Minden, ami a felszín alatt rejtőzik

Gondolkodom, tehát vagyok?

hr-kennis_en_-ervaring_profnews

Miből születik meg egy gondolat? Honnan indulnak ki érzelmeink? Gondolataink leképezéséből származnak, vagy érzelmeink váltják ki gondolatainkat? Az egész csupán biokémia kölcsönhatás, melyben az érzelmeink és gondolataink a személyiségünket teremti meg? Vagy mindez csak fizikai aktivitás, amiben a testünk idegi alapon reagál? Melyik volt előbb: A tyúk vagy a tojás?

„Gondolkodom, tehát vagyok.” René Descartes idézetét sokszor hallottuk és mondtuk már ki. De pontosan tudjuk is, hogy kell ezt érteni? Létezésünk alapját az a tény határozza meg, hogy képesek vagyunk gondolkodni. Vannak elképzeléseink a világról, tudjuk, miben vagyunk tehetségesek, s rengeteg alapvető műveltségi ismeretet is képesek vagyunk elsajátítani iskolás éveink alatt és után is. Mégsem ezek határozzák meg azt, hogy mit gondolunk és érzünk a világról és világból.  A pillangók repkedése a gyomorban, a magas IQ hányados, a rózsaszín ködben elvesztett józan ítélőképesség, legalább annyira lehet válasz érzelmeinkre, mint agyi tevékenységünk megfelelő vagy éppen nem megfelelő működésére. Ha belegondolunk, amit egyszer pillangóknak érzünk a gyomrunkban, máskor szimplán a szorongás pszichózisának tulajdonítjuk. Tulajdonképpen nincs is egységes séma, amire építeni lehetne azt, hogy az érzelmeink váltanák ki gondolatainkat.

Irodalmi műremekekből, dalokból, filmekből próbáljuk kitalálni, hogyan kellene megélni érzelmeinket. Ezek mondják meg nekünk, honnan ismerjük fel, mikor találkozunk egy jelenséggel, igaz, nem döntenek helyettünk. Bár gondolkodó, intelligens társadalomnak tartjuk magunkat, mégis érzelmeink ássák alá, a józan, gondolkodó emberről állított feltételezésünk. Pedig feltevéseink is csak gondolatainkból teremtődnek meg, a kérdés csupán az, hogy idegi alapon hogyan reagáljuk le mindezt éppen. Annyira foglalkozunk azzal, hogy mások mit mondanak, gondolnak egy adott témáról, hogy lassan elfeledkezünk arról, hogyan kellene önmagunkban megtalálni a válaszokat a kérdéseinkre, s hagyjuk önként és dalolva, hogy megmondják helyettünk mások. Úgy viselkedünk, mint a bábok, pedig semmi értelme ennek a valóságban.

A gondolataink szakadatlan áradása, érzelmeink sokszínűsége és mássága a bizonyítéka annak, hogy ahányan vagyunk, annyiféleképpen éljük meg a létezésünket. Mégis jóváhagyást várunk másoktól, mert mint életünk majd minden területén, így itt is a bizonytalanságunk a legnagyobb problémánk. Olyannyira megszoktuk már, hogy mindig kikérjük barátaink, családunk, szeretteink véleményét, hogy önálló gondolatainkat, (amik csak a saját fejünkben vannak) figyelmen kívül hagyjuk. Befolyásolnak bennünket mások kimondott, le írott gondolatai, amik olykor ítéleteknek is beillenének, s próbálunk utána úgy cselekedni, ahogy a véleményformálók, elvárják tőlünk. Megfelelni akarunk, elismerésre vágyunk, s a saját értékrendszerünkre egyre kevésbé figyelünk.

Meghasonlott jellemünk neurózisok sokaságából áll. Mert bár tudjuk, hogy azok vagyunk, mint amit gondolunk, mégsem tudjuk (vagy csak nehezen) felismerni azt, hogy érzelmeinket, mi magunk vagyunk képesek gondolatinkkal befolyásolni. Mindig van választásunk arra, hogy mit higgyünk, mit gondoljunk, s ezáltal mit érezzünk egy adott témával kapcsolatban. Lehetünk egy rossz gondolat fogságában anélkül, hogy észrevettük volna annak meglétét agyunkban. Mi már csak a szorongató érzést érezzük a mellkasunkban, a keserűségét, a bánatot, de hogy azt mi magunk váltottuk ki, eltévedt és kontrollálatlan gondolatainknak hála, már nem látjuk. Pedig gondolatainknak nagyobb jelentősége van, mint gondolnánk.

