Minden, ami a felszín alatt rejtőzik

Kényszerbetegségek: Az alkoholizmus

alkohol

Az alkoholizmus, ma, Magyarországon, népbetegség. A munkanélküliség, a kirekesztettség, az egyre lehetetlenebb életkörülmények éppen annyira felelősek ezért, mint maga az alkoholistává váló egyén. A társadalom egyre szélesebb szakadéka, mely elválasztja a szegényt és jobb módút, sem segít a helyzeten. Persze inni egyaránt lehet a munkanélküliség miatt (bár úgy nehezebb), mint azért, mert valaki „jómódjában már nem tudja, mit csináljon”…

Lassan elérjük az egymilliós határt, mondta a minap Zacher Gábor. Sajnos, véleményem szerint ez már régen megtörtént, csak éppen pontos adatokat, nehéz felmutatni egy ilyen „átlagossá” váló betegségről, mint ez is. A családon belüli erőszakról is csak félve suttogunk még mindig (vagy egyenesen le is tagadjuk annak létét), nem hogy még beszélni kezdjünk egy ilyen „szégyenről”, ami a közelebbi vagy távolabbi családunkat érinti.

Pedig az alkohol lassú méreg. Napról-napra, évről-évre tompítja, butítja, és teszi agresszorrá az embereket, akik nem tudnak és/vagy nem is akarnak megálljt parancsolni káros szenvedélyüknek. Míg a drogok használói és eladói súlyos büntetést kapnak (bár olykor nem is olyan keményet, mint amit megérdemelnének) addig a legális drog, az alkohol, megannyi formában van reklámozva az újságokban és a tévében.

Elfogadott, sőt ünnepelt „kultúrája” van az alkoholizmusnak itthon. A kabarékban évtizedek óta kifogyhatatlan téma, sőt, ma eljutottunk oda, hogy a stand up comedy műfajában is olyan egyének tűnnek fel, akik büszkék alkoholizáló mivoltukra. Persze mindez csak játék, s ezt sokan tudjuk is. Ám másoknak ez biztatás, sőt, felmentést ad, saját ivási szokásaikra.

Az alkoholizmusban az a félelmetes, hogy nem korlátozható. Nem lesznek betiltva a kocsmák, sem az italok, de még a reklámjaik se. Mint ahogy a dohányiparból, úgy az alkoholból is, horribilisan nagy bevételek mennek az állami kasszába. Ezért nem érdeke senkinek sem az, hogy komolyan vegyen bizonyos ezzel együtt párhuzamosan növekvő problémákat.

Hiába tudjuk tehát, hogy az alkoholizmus több családot és egyént tett tönkre, mint a drog. A sarki közérttől kezdve a trafikosig bezárólag mindenhol hozzá lehet jutni, és nem is túl magas áron. Persze mondhatjuk, hogy kismértékben az alkohol nem káros. Abban az esetben valóban nem, ha az ember tud mértéket tartani, nem küzd kisebbségi komplexussal, depresszióval, vagy érzelmei elnyomásával.

Megtévesztő módon, az alkohol, a fentebb sorolt problémákra gyógyírnak tűnik. Hiszen kivétel nélkül mindenki oldottabb lesz tőle és felszabadulnak ennek köszönhetően az addig megtapasztalt gátlások is. Az élet fintora, hogy ez aztán beindít egy önmagát generáló folyamatot. Ha valaki egyszer megtapasztalta önmaga „jobb, felszabadultabb” verzióját, az olyanná is akar minél többször válni.

Talán mondani se kell, hogy mindez a neveltetésbeli problémákból fakad. Hányan vannak szüleink, nagyszüleink, és ükapáink közt, akik azt adták át a következő generációnak, hogy az érzéseket nem tanácsos, sőt nem is kell kimutatni például. Az örökös elnyomás aztán deformált személyiséget hoz létre. S az, aki eleve hajlamos az agresszivitásra, az nemcsak érzelmi, hanem testi terrort is fog alkalmazni a nála gyengébbekkel.

