Minden, ami a felszín alatt rejtőzik

A kettősség érzete

a belülről fakadó egység

Mindannyiinkban kettőzöttség dominál. Kiben erősen, kiben csak alig észrevehetően, de mindünkben kettőség lakozik. Hogy ez az elme és a lélek párharca-e vagy csak meghasonlott szellemünk játéka-e, az már egy másik kérdés. Valahogy mégis, mindig oda lyukadunk ki, hogy valami nincs rendben velünk. Hisz, mást akar az elme és mást akar a szív.

Akaratos lények vagyunk. Vannak elképzeléseink az életünk alakításáról, családalapításról, emberi kapcsolatainkról, karrierünk építéséről, és így tovább. Eldöntjük, hogy melyik iskolába megyünk, mit akarunk tanulni, mi legyen a szakmánk, mennyi gyereket akarunk, vágyunk-e házasságra, de mindig mindenben ott van egy, de szócska. Igen de, hogy pontosabbak legyünk. Ezzel az egy akadékoskodó kötőszóval megkérdőjelezzük saját értékítéletünket éppannyira, mint a másokét. Pedig életünk döntéseink sorozatából áll. Ezért a döntéseink mindig a szabadságunk zálogai. Pont ez az oka, hogy kettőzöttség él bennünk. Mert egoizmusunk méretesebb teret foglal életünk játszóterének alakításában, mint a lelkünk törekvései. Önzők vagyunk, bármiről is legyen szó. Önzőségünk határozza meg kit fogunk szeretni, mit akarunk birtokolni, milyennek akarjuk látni a világot.

Mindenért viszonzást várunk, mindenért jutalmat kívánunk, s semmi sem történik azért, mert a lélek ezt tartaná helyesnek. Tulajdonképpen, alig halljuk meg a bennünk lakozó kis hangot, amely minduntalan ott kiabál a lelkünk bugyrából. Bezzeg az ego hangja tisztán szól. Azt mindig meghalljuk. Amikor valakit le akarunk győzni például. Vagy amikor szebb, drágább házra vágyunk. Törekvéseinket egoizmusunk mértéke határozza meg, s hogy az „ellenlábas” lélek bele tud-e szólni a történésekbe. Olykor azonban a két hang egyformán hangosan szól, s ez sajnos meghasonlott szellemhez vezet. A fej nem tudja, mit csináljon a testével. Legyek törtető? Vagy segítsek másokon? De akkor mi az én jutalmam? Miből fogok élni? Miből adjak, mikor nekem is alig van valamim? Mi az igazi segítség? A kérdések özönlenek a fejben, s a lélek próbál rá válaszokat adni.

Hogy a segítségnek szívből kell jönnie. Nem szánalomból, nem azért mert valamit vissza akarunk kapni ezért, s nem is azért, mert ettől jobb emberré válunk. Egyszerűen azért, mert ilyennek kellene lennie az emberi (szellemi) természetnek valójában. Mert azért vagyunk kettőzöttek, mert elvesztettük az egység tudatunkat: Hiszen anyánk méhében egyek voltunk anyánkkal. Egy testből ketten táplálkoztunk. Aztán elszakítottak bennünket az egység nyugalmától, s minden hirtelen borzalmasan sötétnek és kilátástalannak tűnt. Mikor kezébe adtak újra anyánknak, helyre állt a világ rendje, de az egység érzete már kívülről érkezett, nem pedig a belső világból fakadó egyből, ezért egész életünkben azt az érzést próbáljuk újra megtalálni. Karriert építünk, magas célokat tűzünk ki, társas kapcsolatokat létesítünk, de minden boldogság (s ezzel az egység illúziója is) csak silány utánzatnak tűnik. Semmi nem lesz olyan már, mint ott volt az anyaméhben. Mert kettőből fakadunk, mégis egyben fejlődünk ki, de elszakadunk az egységből végül. Azért, hogy éljünk. Hogy megküzdjünk a kettőségünkkel és visszajussunk önállóan az egybe végezetül.

 

Mondj búcsút korlátozó gondolataidnak! Az ego lecsillapítása spirituális megközelítésből.

goodbye_my_lover_by_louisebittersweet

Legtöbben úgy gondoljuk, hogy önálló személyiségek vagyunk. Nem tartozunk sehová, egyedül kell megküzdenünk mindenért, ráadásul másokkal örökösen versenyeznünk kell. Ez azonban csupán az ego követelménye. Nincs benne más, mint annak az igénye, hogy meggyőzzön bennünket arról, hogy különbek vagyunk és elszakítson valódi egységünktől. Az egység mely minden lélekkel összeköt, ott van bennünk. Ahhoz azonban, hogy tudjunk hozzá csatlakozni és felismerjük felsőbb énünket, nem árt számot vetni azzal, hogy milyen téveszméink vezettek eddigiekben tévútra minket.

 Nem vagyok felelős életemért. „Nem rajtam múlik.”

Ez a meggyőződés mindig azt sugallja, hogy az életkörülményeink befolyásolnak bennünket, tehát valami, ami rajtunk kívül áll és ezt meg kell bocsátani, hiszen az, hogy életünk nem úgy halad, ahogy mi szeretnénk, nem a mi hibánk. Ezt az elképzelést csak úgy lehet megváltoztatni, ha elkezdünk hinni és bízni az univerzális energiában, amit mi magunk is alkotunk. Tartsuk ezt a koncepciót minden nap elménkben, mindaddig, amíg az életerő nem kezd el rajtunk keresztüláramolni. Vezessük az ego dominálta gondolatainkat életkörülményeinkről a jelen pillanatba és tudatosan lélegezzük be, érezzük illatát és anyagát az életerőnek, amit magunkban tapasztalunk. Tartsunk távolságot életünkről szőtt gondolatainktól és gyakoroljuk ezt minden nap. Lépésről lépésre egyre közelebb jutunk és megtapasztaljuk így az életenergia folyamatos áramlását.

 Az emberek nem képesek teremteni, az élet nem más, mint egy kozmikus szerencsejáték.

Ez egy nagyon népszerű vélekedés. A véletlent hibáztatni a rossz körülményekért, egy láthatatlan erőben hinni, ami az univerzumot megalkotta, szinte lehetetlen számunkra, s ez egy olyan meggyőződéshez vezet, mely azt sugallja, hogy tehetetlenek vagyunk, és végül vereséget szenvedünk. Amikor valamit sikerül bevonzanunk, amire vágytunk, azt hisszük csak hallucinálunk, elvégre nekünk nincs hatalmunk. Ne felejtsük el, hogy nem varázslatot birtoklunk, hanem „csupán” egy másik nézőpontra leltünk, mely mindig ott volt születésünktől fogva. Mi magunk vagyunk az Univerzum. Nem valami olyasmi ez, ami rajtunk kívül található. Mi vagyunk az az erő, ami mindenben ott van. Nem szabad elfelejtenünk, hogy azok vagyunk, amit gondolunk. Amikor azt gondoljuk, hogy valamire nem vagyunk képesek, akkor pontosan aszerint fog alakulni életünk. Ennek az eredménye, „a nem vagyok képes rá” mentalitás.

 Korábban már próbáltam, de nem volt eredménye.

