Minden, ami a felszín alatt rejtőzik

Gondolatok halottak napjára

mecses_kezben

A halottak napja a Kr. u. IX. században vált hivatalosan egyetemes ünneppé, ami IV. Gergely pápa nevéhez köthető. A keresztényeken kívül ortodox, anglikán illetve protestáns egyházak is számon tartják. Ilyenkor mindannyian kivonulunk eltávozott szeretteink sírjához. Ez egy rituálé, a megemlékezés szokása, amikor a világ számos népe gyertyákat, mécseseket gyújt és koszorúkkal tiszteli meg elhunyt hozzátartozóit.

A halál örök misztérium. Mindig az is lesz, amíg valaki vissza nem jön „odaátról”, hogy beszámolóival enyhítse félelmeink és kíváncsiságunk. Egyesek nem is foglalkoznak vele, mert nem tudnak megbirkózni a megmásíthatatlan ténnyel. Természetesnek veszik létezésük, holott bármikor jöhet egy pillanat, amikor rádöbbennek az élet igenis múlandó.

Mikor először veszítjük el egy szerettünk rengeteg kérdés fogalmazódik meg bennünk. Felmerül a miért, amire soha nincs kielégítő válasz. Úgy érezzük igazságtalanság esett meg velünk és az elvesztett személyen. Pedig lelkünk mélyén pontosan tudjuk, hogy ez az élet velejárója. Megfoganunk, megszületünk, élünk, szeretünk, gyermeket nemzünk, majd eltávozunk az élők sorából. Ez az élet természetes körforgása.

A lélek fizikai fájdalmakat produkál a gyász pillanatában. Összeomlik a világ, zokogunk nem csak a fájdalomtól, de attól való rettegésünkben is, hogy tudjuk mi is sorra kerülünk egyszer. Igenis vannak dolgok, amiket nem lehet megmásítani. El lehet fogadni vagy éppen meg lehet tagadni, de semmiképpen nem lehet megváltoztatni bárhogy is állunk ehhez a kérdéskörhöz.

Vannak emberek, akik ilyenkor mérik fel, hogy elhanyagolt szeretteik is múlandóak és megfogadják, több időt lesznek ezután velük. Új dolgokba kezdenek, olyan álmaikat valósítják meg, amit addig a pillanatig talán még szégyelltek is. Örülnek a kikeletnek, örülnek az esőnek, örülnek egy fél mosolynak, mert mindezek vetületében is érzik mennyire értékes az élet. Ezek az emberek úgy dolgozzák fel szerettük elvesztését, hogy saját életükben egy új fejezetet nyitnak.

Mások megtagadják maguktól az élet apró örömeit. Úgy érzik nem méltóak arra, hogy bármi szépet, jót ezután megéljenek. Sokszor merül fel bennük a kérdés, miért ő és miért nem más? Nem engedik el szerettük és ez megnehezíti az életüket mindaddig, amíg e tagadásban élnek. Van, aki annyira fuldokol saját fájdalmában, hogy eltaszítja magától a segítő kezeket. Nem tud sírni, nem tud álmodni, mert minden üressé válik. Lényegtelen a holnap, lényegtelen a ma, emlékek közt él, elmúlt pillanatokban. Az ilyen ember nem hagyja, hogy segítsenek neki. Ö meg akarja szenvedni a gyötrelem minden pillanatát, mert úgy hiszi, ettől majd erősebbé válik az elkövetkezendőkben.

Vannak, akik csak ezen az egy napon látogatják meg szeretteik sírhelyét, ami elszomorító. Hiszen azért mert egy nap ki van jelölve a megemlékezés napjának, nem azt jelenti, hogy csak azon az egy napon vannak kötelességeink. Persze a megemlékezés nem azon múlik, ki hányszor látogatja és gondozza elhunyt hozzátartozói emlékhelyét. Mégis, évente néhányszor kilátogatni temetőben nem nagy ár, hiszen felneveltek, és gondoztak minket, szeretettükkel vérteztek fel mindenkor, s ezért a szívünkben örökké élnek, amit életükben és haláluk után is egyaránt ápolnunk illene emlékeink megőrzésével és nyughelyük gondozásával.

