Minden, ami a felszín alatt rejtőzik

Mit súg a szíved?

listen_to_your_heart_by_design_by_humans-d5x2otj

Olykor muszáj megnyomni a stop gombot. Azért, hogy egy nagy lépést tegyünk hátrafele, s megvizsgáljuk mit is csinálunk az életünkkel éppen. Fókuszálva a szívünkre, áttekinteni életünk jelenlegi vonalán, s meghallgatni mit is érzünk, gondolunk egy-egy élethelyzetünkkel kapcsolatban. Nem titok, nem is új keletű dolog, mennyire rutinszerűen éljük mindennapjaink. Mint, ahogy az sem, hogy döntéseink sokszor tudatlanok, sőt mi több, olykor egyáltalán nem is azt tükrözik, mint amire valóban vágyunk. Előfordul, hogy kompromisszumot kötve elfogadjuk valaminek egy kevésbé jó, de legalább biztos verzióját. Azért, hogy ne kelljen szégyenkeznünk magunk előtt, amiért nem valósítottuk meg azt, amitől a szívünk hevesebben dobogna, s lelkünk örömtáncot járna.

Társas kapcsolatainkban, karrierünk építésében, egyáltalán, önmagunk kiteljesedésében, sokszor kötünk önmagunkkal méltatlan kompromisszumokat. Inkább nem nyomjuk meg soha a stop gombot, csak úszunk az árral, nehogy rádöbbenjünk, a szívünk mennyire mást akarna. Pedig az önbecsapás épp olyan méreg a szívnek, mint mások hazugságai. Igaz, ha nem próbáljuk meg azt tenni, amit szeretnénk, hanem megbékélve éljük átlagos életünk, akkor nem kell nagy kockázatokat sem vállalni. Persze ha mások hazudnak nekünk, könnyű ujjal mutogatni. Viszont önmagunkat becsapva, csak saját magunkat okulhatjuk azért, ami velünk történik, s ahhoz felelősségteljesen kellene állni életünkhöz is.

Amennyiben kíváncsiak vagyunk arra, mit is akar(na) a szívünk, merjük megnyomni a stop gombot. Lépjünk ki a mókuskerékből, néhány percre, órára, esetleg ha megtehetjük napokra, s várjuk meg, míg elménk lecsendesül, s szívünkre is lelkünkre egy kicsit oda tudunk figyelni. Érezzük szívünk lüktetését. Halljuk dobbanását, s ha kedvet érzünk hozzá, írjunk össze néhány olyan momentumot az életünkből, amik különösen szép emlékeket idéznek fel bennünk. Legyenek benne példák életünk összes fontos területéről, ha lehetséges. Minél inkább feltérképezzük, hogyan és mikor reagálunk szívünkből, annál inkább megtaláljuk a kulcsot ahhoz, hogy szívünkből és lelkünkből éljünk. Hiszen olyan életre vágyunk mind, amely örömmel és szeretettel teli.

Miután mindezzel kész vagyunk, górcső alá helyezhetjük jelenlegi életünk jelentősebb részeit. Lépjünk ki a történtekből, nézzünk rá kívülről a helyzetekre, s hagyjuk, hogy szívünk reagáljon arra, úgy, ahogy ő azt akarja. Figyeljünk arra, mit érzünk. Igyekezzünk kizárni az elmét, s átadni a helyet az érzéseknek, melyek megszületnek bennünk az eseményeket látva. Ismerjük fel szívünk hangját, s ha van merszünk, hogy a nekünk nem jó érzéseket kiváltó történésekből kilépjünk, akkor hallgassunk is rá! Jobban meg fogunk tudni hozni egy döntést, mely egy élethelyzet további vállalását vagy elvetését szolgálja, ha megértjük szívünk és lelkünk szavát. Nincs értelme olyan kompromisszumokat kötni, melyekben nincs meg a szeretet önmagunk iránt!

