Minden, ami a felszín alatt rejtőzik

Női sorsok

identitáskereső

A női sorsok változóban. Legalábbis egy kicsiny százalékunknál. Mondjuk, legyen ez 0.01%. Mert míg sokan épphogy átlépik a húszas éveik elejét, már 1-2 gyereket szülnek, addig a 0.01% alkotó kisebbség, még harmincas éveiben sem akar a gyermekáldás örömeibe belekóstolni. Vagyunk páran, akik 15 év távlatából összesen egy vagy maximum két hosszú kapcsolatban vettek részt (például 7 és egyszer 8 évre lebontva) még sincs se egy gyűrű a tulajdonunkban, sem egy édesen gügyögő baba, aki boldogítaná mindennapjainkat. Igaz, többnyire nem is hiszünk a házasságban. Szüleink elváltak, a baráti kör által láttunk házaspárokat, akik elhidegülve élnek egymás mellett, meg persze, ismerünk egy idős házaspárt is, akik bizonyítékai az örökké tartó szeretetnek is, mégsem gondoltuk soha, hogy kellene egy gyűrű, ahhoz, hogy boldogabbak legyünk.

Persze a 0.01%-ot hidegen hagyta a babázás. Nem képzeltünk el semmiféle hatalmas esküvői ceremóniát sem, többnyire kisautókkal játszottunk és csavarogtunk. Nem voltunk az a tipikus rózsaszínű világban leledző kislányok sohasem. Ettől függetlenül a gyerekekkel jól kijövünk, általában gyorsan megtaláljuk az összhangot és ránk is bízzák családos barátaink a csemetéik, de a gyermekáldás csodája, mégis inkább tölt el még mindig kétséggel, félelemmel bennünket, mint a vággyal, hogy – Jaj, de jó lenne egy! Persze, ahogy lassan kisebbségbe kerülünk harmincvalahány évesen a többi volt osztálytárssal, baráttal, barátnővel szemben, az emberek ferde tekintetét akkor is észleljük, ha nem is figyelünk. Feministává, karrieristává, önzővé, modernné szocializálódott nőkként olykor úgy tűnik házasság, de leginkább gyerek nélkül kicsit kívül rekedtünk a társadalom peremén.

Akárhogy is szépítjük, a huszadik század végéig, volt egy „forgatókönyv”, amit a nők betartottak. Mi ezt a sarokba hajítottuk, s a többség ezért, még mindig értetlenkedik. No persze a konvencionális elvárásokkal szembeszegülni, mindig is egy fajta magányos álláspontot jelentett. Hiszen a Nő, akkor Nő, ha anya, ha odaadó feleség és tüzes szerető. Lássuk be, e három köré van csoportosítva a női szerepkör. Egyik a másik nélkül nem tűnik teljesnek, hiába tudjuk, hogy olykor e hármas egyike kioltja a másik kettőt. Szóval a nővé érés utolsó ceremóniájának tűnik a szülés és anyaság szerepköre. Mintha e nélkül nem lehetnénk igazi, érett nőkké és egész emberré, ráadásul egy házassági ünnepség ennek értékét még tovább növeli, egyes körökben. Kicsit olyan ez, mint edzés során a kispadra kerülni. Mert míg sokan egy-két év ismeretség után (mikor még javában dúl a szerelem) beleugranak az anyaságba és házasságba, addig mi többiek a 0.01%, inkább szépen együtt vagyunk a párunkkal 8-10 évig, mielőtt úgy döntenénk tovább lépünk egy ennél is komolyabb szintre.

Lehet, régimódiak vagyunk, mert a hosszú távú kapcsolatokban hiszünk. Viszont ezért azt is tudjuk, hogy a szerelem elmúlik és szeretetetté szelídül, s azzal is tisztában vagyunk, hogy egy kapcsolatért sokat kell dolgozni mindkét félnek. Egy kapcsolatban vannak hullámvölgyek. Csak az nem mindegy, hogy ez akkor derül-e már ki, mikor már egy gyerek is úton van, vagy még akkor, mikor még könnyebben léphet az ember. A gyerekeké a jövő. Ezért is olyan fontos, hogy felnőtt, érett szülők neveljék őket. Saját baráti körömben láttam két hosszú távú kapcsolatban lányokat, akik anyává, feleséggé és nővé értek. Nem kapkodtak, s most olyan érett és kitűnő anyjai gyermekeiknek, amik miatt példaképeimnek tekintem őket. Az anyaság azt hiszem, nem túlzok, ha azt állítom, hogy a világ egyik legnagyobb csodája. Ezért nem mindegy, hogy egy stabil kapcsolatban válunk-e azzá, vagy még egy lángolóban. Milyen embert nyer a társadalom egy épphogy felnőtt anya gyermekével? Mit kap a gyermek egy olyan családban, ahol a szülőket még a szenvedély vezeti, nem pedig a kölcsönös tisztelet? Szóval mit nyerünk és mennyit veszítünk?

