Minden, ami a felszín alatt rejtőzik

Szeresd magad, úgy, ahogy vagy!

yourself

A testemmel mindig hadilábon álltam. Bár kisgyerekként tipikus kis nyurga lókötő voltam, 8 éves koromban elkezdett változni a testem, s 10 évesen már molett kiskamasszá lettem. A molettség megmaradt egészen érettségiig. Ott aztán két évre lefogytam, majd megint visszahíztam molett húszas fiatalnak. Eltartott ez egészen addig, amíg el nem kezdtem komolyabban foglalkozni a testemmel, s aktív mozgással, komplett életmódváltással újból lefogytam.

Ennek ellenére, ha belenéztem a tükörbe, még mindig a molett énem köszönt vissza rám. Az, aki tele volt gátlásokkal. Az, aki, nem mert felvenni az utcára szoknyát, vagy ha fel is vett, az utolsó pillanatban mégis nadrágra váltott. A molett énem a fájdalomtestemként még mindig dominált. Mint valami láthatatlan teher, nyomta vállam, s megtiltotta nekem, hogy szépnek lássam saját magam, vagy, hogy büszke legyek, mindarra, amit elértem testem alakításában.

Annak idején azt reméltem, ha lefogyok, akkor majd egy csapásra helyre áll önértékelésem. Hát, mint fentebb említettem ez nem történt meg. Hiába kaptam elismerő szavakat ismerőseimtől, barátaimtól, családtagjaimtól, mindez semmit nem számított. Valahogy leragadtam a kamasz lánynál, aki nincs kibékülve önmagával. Persze az egész ruhatáram le kellett cserélnem, na és nyílván korom előrehaladtával stílusomon is változtattam egy keveset. Mégsem találtam azt, amit kerestem. Elkezdtem hát visszanyúlni a spirituális könyveimhez, amiket még tizenévesen kezdtem olvasni, hogy azokon túllépve és más irodalmakat is találva a témában, megtaláljam végre önszeretetem forrását.  Rengeteget olvastam. Leástam magamban egészen mélyre, hogy feltárjam az okokat, mi vezetett oda, hogy ennyire békétlen vagyok kinézetemmel, s ami még rosszabb egész személyiségemmel.

Sok felismerésre jutottam. Számtalan mögöttes tartalmat felfedeztem tetteimben, s a tükörképemhez való hozzáállásomban. S minél jobban megértettem a miérteket, annál inkább kezdtem kibújni a gubómból is. Már előfordult, hogy kimerészkedtem szoknyába az utcára. Bár sosem egyedül, de azért barátaim társaságában, már kezdtem engedni abból, mit viselhetek anélkül, hogy úgy érezném, köznevetség tárgyává válhatok. Igaz beletelt egy kis időbe, de ma már képes vagyok egyedül is fesztelenül mászkálni szoknyába, ruhába, s a fekete is, mint slankító szín kezd kikopni a ruhatáramból. Elkezdtem élvezni a testemet. Elkezdtem megszeretni egész testi és lelki valómat. Igen, a lelki valómat. Mert anélkül, minden hiábavaló lett volna.

Az önmagammal való állandó harc sok sebet ejtett rajtam. Olykor még mindig mutatkoznak rajtam érthetetlen lila-zöld foltok, kisebb-nagyobb hegek és pattanások is. A testem üzen, mikor elkezdek rossz úton járni. Akár étkezésben „bűnözök”, akár önmagam tükörképének újbóli megvetése felé haladok, segélykiáltást ad le lelkem, mióta kezdem megtanulni, hogyan kell szeretettel átölelni önmagam és egész testi valómat. Mert ez volt az a lecke, amit meg kellett tanulnom. Az egyetlen, s legfontosabb mindközül, hogy a tükörképemmel egyszer, s mindenkorra békét kössek. Önszeretetem forrását kellett ahhoz megtalálnom, hogy át tudjam ölelni szeretetettel egész testi és lelki valómat.

Mikor megtörtént, valami olyanra tettem szert, ami azóta megváltoztatta a szépségről szőtt gondolataim egész hálózatát. Mint minden nőre, rám is nagy hatást gyakorolt a mindenkori szépségideálok mutogatása és „istenítése”, amit a média tol folyton az arcunkba. Azt gondoltam a szőke haj, kék szem, karcsú derék és hatalmas keblek jelentik az „igazi szépséget” egyes egyedül. Hiába láttam olyanokat, akik egészen más kinézettel elfogadták magukat, úgy ahogy vannak, nekem semmit nem jelentett. Kívül álltam a szépségek halmazából, ami elkülönítetté tett.

Gondolataim persze tovább rontottak a helyzeten. Arcomra kiült a szomorúság, a fájdalom, a keserűség, vagyis valóban nagyon csúnyává tettem magam. Ettem, amit megkívántam, de a bűntudat utána sokszor elvette a kedvemet. Ha felálltam a mérlegre és egy fél-egy kiloval többet mutatott, mint egy héttel ezelőtt, már pánikba estem. Minden gondolatom testem és kinézetem körül forgott. S bár soha nem tartottam magam felszínesnek ma már látom, hogy mennyire beteges megszállott voltam saját súlyomnak és kinézetemnek.