Felvetülhet a kérdés lehet, hogy hogyan kell kívülről látni önmagunk? Nos, bizonyára sokaknak ismerős a mozivászon technika (agykontroll), melyben kivetítjük egy vászonra bizonyos momentumokat életünkből, s mint egy néző a moziban, mi a történetet már a maga egységében láthatjuk, kivonva belőle személyes jelenlétünket. Bevált és hatásos technika sokaknál. Hasonlóképpen a stop gomb megnyomása életünkben, mikor életünk fontosabb részeit szívünkre figyelve vesszük górcső alá. Életünk legszebb pillanataiból összeállítani egy kis listát az elismeréshez, társas kapcsolatokhoz, jelenlegi partnerhez, szexualitáshoz és vitalitáshoz, nem kerül sok időbe, de nagy szolgálatot tehetünk magunknak vele. Pláne, hogyha az ezekkel való gyakorlás által egyre jobban megtanuljuk felismerni szívünk hangját, mellyel aztán életünkben jobb döntéseket hozhatunk.

Nem elhanyagolható „mellékhatásként” ráadásnak, még magunkat is jobban megismerhetjük általa. Elfogadni, elismerni, szeretni önmagunkat életre szóló leckék, mint ahogy tisztelni és értékelni is. Kihívás, de nem lehetetlen, hogy mindezt úgy tegyük, hogy közben tökéletesen tisztában vagyunk önmagunk hibáival és erényeivel is. S persze az sem hátrány, ha békét kötünk önmagunkkal, s megtanulunk szeretettel bánni embertársainkkal, nem csak karácsonykor, hanem az év többi napján is…

Karácsonyi rémálom

ChristmasChaosFrontPostcard1

Tavasz köszöntött be december 24.-én. A nap száz ágra sütött és a hőmérő higanyszála plusz tíz fokot mutatott. A karácsonyi díszítések élet idegenül hatottak az ablakokban. Az egyetlen, ami megmenthette a szentestét, az a tény volt, hogy délután négykor már sötétségbe borult minden.

A háziasszonyok a konyhákban végezték az utolsó simításokat az ünnepi lakomák végelláthatatlan során, az apukák a fák alját metszették el kisebb-nagyobb szitokszavakat elmorzsolva foguk közt, a gyerekek pedig zajos kíváncsisággal próbálták kitalálni, idén mit hoz számukra a Jézuska.

Mindenki próbált úgy tenni, mintha a karácsony megléte nem a hótól vagy a hidegtől függene. Mégis, valahogy érezték az emberek, hogy ez az ünnep más lesz, mint a többi. Dél után homály fedte be a várost.

Az ég, a föld, a házak, a kontúrok teljesen elmosódtak. Egy kivetítőn nagy betűkkel hirdették, a karácsonyi nagy akciókat! Alaktalan árnyak suhantak el az ablakok alatt. A messzeségből hangok szűrődtek át a házak falán, néhány trágár szót, egy-egy furcsán zengő kacagó hangot is fel lehetett fedezni, ám mindez csak fokozta az emberek szorongását idén. A világ megbolydulni készült.

Az emberek egy része még egymást taposta a bevásárló központokban, néhányan már kisebb harcokat is vívtak egy-egy utolsó darált mákos zacskóért vagy egy vekni kenyérért. Elfoglalt, dolgozó anyukák kihasználva az ünnep előtti utolsó napot még pakkokkal felszerelkezve igyekeztek a parkolókon átvágni, nyomukban csemetéik masíroztak bőszen kántálva anyjuk nevét.

Az élet úgy tűnt egy pillanatra sem akart megállni. Aztán hirtelen megszűnt a város fényellátása. Sötétségbe borult minden. A szél útnak indult a házak közt és kisebb orkánba egyesülve tépázta meg az emberek ruháit és lelkét a parkolókban. Az autók riasztóberendezése is beindult, s a bevásárló központokban az emberek egymástól kezdtek lopni.