E mögött a meggyőződés mögött az a gondolat áll, hogy mivel már egyszer megpróbáltuk és akkor nem sikerült, minden további kísérlet is kudarcra van ítélve. A kulcsszó itt a „próbálni” ige. Próbálkozni azt jelenti, hogy küzdünk, erőfeszítéseket teszünk, célokat állítunk fel, stb. Álljunk meg és próbáljunk meg letenni egy tollat az asztalra. Fel fogjuk fedezni, hogy csak próbálkozunk. Tegyük le, vagy ne tegyük le. Döntés kérdése. Amikor a tollat megpróbáljuk letenni, az azt feltételezi, hogy nem könnyű letenni. Engedjük a múltból ránk ragadt rögeszméket el és maradjunk nyugodtak és gondatlanok a pillanatban, hogy felismerjük az életerőt előítéletek és magyarázkodások nélkül. Látni fogjuk, hogy szükségleteink megsokszorozódnak, amikor elérjük, hogy nem állunk tehetetlenül az események előtt. Az univerzum bőségesen azt adományozta, amit kértünk, nevezetesen azt, hogy a múltunkat jelenként éltük meg. Engedjük el e téves berögződést! A múltunk már a hátunk mögött van és a mai napra már nincs hatása. Megtudjuk minden nap minden pillanatában választani, hogy mi az, amiben hinni akarunk. Csak a most létezik, amit még soha nem tapasztaltunk azelőtt.

 Csak a magasan fejlett lények képesek teremteni.

Ez az, amit az ego akkor mond, mikor azt gondoljuk, hogy mások különbek nálunk, s csak a spirituális tanítok képesek a legmagasabb szinten élni. Noha minden spirituális gyakorlat arra bátorít, hogy lássuk meg magunkban az istenit, hogy mi vagyunk szellemünk saját mesterei és csak akkor tudjuk felfedezni az Univerzumot, ha az egót kizárjuk, mégis pont egónkra hallgatva születik bennünk meg az a meggyőződés, hogy mi kevesebbek vagyunk bármilyen magasabb fejlettségű lénynél. Hagyjunk fel az ilyen és hasonló gondolatokkal és fogadjuk el, hogy a láthatatlan életerő, mely a saját isteni lényüket is formálja, összeköt mindenkivel. Akkor is, ha mások tagadják ezt. Ezt a koncepciót szilárdan kell tartanunk magunkban ahhoz, hogy az igazi teremtést megtapasztalhassuk.

 Hiányzik valami az életemből.

A legtöbben nagyobb hangsúlyt fektetünk a hiányosságokra, minthogy a szeretetet kimutassuk. Azok, akik mindig a hiányosságokat keresik, figyelmüket a hibákra és valaminek a hiányára fordítják. Az előítéletekre, a dühre és a kritikára fókuszálnak. Ezek adják azt az érzést, hogy a világ ellenünk van, és nem tudjuk becsülni, azt, amit kaptunk. Sose felejtsük el, hogy azok vagyunk, amit gondolunk. Amikor értelmünket arra használjuk, hogy arra gondolunk, ami hibás, vagy ami még hiányzik, akkor pontosan azt fogjuk megteremteni életünkbe is. Saját belső világunk határozza meg mit fogunk valóságosnak megélni. Míg a hiányosságok után kutatunk, nem fogunk tudni, szeretni sem igazán. Válasszuk inkább a szeretetet, minthogy a hiányosságokra fókuszálnánk.

 Nem elég, még többet akarok.

Panaszkodóként, mindig azt hisszük, hogy el leszünk árulva, vagy ki leszünk fosztva, ami miatt állandóan féltékenyek és elkeseredettek vagyunk azokkal, akiknek jobb sora van. Ebből a mentalitásból következően mindig úgy érezzük, hogy elszigeteltek és elválasztottak vagyunk az örömtől és jóléttől. Panaszkodóként belső tapasztalatinkból építkezve érezzük magunkat kifosztottnak, amiből egyenesen következik a harag végtelen ereje, mely egónkat is táplálja. Tipikus megnyilvánulásaink, amiket az ego hajt, hogy semmi sem elég és mindig több szükséges számunkra mindenből, mint amink már van. Vagyis az elégedettséget még hírből sem ismerjük. Például, ha alkoholt vagy drogot fogyasztunk, intim együttléteken veszünk részt, hiába iszunk, úszunk mámorban, orgazmusban, másnap reggel felkelve még többet akarunk és az ego követelési listája egyre csak nő. Ahhoz, hogy ezen változtatni tudjunk, rendkívül fontos, hogy megtanuljunk feltétel nélkül szeretni magunkat és mindenki mást is.

 Természetes, hogy élek.

Amikor mindent, amink van, természetesnek veszünk, akkor az élet úgy halad tova, hogy nem vagyunk annak tudatában. Gondoljunk például egy cselekedetre, egy tapasztalatra, amikor megkíséreltünk valamit elkerülni és vegyük tudomásul, hogy az életet nem vehetjük természetesnek. Legyen célunk például az, hogy valakiben megkeressük a szeretetet. Emlékezzünk egy régi gyermekkori eseményre, hangra, évszakra, egy szeretetett személyre és gondoljuk át, hogy mindezért hálásak vagyunk e, vagy inkább közömbösek? Mindig minden választás kérdése. Ha azt válasszuk, hogy álomkórosan haladunk az életben, akkor megfosztjuk magunkat azoktól az örömteli tapasztalatoktól, amik ahhoz szükségesek, hogy hálásak lehessünk életünkért. Amikor mindenkit természetesnek veszünk, és nem ismerjük fel az örömöt és értékességet, akkor soha nem fogunk a felszín alá látni és nem tudjuk kiásni vágyaink alapját sem. Ellenben ha felismerjük az emberben, aki életünkbe érkezik az ajándékot, amit személyében kapunk, bármennyire is különbözzön attól, mint amit korábban elképzeltünk, akkor képesek leszünk hálásak, lenni érte. Mutassuk ki mindennek és mindenkinek, hogy mennyire értékeljük jelenlétüket az életünkben. 

Hullámok alatt

elhunyt lelkek

Olykor összecsapnak a hullámok fejünk felett. Nehéznek bizonyulnak a legegyszerűbb hétköznapi tennivalók is, mint például kikelni az ágyból, vagy elmenni a sarki közértbe. Pánikszerűen élünk és idegrombolóan tesszük a dolgunk.  Mechanikusan és szellemileg felgyorsult társadalmunk a gyors élvezeteket hajtja. Gyorséttermek, gyorsposta, gyorsvonat. Mind arra utal, hogy sietve és mindent egyszerre a lehető leggyorsabban akarunk végrehajtani.

Nem meglepő, hogy annyian belefáradnak az élvezetek hajszolásába. Mint ahogy az sem, hogy rengeteg ember depresszióval küzd egy olyan világban, mely csak látszólag könnyíti meg létezésünk, de a valóságban még bonyolultabbá teszi azt. Hiszen a gyorséttermek hulladékételei ugyan gyorsan enyhítik az éhséget, de csak azért, hogy aztán néhány órával később még nagyobb éhséget generáljon a szervezetben. Persze más szolgáltatások előrébb viszik az embereket. Elvégre a repülőgépek a világ egyik részéből a másikba hamarabb juttatják el célpontjába az utazókat, mint a hajó vagy a vonat, ami kétségtelenül jó. Vagy a hivatalos okirat utolsó percben feladva másnapra a gyorsposta segítségével időben megérkezik, ami szintén megkönnyíti életünk. Ám a mindennapi életünkbe beépülve minden újdonság (technikai fejlesztés) előbb vagy utóbb természetessé válik.  Ez pedig azt vonzza magával, hogy újabb vágyak, újabb igények lépnek a régiek helyébe.