Azóta sokat változtam. Ma már az a hitem, hogy az igazi szépség belsőnkből fakad. Nem hajszínből, testsúlyból, mellméretből, hanem a szeretetteli elfogadásból és békéből, amit önmagunk felé sugárzunk. Ha megtanuljuk elhinni, hogy mindenkiben (tehát bennünk is) van szép és jó, akkor kitárul számunkra a világ. Egy olyan világ, ahol nem csak magunkban, hanem mindenki másban is képesek vagyunk a szépséget és a szeretetet felfedezni és elismerni. Persze az út ehhez, önmagunk szeretetén keresztül vezet. S azon, hogy képesek legyünk szeretettel átölelni magunkat bármikor, és bárhogyan függetlenül attól, hogy mit látunk a tükörben.

A közöny csendje

indifference

Amikor a hallgatás feszíti torkunk, akkor már nagy baj van. Az állandó megfelelni vágyás és az a félelem, mely azért munkál bennünk, mert azt hisszük, ha kimondunk bizonyos dolgokat, akkor mindent elveszítünk, bizony meg tudja fojtani az embert. A gombóc a torkunkban, a meggyőződésünk, mely abból táplálkozik, hogy másokat nem érdekel, mit látunk és gondolunk a világról. Megbénítja hangszálainkat, mikor úgy érezzük, hogy az, ami számunkra fontos, valójában senkit nem érdekel.

Főként azt nem, akit mi szeretünk. A teljes közöny és közömbösség az általunk élt világra olyan teher, mely leblokkolja az embert. A viszonzatlan érzelmek és vágy arra, hogy a másikkal megszerettessük magunkat, olyan illúzió csapdája, melyet mi magunk teremtettünk meg. A szeretet terepe tele van taposóaknákkal. Olyan aknákkal, amik akkor robbannak fel, ha felhagyunk azzal, hogy másoknak megfeleljünk. Elég egy-egy pillanat, egy olyan pont, mikor nem tudjuk visszatartani egónkat és már kész is a baj. Szaltózunk egyet a levegőben, s mi a kimondott gondolataink miatt megsebzetten érünk a földre.

Ruhánk elszakad, arcunk pedig kormos. Nem is beszélve a kisebb-nagyobb horzsolásokról, amiket szereztünk önmagunk kifejezése közben. Hogyan is gondolhattuk, hogy kimondjuk, mit érzünk? Mit vártunk? Talán viszonzást azért, mert egy pillanatra ki mertünk tárulkozni valaki másnak? Amikor folyton úgy érezzük, a másik el akar tolni, végül magunkba fordulunk. Belenyugvást imitálunk, próbálunk megelégedni azzal, amit kapunk, de a csend már akkora méreteket ölt, melybe lassan belefulladunk. Persze ott dübög bennünk néhány kérdés: – Mi értelme szólni, beszélni, hangot képezni, ha nincs, aki meghallja? Minek igyekezzünk elmondani, mit látunk, hallunk, tapasztalunk és érzünk, ha az a másikat egy kicsit sem izgatja?

A közöny a tett halála. Régi igazság. Olyan bénító méreg, melyben agyunk még jár, de szánk már nem válaszol. Olykor úgy tűnik a legjobb taktika a hallgatás. Az, hogy ha úgy teszünk, mintha olyanok lennénk, mint amilyennek a másik gondol. Minek erőltessük magunkat azzal, hogy igyekszünk energiát és időt nem sajnálva a másiknak elmondani mit hiszünk, ha egyszer ő már úgy is elkönyvelt bennünket valamilyennek és betett az ő képzeletbeli közönyös embereket tartalmazó kalapjába? Bele lehet fáradni a küzdelembe is, pláne az olyanba, ahol már eleve eldöntetett milyennek akarnak látni bennünket…

No persze nem fair a másikat okolni saját gyengeségünkért. Az, hogy mit lát vagy éppen hogy mit nem lát bennünk, az az ő víziója rólunk, nem pedig a miénk. Mi akartunk megfelelni annak a képnek. Mi hagytuk, hogy másnak lássanak bennünket, mint amilyenek vagyunk és voltunk is mindig. Mi mentünk bele egy játékba. Sőt, mi fogadtuk el a játékszabályokat is! Mi voltunk azok is, akik annyira akarták a másikat, hogy azért mindenre képeseknek bizonyultunk. Arra is, hogy önmagunkat elnyomjuk és arra is, hogy csendbe burkolózzunk, melyből csak nagy ritkán bújunk elő.