Emlékszünk még arra, miért is harcoltuk ki a választás szabadságát? Miért kaptunk papírt arról, hogy jogunkban áll eldönteni, mit akarnunk kezdeni az életükkel?  Persze nincs értelme az emancipációt ebbe belekeverni túlzottan. A lényeg az, hogy úgy tűnik, mi nők az emancipációnak nevezett újjászületésben, nem tudjuk értelmezni a szabadság fogalmát és s férfiak sem akarják készségesen a tudtunkra adni, hogy mihez van jogunk. Kicsit olyan ez, mintha szándékoltság nélkül akarnának félrevezetni bennünket. S talán ez is az igazság. A férfiak uralkodni akarnak, de nők nélkül nem tudnak. Ez pedig erős ellentmondás, bárhogy is nézzük. Elvégre a férfié volt mindig a hatalom és eszük ágában sincs bevallani, hogy szükségük van ránk. Megszokták, hogy a nők háttérből irányítottak, s nem akartak reflektorfénybe kerülni. Ám az egyéni szavazati joggal és 21. századba lépéssel, végül elérték nagyanyáink a változást. Ma már a nők érvényre juttathatják véleményük és vállalják döntéseikért a felelősséget. Attól a naptól fogva, hogy a nők megkapták az egyéni választás jogát, egy rész kilépett a komfortzónájából, hogy felelős anyává, feleséggé és emberré váljon. Azért, hogy ne a gyerekei vigyék tovább, az ő félbehagyott terveit és, hogy ne „csak” anya legyen, hanem a szabad életvezetés jogával bíró ember is.

Út a szeretethez

hart

Árnyékot vet a vágy lelkemben, ahogyan mindig a szeretett lény körül kering asztráltestem.

Érzem illatát, hallom hangját, látom tekintetét és érzékelem rezdülését. Mikor felkelek, mikor dolgozom, mikor eszem, mikor iszom, mikor a barátaimmal vagyok, mikor aludni térek, sőt még álmomban is ott kavarog bennem. Azt hiszem ez a szerelem. S nem tudok szabadulni tőle, mert beköltözött a szívembe. Mégis, valahogy úgy sejtem csak egy álomképet, s egy tünékeny csillagot kergetek.

Mert bár futok előle, s utána, elengedem, majd visszatáncolok, úgy tűnik, az álomképnek teljesen mindegy mit csinálok.  Hogy élek e vagy halok, hogy álmodom e még vele, hogy belépek e világába, s hogy vágyom e még szerelmét. Minden, a világon minden mindegy neki.

– A létem csak egy apró pontján vagyok veled- mondta nekem egyszer-, s szavai lyukat ütöttek rajtam, mik sebet vájtak testembe.

 Majd belepusztultam a szégyenbe, s a tudatba, hogy még mindig vágytam arra, hogy valamilyen érzelmet belőle kicsaljak. Kéregető koldusként esdekeltem tőle egy kis alamizsnáért, s úgy éreztem, hogy egyetlen mosolyáért, és öleléséért, bármire képes lennék. Nem kétséges, hogy a szerelem elvette az eszem. Megőrültem érte. Na, nem azért, mert olyan nagyon elbűvölt volna teste, vagy tudománya az ágyban, hanem sokkal inkább azért, mert elért a szívemig. Kinyitotta a kaput bennem, az inspirációra, az érzelmek és gondolatok megéléséhez, s egy olyan világ felé mutatta az utat, amit már ismertem, csak éppen elfeledkeztem az odavezető ösvényről.

A mocskos, sóvárgó vágyak tengeréből átléptem a szeretet folyamába. Megtisztító volt arra eszmélni, hogy megszabadultam a múltam köveitől, s az is örömmel töltött el, hogy végre visszataláltam önmagamhoz.

A tudatom a helyén volt. A szívem is úgy dobogott, ahogy korábban. Minden rendben valónak tűnt a világomban. Egy hegyparti tavacskába jutottam. Virágok simogatták a víz felszínét, illatok, benyomások, színek, hangok érzések kerítettek hatalmukba, s ekkor kiváltam a patakká szelídült tengerből, fizikai formámban. Leültem a hegy lábánál elterülő tisztás szélére. Lassan öltözködni kezdtem, mikor felvettem a cipőm, egy pillanatra megálltam, körülnéztem, felöltöttem kabátom és kalapom, kihalásztam táskámat a patak vizéből, majd elindultam a partról a hegyorom felé. Még mindig úton voltam. Sehogyan sem akartam megérteni, hogy magam elől nem tudok elfutni. Lényem, lelkem, szívem és tudatom elkísér, bárhová is megyek. Befolyásolnak, formát öltenek, majd tovább változnak, hogy aztán én is velük együtt változzak. Gondolataim érzéseimben váltak valóságommá, hogy aztán tudatomig hatoljanak, ami csak azért történt, mert minden folyamatosan változásban volt. Változtam én is, az álomkép is és minden más is. S az útra kelésem egyetlen oka a szeretet felkutatása volt önmagamban és a világban.

A választás szabadsága

What_Freedom_Means_by_caranette

Emberek vagyunk testi és lelki igényekkel. Olykor csillapítjuk őket, olykor úrrá leszünk rajtuk, és olykor már kínozza mindkettő egész lényünket. Vágyakozunk, szeretni akarunk, megalkudunk a sorsunkkal értük, de tulajdonképpen mindig a tökéletesre törekszünk, legyen szó bármiről. Szeretnénk olykor úgy visszatükröződni párunk szemében, mint az ellenállhatatlan vágy forrása. Szeretnénk szívét betölteni a szerelem édesen émelyítő simogatásával. Néha úgy alakul, hogy hiába minden próbálkozás, a cél nem valósulhat meg. Máskor pedig vágyunk messzi, társadalmilag nem annyira elfogadható helyzetekbe sodor bennünket.