Az emberek manapság az életben maradásért küzdenek. Számtalan család kerül utcára kifizetetlen hitelek miatt. Rengeteg család marad csonka, egy- egy szenvedélybeteg ember ámokfutása után. Valamilyen oknál fogva mostanában a gyógyíthatatlan betegségek is egyre gyakrabban szaporítják áldozataik számát.   A munkanélküliség és ezzel az éhínség a világ egyik részét elérte már, míg a másik fele arra halad rohamos tempóban.  Természeti katasztrófák is irtják az emberiséget, egyszóval nagyon úgy tűnik, mostanság látható és láthatatlan ellenségek garmadájával kell megküzdenie az emberiségnek.

Meg lehet közelíteni ezt a tényt úgy, hogy kétségbe esve rohanunk a végzetünkbe. Lehet venni a kabátunkat és menekülhetünk egy darabig. Ám a Föld véges korlátokkal rendelkezik, mint ahogy anyagi és fizikai forrásaink is. Nem tehetjük meg, hogy pánikba esünk és más kiutat nem látván önkezünkkel vetünk véget életünknek. Manapság egyre többen és egyre érthetetlenebb módon választják a menekülés e formáját, más lehetőséget nem látva. Adósságok, családi tragédia, szerelmi csalódás, depresszió tulajdonképpen ezernyi okot felsorakoztathatunk arra, hogy miért jut el egy ember odáig, hogy az életre nemmel felel.

Ráadásul az öngyilkossághoz rengeteg tippet adnak különböző netes fórumokon, sőt társakat verbuválva kettesével vagy többen próbálnak olykor sikerrel meghalni. Beteg társadalomban élünk egy beteg a világban. Valahol valamiként kiment a biztosíték, bár senki sem tudja, hogy pontosan hol és miként. Valahol elpattant a húr, talán pont az érzelmek húrjain vagy idegszálak egyik fontosabbikán, és nem tudni hogyan orvosolható mindez, mert valamit tenni kellene az biztos. Egy olyan világ nem lehet normális, ahol az emberek egymásnak ötleteket adnak ahhoz, hogyan mentesítsék magukat az élet alól!

Hova lett az Életigenlés? Hova lett az Életszeretet, a tenni akarás?  Miért nem figyelünk egymásra? Miért vagyunk mind annyira bőszen magunkkal elfoglalva? Aki öngyilkosságot követ el, annak előjele van. Mindig és minden esetben. Egyedül azok a kivételek, akiknek senkije nincsen, de ilyen helyzetben csak kevés ember van. Figyeljünk embertársainkra! Ez a legkevesebb, amit megtehetünk értük. Hetente egy-két mondatban megérdeklődni az idős nénitől, a hogy létét, nem kötelez semmire, mégis egy igazán emberséges gesztusról árulkodik.

Izolált világban élünk. Az emberek naphosszat a közösségi hálókon lógnak, mely mára a fogyasztói társadalom meghatározó eleme lett. Hamis életet élünk ezeken az oldalakon, részben, mert már csak így érezzük, hogy életben vagyunk, emlékeznek ránk. Figyeljük a számlálókat saját oldalunkon, mert azt gondoljuk, a számok azt tükrözik, mennyit is érünk. Eközben persze a problémamegoldó képesség elenyészik. Az ingertolerancia küszöb az egekbe szökik, s az emberi ösztönök valamint a társas összejövetelek kevés szerephez jutnak. Létezésünk fontosságát nem érezzük, ezért aztán úgy hisszük, az életünk felett uralmat gyakorolhatunk azzal, hogy létünket és halálunkat önkezünkkel határozzuk meg.

Viszlát zörgő csontok- Összefogás az anorexia ellen

goodbye3

Nemrégiben olyan hírek láttak napvilágot, melyekből azt tűnt ki, hogy Franciaország példát akar statuálni. Nevezetesen az anorexiás vagy anorexiás kinézetű modelleket száműzi a kifutókról. Ezzel egy hivatalosan soha nem beismert problémával szembesítette a divatvilágot s annak követőit, s egy határozott Nem szócska kíséretében, a világ figyelmét arra irányította, mely már régtől fogva ismeretes. A divatvilág sugallta szépség ideállok, a nőket hátrányosan befolyásolja önértékelésükben, s egy időben jó néhány nőt arra ösztökél, hogy éheztesse magát a vágyott küllemért. Míg a modellek szakmájukból kifolyólag szerződést írnak alá, hogy úgy nézzenek ki, mint a foglalkoztató divat márka (mint munkáltató) megkövetel tőle, s ennek cserébe komoly pénzösszegeket jelentő modell munkákat kötnek vele, addig a hétköznapi nők, kik nincsenek tisztában saját adottságaikkal, az ő példájukat követik tévesen, ezzel komoly testi és lelki problémákat generálva önmaguk számára.

No persze a két dolgot nem szerencsés összemosni. A modell hivatás egy munka. Igaz, könnyebbnek tűnik, mint más munkák, de a valóságban egyáltalán nem az. Még aki nem is követi a divatvilág eseményeit is tudja kik a nagy nevek jelen pillanatban. Ezekkel a modellekkel rendre interjúkat készítenek, olyan orgánumok, amik a hétköznapi problémákkal is foglalkoznak. A modellek rendszerint elmondják, hogy éppen melyik speciális életmód programot követik (amit a munkáltatójuk által foglalkoztatott életmód specialista állított nekik össze), s mellé azt is elmesélik, hogy nekik a speciális étkek és a torna követése a munkájuk részéhez tartozik.  Nem mindig egyszerű lemondásokkal élni, s egy-egy kifutó munka előtt közvetlen nem enni, nem inni, hogy testükön a ruha úgy nézzen ki, mint ahogy azt az adott divatház tervezője megálmodta, olykor komoly és fizikailag megterhelő feladat. Mégis sokan úgy tekintenek ezekre a modellekre, mintha példaképek lennének, s ezáltal az olyan hírek, miszerint papírzsebkendőt etetnek velük, hogy kibírják 12 óra hosszáig az étlen szomjúságot, a labilis fiatalokra, akik a testükkel hadilábon állnak hatással vannak.

A testképzavar elterjedését, részben a modell világ diktálta ideáll képek sugallásának tudják be sokan. A helyes énkép kialakítása és fenntartása mellett kardoskodó nők szervezetei igyekszenek a fiatalokat helyes útra és főként helyes életvezetésre tanítani. Ám, amíg a nevezetesebb divatházak tervezői, azt közlik a sajtónak úton-útfélen, hogy minden modell, aki zörgő csontokkal lép fel a kifutókon testi adottságaiból kifolyólag néz ki úgy, ahogy, (ezzel letagadva a nyilvánvaló igazságot), addig minden kísérlet mely a nők helyes énképét hivatott ösztönözni, bukásra volt ítélve. Most azonban Párizs és vele Franciaország, úgy döntött, hogy végre elismeri felelősségét. Bíztató, hogy a divat szülővárosban és anyaországában hozták meg ezt a döntést, mert ez az egész világra hatással lehet. Milánó, Tokió, New York divatházai is csatlakozhatnának hozzá, mert ha sikerül elérni, hogy globális méretű mozgalommá váljon a modellek egészséges kinézete, akkor beszélhetünk pozitív változásról. A fiatalok helyes önértékelése és énképe fontos, hogy a jövő generációi békésen élhessenek. Hogy tudják szeretni magukat szellemi is fizikai szinten és el is fogadják magukat olyannak, amilyenek.