Az érzelmeink kivétel nélkül egy-egy gondolatból születnek meg, mely fizikai kölcsönhatásban kerülve testünkkel, idegszálainkon keresztül egy-egy érzés illúzióját teremti meg végül. A gondolat ezzel szemben önálló, bár a tény az, hogy külső nyomásra befolyásolható, s éppen ezért fontos, hogy saját véleményünket, ne keverjük össze a társadalom alapállításaival. Nehéz, szinte lehetetlen, hogy ne érjenek bennünket más emberek gondolati hatásai. Mégis, az, amit mi gondolunk, az legyen mindig csak a saját véleményünk a világról. Az intelligencia magas hányadosa, mindig feltételezi egy ember érzelmi intelligenciájának magas hányadosát is. Pedig az, hogy egy adott területen valamiben kiemelkedően tudunk gondolkodni, az nem jelenti azt, hogy képesek vagyunk érzelmeinket is kontrollálni.

Hogy melyik volt előbb, a tyúk vagy a tojás, egy örök kérdés. Talán azoknak van igaza, akik azt állítják, valójában a kakas volt a legelső. Gondolataink folytonos áramlása, rengeteg ingert vált ki testünkben. Hol boldoggá, hol keserűvé, hol okosabbá, hol butábbá tesznek bennünket, amik ellen a legtöbbször nem teszünk semmit. Érzelmekkel reagáljuk le saját gondolati világunkat. Aztán mikor az érzelmeink terhessé válnak, egy új gondolatot választunk a sok közül, teljesen észrevétlenül. „Gondolkodom, tehát vagyok.” Néha, közhelyes mondatnak tűnik csupán! Pedig a gondolataink teremtik meg érzékelésünket létezésünkről is, s nem más….

Sokat akar a szarka

szarkakicsi

Sokat akar a szarka, de a farka nem bírja, mondja a régi közmondás. Mennyi igazság van ebben az egy mondatban, s milyen sokunkról tartalmaz ez, pontos leírást! Mert hát, ha belegondolunk, láthatjuk, hogy sokszor követünk el baklövéseket. Hajlamosak vagyunk, nagyobbat álmodni, mint amit meg tudunk valósítani, s kudarcot kudarcra halmozni fel. Elvégre hányszor esünk csapdába, csak azért mert nem vagyunk hajlandóak tanulni a hibáinkból? Hányszor nem vesszük észre, hogy túl sokat akarunk egyszerre csinálni, s nemhogy nem jutunk egyről a kettőre, hanem, még azt is elveszítjük, amink már megvolt?

Az élet, a legnagyobb tanító. Leckéket kapunk, melyeket teljesítenünk kell, s az osztályzatunk önmagunk sikerességének mércéje lesz. Legyen szó karrierről, magánéletről, személyes fejlődésről minden összefügg mindennel, s pont ez az a kelepce, melybe rendre bele is lépdelünk. Hajlamosak vagyunk illúziókat kergetni. Álmokat követni, melyeket a szívünk alkot meg lelkünkben, s a szerelem kósza képzetének engedve, önmagunkat prédává tenni, hogy aztán a karrierben lévő lehetőségeket egybemossuk a személyes fejlődéssel. Köröket futunk ugyanott és ugyanazért, de a cél egyre távolabb van, s mi nem haladunk előre.

Mégsem lépünk ki a körforgásból. Talán mert van valami vagy valaki, ami, és aki lényeges a körben, s nem merünk vagy tudunk nélküle lenni. Talán mert már ismerjük a kör minden egyes pontját, s tudjuk is az állomásokon, mit kell tennünk. Hiába rossz a megoldó képlet, hiába nem jutunk előre valós vágyaink megvalósításában, mi mégis követjük továbbra is a kör vonalát, s beleragadunk annak rendszerébe. Persze olykor találunk kitörési pontokat. Kiskapukat, melyeken ki lehet lépni a körből, s meg is tesszük. A kíváncsiság olykor nagyobbnak bizonyul, mint a kör vonzása, s ha élünk az alkalommal, akkor megkaphatjuk az esélyt arra, hogy másik ösvényt kövessünk.

A baj ott kezdődik, hogyha a kiskapu, nem nyílik ki teljesen, de mi mégis többet akarunk látni abból, mi van mögötte, mint amit enged nekünk. Ha nem érjük be egy-egy kisebb lépéssel, mely az új ösvényre vezet, hanem mindent akarunk, azonnal és készen. A türelem nem szerepel előkelő helyen jellemvonásaink között. Bár van, aki képes várni, addig, amíg szükséges, ám a többség mindent akar és lehetőleg minél gyorsabban egyszerre. Kapzsik vagyunk, ha ételről, szerelemről, beteljesülésről van szó. Mohók és nagyképűek, mert úgy érezzük bőven kiérdemeltük a jót, mindazért, amit addig a pontig elszenvedtünk. Hogy néhány lecke egész életünket átszövi, nem vesszük észre. Csak beteljesülésre vágyunk, önzőn és házi feladat nélkül.

