Minden, ami a felszín alatt rejtőzik

Búcsú

goodbye

Ismét eltelt egy év. Ismét újabb tapasztalatokat szereztünk. Némely események megedzettek bennünket, mások, lágyítottak személyiségünkön. Sírtunk, nevettünk, szerettünk, gyűlöltünk, haragot tápláltunk, majd kiengesztelődtünk, s mindezek közben persze fejlődtünk. Most már tudjuk, hogy egyes dolgoknak nem volt jelentősége, melyekért annyit harcoltunk. Mint ahogy azt is tisztán látjuk már, hogy olykor hiába minden küzdelem, ha a sors mást rendelt nekünk. Egy kicsit jobban megismertük önmagunkat, egy kicsit kiszélesítettük határainkat, s azt is elfogadtuk, hogy néha tényleg velünk van baj, s nem a körülöttünk lévő világgal.

Számvetést készíteni az óévről hagyomány. Átértékeljük a benne szereplő sikereink és kudarcaink, majd eldöntjük, merre szeretnénk tartani tovább. Elengedjük azt, ami nem szolgálja szellemi és lelki törekvéseinket, s helyet adunk annak, ami még oktatni képes. Tanulni, fejlődni, felfedezni az ember örök vágya. Ezért kelünk folyton útra, s ez az oka annak is, hogy képesek vagyunk tovább lépni, s elengedni a múltat. Most, hogy az év legutolsó napjaihoz érkeztünk, megint lehetőségünk van az összegzésre. Szánjunk néhány percet arra, hogy mit értünk el ebben az évben, mi az, ami sikerülhetett volna jobban is, mi az, amit biztosan át akarunk menteni a jövő évbe, s mi az, aminek életünkben nincs helye többé. Tervezzünk, cselekedjünk, s hagyjuk hátra az eltelt időt. Köszönjük meg a tapasztalatokat, amiket szereztünk, de igyekezzünk ne minősítésekben gondolkodni. A jó és rossz fogalma a valóságban semmit sem jelent. Egyetlen lényeges kérdésre kell felelnünk ahhoz, hogy tudjuk, mit szeretnénk, vagy nem szeretnénk az életünkbe tudni, s ez a következő: Kellemes érzést vált ki belőlem, ha X dologra gondolok?

Egyszerű kérdés, ám a válasz olykor összetettebb, mint amilyennek tűnik. Néha pont arról derül ki, hogy nem is olyan jó nekünk, amiről azt hittük, hogy szolgálja lelki egészségünk. Persze elengedi valamit, vagy valakit nem mindig egyszerű. Ám hosszútávon kielégítőbb eredményre juthatunk életünk minden területén, ha elsajátítjuk az elengedés művészetét, mintha ragaszkodnánk ahhoz, ami már nincs hasznunkra fejlődésünkhöz. Az óév búcsúztató, mindig remek alkalom az elengedéshez, a búcsúhoz bizonyos helyzetektől és emberektől, s önmagunk egy bizonyos romboló énjétől. A helyébe beköltöző újév pedig kitűnő lehetőség arra, hogy friss reményekkel vágjunk bele új törekvésekbe, melyek mosolyt csalnak orcánkra, s letöröljük velük a múlt évben szerzett könnyeink.

Minden tapasztalat, minden esemény, minden találkozás okkal történik. Tanítanak bennünket arra, kik vagyunk, mit szeretnénk elérni, s milyen érzésekkel telve akarjuk járni a világot. Szeretni és szeretve lenni, a legcsodálatosabb tapasztalás. Még ha egyes érzelmek nem is találnak viszonzásra, akkor is, olyan rejtett gondolatokat fedezhetünk fel általuk magukban, melyeknek létéről nem is tudtunk volna nélkülük. A szenvedély megélése, a szerető közösségben levő élet, a család, a barátok, a társak, mind-mind minket szolgálnak. Erősebbé válunk általuk, tapasztalatokat szerzünk és időnk véges mi voltjára emlékeztetnek.