Természetesen az, hogy mennyire valódi ez a kezdeményezés, gyorsan ki fog derülni. Legkésőbb jövő tavasszal, mikor a tervezők kirukkolnak új kampányukkal és melléállnak az anorexia elleni küzdelemnek. Hogy mennyire lehet ebben bízni, azért az egy másik kérdés. A Chanel, a Dior, a Balenciaga és az Yves St. Laurent divatházak diktálják az iramot, őket kell majd figyelni. Köztudott, hogy ezeknek a márkáknak tervezői, a nagyon vékony lányokat alkalmazzák. Persze látszik melyik lány természetes kinézetű, s ki az, aki betegséggel küzdően vékony ezért is borítékolható már most az, hogy lesznek a modell világ szereplői és követői közül, akik kiállnak majd a természetesen sovány modellekért. A tervezők is kicsit finomítanak nyilatkozataikon, de hűek maradnak önmagukhoz. Marad a szlogen, hogy kevesebb anyag kell egy vékony modell ruhájához, bár az anyagiakat felhozni egy ilyen gazdag iparágnál, nem túl hihető. Mégis, talán egy kis változást előidéznek majd.

A fiatalok elfogadják, sőt örülnek majd, hogy nem modell a hivatásuk, s nem kell elvárásoknak megfelelniük. Legalábbis nem egy elferdült, s lehetetlent kívánó elvárásnak. Élhetnek, ehetnek, ihatnak, úgy, ahogyan tetszik. Persze önkontrollt gyakorolva, s főként egészségesen. Mellette pedig a sport beépül életük vezetésébe. Mostanában úgy is divattá kezd válni a mozgás és az egészséges étkezés. Végre egy divat, mely jó dologra ösztökél mindenkit. Ha sikerül a divatházakat maguk mellé állítani, akkor végre elkezdődik a változás. Egy pozitív élet, egészséges énképpel és önelfogadással, melyet aztán átvesz a következő generáció is.

A hagyományos kapcsolatok alkonya

hagyományos kapcsolatok2

Hova tűntek a biztos kapcsolatra vágyó emberek? Miért a finoman szólva, ledér nő kell a férfiaknak és miért veszik semmibe azokat a nőket, akik gondoskodnak róluk és még adnak is magukra? Mi a baj az emberekkel? Állati ösztöneink hajtanak bennünket?  A szerelem civilizációs „betegség”? A fajfenntartás több tízezer éves tézise köszön vissza napjainkban? Hova lettek azok a nők, akiknek egy normális hátteret biztosító férfi az álmuk és hova tűntek azok a férfiak, akiket nem csak az ösztöneik hajtanak? A monogámia eleve egy halálra ítélt, elkeseredett próbálkozás csupán? Miért fordulunk előbb vagy utóbb egy másik (azaz egy harmadik) fél felé? Mi lett a holtomiglan-holtodiglan fogalmával?

Az őskorban még egyszerű volt a képlet. A férfi vadászott, a nő gyereket nevelt. Egész életüket kitette az egymás iránti gondoskodás és az utódnevelés. Párválasztásukban az életben maradási és fajfenntartási ösztöneik domináltak. Szó nem volt szerelemről, csupán pragmatikus érdekekről. Nem volt sem idejük, sem erejük ahhoz, hogy azon gondolkodjanak ez mennyire jó nekik így. Tették a dolgukat és feltehetően békességben éltek egymás mellett.

Ma a modern kor emberénél ez már másként van. A férfi dolgozik, a nő dolgozik, a gyereket mások nevelik. Az ipari fejlődésnek köszönhetően az embereknek több szabad ideje marad, és úgy tűnik megváltozott a világ rendje ezáltal. Az emberi kapcsolatokban az érzelmek főszerephez jutottak, ami ha jól belegondolunk, még igencsak gyerekcipőben jár. Csupán a huszadik század közepétől vált általánossá, hogy az emberek szerelemből kezdtek házasodni egymással.

 Új példákat tettek le elénk szüleink, ami még igencsak kiforratlannak bizonyult és a régi paradigma az újjal keveredve katasztrófát szült. Míg nagyszüleink a házasságot kötelezettségnek tekintették és annak megfelelően élték le életük (sokszor sajnos szerelem nélkül), addig az ő gyermekeik a szerelmet választották a biztos helyett. Házasságra léptek, utódot nemzettek, de utána a vágyuk őket új szerelem felé hajtotta.

Némely emberek nagyobb hangsúlyt fektetnek a külsőségekre, mint a belbecsre. Sokan kinézet vagy a pénztárca vastagsága alapján választanak társat. A nők a gazdag férfit keresik, a férfiak a tökéletes Barbie babát. Hogy tudnak-e normális párbeszédet folytatni az őket érdeklő témákról, hogy tudnak-e egyenrangú félként élni a kapcsolatban nem számít. A lényeg, hogy anyagi, hatalmi és szexista vágyaikat ki tudják élni egymás mellett.

Másoknál más jellegűek a problémák.  Az utóbbi években, úgy tűnik, hogy a házasságok túlnyomó többsége felbomlik néhány év után. A párok testi kapcsolata részben vagy egészben megszűnik a gyermekvállalást követően, és nem is akar senki semmit tenni már az esetleges problémák megoldásáért. Monotonitás lesz úrrá a kapcsolatokon és valamiért az érzelmek kiüresednek. Nincs párbeszéd, nincs érdemi időtöltés, csak sötét hétköznapok.

Ilyenkor szokott egy szikra, fényt adni a szürkeségnek. Elég egy aprócska lökés mely megindítja a lavinát.  Egy izgalmas flört a buszon, vagy egy kedves bók az egyik munkatárstól és már kész is a baj. A nő új ruhákat kezd vásárolni, többet foglalkozik a külsejével, minden egyes nap, úgy indul el otthonról, mintha randevúra menne. A férfi is magához képest több gondot fordít az alapvető ápoltságára és többet is marad ki barátokkal eltöltött éjszakák miatt. Mindketten a saját játszmájukat játsszák és közben észre sem veszik a változásokat. Idegenekként élnek egymás mellett, igaz egy ágyban, de mégis külön világban. Visszafordul mindkét fél a kapcsolatukat megelőző viselkedési mintáikhoz és lassan elérkezik a felismerés órája is, mely a kapcsolat legvégét jelenti. Eldöntik, hogy elválnak.