Túlvállaljuk magunkat, hogy mindennel minél hamarabb végezzünk, de a sok feladat, melyet nyakunkba vettünk, eltipor és bekebelez bennünket. Az egyik lépésből következik a másik, s ezért összekötjük a feladatok sokaságát, hogy lineárisan, de azért gyors tempóban haladjunk a saját ösvényünkön, s elérjük álmaink. Mégis egy helyben toporgunk. A nagy egészre összpontosítva a kis lépések megtételét nem könyveljük el magunkban. Csak az tűnik fel, hogy még mindig úton vagyunk, s az, hogy egy-egy lépéssel közelebb jutottunk, elveszik a nagy egészről szőtt vágyainkban. Vánszorgunk, elbizonytalanodunk az új ösvényen, s a kiskapu, mely a régi körbe vinne vissza, még közelről sejlik fel. Nagy a kísértés, hogy visszatáncoljunk. Még nagyobb a csábítás arra, hogy önmagunkat sajnáljuk! Persze az új ösvény az ismeretlenbe vezet, s ki ne szeretné tudni, hogy merre tart útja, mikor úgy tűnik minden veszendőben?

Persze általában tisztában vagyunk azzal, hogy a sötét után nappal következik. Hogy a tél után tavasz jön, s hogy az élet ezeknek a körforgásoknak sorozata. Mégis többet akarunk, mint ami lehetséges! Tavasz után újabb tavaszt átmenet nélkül. Fényességet sötétség nélkül és kiskapuk helyett, messzelátó távcsöveket. Hogy az élet maga az út követése, hogy a kislépések a nagy egész részei, hogy a sötét az új megtapasztalásának lehetősége, s hogy a kör maga a saját életünkből szövődött berögződéseink, valamiért nem tudatosodik.  Csak rohanunk a végzetünkbe. Mert valamerre mennünk kell, s mert valamit mindig tennünk kell, s mert egyetlen cél lebeg lelki szemeink előtt, melyért folyton útra kelünk.

A hála művészete

harmóniát kereső

Úgy tűnik, manapság nem divat hálásnak lenni. Természetesnek vesszük életünk, a tulajdonunk, a családunk, a barátaink, s egy csöppnyi hála sincs a szívünkben irántuk. Befelé forduló, önző és irigy társadalmat alkottunk meg. Ennek pedig előreláthatóan nagyon rossz vége lesz.

Alább néhány javaslatot találunk arra, hogyan gyakoroljuk és sajátítsuk el újra a mindennapokban a hála képességét magunkban. Miként tanuljunk meg azért hálásak, lenni, hogy vagyunk, hogy vannak képességeink, melyekkel megteremthetjük vágyaink.

Fejleszd tudatosan magad, olyan valakivé, aki befogad, nem pedig áldozat!

Szinte minden, amit az életben birtoklunk, valaki másnak az erőfeszítéséből jött létre. A bútorunk, az autónk, a házunk, ruhánk, kertünk és igen, még saját testünk is, valamilyen módon mások ajándéka. Ezeknek az embereknek az erőfeszítései nélkül semmink nem lenne az életünkben jelen. Te és én, vagyis mi mind teremtő emberek vagyunk, akiknek az első pillanattól fogva nem lett volna függetlenségük, ha mások nem ajándékozzák oda az alapszükséglethez valókat. Emlékezzünk erre a tényre minden nap, ahelyett, hogy cinikusak lennénk!

Légy olyan ember, aki képes elmondani másoknak, hogy mennyire értékeli őket!

Tegyünk erőfeszítéseket azért, hogy elmondjuk családtagjainknak, hogy mennyire szeretjük őket mindenféle álszent rituálé nélkül. Mondjuk el, hogy milyen szép otthonunk van, és milyen nagyra értékeljük ezt, és legyünk hálásak azért is, mert valaki finom ételt főzött ma nekünk. Mindezt tegyünk őszinte módon, hogy megláthassuk, hogy ezzel a magatartással milyen gyorsan fogunk mi is értékeltté válni. Gyakoroljunk idegenekkel is. Tegyünk kisebb szívességeket, például azzal, hogy visszavisszük más helyett a bevásárlókocsit a gyűjtőhelyére. Vagy mondjunk köszönetet a pincérnek figyelmességéért és a remek kiszolgálásért. Minél inkább ki tudjuk fejezni hálánkat, annál több feltétlen szeretetet fogunk megtapasztalni.

Panaszkodj minél kevesebbet!