Nem hiszek a fogadalmakban. Ám azt igenis hiszem, hogy az elmúló időt helyén kell tudni kezelni, mert tanított bennünket, mert valamilyenné váltunk az óra előrehaladásával, s az egyetlen örök maga a változás, mely alatt azt is értjük, hogy mi magunk is változunk. Vannak helyzetek, emberek, szerelmek, amik, és akik megszolgálták idejük. Egyes dolgok egy ideig örömet okoztak nekünk, némely személyek frissességet hoztak sivár életünkbe, s olykor még a szerelem fuvallata is megérintett bennünket. A szív mindent megőriz. Nem felbélyegezve a történeteket, helyzeteket, embereket, hanem csak őrzi emlékét ezeknek, amikben mi, valamilyenné váltunk. Fátyolt borít az elmúlt időre, s helyet kínál a jövendő év tapasztalásainak.

Szerelmi csalódások

szerelmi csalódás

Olykor nagyon jó lenne, ha az ember csak úgy ki tudná pár napra tépni a szívét. Hogy ne fájjon, ami elmúlt, s ami miatt megállíthatatlanul folynak az ember könnyei. Persze az egész önmagunk sajnálatáról szól. S igen, kevés ennél szánalmasabb dolog van, mint amikor azon siránkozunk, amit nem kaptunk meg, vagy megkaptunk ugyan egy rövid időre, de nem voltunk képesek megtartani. Az érzelmeink néha óriási terhet jelentenek a mindennapi életünkre nézve, s ha nem akarunk valakit már szeretni, védekezésként megpróbáljuk gyűlölni, vagy ha az nem megy, legalább közömbösen vele szemben viselkedni. Ha sikerül.

„A szerelem sötét verem. Benne vagyok, benne vagyok, nem láthatok, nem hallhatok.” Mennyire igaz ez a pár sor! És mennyi minden benne van. Amikor két ember egyre közelebb és közelebb kerül egymáshoz, egyben azt is jelenti, hogy az elszakadás annál fájdalmasabb lesz, ha egyszer szétválnak útjaik.

Nehezen emésztjük meg, hogyha a sors vagy saját rosszul meghozott döntéseink más utat rendelnek nekünk, mint mi azt szerettük volna eredetileg. Rosszul esik nekünk, hogy bármennyire is igyekeztünk egy ember szívét elnyerni és szerethetővé válni a szemében, csupán empátiát tudtunk belőle kicsikarni. Vagy esetleg pár hétre ugyan már közel járunk a szívéhez, de valamiért a közepébe mégsem tudunk bekerülni.

Előfordul, hogy tudtunkon kívül saját ellenségeink vagyunk. Gyötrődünk a szerelem vagy szeretethiány végett, s amikor közeledni próbálnak hozzánk, mi még csak észre sem vesszük. Pedig arra vártunk már nagyon régen. S mikor eljön a pillanat, még csak fel sem fogjuk ésszel. Annyira elsüllyedtünk már saját álomvilágunk és önsajnálatunk bugyrában, hogy mikor kopogtatnának a szívünk ajtaján, mi már nem halljuk meg. Tévedésnek, önmagunk vágyainak visszhangjának tűnik, s nem, már nem tudunk hinni. Többé már nem.

Talán tényleg az a legnagyobb baj, hogy nem tudjuk magunkat jól szeretni és értékelni. Hogy kívülről akarjuk megerősítetni önmagunk szeretethetőségét és értékességet. Másoktól várunk válaszokat arról, milyen emberek vagyunk, s mikor nem azt kapjuk vissza, amit szeretnénk magunkról hinni, teljesen kétségbe esünk. Persze ez meglehetősen klisészerűnek hangzik. Hiszen szeretni magunkat már megtanultuk így vagy úgy, nem ez a legfőbb probléma. A baj az, hogy nem tudunk birtoklási vágy és főként feltétel nélkül szeretni másokat.