Sajnos ma a már fiatalokat is érintik ilyen problémák. Sokan egészen korán hosszú párkapcsolatokba kezdenek. Együtt válnak felnőtté, együtt veszik az akadályokat, s együtt mennek elébe az életnek magának. Aztán évekkel később minden rutinná válik, és a megszokás eluralkodik. Még mindig csak huszonévesek, de úgy viselkednek, mintha legalább harminc éve együtt lennének. Hosszú éveket töltenek el anélkül, hogy a gyermekvállalás vagy akár a házasság témája szóba kerülne. Nem járnak el társaságba, bevackolnak a saját kis világukba és minden lassan összedől körülöttük. Elvesztik egymás iránti érdeklődésüket mind testileg, mind lelkileg. Mégsem mozdulnak. Mégsem tesznek semmit. Bár a testi kapcsolatuk ellaposodik, vagy ne adj Isten meg is szűnik, mégsem keresnek sem megoldásokat, sem egy esetlegesen jobb társat maguknak. Valamiért beleragadnak a kapcsolatukba. Nem akarnak menni, de titkon maguknak bevallják, hogy már maradni sem akarnak. Nyögvenyelős hónapok, rosszabb esetben évek is eltelhetnek így. A fiatalságukat elpazarolják és csak valami óriási katasztrófa hatására válnak útjaik szét.

Úgy tűnik, mindenhol az a baj, hogy a szerelmet/szeretetet nem képesek az emberek életben tartani. Néha persze próbálkoznak még tüzet csiholni a vizes fán, de kísérleteiket csak kevés siker koronázza.  A kalandok lehetősége vagy egy vadidegen megismerése, túlságosan csábítóan hat. A vákuum mely a kapcsolatban megnyílt, végül szakadékká tágul, s az ember lassan rádöbben, hogy régi társa már nem jelent semmit. Nem kelt benne vágyat, sőt még az érintése és taszítólak hat. Elveszti maradék érdeklődését és más irányba fordul. Maximum némi nosztalgiával fátyolos tekintettel néz régi párjára az utolsó napokban, de lelke mélyén tudja, hogy bizony csak a megszokottól való búcsúzás fájdalma és az ismeretlentől való rettenetes félelem, mely érzéseket keltett benne.  Tudja, el kell indulnia! Az idő fogy, s neki mennie kell tovább.

 

Szülőnek lenni

szülőség

Nincs gyermekem. Ezt már az elején leszögezném. Csupán lelkes amatőr vagyok a területen, megannyi élménnyel és tapasztalattal. Egyfajta információszerzés gyanánt és a gyermekek iránti mérhetetlen szeretetemből kifolyólag megfigyelő (és titkon tanuló is) vagyok kis családos barátaim és ismerőseim által, hogy a későbbiekben, majd ha egyszer eljutok odáig, tudjam, mit szeretnék, vagy éppen mit nem szeretnék elkövetni. Az utóbbi négy-öt év során két gyermek cseperedését is nyomon követhetem a közvetlen környezetemben (a terhesség kitudódásától kezdve) és tulajdonképpen félig-meddig amolyan pótló, nevelő, bébi sintér is vagyok mindkét gyerkőcnél.

Ráadásul mindkét nemből. Egy kislány és egy kisfiú cseperedésének vagyok aktív megfigyelője, olykor egy-két órára nevelője és őrzője is. Virág négy éves, Samu 26 hónapos. Mindketten szőke hajúak, kék szeműek, rendkívül okosak, kedvesek és életrevalóak. Az élet úgy hozta, hogy mindkét párnak a családja meglehetősen távol él és csupán néhány havonta egyszer tudják őket meglátogatni (munka, pénz és egyéb okok miatt).

 Persze mikor családot alapít az ember, nem azt latolgatja, hogy kitől milyen és mennyi segítséget fog kapni, de azért mindkét szülőpár életében a gyermekvállalás öröme és hátránya fokozottan terítékre került a szülés pillanatától. Azt pedig senki nem látja előre, hogy mekkora lesz a kis csöppség alvás igénye, étvágya, lesz-e az anyának elegendő teje a szoptatáshoz és apa mennyire akarja és/vagy tudja majd kivenni a rá rótt terhet a gyermek ellátásában. Voltak nehéz pillanatok, voltak könnyet fakasztó jelenetek, volt úgy, hogy elfogyott az erő, a türelem, de mind a négyen helyt álltak a legnehezebb helyzetekben.

Az anyák mérhetetlen szeretetükről, türelmükről és a tagadhatatlan ösztönükről tettek tanúbizonyságot, míg az apák hűen önmagukhoz tettre készségükről és gyakorlatiasságukról. A rengeteg alvás nélküli hónap, vagy év ellenére soha fel nem csattanó hang, a türelmes, szerető, gyengéd nevelés az anyák részéről bennem mély nyomott hagyott. Hogy hiába minden hiszti, ordítás, dacos viselkedés mellyel a gyermek határait próbálja, az anyák állják a sarat, ha kell szigorúan és fegyelmezően, de mégis annyi, de annyi szeretettel hangjukba. Az ember szinte biztos benne, hogy a gyermek, nem is veszi zokon igazán a dorgáló szavakat, mert anyja hangjában érzi a szerető gondoskodást, mely számára mindig feltétel nélkül adott.

Az éjszakai ébresztők ellenére is végzik nappal is teendőik, dolgozni járnak, otthon is ellátják a házimunkát, a férjükről is gondosodnak, mégis a végelláthatatlan teendők ellenére minden szavukban ott van az a szeretet, melyet csak egy anya tud adni gyermekének, s amiért más nők (akik még nem szültek) oly nagyon fel tudnak rájuk nézni. Persze az apák is kiveszik a részüket. Egyikük hetente egyszer egész napot tölt gyermekével (mikor anya dolgozik), másikjuk mikor hazaér a munkából leveszi pár órára a gyermeket anyja válláról, hogy kicsit fellélegezhessen ő is. Tisztába tesznek, fürdetnek és etetnek (mikor már nem csak tejet kap a bébi) és az esti mesére hol közösen, hol felváltva ők is jelenlétüket teszik.

 Munkamegosztásban élnek. Mert, ahogy én látom (egy amatőr), a gyermekvállalás is munka. Persze a fizetség sokkal örömtelibb és tartósabb, mint az ember „normális munkahelyén”, de mégis csak az. Rengeteg energia van benne és akarás, s azt hiszem, mindannyian csak akkor válunk igazán felnőtté, mikor már nekünk is családunk van. Addig még lehet felelőtlenkedni viszonylag büntetlenül, lehet lébecolni, elsumákolni dolgokat, de mikor már gyermeke van az embernek, már nem lehet ezekből egyiket sem megcsinálni. Ára van, méghozzá egészen komoly és nagy ára annak, hogyha nem vesszük elég komolyan azt a feladatot, hogy egy másik emberi lényről gondoskodunk. Ezért, hogy közelről és heti rendszerességgel látom a gyermekvállalás előnyét és hátrányát egyre nagyobb bennem a kétely, hogy erre mindenki ugyanúgy alkalmas. S ezért hálás vagyok a sorsnak, hogy olyan barátaim vannak, akiktől tanulhatok, és akik megmutatják nekem, milyen szülőnek lenni.