Tartózkodjunk attól, hogy hiányosságokat lássunk valakiben vagy valamiben. Minél többet kritizálunk és panaszkodunk, annál nagyobb lesz a szakadék, a szeretet és értékesség felé vezető úton. Adjunk magunknak egy speciális időszakot, pl. egy hónapot, amikor kerüljük a panaszkodást és a hiányosságok kutatását. Így megnyílhat belső énünk a szeretet, értékesség és hála felé és kiürül a harag és panaszkodás belőlünk. A feltétlen szeretet gyakorlása fog elvezetni legbelső énünkhöz és ez visz ahhoz is közelebb, hogy képesek legyünk vágyainkat megteremteni.

Kezd és fejezd be a napod a hála kifejezésével!

Minden reggel mikor felkelünk a napkelte és a nap huszonnégy órája az ajándékunk. Birtokoljuk annak a lehetőségét, hogy minden napot az élet örömeivel töltsük meg és mindennek értékelésével, amivel csak találkozunk. Vegyünk egy mély lélegzetet és fejezzük ki hálánkat ezért az izgalmas tapasztalatért, amit az élet és szeretet belélegzése ad. Fejezzünk be minden napot a szeretet kimutatásával.

Tudatosítsd magadban a hála szükségességét a küzdelmekért és szenvedésekért is, mert ezeknek a részeiből is áll az élet!

Néha könnyebb mérgesnek lenni és szenvedni, ahelyett, hogy megértenénk, hogy ezek is csak a keresés és ébredés katalizátorai. Amennyiben birtokoljuk és ismerjük a szeretet és megbocsátás képességét akkor nagyon valószínű, hogy ezek a múltunk sötétségéből és kínjából származnak. Ezek nélkül a tapasztalatok nélkül nem tudnánk előrehaladni. A függőség megismerteti velünk a tisztaság elixírjét. A harag megtanít a szeretet extázisára. A hálátlanság megtanít minket a hála szükségességére. A saját fájdalmunk megtanít hogyan legyünk sokkal szeretetteljesebbek másokkal. A bárányhimlőn keresztül megtanuljuk, hogyan kerüljük ezt el később azáltal, hogy megértjük, hogyan kapcsolódik be az antianyag és építi újjá az immunrendszerünket. Az élet vizsgák sorozatából áll. Mutassunk hálát ezekért a vizsgákért ahelyett, hogy kritizálnánk őket.

Ne felejtsd el, hogy a gondolatok természetében rejlik minden!

Minél inkább arra összpontosítunk, mi hiányzik, annál rosszabbul fogjuk érezni magunkat. Minél többet panaszkodunk, annál inkább fogunk leereszteni. Ám ha folyamatosan gyakoroljuk a hálát, akkor egyre hálásabbak leszünk. Mint ahogy minél több elismerést adunk őszintén, annál többször fogjuk a szeretet bőségét is megtapasztalni. Minél többet gyakoroljuk ezt, annál nagyobb mértékben fogjuk mindezt a jót bevonzani életünkbe.

Az életünk egészen más irányt vehet ezeknek a pontoknak az elsajátítása által. A cél az, hogy megtanuljuk egymást értékelni, felismerni a szeretetet minden cselekedetünk mozgatórugójaként és olyan életet teremteni, amiben képesek vagyunk elismerni mindent és mindenkit, amink, és akink van. Létezik egy gyakorlat arra, hogy mit vizualizáljunk akkor, ha úgy érezzük semmink nincs. Képzeljünk el egy tengert és kezdjük el beledobálni mindent, amink csak van. A kávéskanáltól kezdve, a mozijegyeinken át, a szeretteinken keresztül, a ruháinkig, mindent! Lássuk, mennyi mindenünk van valójában! Vegyük észre, mennyi mindenért lehetünk hálásak!

Plus size trend

plus size

A világ vezető (fehérnemű) márkái felbuzdultak. Miután a tökéletes test kampánya, akkor ellenállást váltott ki az emberekben, úgy gondolták újabb esélyt kell belebegetni az emberek szeme elé, mely egy Photo shop nélküli, normálméretű (ami a divatvilágban bőven plus size) világot vetít előre. Ilyen hullám volt már egyszer-kétszer és most úgy tűnik harmadszor is utat tört magának.

Vezető modellek szólalnak meg, akik már nem annyira aktívak, de komoly sikerekkel a hátuk mögött már megtehetik, hogy elmondják hiteles vagy legalábbis őszintének beállított véleményük. Divattervezők próbálják annak a látszatát kelteni, hogy képesek szépnek és értékesnek látni egy valódi méretű nőt. Persze mindez, csak egy újabb reklám. Nem is lehet más, egy olyan világban, mely nem szól másról csak a pénzről és csillogásról.