Az elmúlás mindig fájdalommal jár, és megmásíthatatlan tényként lebeg mindenki szeme előtt. Ha közeli szeretteink távoznak közülünk, úgy érezzük, egy darabot elveszítünk magunkból. Ám ez nincs így. Ott él tovább bennünk, gyermekeinkben, unokáinkban és így tovább, mert az élet örök körforgásának részei vagyunk, ami sohasem múlik el nyomtalanul.

A férfiak énképe

man-confident

Bár nem sűrűn beszélünk róla, azért a tény az, hogy a férfiaknak is vannak önértékelési problémái. Szeretnének izmosabb testet, karakánabb arcvonásokat és úgy egyáltalán vonzóbb küllemet maguknak. Egyesek ezért sokat is tesznek, mások kicsit kevesebbet, és persze vannak olyanok is, akik mintegy lázadva a „birkamódi” ellen, inkább olyanok maradnak, mint amilyennek őket az Isten megteremtette.

Nemrégiben egy fehérnemű cég, „átlagos” kinézetű férfiakat szerepeltett reklámkampányában. Pontosan azért, hogy megszólítsa a férfiakat is, jelezvén, nemcsak a nőknek lehetnek gondjaik testükkel. No persze a divat egy-egy alkalomra vetíthető ilyen megnyilvánulása, csak ideig-óráig tart, s a divatban nem is hoz érdemi változást. Ettől függetlenül azonban, figyelemre méltó, hogy elismerik a felszínesség, és a küllem ma már sokkal, de sokkal több szerepet kapott az emberek ítéletalkotásában, mint az még normális lenne.

Természetesen a férfiak szeretnének nekünk, nőknek tetszeni, s értünk (meg persze magukért is) a lehető legtöbbet kihozni testükből, már amennyire ez lehetséges. S lássuk be a felszínesség egyre nagyobb térhódítása nem vitatható, ezért érthető is, amit tesznek, hiszen ma már népbetegséggé kezdi kinőni magát. Úgy tűnik, egy olyan világ felé hajlunk, ahol a nagyon kidolgozott test válik fontossá, hátraszorítva minden mást. Egyre inkább eltűnik a belbecs fontossága és az érzelmek kimutatásának bátorsága. A szex olyan szinten uralja az orgánumokat a mindennapjainkban, hogy minden mást elnyom. Legyen szép arca, vonzó teste a másiknak a többi már nem annyira fontos. A férfiak persze erőt meríthetnek a kidolgozottabb testükből ahhoz, hogy szélesebb körben legyenek vonzóak a nők köreiben. No de tényleg ez a legfontosabb, tényleg nem számítanak ma már a belső értékek?

Minél több fiú/férfi kezd el azért járni edzőterembe, hogy izmos testre tegyen szert, annál többen lesznek felszínesek. Minél nagyobb hangsúlyt fektetünk a küllemre, annál nagyobb csorbát fog szenvedni (tisztelet a kivételnek) a belső tulajdonságok értékelése. Ne szépítsük, ma már sok nő is, kimondottan csak a termetes, kidolgozott férfiakra hajt. Mintegy sportot űzve abból, hogy nekik már csak az az értékes, aki minél inkább irigyelhető, s mások által is vágyott. A tapasztalat azt mutatja, hogy a szép test és egyúttal a szexualitás az, ami ma az emberek nagyobb részét élteti. Persze mindenki tud (már aki szeret) gyönyörködni egy kidolgozott testben a kifutón, a reklámokban, de a való világban nem ezek fognak dönteni. Aki a felszínesség szintjén van megrekedve, abból soha nem lesz odaadó társ. Vannak olyan férfiak, akik ezt olyan szintre fejlesztették, hogy napjában kétszer is lejárnak edzeni, és a tükörben bámulják magukat szeretkezés közben is.

