy minden összejön. Az álmaink, a vágyaink kártyavárként omlanak össze, s mi riadtan állunk a szanaszéjjel fekvő lapok fölött. Ha összeesküvéseket akarnánk gyártani, akkor azt gondolhatnánk, hogy van abban valami szisztéma, hogy a magánélet, a karrier és társadalmi problémák együttesen jelentkeznek. Mintha egy jól felépített rendszer tesztelni akarná, hogy mennyit bírunk még el. Mint valami kiképzés, amelyről nem szólt senki előre, s így felkészülni se nagyon lehetett.

Persze kérdés az is, hogy egyáltalán a bajra fel tudunk-e készülni? Ha ismerjük előre a következményt, akkor nem lépünk rá, a rossz ösvényre? Állítólag mindent meg kell tapasztalni. Át kell élni és érezni, a testünkben, s a lelkünkben, mert csak így, és ezáltal leszünk képesek megtisztulni. Felszabadulni egy tarthatatlan helyzet alól, teljesen tiszta lappal tovább haladni utunkon, s felhagyni azokkal a törekvéseinkkel, amik nem visznek bennünket semerre se.

Jó, jó- mondhatjuk, de honnan tudjuk, hogy egyes elképzeléseink tévesek? Mi van, ha csak a megközelítéssel van a probléma, az ösvénnyel, melyen haladni akartunk, nem pedig magával a szándékkal? Honnan lehet kiszűrni, hogy valami igenis életképes eszme, nem pedig makacs és önfejű személyiségünk begyepesedett koncepciója? Ilyen esetekben érdemes a hitünket megvizsgálni. Felmérni azt, hogy mennyire tudunk hinni önmagunkban, terveinkben. Számot vetni azzal, hogy megtettünk-e mindent, amit képességeink, lehetőségeink megadtak nekünk ehhez. Ha ezekkel megvagyunk, s úgy gondoljuk a tervünk még mindig fontos számunkra, akkor ideje látásmódunkat korrigálni, s az adott témát más szempontok szerint is megközelíteni.

Na persze nem úgy, hogy önmagunkat lebecsméreljük eközben.  Csupán elismerjük, hogy módszerünk hibás volt, a hozzáállásunk téves, de ez nem minősítésre, hanem más lehetőségek keresésére ösztönöz bennünket. Szomorú, de igaz, hogy hajlamosak vagyunk dramatizálni. Talán mert szeretjük sajnáltatni magunkat, talán azért mert annyira elkeseredünk a dolgok miatt, s talán azért is, mert néha tényleg minden összejön. Ilyenkor rohanunk egy barát vállán kisírni magunkat, mert szükségünk van támaszra. Igyekszünk mindent kiadni magunkból, mert csak így tudunk megkönnyebbülni és látni, hogy mi az, amit elrontottunk. Egy perspektíva nem attól lesz életképtelen, mert nem teszünk meg mindent, hanem azért válik azzá, mert rossz úton indultunk el felé, s az nem vitt bennünket előbbre.

Elismerni a tévedésünket, igenis nagydolog. Belátni, hogy nem minden jó, amit csinálunk, s elszámolni önmagunkkal is, úgy, hogy az kellően hasson ránk, nagyon fontos! A barátaink rámutathatnak terveink gyenge pontjaira, elmondhatják véleményüket, hogy ők mit csináltak volna, de nem ítélkeznek, és nem vetnek meg bennünket azért, mert rossz napunk/hetünk/évünk van. Elengedhetetlen egy háttér ország, ahhoz, hogy tudjuk, milyen emberek vagyunk. Hogy érezzük nem egy ember és annak egész mivolta bukott el egy-egy alkalommal. Persze nem attól válunk jóvá, hogy vannak, akik kedvelnek, szeretnek és elfogadnak bennünket, olyannak amilyenek vagyunk. Nem is ettől válnak cselekedeteink megbocsáthatóvá, semmiséggé, vagy éppen átformálhatóvá.

A tapasztalások lényege, az élet nagyszerűségének és örömeinek felismerése. Hogy van, aki mosolyt tud csalni arcunkra, hogy van, aki ölelően átfogja derekunkat, s van, aki meghallgat bennünket, mikor örömünk vagy bánatunk van. Szeretve lenni megtanít bennünket arra, hogy hogyan szeressünk jól önmagunkat. Hogyan álljunk fel egy-egy pofon után, s hogyan játszunk tovább az élet sakktábláján.