Amikor megcsalnak bennünket, miért siránkozunk? Hát nem azért, mert a büszkeségünkön esett csorba? Nem gondoltuk, hogy ez valaha megtörténhetett volna velünk, s mikor rájövünk, hogy pótolhatók vagyunk, lecserélhetők, akkor dühbe gurulunk. Nem a másik „szörnyű” tette végett válunk agresszívvá, hanem önmagunk valószínűleg nem elegendő teljesítményéért. S milyen létjogosultsága van a plátói szerelemnek? Hát nem arról szól az egész, hogy önmagunk vágyait, elképzeléseit vetítjük ki egy emberre, akit alig vagy egyáltalán nem is ismerünk? Eleve halálra ítélt érzéseket szökkentünk szárba, s a lelkünk mélyén pontosan tudjuk, hogy soha nem fog a szerelem beteljesülni.

Mégsem döntünk másként. Hinni akarjuk a lehetetlent, s önmagunkat akarjuk szeretni egy álomképen keresztül. Belemenekülünk önmagunk dédelgetésébe. Ha más nem tud szeretni bennünket, akkor majd szeretjük mi magunkat. Védekezési mechanizmusunknak hála egészen mély vermekbe tudjuk magunkat rángatni. Mert bár szó szerint nem tudjuk kitépni szívünket, de a sok csalódás, rendszeres kudarc végül kikezdi érzelmeink.

Szívünk köré kőfalat építünk. Játszunk, s eltaposunk másokat, hogy nyerjünk. Nálunk alacsonyabb elvárással rendelkező embereket vonzunk magunk köré, hogy tudjunk felettük uralkodni. Hogy bosszút álljunk, hogy mi okozunk most másoknak szenvedést. Már nem akarjuk, hogy szeressenek. Most már elegendő, ha rajonganak értünk, s mi önmagunkat eléggé imádjuk.

A türelem fontossága

türelem

Mindaddig, amíg nem tanuljuk meg elengedni egónk követeléseit, képtelenek leszünk azokat a dolgokat megteremteni életünkben, amikre oly annyira vágyunk. Amíg csak türelmetlenül várjuk, hogy történjen meg velünk a csoda, tévúton járunk. Csak ha sikerül felismernünk és főként elismernünk egységünket az Univerzális Energiával, akkor tudjuk megtanulni, hogy nem számít a mikor és a hogyan. Csak ha meg tudunk bízni magunkban és abban az energiában, mely bennünket és minden mást a világon megteremtett, akkor érhetjük el azt, amire vágyunk. Amikor megértjük, hogy nem számít idő és tér, csak a végtelen és folyamatos energiába vetett feltétlen hitünk, akkor kezdhetjük el álmainkat manifesztálni. Csak, ha fel tudjuk szabadítani magunkban a türelem képességet, akkor van esélyünk arra, hogy elérjük célunkat.

Persze az út korántsem egyszerű. Olyan kitételekre épül, melyeket hit nélkül nem leszünk képesek végigcsinálni. Mégis azt gondolom az álmaink, vágyaink megérdemelnek egy esélyt. Egy lehetőséget arra, hogy megteremtsük egy új (spirituális) nézőpont által, azt, amit szeretnénk.

Értsd meg a lényegét annak, amire vágysz.

Az, amire vágyunk sohasem azt mutatja, hogy mire van szükségünk. Például ha pénzt szeretnénk, akkor vigyázzunk arra, hogy figyelmünk ne a pénz köré összpontosuljon, vagy a pénzügyi biztonság érzetére. Kérdezzük meg magunkat, hogy mihez van szükségünk pénzre. Fordítsuk figyelmünket az örömteli tapasztalatokra, melyekre asszociálunk a vágyunkkal kapcsolatban, de soha ne azonosítsuk be konkrét dolgokkal, mint pl. egy új autó, vagy egy új partner. Az érzés, melyet vágyunk manifesztálása közben tapasztalunk, a kulcsa az egésznek. Irányítsuk figyelmünket belső érzelmeinkre, melyeket a hála érzete tart mozgásban, azért amink már van. Vágyaink lényege abból az érzésből táplálkozik, mely az univerzális szellem öröméből és jólétéből fakad. Ha erre az ösvényre lépünk, sok dolgot fogunk látni, amely erre a belsőleg irányított útra vezet. Talán tényleg az lesz az érzésünk, hogy még több bevételt vagy támogatást szeretnénk megteremteni életünkbe. Ám igazi vágyunk a nagyobb fokú biztonság és jólét utáni igényből fog fakadni valójában. Engedjük el az aktuális feladatokat és béremelést. Helyette összpontosítsunk a teremtő energiáinkra, mely arra az akaratra épül miszerint a biztonság érzetét kívánjuk életünkbe hozni és a feszültségeket csökkenteni általa.