Azért tévedés ne essék, sportolni jó és kell is. De mindennek megvan a határa! Ma már sok férfi jár kozmetikushoz, hogy bőrét ápolja, gyantáztassa hónalját, s mindehhez ráadásnak rózsaszín inget és lila nadrágot húz fel egy átlagos napjára. Persze az egyenjogúságnak minden téren ott kell lennie. Azzal nincs is baj, hogy némely férfi az ilyen ruhákban érzi jól magát, míg mások úgy, ha kockás hassal büszkélkedhetnek. A gond ott kezdődik, hogy az „átlagos” férfiak egyre inkább ki vannak szorítva a perifériára. Hiába lehet velük jókat beszélgetni, nevetni és még érzelmeket is képesek kimutatni, ma már egyre nehezebben találnak maguknak ők is hozzájuk hasonló „átlagos” társat. Sok férfi panaszkodik, hogy a nők egyre felszínesebbek. És ez sajnos igaz is. Legalább annyira, mint amennyire a férfiak is. A testünket karban tartani és ápolni mindenkinek alapvető. Ám ehhez nem kell átesni a ló túloldalára, s lenézni azokat, akiknek többet ér a belső, mint a külső héj. Sok nő azért még mindig jobban szereti az „átlagos” férfiakat. Persze vannak az izmosak között is „normálisabbak”, de attól még nem fogjuk őket előrébb helyezni a képzeletbeli ranglistánkon, mert kigyúrtak.

Az igazi férfi ott kezdődik, akinek van gondolata és mondanivalója. Akiknek nem az adoniszi küllem a legfontosabb, hanem az érzelmi háttér. Persze vannak „ravaszak” az izomkolosszusok között, akik elhitetik a nőkkel, hogy ők aztán zenek, ők aztán nem a szép pofit és testet nézik a másikon, de természetesen ez többnyire csak szöveg. Egy hazug és álszent duma, ami arról szól, hogy azzal azért tisztában vannak, hogy a nők nagy részének még vannak romantikus igényeik, amibe beletartozik az is, hogy egy normális pasival lehet beszélgetni is, nem csak ágyba menni.

Szóval egy jó pasi nem attól lesz kitűnőbb, mert feszül rajta a póló. Sokkal inkább attól, ha van érzelmi intelligenciája és van önbizalma is. Az önbizalomhoz pedig nem kell feltétlen kocka has és fehérjeturmix minden napra. Csak képesség ahhoz, hogy a nő nőnek érezze magát mellette, minden pillanatban.

Személyiségzavarok

mpd-1

A személyiség enyhébb vagy kórosabb zavarai a szeretetéhség, a görcsös ragaszkodás, az érzelmi analfabétákra jellemző magatartás és a társfüggőség enyhébb változatai. Bár egyik sem igényel folyamatos kórházi kezelést, sem gyógyszereket, „csupán” egy szaksegítséget, aki rávezet bennünket arra, hogy hogyan tudnánk a helytelen mintát magunkban felülírni, mégis hajlamosak vagyunk ezeket összekeverni a pszichoszomatikus betegségekkel. Persze attól még, hogy nem szorulunk állandó felügyeltre, ezek a zavarok akkor is károsan befolyásolják az önmagunkkal és a többi emberrel való kapcsolataink, ha nem tanúsítunk nekik nagyobb jelentőséget. Viszont ennek következményeként rosszabb esetben komoly pszichózisokká is válhatnak, amik már megkövetelik a szaksegítség folyamatos jelenlétét.

Sokat és sokszor olvastunk, beszéltünk már arról, hogy mi okozza ezeket a zavarokat. Tudjuk, hogy szinte minden, ami mélyen belénk van ivódva, az valahonnan a gyermekkorunkból származik. A szeretetéhesnek rengeteg elutasításban volt része, a görcsösen ragaszkodó megfelelési kényszerből mindent megtett, hogy elismerést kapjon, a társfüggő nem kapta meg azt a figyelmet, amire olyan nagyon vágyott, az érzelmi analfabéta pedig fizikai és vagy lelki traumákat szenvedett el. Akárhogy is csűrjük, csavarjuk a szót a lényeg ugyanaz marad. A gyermekkori környezetben tapasztaltak és tanultak azok, amik felelősek azért, amiért egy gyermekből ilyen vagy olyan „felnőtt” ember válik. Felnőtt emberről persze ilyesfajta személyiségi zavarokkal nem igazán beszélhetünk. Sokkal inkább a gyerekként viselkedő biológiai felnőttről, aki nincs tisztába valódi szükségleteivel. Nem látja, hogy mit is akar ő valójában. Nem látja, hogyan próbál együttérzést vagy sajnálatot kicsikarni másoktól. Nem látja, milyen kétségbeesetten próbál birtokolni valamit, ami nem lehet övé,(pláne nem úgy, ahogy azt ő akarja), s azt sem veszi észre, hogy hogyan alázza meg magát a végsőkig, hogy az áhított dolgot, személyt, helyzetet kiharcolja. A görcsös ragaszkodás, a szeretetéhség, a társfüggőség, az érzelmi analfabetizmus mind-mind ugyanarról a tőről fakad.  Egy szorongásos érzésből, mely hatalmat gyakorol cselekedeteink felett.