Barátaink nem azért vannak, mert segítséget várunk tőlük, barátaink azért vannak, mert kedveljük egymást és őszinték tudunk lenni velük. A gond, amely olykor egyszerre jelentkezik életünk majd minden területén, megingat hitünkben. Abban a hitben, hogy van értelme cselekedetinknek, hogy jók az elképzeléseink, s hogy képesek vagyunk arra, amit tenni szeretnénk. Magyarán szorongunk az életünk miatt. Hogy mi történhet még, hogy miért kell így lennie, s miért félünk azt mondani, bocs, most eltévedtem.

Valahogy bármerre is indítjuk el a problémák felszámolására vonatkozó gondolatsorunkat, arra lyukadunk ki, hogy nem vagyunk tökéletesek. Hiába a nagy eszmék, hiába a sok hangzatos vállalás, s hiába a tetterős hozzáállás, ez nem mindig és mindenhol elég. Na, nem azért, mert mindenre életképtelenek vagyunk. Nem is azért, mert nem volt hitünk a dolgok jóra fordulásában. Sokkal inkább azért, mert nem vagyunk mindenre alkalmasak.

Ehhez pedig egy nagyon fontos belátás szükséges. Annak a belátása, hogy nem tudunk mindent jól csinálni, van, amihez nem vagyunk elég tehetségesek, nem mindig vagyunk képesek azt adni a másik embernek, amit ő szeretne, s hogy döntéseink olykor tévesek. Meglehet, kissé komornak hangzik ez a gondolat. Meglehet, sokan vagyunk, akik csak arra tudnak fókuszálni, amit elrontottak. Nem biztos, hogy ez pesszimista gondolkodásmódot takar. Sokkal inkább arra utal, hogy tisztában vagyunk magunkkal!

A szenvedély ösvénye

tantraseks-2

Hálás lehet az életnek az az ember, aki egyszer megtapasztalta az igazi szenvedélyt. Azt az őrült, mégis olyannyira gyönyörű érzést, mikor valaki a két karjába zárja, mohón, vággyal teli és teljes odaadással. Amiért elmegy az esze, amiért élni akar, és amiért akár még büszkeségét is feladja. Amiért egy néhány órára elhiszi, hogy szerelmes belé a másik, még ha mindez csak testének szól, s nem annak, aki ő valójában. Persze a szenvedély, nem feltétlen azonos és együttes a szerelemmel. Tudja ezt minden felnőtt, aki már megtapasztalta, mi a különbség ezekben.

Morbid tréfákra képes az élet. Míg az egyik ember a szenvedélyt a szerelemnek azonosítja, addig a másik csak szimpla testiségnek. Mondhatnánk, ha képmutatók akarnánk lenni, hogy ez a különbség férfi és nő között. Ám az igazság az, hogy nem lehet ilyen egyszerűen szétosztani ezt a két nem közt.

Olykor, mi nők is vágyunk arra a szenvedélyre, mint a férfiak, anélkül hogy szeretni akarnánk. Testet testhez akarunk ölelni és az örömben kifejeződésre találni. Minden sallang nélkül. Minden felesleges szívfájdító dráma nélkül. Csak úgy, a testi élvezetek végtelen tárházáért. Csak azért, mert nekünk is van erre szükségünk, ugyanúgy, mint másoknak. Persze ez szöges ellentéte a romantikus lányregényeknek. De mint tudjuk a könyveknek és filmeknek kevés köze van a valósághoz, s semmisem rosszabb, mint illúziókat gyártani.

Hiába a sok happy enddel végződő műalkotás, ha mi már megtapasztaltuk, hogy bizony Cupido nyila, olykor nem talál. Hiába az egyik végtelen szerelme a másikért, ha a szerelem tárgya, semmit nem érez és lát belénk. A viszonzatlan, egyoldalú szerelmekről szóló történetekből rengeteg van. Szinte mind megtapasztaljuk egyszer életünk során, s ezért aztán, mikor feleszmélünk, gyakorlatiasabb létre váltunk át.

Jobban fogjuk értékelni azt az ember, aki lát bennünk valamit, mint azt, aki semmit. Még ha az a valami, csupán testi lényünknek szól is, már nem fordulunk el utálkozva a másiktól, csak mert nem látja bennünk következő szerelmének potenciális alanyát. Hogy a lélekre ez milyen hatással van, azért fogós kérdés. Ha tudjuk helyén kezelni a dolgokat, akkor elvileg meg lehet ezeket a dolgokat úszni sérülés nélkül. Ha nem csinálunk nagy ügyet az örömök igényléséből, hanem tudomásul vesszük, hogy ez is egy szükséglet, akkor már nyertünk.