Maszkjaink

maszkjaink

Mindannyian közvetítünk egy képet önmagunkról a külvilág számára. Próbálunk, úgy viselkedni, élni, járni az emberek között, hogy azoknak tűnjünk, akik vagyunk valójában. Persze olykor a tudatalattink olyan szerepeket is ránk aggat, amiket tudatosan sohasem vállalnánk fel. Láthatatlan maszkokat hordunk azért, hogy mások szeressenek. Aztán persze feszengünk a bőrünkbe. Vívódunk, mert már nem vagyunk biztosak abban, kik is vagyunk. Mit lát a külvilág abból, amit mi gondolunk magunkról? Milyen ember rejtőzik a maszk mögött, amit magunkra húztunk?

Az elnyomott én- Nem merek önmagam lenni

Úgy tűnik félsz önmagadat adni. Fejődésed csak úgy tudod elképzelni, hogy másoknak nem vagy terhére, ezért minden konfliktust lehetőség szerint kerülsz. Amennyiben egy helyzetet kockázatosnak ítélsz, inkább visszavonulsz. Ha nem tudatosítod magadban sürgősen, hogy mit teszel, egy nap visszatekintve életedre rájössz, hogy álmaidat, vágyaidat, kívánságaidat, sorra félretetted. Ennek ellenére azért hozzáállásodnak van egy jó oldala is: képes vagy másokat figyelmesen és empatikusan meghallgatni. Leghőbb vágyad, hogy mások tiszteljenek, ezért kínosan kerülöd, hogy zavarba hozz vagy megsérts másokat. Kellemes társaságnak számítasz, ezért könnyen beilleszkedsz a közösségekbe. Sajnos annyira képes vagy az alkalmazkodásra, hogy előbb-utóbb önfeláldozóvá, bánkódóvá és frusztrálttá válsz. Ez pedig megtévesztő arculatot jelent számodra. Néhányan gyengének fognak látni, mert nem tudod magad rendesen kifejezni. Ez aztán gyakran párosul az egyébként is meglévő kisebbrendűségi komplexusoddal, mely még lehangolttá is tesz.

Mit tehetsz? Miért nem tudod olyan gyakran önmagadat kifejezni? Vedd tudomásul, hogy néha elkerülhetetlen, hogy megsérts másokat, mert a bántások, ellentmondások segítenek ahhoz, hogy arra az útra irányuljon figyelmed, amelyiket követned kell. Tedd világossá mások számára, mire van szükséged, mire vágysz, és hogyan érzel. Az átmeneti feszültség olykor azért szükséges, hogy mások figyeljenek rád és nem mellesleg így te is gyorsabban fogsz megbocsátani, mikor ők bántanak.

 

A megjátszott én- Úgy csinálok, mintha önmagam lennék

Nem vagy igazán önmagad. Rendszerint a külvilág felé azt mutatod, hogy minden rendben, de igazából csak úgy teszel, mintha így lenne. Nem tudatosan csapsz be másokat, csupán megszoktad, hogy olyan képet mutass magadról, amiben elégedettnek tűnsz. Krízishelyzetekben, vagy amikor tudatosan kezdesz élni azonban, sokkal bonyolultabbá válik számodra minden, mint azt a környezeted gondolja. Mivel képzeleted csapongó, csak kisebb mértékben vagy képes magad kontroll alatt tartani. Igaz, ez által tudsz jól alkalmazkodni a változó körülményekhez és azért válsz könnyen elfogadhatóvá mások számára, mert jól teljesítesz és gyorsan azonosulsz a társasággal. Céljaidat sikerrel viszed véghez, köszönhetően a másokra gyakorolt bájadnak. Az egyetlen probléma, hogy egy idő után már nem tudod ki vagy valójában, s az önmagadról kialakított képed fogságába kerülsz. Ezt szokták „fals énképnek” nevezni. Kockázatos, hogy előbb-utóbb felületessé, ravasszá válsz. Sőt hangsúlyossá válik személyiségedben a szorongó érzés is.

Mit tehetsz? Nem kell állandóan mások kedvére tenned és hozzájuk feltétel nélkül alkalmazkodnod. Arra sincs szükség, hogy általuk függővé tedd magad, mert így csak önmagadat idegeníted el azáltal, hogy úgy hiszed, csak akkor vagy értékes, ha kívánságaikat teljesíted és hasznukra vagy. Tanulj meg különbséget tenni a felépített arculatod és a benned lakozó én között. Vedd tudomásul, hogy jogod van ahhoz, hogy olykor rossz hangulatban légy, és néha agresszívabban lépj fel. Nem kötelező mindig mosolyogni, sem a legutolsó divat szerint öltözködni, sem „szolgálatokat” teljesíteni. Engedd meg magadnak, hogy egyszer-egyszer csalódást okozz másoknak!

Az uralkodó én- Olyan vagyok, amilyen

Túlságosan önmagadat adod. Pontosan tudatában vagy képességeidnek és jogaidnak és ezért nem is hagyod másoknak, hogy tanítsanak. Csak egyszer élsz, gondolod, ezért kell önmagadat fejleszteni és minden körülmények között önmagadért kiállni. Amikor azt veszed észre, hogy egy tervedet valaki meg akarja hiúsítani, nem hagyod magad. Ha valaki érdeklődik felőled, megpróbálod az illetőt lenyűgözni, de ha nem sikerül, nem is engeded, hogy megítélje életed. Erőteljes, eredeti személyiséggel rendelkezel. Meghatározó vezetői képességekkel és egy jó nagy adag kreativitással vagy meg áldva. Ezért is válsz mások szemében értékessé és csodálttá. Azért olykor a munkád az idegeidre megy. Ilyenkor nem akarsz kedves lenni, sőt, mi több, az emberekkel egyáltalán szóba állni. Ennek oka a számtalan tennivalódban rejlik, melyekben keresed és megvéded önmagad. Ettől azonban mások szemében egoistává és narcisztikussá válsz.

Mit tehetsz? Nem ártana a már meglévő pozitív tulajdonságaidhoz néhány újabbat is beillesztened. Például kezdhetnéd azzal, hogy meghallgatsz másokat. Így is haladhatsz előre a saját utadon személyi fejlődésedben. Ráadásul azáltal, hogy megtanulod elfogadni a frusztrációkat- és nem ragaszkodsz az utolsó szó jogához, csendben maradsz és meghallgatsz másokat, még ha úgy gondolod nincs is igazuk, valamint időt áldozol rájuk, egy másik módszert is elsajátítasz arra, hogyan legyél elégett önmagaddal. Más szóval önzetlenné válsz, mások szemében. 

Az elfogadott én- Próbálok önmagam lenni

Mindent megteszel azért, hogy önmagadat add. Úgy tűnik kívánatos számodra, hogy teljes személyiségedet meg tudd élni.  Nem probléma elfogadnod határaidat, sem azt, hogy megszakíts egy beszélgetést. Nem szégyelled képességeidet felismerni és élvezni az erős oldaladat. Létezésedet nem mások szeretetére alapozod. Ezáltal vagy megnyugtató és kellemes személyiség: Megnyugtatod barátaidat, mikor kételkednek, és helyet adsz annak, aki nem akar egyedül álldogálni. Minden tökéletes. Vagy majdnem. Kifinomult megelégedettségednek hála nem tudsz tovább személyiségedben növekedni. Szereted fenntartani érzelmi jóllétedet és pont ezzel akadályozod meg magad abban, hogy tanulj, fejlődj. Ugyan a kényelmetlenségeket, frusztrációkat alkalmanként meg tudod előzni, de ezzel el is határolod magad attól, hogy átöleld az új tapasztalatokat, amikor azok szükségessé válnak. Tartsd észben: Önmagadat elfogadni egy dolog, megbénítani egy másik.