A szorongásra sokféle szinonima létezik. Félelem, aggodalom, pánik, nyugtalanság, ijedtség és a többi és a többi.  Vannak helyzetek, emberek, akik, leckék gyanánt jönnek az életünkben. Azért, mert általuk mintegy gombnyomásra beindul védekező mechanizmusunk, mellyel a már jól ismert szorongást kiváltó szituációt uralni látszottunk. Persze csak uralkodni látszottunk egy adott helyzeten. Valójában sokkal inkább csak menekülő útvonalat kereső kétségbeesett gyerekekként viselkedtünk akkor is és most is, s ennek folyományaként csak olyan eszközöket hívunk elő „fegyvertárunkból”, melyeket már akkor sem használtunk soha sikerrel. Érzelmi zsarolás hisztériával, ordítás bűntudatkeltés gyanánt, valódi könnyek sajnálatért és így tovább és így tovább. Nyilvánvalóan gyermeki viselkedésformák mind. Jóindulattal sem nevezhető felnőtt megoldásnak egyik sem. Pláne nem a valódi érzelmeink kifejezésének. Csak valamiféle elkeseredett szélmalomharcnak, hogy végre kapjunk szeretetet, törődést, odafigyelést megátalkodott viselkedésünkért cserébe. Anélkül, hogy a gyermeteg lelkű ember fel nem nőne érzelmileg, nem lehet megoldani ezeket a személyiségzavarokat. Mindig ugyanazokat a köröket fogja róni, persze más-más köntösbe öltöztetve, de a lényeg ugyanaz marad. Ciklusokat ír le anélkül, hogy tanulna a ciklusban elkövetett hibákból, s kilépne az ördögi körből. Anélkül, hogy felelősséget vállalna mindazért a káoszért, amit teremtett maga körül.

Az önsegítő és pszichológiai könyveknek meg van az a hátránya, hogy ha az ember rá is jön, hogy miért vált olyanná, amilyenné, az csak egy újabb felmentést fog jelenteni számára. No lám, apám, anyám, testvérem, bátyám, osztályfőnököm stb. miatt vagyok olyan, amilyen, szóval mindaz, hogy egy „érzelmi roncs” vagyok, valójában az ő hibájuk, s nem az enyém. Maga a felismerés adhat ugyan megkönnyebbülést ideig-óráig, de javulással azért automatikusan nem jár, sem változást az ember magatartásában. Szaksegítséghez fordulni (nem csak könyvek és publikációk) formájában azért érdemes, hogy túl tudjunk lépni mások hibáztatásán. Azért van rá szükség, hogy felül tudjuk írni a magunkra és környezetünkre is ártalmas viselkedésmintákat és ki is javítsuk, ha muszáj. Természetesen mindehhez el kell jutni addig a pontig, hogy változtatni akarjunk. S felbuzdulva a múltunkból fakadó felismeréseinkből, mi már jobb és saját magunkhoz hűebb eszközöket alkalmazzunk. Manapság az egyik legnagyobb probléma az, hogy nem tudjuk sem jól, sem úgy kifejezni magunkat, mint ahogy azt szeretnénk. Érzelmi világunk gúzsba köt bennünket, de paradox módon érzéketlenné is tesz a valódi élmények befogadására ez.

Pedig a szorongás elengedése csak akkor lehetséges, ha hagyjuk magunkat szabadon kifejezni.  Az érzelmek, a gondolatok kifejezésének szabadsága legalább annyira fontos, mint megélni azt, akik vagyunk valójában. Ha valamitől szorongunk, igazából csak egyetlen kérdést kell feltennünk magunknak: – Mindent megteszünk azért, hogy olyan életünk legyen, mint amilyet szeretnénk, vagy csak kiáltozunk a sötététbe, míg valaki fel nem kapcsolja a világítást végre?

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!