Persze ehhez az kell, hogy ne legyenek elvárásaink. Hogy tudjunk élni a jelen pillanatban, s csak arra koncentráljunk. Hogy ha vége az együttlétnek, menjünk tovább a dolgunkra, s ha egy mód van rá, ne is agyaljunk a későbbiekben róla. Jó dolog a szenvedély, s jó dolog a testi élvezet, de csak ebben kiélni magunkat, beteges létre hasonlít, nem pedig egészségesre.

Másrészről sokan vagyunk, akik a testiséget a szerelem egyik legfontosabb kifejeződésének látjuk. Aki becsüli magát valamire, az tudja, hogy magát odaadni a másiknak a legértékesebb ajándék. Nyílván nem az önzetlenség vezet bennünket, mikor egybe akarunk olvadni valakivel, de az, hogy a testünket adjuk egy prűd világban, óriási dolognak számít még sokunknak. Igen, prűd világban. Mert persze a mai fiatalok egy komoly része, már sok olyat tesz, amik régebben elképzelhetetlenek voltak, de azért az emberi lélek és benne érzelmeink nem tudnak kikapcsolni csak úgy egy gombnyomásra.

Ismeretlen területekre általában azért tévedünk, mert keressük önmagunk. Ha valaki, aki az igazi szerelemben hitt, a szenvedély ösvényére jut, nem véletlen, hanem egy szándékos és nagyon fontos lecke neki. Vagy arról kap tanítást, hogy bár az élvezet jó, de szerelem nélkül nem az igazi, vagy arra vezeti ez az út, hogy a szenvedély működik érzelem nélkül is, s nem kell ezért bűntudatot éreznie feltétlenül.

Mindenki egyénileg tanulja meg (ha megtanulja), hogy mit akar az élettől. Mit akar kihozni belőle, mivel éri be átmenetileg, mit képes hosszabb ideig csinálni, s mi az, amiért semmi pénzért sem adná fel elveit. Ezért is a szenvedély az az állapot, amelyet érdemes megtapasztalni. Hiába lehet miatta sebeket szerezni, hiába nem tud mindig beteljesülni benne a szerelem, olyat kap érte az ember, ami mindennél többet ér! Önmagát, teljes valójában, minden vágyával, elképzelésével és annak lehetőségeivel. Egy embert, aki tudja mi jó neki, s mire képes azért, akit igazán fog szeretni. S egy őszinte lelket, aki érti már, mire vágyik.

Az élvezetek hajszolása

hajsza (640x619)

Ma állandó témának számít az élvezetek hajszolása. Legyen szó étkezési, testi rendellenességről vagy tudatmódosító szerek esztelen használatáról, elméleteket gyártunk az emberekről, akik nem tudnak megálljt parancsolni sóvárgásuknak. Nem lenne szabad ítélkezni másokról. Nem tudhatjuk mi történt velük, míg az élvezetek hajszolásáig jutottak, s azt sem tudhatjuk, hogy mi mikor kerülünk, (ha nem vigyázunk) hasonló helyzetbe. Éppen ezért egymás segítésére kellene fókuszálnunk ahelyett, hogy az embereket tetteikért bántjuk. Mire megyünk, ha más szemében meglátjuk a szálkát, de a magunkéban a gerendát nem találjuk?

Az élvezetek fokozott hajszolására, az ételben, testiségben, drogokban örömöt keresni és találni, tulajdonképpen bárki képes. Hiába nem járható út, mindig valamihez nyúlni, mikor ránk tör a kétségbeesés, a harag, a bánat, ha a pillanatnyi mámor lehetősége erősebb, mint mi. Vannak élethelyzetek, időszakok, mikor gyengébbek vagyunk. Mikor nem azt kapjuk, amire vágyunk, mikor nem érezzük a szeretetet sem magunkban sem másokban, mikor minden a feje tetejére áll, könnyű meginogni. Tudja ezt mindenki jól, akár tudatosan akár tudattalanul, a kérdés csupán az, hogy mikor kezd el hallgatni a kishangra ott belül, s mikor figyel fel az emberekre maga körül, akik segíteni próbálnak.