Mit tehetsz? Győződj meg róla, hogy életedben van minimum egy meglepetésszerű változás és felfedezés. Önmagadnak lenni nem csak azt jelenti, hogy elfogadod azt, aki vagy, hanem azt is magában foglalja, hogy hagyod azt is, hogy a körülötted lévő világ meg is érintsen.

 

Személyiségek az idő tükrében

idő tükrében

Csak a mókuskerékben élsz, vagy időt szánsz arra is, amit igazán szeretnél csinálni? Egyesek művészi szintre emelik az idővel való zsonglőrködést, míg mások mindig versenyt futnak az idővel. Keresd ki melyik meggyőződés áll a legközelebb hozzád és fedezd fel belső korlátaidat, azért, hogy megértsd az időhöz való viszonyod és nyugalomra találj.

Hagyj másokat élni.

Párod, családod, kollégád, mindig számíthat a segítségedre. Mint egy igazi cserkész, te mindig készen állsz arra, hogy másoknak szolgálatot teljesíts, hogy meghallgasd őket, tanácsot adj. Energiát, időt, sőt olykor pénzt is ajándékozol. Nem meglepő, hogy sokszor kapsz elismerő szavakat nagylelkűségedről, együttérzésedről és elérhetőségedről. Persze állandó időhiányban szenvedsz. Talán mikor gyermek voltál szüleid támogatásáért, figyelméért keményen meg kellett küzdened, vagy éppen neked kellett őket bátorítanod, ezért szeretsz ma háttérben maradni és elsőbbséget adni mások igényeinek.

Mit tegyél: Egy héten egyszer szánj minél több időt magadra a mindennapos gondok mellett, mint amilyen a munka is. Igyekezz rájönni életed mely területe az, amelytől elveszed az időt és mik az okai: megrögzött szokások, bűntudat érzet, bizonytalanság, elismerésre vágyás stb. Határozd meg, hogy mennyi időre van szükséged. Fedezd fel, mi az, ami igazán kikapcsol téged. Tanulj meg nemet mondani, anélkül, hogy igazolnád magad a családod, barátaid előtt.

Szükséged van irányításra

Időt szánni valamire nem a te stílusod.  Számodra az, hogy felhívás nélkül élvezz valamit itt és most, egy kockázatos vállalkozás. Rémisztő, ha lassú vagy és elhagysz dolgokat, mert úgy hiszed, akkor minden és mindenki a fejedre fog nőni. Ezért nagy erőfeszítésedbe kerül, hogy képviseld saját érdekeid. Ésszerűség és szervezettség szükséges ahhoz, hogy ne ijedj meg az irányítás nélküliségtől és az érzésektől, amik ebből erednek. Mindig elfoglalt vagy, de azért, nem annyira, hogy az megfojtson. Az idő irányítása arról szól nálad, hogy ellenőrzés alatt tartsd biztonságérzeted, és hogy megadd magad annak a homályos elképzelésnek, hogy halhatatlan vagy. Életed minden óráját értelmesen akarod tölteni, minden pillanatot ki akarsz váltani (a nyugalomra, lazulásra) vagy egy cél teljesítésére. Egzisztenciális szorongásod, hogy az időt pazarold, feltehetően gyermekkorodból ered. Talán szüleid azt várták tőled, hogy sokféle státuszt szerezz, ami kompenzációként szolgált volna az ő saját igazi vagy elképzelt kudarcaikra, vagy éppen az ő sikerüket (gazdasági, intellektuális, művészi területen) előrehelyezték.

Mit tegyél: Gondolkozz el rajta, hogy gyermekkorodban mely vágyaid, igényeid, szenvedélyed lett elnyomva. A végső cél, hogy rátalálj azokra a vágyaidra, amelyeket az elmúlt években figyelmen kívül hagytál. Ezeken a dolgokon keresztül, melyek nem voltak eddig kiemelt helyen életedbe és a hozzájuk tartozó viselkedésminták, amikben még kevéssé fejlődtél közelebb visznek saját igényeidhez. (spontán oldalad, belső világod)

Nehezen állítasz fel prioritásokat

Számodra minden fenyegetőnek és veszélyesnek tűnik. Ebből származik állandó időhiányod, minden területen. Ennek következménye, hogy nehézséget okoz, hogy egy projectet végig csinálj és a nagy felhajtás közepette magadra is időt találj. Ugyanakkor szeretnéd a magadra fordítható időt jól felhasználni, hogy a megerőltető zűrzavarban is tudj a fejedben nyugalmat teremteni. Alapvető bizonytalanságod és túlérzékenységed abból ered, hogy nem teszel különbséget igényeid, kívánságaid és az elkerülhetetlen napi teendőid között. Gyermekkorodban valószínűleg kevés volt a támogatás és úgy érezted nem vagy biztonságban érzelmi vagy anyagi területen. Ezért vagy gyakran ideges, ezért építesz fel struktúrát nehezen életedben és ezért állítasz nehezen prioritást is fel. Talán egy olyan világról álmodsz, ahol mások meghozzák a döntéseket helyetted.

Mit tegyél: Kérj segítséget másoktól (párodtól, kollégádtól, barátodtól, vagy egy terapeutától), hogy megtanuld használni az időd a vágyaidra. Mit szólsz első lépésként egy hétvégéhez szabadon? Vegyél elő egy darab papírt és az egyik oldalára írd össze az összes vágyad, szükségleted (ezt magad csináld). Jegyezd fel a papír másik oldalára a prioritásokat és feladatokat (ezt már barátoddal, vagy pároddal együtt csináld). Meg is kérdezheted, hogy miért gondolsz mindent fenyegetőnek és ennek következménye milyen érzéseket hív elő benned, (megerősítés vagy elnyomás).

Nem tudsz nyugton maradni

Mindig elfoglalt vagy, mert a semmittevés a te olvasatodban azt jelenti (tudatosan vagy tudat alatt), hogy az unalmas, üres vagy éppen ijesztő. Az a benyomásod, hogy szoktál időt szánni magadra, mivel megválasztod saját ritmusod, vagy azt, hogy mire gondolsz. A tempód nem csak másoknak körülötted, hanem még magadnak is fárasztó. Másrészről ezt nagyon kreatívan csinálod. Nyitott és kíváncsi természet vagy és állandóan újabb ötletekkel, projektekkel rukkolsz elő. Viszont nem minden ötleted lesz jól kivitelezve, mert elsieted a munkát. Ahhoz, hogy jobban ki tudjanak forrni ezek a projektek először is hagynod kell, hogy az idő megérjen rá, mert időbeli gyengeséged az erős és jó terveid rovására megy. Társadalmi életed is ezért nem megfelelő: szeretsz sok emberrel találkozni és megismerkedni, csak nem szánsz időt arra, hogy a kapcsolatokat el is mélyítsd.