Mert hát hiába minden elv, papír, törvény, mely a hűséget próbálja kikényszeríteni az emberből, ha az ember a nagy vágya hevében mindezt sutba dobja. Nem egy házassági szerzőséd, nem egy fogadalom fogja megmondani nekünk, mit tegyünk meg és mi az, amit nem szabad megtennünk. Bár monogám társadalomra építettük fel otthonunkat és arra is rendezkedtünk be, a szenvedély olykor olyan messzi sodor minket ezektől az alapoktól, hogy már nem tudunk tenni ellene.

Elragad a szerelem heve, az újdonság varázsa, az ismeretlen megtapasztalásának lehetősége és minden józan belátásunkat hátrahagyva mindent megteszünk, hogy a vágyott helyzetet kialakítsuk magunknak. S bár jól tudjuk, hogy szellemünk ez ellen hevesen tiltakozik, ám testünk és szívünk fogságában, már nem akarunk a józanészre hallgatni. Mert hát végül is mi hasznunk belőle? Mire megyünk vele? Majd sok év múlva, mikor az állítólagos mennyek kapuja előtt sorakozunk, kapunk érte egy karikát a fejünkre? Persze az örökkévalóság (ha létezik egyáltalán) egy hosszú, végtelen állapot, és ha jól akarjuk érezni magunkat ott, talán nem árt az elővigyázatosság. Másrészről viszont mi még a Földön vagyunk egy valóságban, melyet egyelőre tényleg mi alakítunk. Miért kellene egy életen át lemondásoktól szenvednünk? Miért legyen egész életünk keserű azért, mert oly sok mindent nem mertünk megtenni? Hova vezet az bennünket?

 Arra tanítottak meg szüleink, hogy a lemondás jó, sőt kívánatos cselekedet. Hogy csak az üdvözülhet, ki betartja ezeket az ember által létrehozott korlátozásokat és nem is akarja sohasem áthágni vagy másként értelmezni. S bár sokan, akik ezt tanítják egy rendkívül álszent rendszert építettek fel életükben, mégis a legnagyobb szószólóivá válnak annak, hogy hogyan nem kell és szabad élnünk. Igaz, ezek az emberek eleve a vágyat, szerelmet, szenvedélyt is egy-egy nem kívánatos érzelmi megnyilvánulásnak tekintik. Elnyomják saját igényeik, vagy éppen nagyon is kiélik, mégis úgy tesznek, mintha ők lennének a világ szentjei.

 Hazugságra nevelnek bennünket, önmagunk igényeinek elnyomására és csodálkoznak, mikor néhányunk rettentően különböző életutat jár be, mint a többség. Férfi és nő közötti barátság, azonos nemű szerelem/szexualitás, transzszexualitás, és még sorolhatnánk a különbözőségeket. S bár a huszonegyedik század küszöbén már jócskán átléptük, még mindig egy dogmatikus világnézettel találjuk szembe magunkat, mikor merünk különbözni. A múlt évszázad szülöttei még befolyásolják jelenünk nézeteit. Még itt vannak egy régi kor őrzőiként, s hitetlenül állnak az „elferdült világ” előtt. Szavuk súlyos, ítélkező és tiltó. S bár tisztelni próbáljuk nézeteik, mi próbáljuk már a saját utunkat járni. Nem engedjük, hogy megmondják nekünk, mit kellene tennünk.

Vágyaink, szerelmeink, igényeink nagymértékben befolyásolják életünkről alkotott elképzeléseink. Olykor igazán nagyot ugrunk az ismeretlenbe, s várjuk, mi történik azután velünk. Olykor csak csendesen, stikában hódolunk társadalmunk nézetei szerint elítélendő szenvedélyünknek, s olykor kiállunk a nyilvánosság elé, hogy vállaljuk, amit tettünk. Szeretni vágyunk és szerelmeskedni, úgy és azzal, akivel mi jónak látjuk. Igényeinket akarjuk kiélni. Tapasztalni vágyunk. Hogy mikor a pokol kapujába érünk, tudjuk azt mondani, ezért érdemes volt élni….

Modern kori romantika

tease_a_kiss

Azt hiszem nem újdonság senkinek, hogy modern világunkban, ahol a szexualitás úton útfélen az arcunkba van nyomva, az érzelmek, s a romantika, mint olyan kiment a divatból. A felgyorsult világ, a pornóipar széles sávban való elterjedése, s persze a Hollywoodi filmek értelmetlen közhelyei miatt, az emberek már nem tudják, hogyan kell szívből élni, s miként kell átadni magukat egy érzelmi alapú együttlétnek.