Nehéz ezt akkor tudatosítani, mikor elemi dolgokról van szó, úgy, mint az étel és testiség kiaknázása, melyek létszükségletek, nem pedig „úri passziók” túlértékelt hozományai. Mégis odafigyelésre kellene állítani érzékelőinket, mikor észrevesszük, hogy pótcselekvésnek használunk, még egy adag sült krumplit, egy idegennel való közösülést vagy bódulatot kiváltó szert, melyekre a valóságban egyáltalán nincs szükségünk. Az élet és annak hozadékainak megélésével és kiaknázásával nincs semmi baj. Nem azért élünk, hogy állandóan megtartóztassuk magunkat, vagy megvonjuk magunktól azt, amit szeretnénk!

Az ízeket lehet szeretni, sőt kell is, egy másik emberrel való egybeolvadást át kell élni, s tudni kell élvezni s, olykor-olykor egy-két pohár borra is el lehet csábulni. Nem az a baj, hogy léteznek kísértések. Nem az a baj, hogy vannak dolgok, történések, melyeknek nagyobb jelentőséget tulajdonítunk, mint másoknak. Még csak nem is az a baj, hogy néha elfeledkezünk magunkról! Sokkal nagyobb probléma az, hogy ha pótszernek, vagy önmagunk eltiprásának lehetőségét is ezekben látjuk, nem pedig egyszerű emberi szükségleteknek. A veszély ott kezdődik, mikor képzeletbeli címkéket ragasztunk az élvezetekre. S ha mindez nem lenne elég, még önmagunk kiteljesedését is elkezdjük látni ezekben.

Hogy hova vezetnek ezek könnyen megjósolhatók. Elhízás vagy anorexia, alkoholizmus és narkómánia, szex függőség vagy éppen az intimitás teljes megtagadása. Mint mindenben ezekben is jelen van a szélsőség. Vagy túlesszük magunkat, mert űr van bennünk, vagy éppen nem eszünk szinte semmit, mert nem tudjuk elfogadni testi valónkat. Vagy iszunk, drogozunk ész nélkül, mert nem bírjuk elviselni a valóságot, vagy mindezt teljesen elutasítjuk, mert többre tartjuk magunkat másoknál. Vagy lefekszünk fűvel-fával, mert érzelmileg meg lettünk semmisítve korábban, vagy elutasítunk minden intimitást, mert korábban olyan bántott, akire nem számítottunk.

Minden betegségnek, minden túlzásnak van egy ki nem mondott vallomása. Az élettől, a múlttól, a szeretethiánytól való félelemre utalása. Hogy meddig burjánzik, egy-egy ilyen fájdalom egy emberi lélekben, sok tényezőtől függ. Függ attól, hogy akar és vagy tud-e másokhoz fordulni segítségért, és, hogy a körülötte élők, az egyén fel nem dolgozott traumáit mennyire érzékelik. Természetesen nem vagyunk az emberi lélek szakavatott értői mind. Nem cél diagnosztizálni a mögöttes indokot, csak azt kell meglátnunk, ha valaki pusztítja önnön testi és vagy lelki lényét. Mindennek oka van, hát pont ennek ne lenne?

Nem címkékben kell gondolkodni, mikor látunk egy hajléktalant az utcán, hanem egy életet! Feltételezni valamit, valakiről rém egyszerű feladat. Vannak, akik tökélyre fejlesztik elméleteik, amiket aztán nem restek a többieknek is beadagolni. Persze mondhatjuk, hogy mindenki saját életének kovácsa, s ez így is van. De felsegíteni valakit a földről nem azt jelenti, hogy én az ő életét a nyakamba is fogom venni, csupán azt, hogy segítek neki, újra felállni. Amikor élvezeteket hajszolunk tulajdonképpen önmagunkat keressük. Kutatjuk, kik vagyunk, miért vagyunk ott, ahol, s mire vágyunk az élettől? Számtalan eszköz, lehetőség szembe jön velünk, amikkel élünk vagy nem, de a cél mégsem szentesíti az eszközt, csupán egy másik útra vezet bennünket!

Hogy ki mit lát túlzásnak, egyénre szabott. Az egyiknek valamiből kevesebb is elég, míg a másiknak csak a több mint elég a jó. A lélek pontosan tudja, mire vágyik. Csak az elme űzi gonosz tréfáját velünk, mikor gyengébbek vagyunk a szokásosnál! Ezért is kell odafigyelnünk magunkra! S ezért nem kell címkéket aggatnunk másokra!

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!