 Minél régebb óta játszunk egy szerepet, annál jobban ragadunk bele egy olyan játékba, melyben nem nyerhetünk. Önmagunk letagadása, hallgatásra ítélése nem járható út, s nem is vezet sehova sem. Vállalni azt, amit gondolunk, olykor nem egyszerű. Főként, ha közöny jön velünk szembe az utcán, s mi nem tudjuk, hogyan kezeljük! Amit adsz, azt kapsz. Még egy régi bölcselet. Ha közönyösek velünk mások, akkor nekünk is meg kell tanulnunk velük szemben közönyösnek lenni? Persze itt szó sincs arról, hogy mindenkinek meg akarunk felelni. Nem mindenkinek! Csak azoknak, akiket mi szeretünk, vagyis csupán néhány számunkra fontos embernek. No de mi van akkor, ha a szeretet nem kölcsönös? Kell küzdenünk valami olyanért, amit a másik nem ad szívesen?

A szeretet vagy van, vagy nincs. Vagy kialakul a másik szívében, vagy nem, és ez ellen, vagy ezért, nem igazán tudunk tenni semmit sem. Hallgathatunk, csendbe burkolózhatunk, letagadhatjuk valós vágyaink és gondolataink, akkor sem történik semmi. A közöny mindig közöny marad, akkor is, ha mi a másikért az életünket is adnánk, hogy szeretete a miénk legyen. Szeretni valakit, valamiért… a régi dal cseng fülünkben. A közöny rosszabb, mint az utálat, mert nincs benne semmilyen érzelem. Talán az egyetlen járható út számunkra is a közöny útja. Mert ha felhagyunk önmagunk elnyomásával és megfelelni vágyásával, talán esélyt kapunk arra is, hogy csak azzal törődjünk, ami fontos. Ezért figyeljünk oda az olyan belső mantráinkra, melyekkel romboljuk énképünk és gondolatvilágunk! Ne hagyjuk, hogy mások közönye bekebelezze személyiségünk, s átterjedjen az általunk élt egész világra!

A vándor hazatér

 girl-and-the-door

Az ajtóban áll. Kopogtat. Aztán vár. Várja, hogy beengedjék, hogy otthonra lelhessen most már. Messziről jött vándor ő, ruháján megannyi lyuk éktelenkedik, minden egyes folt, a múltjáról beszél, de csak neki. Szakad az eső, az egész emberből ömlik a víz, de úgy érzi, lelke bűneit semennyi víz nem moshatja ki. Az ajtó még mindig csukva áll. Előtte sem mocorog senki, a vándor már bátortalanabbul kopogtat, de azért még próbálkozik.

Megannyi gondolat cikázik át agytekervényein. Lehet, hogy már elköltöztek? Lehet, hogy már rá sem ismernek? Vagy lehet, hogy egész egyszerűen senki sem akarja már őt látni? Bizonytalansága fokozódik. Már szeméből is víz folyik, könnye összemosódik az eső vízével, így most az egyszer érzelmei vezetik. Remegő kezeivel zsebkendő után kutat. Keserű emlékek jutnak eszébe. Egy gyermek, aki anyja szoknyáját rángatja, mikor az éppen otthonról távozik. Egy tinédzser, aki magára csapja az ajtót, hogy aztán apja rárontson és felpofozza. Egy fiatal felnőtt, aki éppen elbúcsúzik.

Nagy álmokat akart megvalósítani. Egy egész életet lerajzolt jó előre magának. Szinte maga előtt látta önnön fiatalkori valóját, aki kérdően ráemeli tekintetét: Mi történt? – kérdezi.

Messze került az álmaitól. Nem számolt a valóság kiábrándító, olykor mocskos akadályaival. Pénz kellett a boldoguláshoz, az álmaihoz, ami aztán olyan tettekre sarkallták, amikre egyáltalán nem volt büszke. Nehéz terhet cipelt magával. Hibái, bukásai, fájdalma terheit. Nem volt képes felülemelkedni a rosszon. Nem volt képes elfogadni, hogy az álmaihoz vezető út, ennyire mocskosra sikerült. Így hát elmenekült a valóság elől.

Persze a szíve hazahúzta. Mikor már minden elveszik, akkor már csak egy lehetősége marad az embernek. Nevezetesen az, hogy hazatér. Olykor szándékosan kell, hogy emlékeztessük magunkat arra, hogy honnan indultunk, s számot vessünk azzal, akivé lettünk. Az otthon az a hely, ahol a szív is van. Ezért, s csak ezért kell olykor hazamenni, hogy emlékeztessük magunkat arra, mit is keresünk. Azért kell hazatérni, hogy ráleljünk önszeretetünk forrására újra.

Hát ezért tért haza a vándor is. Bár a ház az összeomlás határán állt szeretteivel együtt, ő mégis úgy érezte, muszáj hazamenni. Talán úgy hitte, most neki kell megtámasztania otthona falait. Talán azt hitte, hogy most a szeretteit is meg kell tartania. Mindegy volt, mit kell tennie azért, hogy hazatérjen. A lényeg csak az volt, hogy életének első színhelyének varázsát egyetlen pillanatra érezhesse újra, s abból erőt meríthessen a folytatáshoz.  

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!