No persze nincs min csodálkozni, hiszen szexet lehet nézni, élvezni és hozzá partnereket találni töménytelen mennyiségben a világhálón. Van ennek előnye is- mondják sokan, ám az igazi emberi kapcsolatok, s főként a nők romantikára kiéhezett lelke, ez által is csak egyre jobban eltorzul. S míg régebben a férfiak legalább megadták a módját annak, hogy egy nő ágyáig eljussanak, mára mindez, megfordult, s a nők loholnak, s vadásznak a férfiakra. Sőt mi több, még az ágyukba is beosonnak. Mondhatjuk rá, hogy ez az emancipáció egyik nagy hatása a női nemre. Mivel minden eddiginél több szabadságot kaptunk, izgalmunkban s megrészegülve az új lehetőségeinktől úgy viselkedünk, mint a tini lányok, akik éppen kiszabadultak az első bulizós éjszakába. Csetlünk-botlunk, s persze hanyatt vágódunk igyekezetünkben, hogy a kiszemelt férfinak a kedvében járjunk. Ennek hála pedig egyre inkább elveszítjük női mivoltunk fontos részeit (tisztelet a kivételnek) úgy, mint a tartás, önérzet, szerénység, s a kedvesség.

Nehéz ebből a magunk által generált kalamajkából most már kimászni! Hiszen az emancipáció zászlaja alatt szoknyáink fele olyan hosszúak lettek, melleink természetellenes anyagokkal lettek kitömve, vagyis testünket és lelkünket olyan erőteljes hatásoknak tesszük ki, ami már az egészségünket és olykor épségünket is veszélyezteti. A poén az egészben csak annyi, hogy mindez még mindig az ellenkező nem elkábításáért folytatott küzdelem, csak most ezt szabad önkifejezésnek hívjuk, nem pedig férj fogásnak. Tagadhatatlan tény, hogy mi nők sohasem vagyunk megelégedve önmagunkkal. Mindig van minimum egy dolog (legyen az külsőnket vagy belsőnket érintő kérdés), mely miatt folyton ágállunk, s egyre csak bizonyítani vágyunk. Egyikünk férfiaknak szánt munkát végez, mert bizonyítani akar az egész férfinemnek. Másikunk mindent megtesz, hogy testét erotikára éhező férfiak hada vágyja, mert ő akar a legszebb lány lenni a faluban. Aztán persze vannak olyanok, akik maguk előtt is letagadják, hogy várják a fehér paripán érkező délceg lovagot, s inkább megalkudva az élettel, úgy tesznek, mintha boldogok lennének ebben a felfordult világban.

A sort sokáig lehet folytatni, de sok értelme nincs. Minden nő valamit bizonyítani akar nőtársainak és persze az egész hím soviniszta társadalomnak. Sokszor még mindig meg vagyunk lepődve azon, hogy mennyire a férfiak uralta társadalomban élünk. Pedig az igazság az, hogy félreértelmezett szabadságunk, s az emancipáció félreértett üzenetei miatt tartunk még most is, ott, ahol vagyunk.

A romantika persze hogy hanyatlik egy olyan társadalomban, ahol a nők egy része még mindig nem érti, hogy a feminizmus a választás szabadsága. Ha akarunk, lehetünk főállású anyák, ha akarunk, lehetünk sztriptíz táncosok, vagy éppen miniszterelnöknők, kinek mi tetszik. Ám ahelyett, hogy élnénk a szabadon döntés jogával, inkább tinik módjára viselkedünk. Kapkodunk ide-oda, látszatvilágra építjük imásunk, s nem szabunk magunknak határokat. Nagyon jó dolog, hogy lehet miniszoknyát húzni anélkül, hogy azt mondanánk ránk, hogy az egyik ősi mesterséget űzzük, de a szexista világ egyik hozadékaként sajnos úgy tűnik, benne is ragadtunk ebbe a felületes énképbe. Vakolatnyi festékkel arcunkon, takargatjuk vélt vagy valós hibáink. Implantátumokkal tömetjük ki testünket, mert nem tudunk kibékülni azzal, amit a tükörben látunk. Semmit nem takaró ruhákban kelletjük magunkat, miközben a férfiaktól tiszteletet és érzelmeket várunk úgy, hogy közben, saját magunkból árucikket csinálunk.

No, igen, ez egy fajta elragadtatott és egyoldalú hozzáállás, beismerem. De úgy érzem, nem ártana elgondolkodnunk nekünk, nőknek azon, hogy miért nem jutunk még mindig előre? Sokan vannak, akik olyan kapcsolatban élnek, ahol a férfi testileg és vagy lelkileg bántalmazza a nőt. A nő pedig, mert fél, nem tud, nem mer és talán nem is akar küzdeni a szabadságáért. Az emancipáció üzenete pedig pont neki szól. Van választása, s döntésjoga ahhoz, hogy nemet mondjon zsarnokoskodó társának!  A szerelem nem abban merül ki, hogy kizsákmányoljuk önmagunkat, s hagyjuk, hogy a férfiak úgy bánjanak és lássanak bennünket, ahogy nekik az tetszik. A modern kori romantika onnan indul, hogy elfogadjuk egymást, és tiszteletben is tartjuk egymás döntéseit.

Szomorú tavasz

06_equilibrium_philosophy

A lány minden porcikájával a természetbe kívánkozott. Nem vágyott másra, csak a szél érintésére orcáján és a friss tengeri levegő simogatására. Hallania kellett a tenger morajlását. Tudta, most egyedül a tenger zúgása az, amit lelke képes meghallani. Szívében összetört álmok darabjai hevertek szanaszét, ami testét is gyengítette már egy ideje. Erőt kellett gyűjtenie. A természethez kellett fordulnia. Semmi sem képes úgy begyógyítania a sebeket, mint a madarak, a fák és víz hangjai- mondta neki egyszer valaki. Semmi más nem érhetett el most szívéig. Vágyott a természetre. Úgy kívánta, ahogyan a szerelmesek kívánják egymást, szerelmük hajnalán. Mikor még nem képesek egymással betelni. Mikor még minden annyira játszmák nélküli.