Azért az egyik divattervezőnek sikerült elszólnia magát egy interjúban. Az alig két napja világ elé tárt kampányuk kapcsán, mely azt hirdeti, hogy minél több féle méretű/formájú nőknek szélesítették ki fehérnemű kínálatukat. A 38-as méretű és kilenc éve a divatvilágban dolgozó modellről azt mondta, hogy ő bizony plus size méretű. Persze mindenki megbotránkozott, holott tudni lehet, hogy ma a divatipar csak és kizárólag 0-s méretű lányokkal dolgozik együtt. Egy olyan embertől, aki csak filigrán, alultáplált nőkkel veszi körbe magát, nem is vehető ez annyira zokon. Ennél sokkal durvább volt egy másik ősrégi francia márka divattervezőjének kijelentése, aki szó szerint ledagadtazta, az egyik legutolsó James Bond dalt éneklő előadónőt.

Véleményük nem csupán a divatvilágban dolgozókról kemény, és lássuk be ott olykor jogos (elvégre a modellek munkája a testük karbantartása, az aktuális igények szerint), hanem olyan emberekre is kihat, akiknek aztán végképp semmi közük ehhez az iparághoz. Mindenesetre most megint beindult valami, ami arról szól, hogy egy kicsit kiszolgálják és lenyugtassák az emberek igényét és kedélyét. Hogy úgy tűnjön, a divatvilág fejet hajt az originál test és szépség előtt. Persze, mivel akkora ellenállást váltott ki a tökéletes testről szóló kampány, igazából csak annyit tettek, hogy meglovagolták azt a hullámot, amely most az igazi méretű és kinézetű nőket élteti. Tisztában vannak vele ők is, és talán mi is legbelül, hogy ez a törekvés, még mindig nem az, mint amit annyira szeretnénk.

A digitalizált világ melyben élünk, olyan lehetőségeket tárt elénk az elmúlt 20 évben, ami egyre több és több igényt elégít arra nézve (is) ki, hogy hogyan legyünk még szebbek, még csinosabbak, mint bármikor azelőtt. Hiúságunk és az önelfogadás hiánya, úgy is tovább élteti és generálja ezt a látszatvilágot, bárhogy is szépítjük. Természetesen időről-időre felbukkannak előadók, modellek, színészek, akik „plus-size” mérettel élnek boldogan. Akik mindig elmondják majd, hogy ők így is jól érzik a bőrükben magukat. Igaz, hogy egyeseknek nem lesz retusálva (annyira) a teste címlap foton. Ám az arc már rég nem fog hasonlítani ahhoz, amit a szülőktől örökül kapott.

Mint „esendő” emberek, őket is fogja bántani az előbukkanó és egyre mélyebbre hatoló szarkaláb a szem alatt. Smink, beállított haj és stylist által összeállított ruhaköltemények nélkül kis túlzással továbbra sem fognak az utcára kilépni ajtóikon. Előbb-utóbb ők maguk kérik (ha a divatlap nem csinálja magától), hogy egyes öregedéssel járó hibákat tüntessenek el a képekről. Ezek alapján beláthatjuk, hogy egy szép ábránd lett újra meglobogtatva lelki szemeink előtt.

Persze jó lenne, ha eljutna egyszer oda a világ és benne a nők, hogy elfogadjuk önmagunk. Hogy megtanulnánk büszkék, lenni testünkre, arcunkra, de legfőképpen arra, akik vagyunk. Hiába van szép testünk és vagy gyönyörű arcunk, hogyha belül semmink sincs. Lehetünk nullás méretűek, vagy „plus size” méretűek, jó, ha tudjuk, ezek csak címkék. Olyan címkék, amik mindig arról szólnak, hogy mi hogyan látjuk vagy szeretnénk látni önmagunkat és világot körülöttünk. A 38/40/42/44-es stb. méret csupán egy konfekcióméret. Nem azt mutatja, mennyit érünk, hanem hogy testünk milyen éppen.

Utópisztikus ábrándnak tűnik, hogy egyszer a nők úgy Isten igazából fellázadjanak a velük és önmagukkal szemben állított elvárások ellen? Vagy pont mi vagyunk azok, akik mikor „csontot” dobnak nekünk, nem tudjuk azt megragadni? Azt leszögezhetjük, hogy a 38-as méret egészen biztosan nem plus size a való világban. Azt is elmondhatjuk, hogy a férfiak általánosságban, ha komoly párkapcsolatot keresnek, akkor nem a botsáskák között fognak kutatni maguknak. Persze igen, mikor az utcán látunk valakit, azt nem láthatjuk, hogy mi lakozik a szívében. Ám azt észrevesszük, hogy harmóniában van önmagával, vagy csupán szerepet játszik.