Elszabadult a pokol. Síró, ordító nők és gyermekek próbáltak kijutni a tömegből, de a tömeg magukkal rántotta őket a földre. Egyesek felborultak, mások eltapostak, néhány üveg betört és a szél a bevásárló központokba is utat talált magának. Süvöltő hangokat hallatott. Valahol egy karácsonyi csengő is megszólalt egymagában, de most ez félelmetesebben hatott, mint valaha ezt bárki el tudta volna képzelni. Senki sem tudott, de talán nem is próbálkozott azzal, hogy rendet teremtsen. Eluralkodott a páni félelem.

Engedd meg magadnak

6d13cf58739b1478d68132c7bb776675

Engedd el azt, amiről azt hitted a tied,

Engedd el azt, ami megkeseríti szíved.

Engedd el azokat, akik menni akarnak,

Engedd el a terhet, amit cipelsz magaddal.

Engedj az ösztönnek, s tedd, amit szeretnél,

Engedj a lábaidnak, ha úgy érzed, mennél.

 

Engedd el azt, aki nem képes szeretni,

Hidd el, ilyenért nem érdemes szenvedni!

Töröld le könnyeid, s nyiss egy új oldalt,

Életed könyvébe, te írod a sorokat!

Engedd el képzeted, ami nem szolgál többé,

Engedd, hogy szerető szívek gyűljenek köréd.

 

Engedd el vágyad, mely beárnyékolja lelked,

Engedd el sérelmed, hogy a jónak adj helyet.

Engedd meg magadnak, hogy, amit kell, meggyászold,

Majd engedd, hogy szívedbe újra remény szálljon.

Engedd el a rosszat, hogy tudj ismét nevetni,

S kezd el végre önmagad mindennel együtt szeretni!

 

Álarcba takarózott életek

álarcok

Vannak emberek, akik olyan megtévesztő és sokféle álarcot képesek magukra ölteni, amennyit csak akarnak. Meggyőzően adják elő minden egyes önmaguk, amit rendre el is hisznek nekik a velük találkozók. Mondhatni mesteri szintre emelték mások megtévesztésének képességét. S mindez azért lehetséges, mert minden egyes maszkot, amit arcuk elé tartanak, a magukénak is éreznek.

Ez persze nem összekeverendő azzal, amikor egy ember többféleképpen nyilvánul meg. Ő nem visel maszkot, hanem vállalja önmagát gondolataival és érzéseivel. Vele ellentétben az álarcot hordó csak úgy csinál, mintha önmaga lenne. S ezzel nem csak másokat, hanem saját magát is megtéveszti, természetesen. Minél több maszkot hord annál inkább el is felejti valódi énjét. Minél tovább ragad bele egy-egy személyiségbe, annál messzebbre kerül attól, aki ő valójában…

Mint mindennek, ennek is megvan az oka. Trauma, fájdalom, önmagának elfogadásának hiánya és így tovább. Sok mindenre rá lehet fogni, hogy mit, miért teszünk. A kérdés ezért nem is a miért, hanem, hogy meddig akarunk úgy élni, hogy maszkra maszkot halmozzunk fel valódi arcunk elé? Minél több álarcot hordunk, annál nehezebb lesz tőlük megszabadulni. S persze minél több embernek mutatunk hamis képet, annál inkább magunkra maradunk. Senki sem kíváncsi, egy önmagát is megtagadó emberre. Mindenki megérzi ösztönösen előbb vagy utóbb, hogy bár az álarc hitelesnek tűnik, de valami még sincs rendben a viselőjével.