Már nem emlékezett rá, milyen régóta játszotta a rá kirótt szerepet. Nem emlékezett arra sem, milyennek is kellene neki lennie. Csak halvány ködös képek sejlettek fel elméjében, hogy mennyire örömteli és mennyire szabad lény volt valaha. Mindig mosolygós arcát, most a fájdalom és mély csalódottság ráncai keretezték be. S hirtelen világossá vált, hogy nincs benne már semmi sem gyermeki énjéből. Elérkezett az idő, hogy felnőtté váljon. Szomorú volt ebbe belegondolni. Körülötte még ott hevertek gyermeki létének bizonyítékai. Ám lassan tisztába kellett jönnie azzal, hogy énjének egy része, már régóta a kibontakozásra vár. Hisz élt benne egy nő, aki Nővé akart válni.

Egy olyan Nő, aki lelke mélyén mindig tudta mit akar és vár önmagától és másoktól. Akinek a céljai világosak voltak, és aki azt is tudta, hogy az út ameddig az álmait eléri, nagyon hosszú és végtelenül göröngyös lesz. Számított a küzdelemre. Mégis most olyan nehéznek bizonyult elfogadnia ezt. Nem érezte senkinek az oltalmát és ettől most rémült lett. Félt az ismeretlentől és félt attól is, hogy rossz felé viszi majd végül esze. Mert nem volt kérdés, most még az esze vezette. A szívét elásta egy mély verembe. Nem volt szabad éreznie. Szerette volna, ha szeretik, de ha valaki igazán szeretni kezdte, megrémült. És ilyenkor mindig hibát vétett. Nem engedte közel azokat, akik szerették. Főként azokat nem, akiket ő is olyannyira szeretett. A múlt emlékei rettentő nehéz kövekké váltak, amelyeket el kellett engednie. Félt, valósággal rettegett, hogy a szeretett személyt elveszítheti, s ettől még inkább zárkózott lett. Inkább egyedül szenvedett tovább. Úgy hitte, ő nem érdemli a szerelmet és szeretetet. Mindig erre készült, más nem volt elképzelhető ebben az életben.

Pedig olyannyira összetörten feküdt a földön akkor már. A kövek végül összezúzták testének minden porcikáját. Valaki kinyújtotta felé kezét, egy pillanatra meg is fogta, elérte a másik szívét, de a félelem végül győzött felette. S ettől még boldogtalanabb lett. Nem engedett magához végül már senkit sem. Egyedül maradt. Szomorúan és végtelenül magányosan. Tudta, ez az ő hibája. Ő zárkózott be. Nem tudta már a rá kirótt szerepet vállalni. S bár nem volt beteg, sem őrült, a teste és szíve mégsem engedelmeskedett neki. Valami végérvényesen átalakult benne és körülötte. Hogy pontosan mi, ő maga se tudta. De valami megváltozott, érezte. Éjszakái kegyetlenül álmatlanul teltek, vagy ha mégis elaludt újra és újra furcsa és érthetetlen álmok bombázták elméjét és szívét. Elveszett ezekben az álmokban. Vágyai különböző alakot öltöttek, de világosan sohasem beszéltek. Metaforákat kellett megfejtenie. Színek, hangok, illatok járták be álmait és lelkében mély gyökeret vert egy érzés. A szeretet próbált utat törni magának lelkében.

A szeretet ereje akart győzni, az elme felett. Kemény csata volt ez, de a háborúnak a kimenetele, még nem döntetett el. Önmagát szeretni, olyannyira lehetetlennek tűnt. Önmagát elfogadnia még nehezebbnek. Pedig csak ennek a kettőnek együttes létéből hozhatta létre önnön egységes valóját. Csak ebből a kettőből, semmi másból!         

Feljegyzések egy fiatal nő naplójából

diary

Mint kisgyermek, ki nem kapja meg játékát, úgy tombol a lelkemben valaki. Talán az a kislány, aki annyira szeretné, ha szeretnék, s hagynák neki, hogy szeressen. Mindent összemosó gondolatok és meggyőződések halmaza borította be elmémet, s fogalmam sem volt róla, hogyan kellene rendet tenni, s megmondani annak a kislánynak, hogy olykor vannak olyan játékok, amiket nem kaphat meg. Nem azért mert nincs rá pénz, vagy, mert nem érdemli meg, sokkal inkább azért, mert meg kell tanulnia, hogyan kell értékelnie, azt, amije van.

Bűntudat is felütötte fejét egy másik, igazán jóra való ember miatt, s az annyira marta lelkét, mint a sav. Lyukat égetett belsőmben az, ahogyan bántott, mindaz, amit tettem. Miért kerestem ennyire a szeretethetőségemet, s miért nem vettem észre, hogy mindez csak az illúzióim tengerébe vetett hitem visszatükröződése? Szégyenletesnek éreztem egész mivoltomat. Ostobának, önhittnek, láttam magam. A kislány, annyira szeretetett volna játszani a játékával bennem, hogy mindent, a világon mindent megtett azért, hogy elhitesse a másikkal, erre a játékra ő alkalmas, mert nincsen lelke. Hazudtam magamnak, hazudtam másoknak. Azt állítottam minden rendben azzal, amit csinálok. Persze ha lett volna értelme, akkor talán most nem lenne ekkora bűntudatom és szégyenérzetem. Talán, ha hallgatok eszemre, s elásom szívem, akkor most minden rendben lehetne.