A test a lélek temploma, ezért ápolni kell. Mégsem érdemes nagy ügyet csinálni abból, ha felszaladt ránk néhány kilo vagy éppen megjelent egy ránc a szemünk alatt. Persze egészségesen táplálkozni, sportolni, fontos, hogy egyensúlyban tudjuk önmagunk. Csak arra vigyázzunk közben, hogy ne ragadjunk a látszatvilágban. Ne űzzünk elérhetetlen ideálokat, s ne is dőljünk be a médiának. Inkább legyünk öntudatos, harmonikus kisugárzású nők, akiknek nem a méret számít!

A tökéletes test

wonderwomenA tökéletes test. Ezzel a címmel kezdte meg kampányát idén az egyik fehérnemű márka, mely természetesen olyan modelleket állított sorba a kampányfotókhoz, kiknek teste messze nem olyan, mint az átlagé. Égig érő, vékony lábak, hosszú combok, amik nem érnek össze és dús keblek. A tökéletes test e kampánysorozat szerint 34-es méretű és olyan adottságokkal bír, ami csak nagyon keveseknek adatott meg.

Gyorsan jött is rá a válasz, először több mint 280.000 aláírás keretében, mely petícióban kérte a fehérnemű cég szlogenének visszavonását, majd egy másik óriás kozmetikai krémeket gyártó vállalattól, ahol az előbbivel ellentétben, valódi méretű és arányú nőket vett fel kampányfotó sorozatához. Persze a fehérnemű cég szlogenje nem lett visszavonva. Ezért a nőket több táborra osztotta, s a kedélyek lassan csillapodnak.

Az egyik tábor szerint, nincs azzal semmi baj, hogy a tökéletes testet propagálják. A modellek a testükből élnek, nekik az a munkájuk, hogy fenntartsák az aktuális tökéletes testről és arcról szóló igényeket a divatvilágban. Természetesen munkájukat még tovább fokozzák a Photo shop és egyéb számítógépes programok, melyekben még szebbé, még tökéletesebbé „varázsolják” a modelleket a divatvilág számára, mint amilyenek valójában. Nincs ebben semmi meglepő, mi magunk vagyunk az okai annak, hogy erre van igény, a világban. Mi nők vagyunk azok, akik sosem elégszünk meg azzal, amit a jó Isten és szüleink genetikái adtak nekünk. Ezért sminkelünk, ezért veszünk fel magas sarkú cipőt, ezért diétázunk, és ezért festetjük a hajunkat is.

A másik tábor szerint a valódi testtel rendelkező nők önértékelését rombolják még inkább le ezek a kampányok. Hogyan is lehetne 180 cm-es magassághoz valakinek 34-es mérete például? Az messze nem az egészséges életmódot tükrözné. Mi értelme még tovább frusztrálni a nőket azzal, hogy nem elég jók? Mire megy ki a játék? Érezzék magukat rosszul? Az ilyen nők nem valószínű, hogy beteszik a lábukat azokba a fehérneműüzletekbe, melyek ilyen szlogent éltetnek. Hogy is jöhetne ahhoz, hogy ilyen fehérneműt húzzon fel, az ő átlagos testére? Vagy pont az a cél, hogy menjen be, mert akkor egy kicsit ő is „tökéletesebbnek” érezheti magát, ha ilyen fehérneműt vásárol? Manipulációra épülő reklám mindez csupán, mely a nők hiúságára hat.

A harmadik tábor a fiatalokat félti. Mit mond egy ilyen reklám a gyereknek, aki most próbálgatja szárnyait? A legsérülékenyebb időszakban (13-18 év) úgy hatnak ezek a kampányok a fiatal lányokra, mint a drog az utcasarkokon. Elvégre ebben az időszakban keresik a leendő nőt önmagukban. Nem lehet elmenni amellett a tény mellett szó nélkül, hogy a média, az internet mekkora hatással van egy fiatalra. Hogy sokkal több információt kapnak a nagyvilágról, mint ezelőtt bármikor. Persze a szülőnek, a nevelőnek tudni kell és fontos ezekről a dolgokról kommunikálni a fiatalokkal. De mind emlékszünk milyenek voltunk tinédzserkorszakunkban és mennyire hallgattunk akkor a szülői szóra.