Mit tegyél: Fordíts időt és energiát az önelemzésre, barátod vagy barátnőd segítségével. Kezd azzal, hogy megkérdezed magadtól, hogy honnan származik az aktivitás és gyorsaság igénye? Mi elől futsz? Mit keresel? Azáltal, hogy megérted miért akarsz mindig minél több dolgot, minél gyorsabban csinálni, képes leszel hitelesebb választásokat tenni. Képes leszel nyugton maradni anélkül, hogy szoronganál és túlterhelnéd magad. E módszer segítségével tudatosan és jobban rögzülsz magadhoz és másokhoz az itt és mostban.

 A múlt emlékének foglya vagy

Szeretsz nosztalgiázni és szentimentálisan visszaemlékezni a múlt eseményeire. Rengeteg sztorid van családodról, amelyeket szívesen osztasz meg szűkebb-tágabb baráti köröddel. A múlt pozitív emlékeiből töltekezve képes vagy újra és újra az örömöt megélni. Az egyetlen probléma, hogy mivel sokat merengsz a múlton, elmennek melletted a jelen lehetőségei. Ráadásul, ha a szép emlékek mellett néhány negatív emlék is felüti fejét, eluralkodik rajtad a szomorúság. A régi bosszantó tapasztalatok visszatartanak, hogy jó dolgokat próbálj ki a jelenben és ez meggátol abban is, hogy igazán élvezni tudd az életet.

Mit tegyél: Figyelj jobban a jelen pillanatra. Légy spontán, ne tervezz meg mindent előre. Végezz jóga gyakorlatokat és rendszeresen végezz lazítógyakorlatokra épülő meditációt. Menj vakációra, délre például, ahol az emberek sokkal inkább a jelenben élnek. Tanuld meg magadban felszabadítani az igényeidet. Élvezd az illatokat, ízeket és élményeket!

A mában élsz

Vérbeli hedonistaként, kockázatosan éled az életet. Játékos vagy és energikus, ráadásul könnyen szerzel és veszttel is el barátokat. Egyik nagy problémád, hogy figyelmed túl sokfelé irányul és nem számolsz magatartásod következményével. Az élethez való hozzáállásod ilyenkor megváltozik, fatalistává válsz, és jövődet kilátástalannak látod. Ennek következményeként úgy érzed, hogy a sorsod nincs többé kezedben és megtörik az életért való lelkesedésed. Viselkedésed hátterében valószínűleg szerepet játszik az, hogy gyermekkorodban túl sok mindent tettek szüleid tiltólistára.

Mit tegyél: Gondolj vissza gyermekkorodban olyan eseményekre, amikben szüleidnek, nagyszüleidnek hálás lehetsz, mindazért, amit tettek érted. Készíts listát arról, milyen feladatok és szórakozásokat szeretnél beiktatni életedbe és sorrendben haladva végezz el mindent úgy, hogy arra büszke lehess! Először végezd el munkát, majd utána jutalmazd meg magad egy fajta szórakozással. Vedd magad körbe olyan emberekkel, akiknek pozitív elképzelése van jövőjükről és tanulj tőlük.

Szeretők

szeretők

Szeretők. Milyen érzés lehet szeretőnek lenni? Milyen személyiségű/ gondolkodású emberek ők valójában? Lehet bizalom és kölcsönös tisztelet nélkül kapcsolatot építeni ott, ahol biztosan tudjuk a másikról, hogy képes volt már minimum egyszer a hűtlenkedésre? Fel lehet építeni tisztán szexuális vonzalomból egy barátságot vagy egy szerelmet? Vagy mindezekre csak mi adunk valamilyen definíciót saját elvárásainkból?

Ha jobban belegondolunk a vonzalom, melyet egy másik ember iránt érzünk, olykor, eszeveszetten képes leteperni bennünket. Nem ismerjük a másikat, csupán vágyat ébresztett lénye és ez elegendőnek is tűnik. Aztán a sokadik ajtó csukódás után, mikor a vágyak kissé lecsillapodnak, már beszélgetni kezdünk. Kiderül, hogy a másiknak is van élete, és még ráadásul érzelmei is. Világossá válik, hogy az ágyon kívül már vannak gondolatai is. Ráadásul hasonló nézeteket vall, vannak bennünk közös vonások, s még meg is tud nevettetni. Állati ösztönein túl felfedezzük benne az egyéniséget is. Azt, aki megfogja kezünket, azt, aki tudattalanul is támogat bennünket, s azt, akinek a szemén keresztül, egy egészen más világot látunk meg.

 Valahogy még sem értünk mindent meg. Mást mond a szavaival és mást mond tetteivel. Kérdéseket tennénk fel neki. Mi nyomja szívét? Mit lát bennünk? Tényleg csak testi valónk érdekli, vagy van azért valami más is? Meddig képes egy ember az érzelmeit visszatartani? Hogyan játszhatunk tiszta lappal, ha érezzük, hogy valamit titkolnak előlünk? Mégis! Csak mi nők vagyunk képesek egy idő után szerelmesek, lenni az eredetileg csak szeretőnek szánt férfiba? Na, jó, azért ez egy kissé naiv kérdésnek tűnik így elsőre. Hisz mind tudjuk, hogy a férfiak ösztönlények, minden általuk jónak vélt nőt ágyba vinnének és ehhez tényleg semmilyen érzelmi töltetet nem is társítanak. Azaz egyet talán mégis. Önmaguk iránti feltétlen szeretetüket!

Ha valamit érdemes lenne egy józan határig elsajátítanunk a férfiaktól, az pontosan ez a képesség lenne. Hogy szeressük magunkat minden hibánk és gyarlóságunk ellenére. Hogy keressük azt, ami számunkra örömet okoz, s ám legyen, ha ebbe beletartozik egy-egy új emberrel való komolytalan flört is, akkor azért se érezzünk bűntudatot. Mert hát ezek vagyunk mi. Az emberi mivolt a testi igényeinket is jelenti. Ugyanakkor olykor belefuthatunk egy-egy érzelmileg magasabb töltettel bíró férfiba is. Hiába mutat macsó külsőt, hiába próbálja visszafogni magát, egy-egy villanás erejéig meglátjuk szemében az érzelmeit. A pillanatnyi gyengédséget, a pillanatnyi vágyon túl azt az erőtlen kisfiút, aki ugyanúgy vágyik a gyengéd ölelésre, mint ahogyan mi is. De hiába próbáljuk megfejteni, hogy ez nekünk szól-e vagy csak bepillantást nyertünk, egy másik ember érzelmeibe véletlenül, nem értjük még mindig.

 Nem is érthetjük. Mindaddig, amíg magunkat védjük a sodró erejű érzelmeink elől nem is fogunk ennek tudatára ébredni. Pláne, hogy olykor mindkét fél próbálja önmagát védeni. Hatással vagyunk egymásra, s bár nem tudjuk pontosan miért, de valamiért védekező álláspontot veszünk fel. Ódzkodunk a szerelem/ szeretet megélésétől, hiszen tudjuk jól, hogy nem ez volt megbeszélve. Ágyban vagyunk társak, nem pedig a nagy betűs Életben. Örülünk, hogy együtt lehetünk, de az együtt létek megkeserednek. Nincs meg a szenvedély, mert a küzdelem az érzéseink ellen, felemészt lassan mindent. Szeretőből barátokká vagy szerelmessé válni? Nevetségesnek tűnik! Pedig lehet, hogy csak saját meggyőződéseink/ elvárásaink próbálják velünk ennek ellenkezőjét elhitetni…

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!