No persze a tapasztalatok azért vannak, hogy tanuljunk belőlük. Mégis olyannyira nehéz elfogadni a tényt, hogy én is csak egy játékszer voltam. Egy játék, mely mindig csak azt várta, hogy most vele játszanak. Hogy vegye kezébe az a kék szemű kisfiú legalább egyszer, s tüntesse ki figyelmével néhány órára. Vágytam, hogy velem legyen. Minden porcikámmal azt akartam, hogy akarjon engem. De persze csak tünékeny illúzióim rabja voltam akkor is, most már tudom.

Szerelmes voltam… de még magam előtt is titkoltam. Olyan nagyon elvette az eszem a másik, amire nem tudok szavakat találni.

Persze a szerelmesekre oly jellemző elmeroggyantság tünetei is felütötték a fejüket nálam. Lementem elme hülyébe, hogy elfogadjon a kisfiú játékának. No persze ez is csak a kislány meggyőződése volt bennem. A kisfiú csak egy polcról lezuhant szép piros kisautót látott bennem, s felvett egy kicsit a földről, hogy pár óráig élvezetes történeteket játszunk így együtt el.  Szégyelltem magam, ezért nem mertem vele annyira beleélni magam a játékaiba, s mert a fiú közben más játékokat is észrevett, úgy éreztem, elengedte a kezem és a sarokba lettem hajítva.

Én lettem a saját játszmám játéktárgya. Az a kislány, aki érzelmeiből élte meg a világot. Nem látott semmi mást, csak hogy senki sem szereti eléggé és nem is kér az ő szeretetéből se. Ezért állok felnőtt fejjel egyedül egy tengerparti szirten most arra készülve, hogy leugorjak a mélységbe. Magam előtt láttam, ahogyan a csatorna vize tombolt, s egy vontató hajót dobált éppen. A sirályokat majd elvitte a szél, s engem a szél hirtelen egy kiáltásra ösztökélt egy gondolat foszlány formájában. Kiáltásom elhalt a szél fergeteg okozta hangrobajban, s lelkem kiszabadult önmaga építette ketrecéből, hogy szabadon szárnyalhassak mostantól. Elkezdtem belekiabálni a szél fergetegbe, mindazt mit éreztem. Elkezdtem magamat meggyőzni, hogy képes vagyok elengedni mindent, ami nem jó érzés most nekem.

Elengedem most elavult álmaim, a meggyőződéseim és elvárásaim, s helyettük tiszta lappal kezdek. – mondtam.  Ami annyit tesz, hogy élvezem az életem és szabadságom Most.

Megállt a szél, a víz is abbahagyta hullámzását, s én leültem egy sziklára, hogy megnyugvásra találjak. Felnőtt nő vagyok, – gondoltam- s szeretem is magam. Elfogadom magam most. Becsülöm, tisztelem magam most. Szeretem teljes szívemből önmagamat most. Vigyázok magamra most. Tudom, mit akarok most. Elengedem a múltam és a jelenben élek most. Nagyon szeretem magam és ezért szeretettel és megértéssel bánok magammal. Vigyázok magamra. Minden renden a világomban.

A szívnek olykor több időbe telik, hogy elfogadja azt, amit az elme már tud. Bárhogy is igyekezzünk szembe szállni a végzetünkkel, az így vagy úgy, utat fog találni hozzánk. A kérdés csak az, hogy mikor és hogyan fog megtalálni bennünket. S persze az is kérdés, hogy meg van e bennünk az erő ahhoz, hogy elengedjük a múltat örökre? Úgy hiszem mindenkiben ott él valahol egy kisgyermek. Egy gyermek, aki valahogyan ki akarja fejezni a világ felé, hogy mit érez. Eszközei zabolátlanok, érzelmi alapú megnyilvánulásokkal és egy csöppnyi értelemmel vegyítettek. S bár hogy is vesszük, ez azt jelenti, hogy nincs uralma gondolatai s ezáltal érzelmei felett sem ennek a gyermeknek.

– Csak ne lenne olyan színes és csodálatosan tündöklő az a világ- suttogja a kisgyermek. Bár ne is vetette volna szemét rám az a másik gyermek.

Játszani addig jó, amíg a játékszabályok pontosan le vannak fektetve. Amíg mindegyik fél tud felmutatni egy számára racionális okot a játékhoz, s a folytatáshoz, s a szeretetet is képes felfedezni szándékaiban mindezen történések közepette. Az emberiség egyik legnagyobb küzdelme saját magában felfedezni a szeretetet. Azt a fajta szeretetet, amely mindent beborít, s melyben önmagára talál mindenki a saját Univerzumában. Amikor megtaláljuk az erőt ahhoz, hogy elengedjük azt, amin nem tudunk változtatni, elérjük a saját szabadságunk határát is. Belépést nyerünk a valóságba, melyben azok az emberek, akik nyomot hagynak rajtunk, a barátainkká válnak. Néhányan csak egy rövid időre ugranak be otthonunkba, mások ott hagyják szívünkben lábnyomukat, s mi már nem leszünk soha többé olyanok, mint korábban. A szeretet hatalmas erő, mely felemel és a mélybe képes dobni minket, ha nem értelmezzük jól az üzeneteit. Ilyenkor olyan erővé válik, melynek uralma alatt az emberek elkülönülnek egymástól.  Pedig a szeretet bennünk van, s nem a külső világban. S egyetlen üzenete, hogy szeressük azt, akik vagyunk valójában.