Kissé meglepő módon a férfiak is megszólaltak és született még három tábor. Az egyik szerint a nők, akik ellenkampányt indítottak csupán irigyek, szép, vékony társaikra. A nő igenis akkor szép, ha karcsú és dús keblű, (na, ez az a férfitípus, aki a nőkben tárgyat lát és nem embert). A férfiak másik tábora is elismeri a kampányfotó sorozaton szereplők „jó csaj” státuszát, de azt is elmondták ugyanakkor, hogy testük nem tűnik természetesnek, s egy nő akkor igazán tökéletes számukra, „ha van mit fogni rajtuk”. Végül megszólaltak az igazi férfiak is, akik szerint tökéletes test nincs, csak önmagával egyensúlyban lévő nő létezik. Nem az számít, valaki milyen méretű ruhát hord és mennyire szép, sokkal inkább az a lényeg, hogy egy nő tudja, lássa és fogadja el annak magát, ami és aki!

Tagadhatatlan, hogy a reklám bejött. Mint tudjuk rossz reklám nincs, így a fehérnemű cég, figyelemfelkeltő szlogenje is célt ért. A világon mindenhol beszélnek róla, ki ellene, ki mellette érvel, a lényeg ugyanaz. Köztudatban van a márka, s ez az emberek tudatára befolyással van. Mindegy, hogy az önértékelési problémánkra hatnak vagy az igazságérzetünkre. Mindegy, hogy tudjuk-e, hogy az egész divatipar egyetlen nagy manipulációra épül. Az emberek hiúságérzetéhez beszélnek. Arra késztetnek, hogy vegyük fel a kesztyűt, amit dobtak nekünk. Legyünk szebbek, tökéletesebbek, jobbak, mint bármikor ezelőtt. Hódoljunk be a világnak, mely most ezt az idolt élteti. A férj vegye meg nejének a fehérneműt, hogy kifejezze számára csodálatát. A nő vegye fel a fehérneműt, hogy párjának még tetszetősebbé váljon. A fiatal lány rajongjon a márkáért, aki azt mondja neki, hogy az alultáplált a tökéletes test, s jusson hozzá egy fehérneműhez az a nő is, aki demonstrációból eléget egyet.

Hiúsági vagy éppen önértékelési problémáink szép számmal vannak. Számtalan szépészeti intézmény építette fel ezekre már iparágait. Ráadásul a média is olyan erős támogatással illeti őket, ami ránk, nőkre komoly befolyással van. Lehet tagadni, lehet elfordítani a fejünket a reklámok elől, előbb-utóbb utolérnek bennünket és nekünk meg fog születni véleményünk. Persze mindenkinek a saját száj íze szerint. A saját önértékelési keretein belül. De akkor is beszélni fogunk róla, s valamilyen módon hatást gyakorol felettünk.

 

A felnőtt lét négy fejlődési szintje

alles-is-liefde-nl-jouw-bewustzijn-gids Életünk során különböző fázisokon megyünk át. Csecsemőből kisgyermekké fejlődünk, kisgyermekből kamasszá, majd kamaszból fiatal felnőtté. A felnőtt létünk hajnalán aztán próbáljuk önmagunkat kifejezni. Keressük, hogy miben vagyunk tehetségek, milyen célok hoznak bennünket lázba és mi az, amit egész életünk során szívesen csinálnánk. Egyik kérdést a másik követi, amíg azt nem vesszük észre, hogy felnőtté váltunk. S bár úgy tűnhet elértük a csúcspontot, a valóságban valószínűbb, hogy megrekedünk egy ponton és nem fejlődünk tovább.

Pedig a felnőtt létnek négy szintje van. Létezik az Atléta, a Harcos, a Segítő és a Felsőbb én.

Az atléta nem a sportban elért sikerei nyomán kapta nevét. Sokkal inkább azért, mert elsődleges önazonosulását fizikai testével köti össze és annak teljesítményeivel.  Önmaga értékességének mércéje az, hogy milyen a külseje, milyen feszesek az izmai, milyen színű a bőre és haja, vagyis, hogy mennyire vonzó az emberek szemében. Társadalmi szinten értékességének mércéje, hogy milyen háza, autója és ruhája van. Ebben a periódusban az ember nem tudja visszatükrözés, elismerés nélkül biztonságban érezni magát, ezért mindig jóváhagyást kér és vár el az őt körülvevő világtól. Sokan kinövik ezt a fázist és tovább haladnak. Mások megrekednek és függővé válnak saját személyes körülményeiktől. Természetesen az egészséges és jó kondícióban lévő testet ápolni kell és tenni kell érte. Lehet élvezni a bókokat és lehetünk büszkék testünkre. Ám ha minden nap a megjelenésben, bizonyos teljesítményekben találunk magunkra, akkor minden bizonnyal, az atléta-fázisban vagyunk még.