Száműzz minden kétséget és fordulj a belső biztonság gazdagsága felé.

Távolítsuk el az összes kétséget magunkból, ahhoz, hogy vágyunkat tudjuk manifesztálni. Tudatosítsuk magunkban, hogy egyek vagyunk az Univerzális Intelligenciával és bennünk és minden másban is, ugyanaz az Univerzális Intelligencia van jelen. Ez a tudás szükséges ahhoz, hogy kapcsolatot tudjunk teremteni az univerzális energiával, s hogy segítségével beteljesülhessenek vágyaink. Amikor sikerül minden kétséget eltávolítanunk, könnyen fogjuk, a kíván eredményt is elérni. Az egyetlen, amire ehhez szükségünk van az, hogy bízzunk magunkban és az univerzális energiában.

Engedd el elvárásaidat és haladj tovább a mindennapi életben.

Ha egyszer már sikerül megnyitni a harmadik szemünket, mely az univerzum felé irányul, már nem fogjuk azt gondolni, hogy az életünk mindennapi rutinok halmazából áll. Nem keressük tovább az okokat, hogy honnan van kapacitásunk a hitre, amellyel bevonzzuk azokat a dolgokat, amikre vágyunk. A türelem gyakorlásával és hogy Isten megmutatkozik bennünk, csodálatos idők várnak ránk. Komfortosan érezzük magunkat a csendben, a belső tudásban, hogy van kapcsolatunk Istennel. A mindennapi munka segítségével, hogy lazítani tanulunk és a béke új érzését megismerjük, ráeszmélünk, hogy minden bennünk van már, amire vágytunk. Elengedjük a drága időről szőtt gondolataink és tudatosan helyet adunk vágyaink manifesztálásának. Amikor az idő megérik, észrevesszük, hogy elengedtük, minden elvárásunk.

Tartsd a vágyaidat magadban.

Csökkentsük a teremtő kísérletekbe fordított energiát és forduljunk vissza ahhoz az energiához, amelynek az ego jóváhagyására van szüksége. A teremtő energiának mentesnek kell lennie az ego követelményeitől. Le kell csökkentenünk a támogatás kifejezésére irányított energiát, amelyet az ego vonzott be. Amikor türelmesen felszabadulunk, akkor a jóváhagyás minden kísérletétől is megszabadulunk. Természetesen kívánságunk végső eredménye spirituális teremtésből fakad majd, ám ehhez meg kell tapasztalnunk az Istent és fenntartani magunkban, minden magánkísérlet ellenére is. Az a lényeg, hogy képesek legyünk az eredményt szem előtt tartani ebben a fázisban.

  • Vedd észre tudatosan a jeleket, melyek vágyaidat megteremtik.

Ne felejtsd el, hogy a mód, amelyen keresztül vágyaid megvalósulnak, nem a racionális elme jelei lesznek. Olyan dolgok jönnek életedbe, melyek azelőtt még soha nem mutatkoztak és talán meg is fogsz lepődni, mikor rendszeressé válnak. Észre fogod venni, hogy a kapcsolat mely a gondolataid és a gondolataidból származó tárgyak között van az oka annak, hogy képes vagy megteremteni azt, amire vágysz. Látod majd, hogy hogyan jönnek az emberek az életedbe segíteni, amikor szükség van rájuk. Van, akinek egy film fog felbukkanni elméjében, vagy egy dal, és ezekben találja majd meg azt, amit keresett. Fordítsunk figyelmet az újra és újra felmerülő gondolatainkra, mert ezek segítenek vágyainkat megteremteni. Minél több szinkronicitást fedezünk fel, annál nagyobb lesz a tudatosságunk. Egyre tudatosabban fogunk kapcsolatot teremteni az univerzális forrással, azzal a mindent körülvevő energiával, mely körbevesz bennünket és minden mást is. Amikor észrevesszük megjelenését, mondjuk ezt: „Működik. Látom az eredményt és hálás vagyok, amiért a meditációs gyakorlatom során előbukkant. Megyek és csinálom, amit kell.”