Amikor pedig eljön az a pont, hogy csak a maszkok maradnak meg nekünk, akkor más útra lépünk. ismeretlenek közé megyünk, s ott újra villogtatjuk hamis énjeinket. Mindaddig, amíg végül ott is meg nem bukunk. Elvégre, ha nem tanulunk a hibákból, azok addig ismétlik magukat, amíg végre másként nem viselkedünk. Van, aki azért kezd maszkot hordani, hogy elrejtse bánatát. Van, aki azért viseli, mert nincs kibékülve önmagával igazán. Van, aki csak játszani akar még egy kicsit mások érzelmeivel, s van, aki csak azért hord álarcot, mert már nem emlékszik milyennek is kellene lennie. Bármit is vélünk a kiváltó oknak, valójában önmagunk elől menekülünk. Azért mert már nem bírjuk elviselni azt, akivé lettünk. Tiszta lapot akarunk, amibe úgy hisszük egy újabb személyiség is kerülhet. Pedig az nem más, csak egy ostoba elképzelés arról, hogy tehetünk úgy, mintha nem fájna nekünk semmi sem.

A tapasztalatok azért vannak, hogy tanuljunk belőlük. Nem kell rejtegetni a múltunk, sem a rossz döntéseink, de nem is kell fennhangon beszélni róluk. Szembe kell néznünk azzal, hogy mit tettünk az életünkben. Akkor is, ha azt hisszük, bizonyos dolgokért nem mi vagyunk a felelősek! Az igazság, hogy mindenért felelősséget kell vállalnunk. Azért is, hogy maszkot hordunk és azért is, mert nem vagyunk hajlandóak tanulni a hibáinkból. Az élet mindig tálcán kínálja számunkra a legjobb megoldást! Ahhoz, hogy önmagunk legyünk, álarcok nélkül, úgy ahogy vagyunk. Persze ehhez nem árt lefejteni magunkról minden egyes maszkunk. Kezdve a legelsőtől, s utána gondolni, miért is húztuk azt magunkra. Csak a kiváltó okkal való szembe nézés és elengedés tudja eltávolítani az álarcot! Csakis a döntés, hogy nem rejtegetjük önmagunk előtt, mi az, ami „színjátszásra” ösztönzött!

Persze sosem kellemes azzal szembesülni, hogy hazudtunk. Hazudtunk másoknak, s ami még rosszabb önmagunknak is. Elnyomni próbáltunk egy-egy fájdalmas emléket, s azt az ént, aki szeretni akart, de pórul járt érte. Menekülni akkor szoktunk magunk elől, mikor már nem tudjuk elviselni azt, akivé lettünk. Amikor már képtelenek vagyunk a tükörbe nyugodt szelíd mosoly keretében tekinteni. A bűntudat, a bánat, a harag, a kétségbeesés táptalajai egy-egy maszknak. S a tudat, hogy rosszat tettünk, hazudtunk, csaltunk. Hazudtunk azért, hogy ne kelljen többet szenvedni. Csaltunk, mert fontosabb volt önmagunknak jót tenni, mint belegondolni, mit jelentene ez a másik félnek. Kapzsiságunk az élet élvezésére távolít el valódi énünktől. Attól, akinek vannak tiszta elvei és érzései.

Az álarcok, ezeket a csalárd tetteket hivatottak leplezni. Hazugságot, csalódást, bánatot, be nem teljesült remények romjaiban botorkáló megtört énjeinket igyekszenek takargatni. Úgy hisszük egy-egy gondosan elkészített maszk képes elfedni valós lényünket. Azt, akit megtört az élet és másokét is tönkre tette. Sokszor viselünk azért álarcot, mert úgy hisszük, azt, akik valójában vagyunk, nem lehet szeretni. Ez pedig minden indok közül, a legnagyobb hülyeség. Senki sincs, aki nem vétett volna hibát. Ki kisebbet, ki nagyobbat, de mi emberek sosem voltunk, vagyunk és leszünk tökéletesek. Abban nem is lenne semmi pláne. Elvégre mit kezdenénk az életünkkel, ha nem tapasztalnánk meg önmagunk különböző formákban?

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!