Amikor magunk mögött hagyjuk az atléta-fázist, akkor automatikusan a harcos-fázisba kerülünk át. Ebben a fázisban az ego dominál életünkben és kényszert érzünk arra, hogy felsőbbrendűségünket demonstráljuk. A harcos ego által vezérelt én célja, hogy le tudjunk győzni másokat és miénk legyen az első hely. Életünk e fázisa tele van feszültséggel és végtelen összehasonlításokkal a siker vonatkozásában. Célunk díjak, pénz, címek felhalmozása az anyagi világban, vagyis teljesítményünknek kézzelfogható bizonyítékainak megszerzése. A harcost foglalkoztatja a jövő és, hogy van e valaki, akivel státuszát tudná növelni. Szlogene: „Ha nem tudod hova mész, hogyan fogsz rájönni, arra, amikor odaértél?” A harcos nem csupán nyerni akar, hanem maga a küzdelem az élete. Az a rögeszméje, hogy másokat meg kell győznie felsőbbrendűségéről. Az ebben a periódusban stagnáló emberek egymástól akarják megkapni a dolgokat. Álláspontjuk, hogy le kell győzniük a zsákmányukat. Amennyiben életünk fő mozgatórugói egyike a győzelem, vereség, gyűjtés mindenáron, akkor minden bizonnyal, még a harcos-fázisban vagyunk.

Segítővé életünk azon szakaszában válunk, mikor már megszelídítettük egónkat, s ahelyett, hogy kizárólag önmagunkkal foglalkoznánk, inkább mások szolgálatával törődünk többet. Bár belső mozgatórugónk lehet még teljesítményorientált és atlétikus is, mégis inkább mások segítése telít el bennünket jó érzéssel, nem úgy, mint azelőtt. A harcosból a segítőbe való átlépés egy különlegesen felszabadító tapasztalat, mert nem számít többé hatalom, győzelem, elismerés anyagi szinten, csak az lesz fontos, hogyan állítsuk mindazt a tudást, ami bennünk van, mások szolgálatába. Amikor tudatosan úgy döntünk, hogy nem csak önmagunkon, hanem másokon is segítünk, akkor már közel vagyunk felsőbb énünkhöz és egy olyan békét fogunk tapasztalni magunkban, ami sem a harcos, sem az atléta-fázisban nem található.

A felsőbb én életünk utolsó fázisa, amely elérése független korunktól és életkörülményeinktől. Nem vagyunk már sem atléta, sem segítő sem harcos, hanem egyek vagyunk a határtalan univerzális energiával, amely időlegesen egy testbe költözött. Lélek egy testben, mely már hátrahagyta félelmeit és elkezdett távolságot tartani testi tapasztalásaival szemben. Tudjuk, hogy az energia melyből, mi magunk is állunk felelős azért, hogy ver a szívünk, hogy tudunk venni levegőt, hogy nő a hajunk. Értjük, hogy szellemünkre egyáltalán nincs hatással testi alakunk. Életünk igazi forrása tudatunk, akkor is, ha másban hiszünk. Amikor ezt a szintet elértük, megtaláltuk azt a helyet is, ami „nem ebben a világban van, de nem is ez a világ”. A legtöbb ember úgy gondolja, hogy a spirituális világ valami olyan, ami a jövőben van, és csak a halálunk után ismerhetünk meg. A legtöbben azt tanítják, hogy a felsőbb én valami olyasmi, amit nem ismerhetünk meg addig, amíg testünkben vagyunk jelen. Pedig a szellem már bennünk lakozik. Ebben a pillanatban is ugyanabból az energiából vagyunk, amelyet már most lehetőségünk van megismerni. Saját felsőbb énünk maga a lelkünk. Csak fel kell ismernünk és meg kell hallanunk dallamát. Csak fel kell hagyni a korlátok keresésével, az egy dimenzióban való gondolkodással és nyitottnak kell lenni az alkotó energiára, mely a magunkhoz való utazáshoz szükséges. Ezen a szinten már el fogjuk tudni engedni érzelmi kötelékeinket és ennek következményeképpen felébred bennünk a megfigyelő, aki mindig figyel gondolataira, és fizikai formája valódi forrására. Ezen a tudatszinten kezdhetjük el megtanulni bevonzani vágyainkat és szükségleteinket fizikai világunkba.

Valószínűleg sokan vagyunk, akik még nem állnak készen arra, hogy elengedjék materiális kötelékeik. Talán nem is hiszünk egy másfajta világ létezésében sem. Ebben az esetben az univerzális energia valószínűleg próbára tesz és az érzéki világ szorosan magába zár bennünket. Majd ha a tudatunk elért egy felsőbb szintre, akkor képesekké válunk egy nagyobb szabadságot nyújtó világ részéve válni, ahol szívünk vágyai is manifesztálódnak.

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!