Reagáljunk egyenesen a felismerésekre.

Mikor az első jeleket észrevettük, hogy kívánságunk megteremtődik, adjunk a belső energiánknak egy pozitív löketet és ismerjük fel az isteni univerzális intelligenciát. Ez a felismerés szükséges, hogy a teremtőfolyamat haladhasson tovább. Mikor látjuk, hogy megérkezik, mondjunk hálás köszönetet: „Látom az univerzális forrás eredményét. Észleltem egy különleges személy jelenlétét, aki felajánlja segítségét és tudom, hogy őt az Isten küldte. Hálát mondok, hogy minden működni fog a teremtésben, és hogy jó emberekkel együtt állíthatom fel terveim és ez nem engedi, hogy az egóm kielégüljön.

Ne gondold, hogy a manifesztáció egy különleges előnyöd lenne.

Az univerzális energiában nincs különálló személyiség. Nem vagyunk különállók, egybe tartozunk mindannyian. A teremtőfolyamat egy olyan spirituális gyakorlat, melyben felismerhetjük, az isteni forrást, melyben minden energia ugyanonnan származik. Csak az ego képes olyan gondolatokat szülni, melyben különállónak tekintjük magunkat és a manifesztációt is egy különleges előnynek másokhoz képest. Mutassunk inkább hálát mindenért. Az identitásunk nem csupán fizikai testünkben van, hanem a végtelen lélekben is, amelyben felismerhetjük az igazi létezést. Ne felejtsük el, hogy az Isteni intelligencia nem tesz különbséget, ő mindenben ott van.

Figyelj mindenre, s mikor egy akadállyal találkozol, ne hidd, hogy az a bukás jele.

Minden akadály, legyen az bármennyire nehéz és fenyegető is, egy teszt, melyben a hitünket meg kell tartani a belső tudásban. Mikor úgy tűnik, hogy nem képes megteremtődni az, amit elterveztünk, tudatosítsuk magunkban, hogy végtelenül türelmesek vagyunk. A legtöbb áldást az életünkben megelőz egy mélypont, ahol nem vagyunk biztosak abban, hogy az fog történni, mint amit szeretnénk. Ám ha tudjuk mélyen a szívünkben, hogy ez is az előrehaladást szolgálja, akkor tekintettel leszünk erre és hálásak leszünk azért, amit a kétségbeesés közben láttunk. Tudjuk, még erősebben, mint korábban, hogy álmaink a megteremtődés felé haladnak, nem csak azért, mert türelmesek vagyunk, hanem azért is, mert felszabadultunk mindentől, ami ezt aláásta. Ne felejtsük el, hogy nincs naptár, a végtelen türelemben.

Szabadulj fel az összes előítéletedtől, hogy meg tudd teremteni vágyaidat.

Az Univerzális energiában nincs kettősség. Nem diszkriminál, nincs jó vagy rossz, helyes vagy helytelen. Ahhoz, hogy képesek legyünk megteremteni, amire vágyunk, készen kell állnunk arra, hogy a kollektív tudatot hátrahagyjuk. A kollektív tudat számtalan előítéletből és meggyőződésből áll, melyeket az emberek alkottak meg. Ezeket fel kell szabadítanunk. Először valószínűleg elhagyatottnak fogjuk érezni magunkat, de ez kell ahhoz, hogy ki tudjunk lépni abból, ami az előítéleteinket alkották. Miközben rátalálunk a helyes ösvényre, már kívül fogjuk tartani ezeket az ítéleteket. Ahogyan egyre inkább megismerjük belső világunk alkotóelemét, úgy fogunk rátalálni a nem ítélkező énünkre is. Ez fog vezetni ahhoz a belső gazadagsághoz és boldogsághoz, amire mindig is vágytunk. Az univerzális energia semleges mivolta lehetővé teszi, hogy meg tudjunk bízni benne. Energiát adományoz nekünk, de a logikánk, majd meg próbálja magyarázni nekünk, hogy a manifesztáció nem logikus. Az értelem (amely mindig az egóból fakad) majd újra előveszi a régi ént, aki azt suttogja majd fülünkbe, hogy a jót nem érdemeljük meg. Amikor észrevesszük ezt, mondjunk köszönetet, de válaszoljuk ezt neki: „Megtagadok minden energia elfogadását ebből a harcból, ami a korlátlan hatalomból ered és haladok tovább a saját teremtésem folyamatával.”

