Minden, ami a felszín alatt rejtőzik

Nem kellesz eléggé- avagy a talongirl esete

0de6983a-0606-11e5-b2c0-4b8375a7ba4a_original_tablet

Nem kellesz eléggé! Ez az a mondat, ami így, ebben a formában nem hagyja el szinte senki száját. Pedig, nagyon nagy segítség lenne ahhoz, hogy le tudjunk számolni bizonyos illúziókkal, amik azért élnek bennünk, mert azt hisszük, hogy még tudunk tenni valamit azért, hogy valakinek a szívébe beköltözzünk.

Ilyen helyzetet teremt például az, mikor az egyik fél többet akar, mint a másik. Mikor az egyik csak jól érzi magát, vagy az éppen hiányzó testi és/vagy lelki szükségleteit óhajtja valahogyan kielégíteni addig, amíg el nem jön az a személy, akiért aztán ő is apait-anyait belead. Na, általában olyankor lesz a másik fél lapátra téve.  Az, aki a szívét tálcán kínálta, aki küzdött körömszakadtáig, hogy aztán úgy dobják félre, mint egy használt rongyot. Betöltötte szerepét, nincs rá már szükség, ezért ő és az illúziói kereshetnek más célpontot maguknak. Már, ha tud. Ha önbecsülése nem szenved akkora csorbát, hogy aztán a padlóról biztosan ne tudjon egy jó ideig felállni…

Persze, az igazság az, hogy az esetek túlnyomó többségében, az illúziókat dédelgető fél, elméleti szinten tisztában van vele, hogy a helyzet, nem stimmel. Érzi, hogy csak ad és ad, de a másik csak elfogadja, azt, amit feléje oly hevesen nyújt neki. Ám a szeretetéhsége olyan erősen köti gúzsba elméjét, hogy már nem képes józanul ítélkezni maga felett. Átveszi az értelem helyét egy rögeszme, ami a másik szívének elnyerésére kényszeríti.  Ez pedig olyan eredménnyel jár, hogy olyanra pazarolja idejét, álmait, energiáit és szívét, aki azt sosem fogja értékelni. Vagy legalábbis nem úgy, mint ahogy azt szeretné, s főként, nem ugyanabban a formában. Elképesztő mennyi elvárással érkezünk egy-egy kapcsolatban. Mennyi illúzió, mennyi elfojtott vágy okozza vesztünk, mikor olyan karjaiba kötünk ki, aki ezt nem is igazán akarja. Nyílván egy ilyen helyzetben (mint minden másikban is), mind a két fél hibás. Az álmodozó, mert nem akar felébredni, holott látja, hogy álma csak az övé, s az is, aki nem ébreszti fel (vagy legalábbis nem elég konkrétan), a másikat képzelgéseiből.

Elvégre ki ne élvezné, hogy rajongásig szeretve van? Ki az, aki nem hagyná, hogy valaki szeretetével elárassza, anélkül, hogy ő bármit is viszonozna? Valószínűleg rá is vágjuk kapásból, hogy a jó szándékú ember. Akiben van annyi becsület, hogy nem engedi a másiknak, hogy olyanra pazarolja energiáit, aki nem tudja igazán azt értékelni. Lássuk be, ilyen korrekt ember, nem túl sok rohangál az utcán. Mindannyinkban van, kisebb-nagyobb mértékben szeretetéhség, amely miatt kapva kapunk az alkalmon, mikor valaki önként és dalolva szeretetettel szívében fordul felénk. S bár olykor felsejlik valamelyest egyfajta bűntudat a szeretet viszonzatlansága miatt, de mindaddig, amíg nem jön valaki olyan, akiért mi is bőségesen adnák szeretetünkből, többnyire ezt nem kezdjük feszegetni. A világ, s benne mi emberek, elfajult jellemvonásokat öltöttünk magunkra. Hazudunk, elviselünk, elfojtunk, görcsölünk, szenvedünk, hogy egyszer szeretetünk viszonzásra találjon.

A szerető szív, ha túl sokáig ad másoknak viszonzás nélkül, végül lassabban kezd verdesni. Egyre inkább csak az életben maradásra fókuszál, s mikor a másik szív végleg elfordul felőle, akkor kezd el vérezni. No persze a drámaiság, egy ilyen helyzetben, szinte törvényszerű. Hogyan is lehetne másként olyan nyilvánvalóan szenvedni, ha nem látná ezt rajtunk mindenki? Hogyan esne meg valaki másnak a szíve rajtunk annyira, hogy sikerüljön elérni, hogy egy kicsit sajnáljon? S sajnálatból engedje nekünk, hogy szeretetünket most rá árasszuk? Ördögi kör a nem kellesz eléggé állapota. Aki egyszer belekerül, annak oka van, méghozzá az egyén önszeretetének hiánya. Miért gondoljuk azt, hogy a szeretetért mindig tennünk kell valamit? Mi az oka? Miért futunk olyan szekér után, aminek esze ágában sincs bennünket néhány óránál tovább magán tartania? Az ok természetesen prózai. Valahol a gyermekkorunkban található. A játékok korszakában, amikor elképzeltük milyen lesz felnőni és szeretni, s ahol utánozni kezdtük szüleink kapcsolatát is. Illúziókat gyártottunk, sajnos, hibás alapokra helyezve. Azért, mert nem láttuk mi a valóság, s azt, hogy egy álomvilágban élünk….