Mese a vesszőfutásról

alone

Álmodtam egy szerelmet. Ahol a lelkek egyesültek. Ahol minden szín egyszerre volt vibráló és kielégítő a szívnek. Nő voltam, ki kifejezte érzelmeit. Végre elfogadtam és be is töltöttem a rám kiosztott nemi szerepet. Hagytam, hogy könnyek áztassák arcom. Hagytam, hogy magával ragadjon a szenvedély. Elengedtem elvárásaim. Vágytam ugyan a másik szerelmére, de tudomásul vettem, hogy az, ami soha nem volt az enyém, az nem is lehet később sem. Még ha meg is kapnám a figyelmét, talán semmire sem mennék vele. Mert hát mit is kezdenék vele? Tudnám vigyázni a tüzet? Tudnám megtartani, befogadni azt, amit ő képes lenne nekem adni? És egyáltalán, Én mit tudnék kínálni neki? Talán csak az elérhetetlen utáni álmodozás az, mely annyira simogatta a lelkem és keserűvé tette könnyeim. Talán csak szenvedni akartam. Annyira szerettem volna kiegészülni vele. Egységre vágytam. És megint bebizonyítottam magamnak, hogy nem vagyok méltó a másik szeretetére. Valahogy most ez mégis más volt. Tapasztalni akartam. Meg akartam nyílni és nem akartam saját béklyóimban tovább megkötözve maradni. Gondolataim teremtették meg valóságomat, mely a másik életébe nem férhetett bele.

Elindultam hát felfedezni önnön valómat. Feltérképezni lelkem és megtalálni a hazavezető utat. Kérdések sorára kellett válaszolnom. Ki vagyok én? Mit jelent az én fogalma? Mi az igazi hivatásom? Miben teljesíthetem ki önmagamat? Képes vagyok szeretetre lelni ott ahol a legsötétebb és legfélelmetesebb aspektusok is megmutatkoznak szellememben? Merre tartok? Mi értelme, mi a célja az én létemnek? Lelkem labirintusában bolyongtam. Mikor egy akadályon túljutottam, már elém is került egy másik. Önmagammal hadakoztam, de szeretni, tisztelni és elfogadni akartam végre azt, ami én teljes egészében vagyok. Alagutakon haladtam keresztül. Olykor félelmetes, borzasztó szörnyekkel találtam szemben magam. Felsikoltottam, elfogott a páni félelem és földbe gyökerezett a lábam. Aztán a sötétben egy halvány derengés jelent meg, miben ráeszméltem az összes szörny is csak én vagyok.

Nem féltem többé, csak meg akartam tanulni őket is szeretni. A magam oldalára állítani és barátaimmá tenni őket. Közelítettem egyikükhöz, hogy átadjam, amit érzek. Ragacsos, nyálkás, reszkető testet éreztem karjaim között, ahogy próbáltam átadni a szeretet, ami bennem lakozott iránta. Hiszen az is csak én voltam. Fokról fokra mindet sikerült megnyugtatnom, s ahogy elkezdtek bennem bízni úgy omlott le róluk a szörnymaszkjuk. Önmagam megannyi alakban és formában. Őrült képzelgésnek tűnt és öntömjénező álomnak. Ahogy a gondolat magja megfogant elmémben, a szörnyek ismét, félelmetes alakot öltöttek. Felém kerekedtek, fenyegettek, az életemet követelték, s akkor ott bennem megszületett a fény. Nem tudtam félni tőlük, hisz csak önmagamat láttam bennük. Megértettem az egyetlen fenyegetés, mint az igaz szeretet is, csak belőlem származik. Minden belőlem indul ki és bennem is végződik. Békére vágytam, de mindig csak magamon kívül kutatattam utána. Vigyáznom kellett magamra és főként szeretni, mindent, ami bennem lakozott. Ez volt az én vesszőfutásom.

 

Önszuggesztióval a motivációért

yoga__free_your_mind_by_trpictures-d55fw0x

Vannak olyan helyzetek életünk során, mikor minden bátorságunkat, erőnket és lelkesedésünket össze kell szedni, hogy megtegyünk valami nagyon fontosat. Elszántság és határozottság kell ahhoz, hogy végig tudjunk csinálni egy diétát, hogy magabiztos fellépéssel reprezentáljuk önmagunkat egy állásinterjún, s persze ahhoz is fontos a motivált magatartás, hogy kellemetlen emlékeket idéző személyekkel, tudjunk korrektül bánni.