Tanulj meg békében lenni és tudj lazítani.

Az univerzális intelligencia a saját tökéletes sebességével dolgozik. Akkor lép életbe, mikor minden kétséget el tudtunk távolítani magunkból, felszabadítottuk türelmünket az eredményéért és megbízunk teljesen a minket is alkotó energiában. Amíg hajlamosak vagyunk erőltetni a haladást, akkor még az egónk irányít.

Használj megerősítéseket, hogy az energia folyamatosan áramolni tudjon és az eredmény szabad legyen.

Legyünk türelmesek magunkkal, miközben lassan, de biztosan felszabadulunk értelmünk követelései alól. Tudjuk, hogy legbelső érzelmeink útmutatóul szolgálnak ahhoz, hogy elérjük mindazt, amire vágyunk. Nincs időlimit, nincs kétség, nincs jó vagy rossz többé. Csak a béke, mely abból a tudatból származik, hogy egy vagyunk mindennel, amiből megteremtjük vágyaink.

A legegyszerűbb megerősítés ekképpen szól:” Egy vagyok a végtelen univerzummal, bízom erejében, ami bennem található.” Tartsuk ezt tudatunkban állandóan. Legyünk nyitottak az energiánkra, lássuk magunkat boldognak a mindennapi tapasztalatoknak hála és tudjuk, hogy mindig a megfelelő ember lép az életünkbe, hogy segítsen álmainkat megteremteni. Ez a megerősítés megvéd majd bennünket a negatív meggyőződésektől, amelyek a kollektív tudatból erednek és nem képezik majd többé belső világunkat.

Nincstelenek

bettler

Kering a neten egy video néhány hete. Fiatal srácok kipróbálták mi történik, ha az utcán járva embereket szólítanak meg, akik éppen esznek. Köszönnek, elmondják, hogy nagyon éhesek és várják a reakciókat. Az emberek mind egy szálig elküldik őket, hol melegebb éghajlatra, hol obcén szavakkal illetik édesanyjukat, hol kereken megmondják nekik, hogy vegyenek ételt maguknak. Addig-addig járkálnak a srácok, míg nem gondolnak egyet, s vesznek egy egész pizzát egy koldusnak. Odaadják neki, az megköszöni és mennek tovább. Egyikük egy 20 perc elteltével visszatér a koldushoz, elmondja neki is, hogy nagyon éhes és szeretne kérni egy szeletet. A koldus gondolkodás nélkül ad neki, majd mikor a fiú elfogyasztja a szelet pizzát, még pénzt is ad neki. A koldus erre elsírja magát.

A video belemar az ember lelkébe. Elgondolkodtat arról, hogy milyenek is vagyunk mi emberek, és mivé is lettünk ebben a nagy modern fejlődésben. Hogy az empátia, egymás segítése, megértése kihalófélben van. Hogy valami nagyon nincs rendben a társadalommal, ha ilyen videók kellenek ahhoz, hogy végre egy kicsit elgondolkodjunk. Hogy az meg sem fordult senki fejében, hogy mi van, ha azért kér a srác enni, mert leesett a vércukra. Mint ahogy az sem fordult meg senki fejébe, hogy nem ingyen kér enni, hanem adott volna pénzt a szelet pizzáért cserébe…

Felmerül a kérdés, hogy mikor és miért lettünk ennyire magunknak valók? Az általános pénzügyi problémák (gazdasági válság, munkanélküliség stb.) az önzőségünk oka, s hogy úgy érezzük, alig van nekünk is valamink, vagy más is megbújik ebben kimondatlanul? Az tény, hogy mindazt, amink még van, őrizzük, féltjük. Nem szívesen adakozunk, főként nem idegeneknek, mikor úgy tűnik nekünk is megvan a magunk baja. A kisfilm rámutat gyenge oldalunkra. Arcunkba nyomja a tényt, hogy elfelejtettünk magunkon kívül másra is gondolni. Mert bár még van mit ennünk, mégsem osztozunk szívesen. S bár van pénzünk, ami munkánk gyümölcséből ered, közben elfelejtettünk emberek, lenni.