Az elfogadás

meneme

Mi is az elfogadás? Az biztos, hogy nem egyenértékű a beletörődéssel. Még csak nem is a dolgok lenyelése az, vagy a keserű önmarcangolás, amibe beletartozik az is, hogy másokat vagy a rossz sorsot hibáztatjuk, azért ami velünk történt. Az elfogadás valami olyasmi, ami belső békével párosul. Azért mert megértettük, elfogadtuk, hogy egy dolog, úgy történt, ahogy, s beláttuk az események közben a saját felelősségünket is. Az elfogadás ezért csak feltétel nélkülien valósulhat meg. Ami azért nem azt jelenti, hogy egyet is értünk azzal, ahogy a dolgok történtek.

Spirituális és pszichés megközelítésből levezetve az elfogadás sokszor azért nem valósul meg, mert él bennünk egy ellenállás. Egy dac, egy csak azért is hozzáállás, ami az egónkból ered, s ami mindig párosul egy gyáva magatartásformával. Bizony, sokszor viselkedünk gyáván. Amolyan anyámasszony katonájaként, csak nagyon óvatosan haladunk előre, vagy éppen toporgunk egy helyben egy vélt vagy valós biztonságos terepen, amelyben már ismerjük a lehetőségeink. A félelem a fájdalomtól, ami a változásokkal jár, megbénít bennünket. S ebből az következik, hogy inkább megalkudunk, mintsem hogy változtassunk berögződéseinken.

Pedig, ha szembe néznénk önmagunkkal, tetteinkkel, akkor lenne módunk a felelősség vállalására is. Amikor belátjuk, saját szerepünket egy történés alakulásában, akkor tudunk csak tapasztalatainkból tanulni. Ha elfogadjuk és megértjük, ne adj Isten, ki is mondjuk, hogy gyávák voltunk, akkor megteremtjük a lehetőséget, hogy a következő alkalommal hamarabb felismerjünk egy jelenséget. Persze ehhez ébernek kell lenni a jelenben, s vállalni a változtatással együtt járó fájdalmat is! A változás, a változtatás fájdalommal jár, mindig. Ez nem baj, s nem is kell, hogy menekülésre vagy beletörődésre adjon okot.

A fájdalom, a lélek tisztító tánca. Csak a gyávasággal, kétségbeeséssel, adott esetben saját önzősségünkkel is irigységünkkel való szembe nézés, és azokban elmerülés adhatja meg végső soron, hogy mindezeket átölelve elfogadjuk a változás/változtatás szükségességét életünkbe. Nem lehet és nincs is mód örökké boldognak, elégedettnek lenni. Arra azonban van lehetőség, hogy a jelen pillanatban élve úgy döntsünk, hogy pozitív gondolatvilágot építünk fel magunknak, s elfogadjuk mindazt, amit az élet hoz, vagy éppen amibe önmagunkat sodortuk a saját felelősségünk tudomásul vételével.

Azért azt fontos leszögezni, hogy az elfogadás, még mindig nem jelenti azt, hogy meg kell alkudnunk úgy az életünkkel, ahogy az van. Igenis tudni kell új célokat kitűzni (vagy éppen a régi, elfeledetteket, elővenni) és tenni azért, hogy ezek megvalósuljanak. Elfogadni itt azt jelenti, hogy elfogadjuk, azt, ami van. Még pedig azáltal, hogy felismerjük, miért vagyunk ott és azzal, akivel éppen vagyunk, de ha nem érezzük jól magunkat így, akkor azon merünk is változtatni. Vagyis az elfogadásba beletartozik a jónak és rossznak definiált történések létjogosultsága is, ami életünk és jellemünk fejlődéséhez elkerülhetetlen.

Sokszor az elfogadás miatti ellenállás az irányítás feletti uralom elvesztésének félelmére utal. Sokan vagyunk, akik mindent és mindenkit irányítani akarnak, tudatosan vagy tudat alatt. Ugyanis, mindaddig, amíg a gyeplő a mi kezünkben van, azt hisszük van szabad választásunk. Azt észre se vesszük közben, hogy megint csak egy szorongás az oka annak, hogy miért várunk mindig, mindent másoktól, ahelyett, hogy vállalnánk önálló, független emberként magunkért és döntéseinkért a felelősséget. Persze irányítani mindig az ego akar. Az ego az, aki azt hiszi, ha elengedjük a gyeplőt és elfogadjuk, azt, ami van, akkor nem tesszük meg mindazt, amit lehet egy adott lehetőségért.