Az önszuggesztió az öt érzékszervünkön keresztül kínál arra megoldást, hogy hogyan hívjunk elő magunkból merészséget, céltudatosságot számunkra nehéz helyzetekben. Képzelőerőnket felhasználva épít a látáson, a halláson, az érzékelésen, a tapintáson és ízlelésen keresztül egy valósághű képet, mely motivációt teremt bennünk. Gyakorlatilag bármilyen problémára megoldást ad, ha képesek vagyunk képzelőerőnket használni. S persze minél jobban beleéljük magunkat a motivációba, annál erősebb lesz a hatásfoka.

Hogy miként? Emlékezzünk vissza egy olyan helyzetre, melyben maximálisan motiváltak voltunk. Menjünk vissza a pillanatba és lássuk, amit akkor láttunk, halljuk, amit akkor hallottunk (mondott e valaki valamit nekünk, akkor, vagy mi magunk mondtunk-e valamit önmagunknak, ami segített), s érezzük, amit akkor éreztünk. Mikor ezzel készek vagyunk, lépjünk be a testünkbe, és éljük át újra azt a pillanatot. Érezzük át az ösztökéltség mindent elsöprő érzését, felhasználva öt érzékszervünket! Ha megvagyunk vele, lépjünk ki a testünkből és alkossunk ebből az emlékképből egy bélyeget, amelyen abban a pillanatban vagyunk láthatók, mikor teljesen motiváltak voltunk. Ezt a bélyeget kicsinyítsük le kb. akkorára, mint egy postabélyeg, majd sötétítsük el a képet és rakjuk egy képzeletbeli helység jobb felső sarkába.

Ezt a bélyeget bármikor elővehetjük innentől fogva, mikor csak szükségét érezzük. Folytassuk onnan a gyakorlatot, hogy a bélyeget lekicsinyítettük, elsötétedett a kép és feltettük a képzeletbeli helység jobb felső sarkába. Most, hogy előhívjuk a képet, képzeljük el, hogy a bélyeg 100 km/h-val érkezik felénk és mi azt olvassuk le róla, hogy IGEN! Érezzük újfent, amit akkor éreztünk, halljuk, amit akkor hallottunk, és lássuk, amit akkor láttunk, mikor maximálisan motiváltak voltunk. Ahhoz, hogy a bélyeg, még élet hűbb legyen, tegyük csodálatosan szép színűvé, vagyis csináljunk belőle még szebbet, mint amilyen eredetileg volt. Közben a bélyeg egyre nagyobb lesz és ezzel egy időben érezzük azt is, ahogyan a jó érzés, mely a motivált magatartásból fakad, egyre erősödik bennünk. Lássuk, ahogy mindez a szemünk előtt történik, míg egyszer csak már azt vesszük észre, hogy az érzés olyan erőssé, és olyan jóvá válik, mint amilyen még sohasem volt ezelőtt. Amikor készek vagyunk, hagyjuk, hogy a bélyeg végre megérkezzen 100 km/h-s sebességével, ami már az általunk megváltoztatott képet alkotja. Most halljuk, amint valaki azt mondja: IGEN! – és már kellően motiváltak is vagyunk. Ezen a gyakorlaton keresztül kellő erőt, határozottságot és motivált érzést kapunk, ahhoz, hogy végig tudjunk vinni bármit, amit szeretnénk.

Rossz étkezési, vagy egyéb káros szokásunkkal kapcsolatos problémákra is van megoldás. Előfordul, hogy valaki nagyon sok édességet és/ vagy chipset eszik, s azt gondolja, hogy ezektől van túlsúlya. Máskor tisztában vagyunk vele, hogy a dohányzás, az alkohol vagy egyéb serkentő szerek, hogyan teszik tönkre egészségünket, de mégsem tudjuk abbahagyni a magunkra káros tettet. Ehhez van egy gyakorlat, mely megoldást ad: Képzeljünk el valami olyan ételt, italt, vagy cigarettát, amit borzasztóan rossz ízűnek éltünk meg és már-már undort váltott ki belőlünk. Az első gyakorlaton keresztül, érezzük, amit akkor éreztünk, lássuk és halljuk is. Készítsünk ebből az emlékképből egy bélyeget, de oly módon, hogy bármikor, amikor csak eszünkbe jut, hogy ennénk valami édességet, chipset, vagy rágyújtanánk egy cigarettára, meginnánk egy pohár whiskyt, vagy valamilyen drogot vennénk be, akkor ez a bélyeg jelenjen meg azonnal helyettük. Ennek a trükkje, a behelyettesítés, vagyis, ha konkrétan dohányzást szeretnénk abbahagyni, akkor amint eszünkbe jut a dohányzás igénye, fellép a kellemetlen ízt, érzést, előidéző bélyeg, s mint egy kiiktatva vágyunkat, megszünteti a sóvárgást.

Természetesen a látás, hallás és érzékelés élethű felidézése a cél, mindegyik esetben. Az önszuggesztió azért nagyszerű, mert nem igényel külső segítséget, hanem saját magunkra alapozva, egy korábban megélt jó vagy rossz tapasztalatból építve, képes hatni ránk és segíteni. Az iménti gyakorlatok nem csak motivációra, hanem kellemes közérzet megalkotására, elengedésre, megbocsátásra, önszeretetre is jók. Tulajdonképpen bármire lehet használni őket, a lényeg csupán annyi, hogy saját magunkból és megélt élményeinkből merítve táplálkozzanak gyakorlataink. Elvégre minden, amire csak szükségünk van, mindig ott volt, ott van és ott is lesz bennünk!

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!