Persze a koldus, aki maga is kapta az ételt, gondolkodás nélkül osztozik. Nyílván, hisz él benne a jó cselekedet élménye, hogy ismeretlenek milyen jót tettek vele és büszkén él a lehetőséggel, hogy most ő (a nincstelen) segíthet valakin. Egy ember, aki mindent elveszített az anyagias világban, tudja, milyen érzés az, ha nincs mit enni, nincs hol aludni és nem látja, lesz-e még holnapja. Egyedül ő képes megérteni, hogy nem egy szelet pizza hiánya fogja elvenni az életét, hanem az, hogyha már nem képes ember lenni.

Az, ahogyan elmegyünk a nincstelenek mellett az aluljárókban, az utcákon, a tereken mindig mond rólunk valamit. Például mikor elfordítjuk a fejünket, az előítéleteinket mutatja. A gesztus arról szól, hogy nem akarunk tudomást venni mások szegénységéről. Hogy úgy hisszük, mindenki a maga szerencséjének kovácsa, így az, hogy mi történt vele, az az ő hibája, egye most meg azt, amit főzött. Ítélkezünk az embereken, néha dobunk a kalapjukba egy tíz, húsz forintost, vagy amit éppen „nélkülözni” tudunk, hogy enyhítsük a bűntudatunk, azért, amit titkon gondolunk róluk, vagy, mert nekünk jobb a sorunk. Megkönnyebbülve haladunk tovább, mert egy pillanatra azzal az érzéssel telítődünk el, hogy egy kicsit jobbak vagyunk, mint korábban. Persze ez csupán hazug illúzió, mert a következő alkalommal megint elnézünk a fejük felett és ugyanúgy nem fordítunk figyelmet rájuk. Természetesen ítélkezni könnyebb, mint tudomásul venni, hogy gond van a világban.

Nem mindenki megy el érzéketlenül a nincstelenek mellett és nem is mindenki tesz úgy, mintha oldaná lelkiismeret furdalását, néhány forint, vagy egy szendvics, amit vesz a szegény embernek. Megfigyelhető és sokat mondó jelenség, hogy bármi nemű segélyfelhívás van árvízkárosultak, afrikai éhező gyerekek, elszegényedett emberekért, mindig a kis emberek adakoznak többet. Persze a nagy nevek és a mögöttük álló cégek is adnak pénzt, élelmet, ruhát, de közel sem annyit, mint amennyit valójában nyugodtan adhatnának. Valamiért odáig jutottunk, hogy csak az egyik nincstelen tudja komolyan venni és megérteni a másik nincstelent. Nem csak azért, mert sorstársak, hanem azért is, mert látja benne az embert, akinek nemhogy a teste, hanem a lelke is meggyötört.

Egy-egy hideg éjszakán, megosztják egymással elmúlt életük. Kiderül ki, miért jutott oda, ahova és mennyin múlik egy emberi élet. Sajnos előfordulnak közöttük is olyanok, akik irigyek a másikra. Lopnak, bántják egymást, mert az életért folytatott elkeseredett küzdelem, elveszi maradék józan belátásuk. Van, aki úgy gondolja, javarészük alkohol és drog problémák áldozataiként jutnak az utcákra. Van, aki nem ad pénzt nekik, csak ételt, s ha az nem kell nekik, akkor meg van róluk a véleménye. A kérdés az, hogy van-e jogunk arra, hogy ítélkezzünk egy-egy emberi élet felett? Miért gondoljuk, hogy megszabhatjuk nekik, hogy a pénzen, amit szánunk nekik, csak ételt vehetnek? Megtéríteni nem lehet senkit sem akarata nélkül. Csak segíteni, vagy elfordítani a fejünk, kinek, hogy tetszik…

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!