Pedig ez sem más, mint egocentrikus énünk jajkiáltása, ami így hangzik: de akkor mi lesz velem? Ha elfogadjuk, hogy bizonyos dolgok nem úgy történtek, mint ahogy szerettük volna, az nem gyávaság, vagy beletörődés, hanem a felelősség vállaláson keresztül, megbékélés az adott helyzettel. Bátorság kell ahhoz is, hogy beismerjük, hogy mit tettünk vagy mit nem tettünk meg. Ezért az elfogadáshoz az is fontos, hogy megbékéljünk önmagunkkal, a jó és rossz döntéseinkkel, a pozitív és negatív tulajdonságainkkal együtt. Másként nem lehet megérteni, miben hibáztunk, sem az ezzel járó szomorúságot átölelni, s úgy dönteni, hogy éberek leszünk a következőkben. Mint ahogy felépíteni sem lehet nélküle egy olyan gondolatvilágot, ahol nem címkézünk fel semmit, hanem készen állunk mindannak a befogadására, amivel találkozunk életünkbe.

Szeretsz, vagy félsz?

Quotefancy-2400-3840x2160

Így hangzik szabadfordításban Bob Marley kérdése: Nyisd ki a szemed és nézz magadba, elégedett vagy az életeddel, úgy ahogy van?  Elgondolkodtató…

Elvégre sokan vagyunk, akik csak amolyan ímmel-ámmal élünk. Együtt vagyunk valakivel, hogy ne legyünk egyedül, s dolgozunk egy munkahelyen, hogy valamiből élhessünk. Gyereket nevelünk, mert ez a társadalmi norma és persze úgy viselkedünk, hogy abban mások ne találhassanak kivetnivalót. El kellene már dönteni, mi hajtsa az életünk: a szeretet vagy a félelem? Folyton félni akarunk, vagy helyette a szeretetben leélni az életünket?

Mert bár elsőre úgy tűnik, mindent a szeretetért csinálunk, ám igazából sokszor keserves tapasztalatok hatoltak szívünkig úgy, hogy már félünk feladni egy szubjektív valóságot. Sokszor hazudunk saját magunknak azzal kapcsolatban, hogy mennyire vagyunk elégedettek az életünkkel, mi több még próbáljuk is elhitetni magunkkal, hogy minden úgy jó, ahogy van. Hajtogatjuk, hogy nem akarunk többet, jobbat, szebbet, mint amink már van, miközben megfojtjuk szeretetünkkel a másikat, vagy eljátsszuk, hogy minden rendben van az életünkben. Csak azért mert félünk. Félünk élni, szeretni és dönteni. Mint ahogy félünk veszíteni és sebeket szerezni is.

Pedig ha örökké csak vágyakozunk, s örökké csak félünk, sohasem fogunk élni igazán. Nem fogjuk tudni igazán értékelni az életünket, sem azt, hogy bizonyos emberek, lehetőségek egy időre, vagy talán egy egész életre mellénk szegődnének, már ha hagynánk! Ha nem tennénk magunknak keresztbe félelmünknek köszönhetően.  Ha nem akarnánk olyan görcsösen belekapaszkodni a szeretet szikrájába, hogy az a miénk legyen. Az a baj, hogy nem hagyjuk a történéseket életünkben szabadon áramolni. Csendes erőszakot alkalmazunk másokon a szeretet nevében, miközben rettegünk a veszteségektől.

Úgy tűnik, bármire képesek vagyunk félelemből. Sokkal rosszabbra, megalázóbbra, mint amit még lehetne a szeretet számlájára írni. Szeretetlenségből fakadó félelemérzetünk miatt felejtettünk el igazán élni. Nem emlékszünk már, mikor lehet még a szeretet nevében küzdeni, s mikor kell ugyanezen okból elengedni. Az, hogy nem tudjuk magunkat átadni egy új lehetőségnek, nem mások hibája. Mi korlátozzuk magunkat egy szubjektív valóság mezsgyéjére, hogy ne okozzunk magunknak nagyobb érzelmi károkat. Mi döntünk úgy, hogy nem éljük meg a történéseket igazán. Mi döntünk úgy, hogy titokban szeretünk, titokban kínlódunk, s a felszínen elégedettnek mutatjuk magunkat, mások előtt.

Persze a legnagyobb sebeket pontosan ezért okozzuk magunknak. Nem merünk élni. Nem merünk szeretni, sem bevallani magunknak az igazat. A félelem pedig egyre csak görcsösebbé tesz bennünket, míg végül már nem hagy többé szabadon szeretni. S azt jól tudjuk, hogy keserves élete van annak, aki nem tudja megélni az életét. Ha folyton lesben állunk, mert rettegünk, hogy ki vagy mi fog nekünk legközelebb csalódást okozni, akkor életünket már csak a félelem vezérli. A szeretet szabadsága már csak kósza álomkép, mely úgy illan tova, mint a májusi eső, ahogyan a lehetőségeink elpárolognak életünkből. Az, hogy mi fér bele a szubjektív valóságunkba, hajtóerőnk határozza meg. Mint, ahogy azt is, hogy elégedetten nézünk a tükörbe, békében életünkkel vagy csak tettetjük, hogy élünk.

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!