Nem véletlen, hogy sokan alkoholos befolyásra válnak „erőssé”. Saját, régen megélt fájdalmaik, elnyomott énüket próbálják e kétségbeesett és másokra nagyon káros módon kifejezésre juttatni. Bár nem szokás beszélni róla, a családon belüli erőszak nagy részében is az alkohol központi tényező. Persze azt azért hozzá kell tenni, hogy aki „erősre issza magát”, abban alapvetően van erőszakosságra hajlamos attitűd. Mégis, pont azért, mert ez is egy ingoványos talaj a társadalomnak, erről sem szólunk. Pedig az alkohol gyerekek ezreinek életét tette és teszi tönkre ma is, anyjukkal és/vagy apjukkal együtt, mert közvetlen családtagjaik az alkohol bűvkörében éltek és élnek még mindig.

A segítség kérése egy alkoholista részéről nem mondhatni számottevőnek. Bár vannak, akik elismerik betegségüket, mégsem tesznek ellene semmit. Egyfajta pajzsként használják, arra, hogy miért kell velük szemben elnézőnek lenni. Ugyanígy viselkednek sok esetben azok is, akik ezt megélik mellettük. Nehéz olyanon segíteni, aki nem tud és/vagy nem akar, önmagával szembenézni. Az sem segít a helyzeten, hogy sokan a családtagok közül is tagadásban élnek. Mentegetik az alkoholistát nem csak maguk előtt, hanem a gyerekekkel szemben is. Ez pedig legalább annyira káros, a következő generációra, mint arra, aki már ebben él.

Mert mindaddig, amíg nem ismerjük el egy probléma létét, addig nincs esély, az ördögi körből való kiszállásra. Pedig nem ártana tisztába lenni azzal, hogy az alkoholizmus lehet örökletes, pláne egy ugyanolyan érzelmileg ingerszegény vagy éppen felfokozott családban felnövő gyereknek, mint annak apjánál vagy anyjánál. Az alkoholizmus betegség, s nem csupán az akaratgyengeségből áll. Az alkohol ugyanolyan veszélyes, mint minden más drog, csak egy kicsit lassabban teszi tönkre használóját, s annak családját…

Érzelmi intelligencia

ReasonstoBeefUpYourEmotionalIntelligence-520x245

Mi is az érzelmi intelligencia? Valami olyasmi, ami nem azonos az értelmi képességekkel. Sokkal inkább egy ember érzelmi érettségének kifejezője, amiből sokan hiányt szenvednek. Az arany középút, melyben sem lebecsülni, sem túlbecsülni nem szoktuk az érzéseket nagyon ritka jelenség. Egyikünk túl érzékeny, másikunk majdhogynem érzelmi analfabéta, vagyis alig vannak már az olyanok, akik tudják az érzelmeket a helyén kezelni.

Az érzelmi intelligencia egyik legfőbb ismérve pedig ezt is takarja. Aki fel, és kiismeri érzelmi reakciót, csak az tartja az életét igazán kézben. Persze ehhez egy jó nagy adag önismeret kell, amibe beletartozik jelen esetben az önkritika is. Mint ahogy a gondolatok kordában tartása, és az éberség is, mikor elszabadul egy negatív érzés. Minél jobban ismerjük, szeretjük és elfogadjuk magunkat érzelmeinkkel együtt, annál jobban vagyunk képesek erre másokkal szemben. Ebből kifolyólag csak az tud igazán együtt érző és megértő lenni embertársaival, aki saját magával is az. Mindannyinknak vannak rosszabb napjai, amikor a hullámok össze csapnak a fejünk felett. Ám aki egészséges érzelmi világgal rendelkezik, az az ilyen helyzeteken egy kis idő után tovább lendül, miután valahogyan feldolgozta, (jobb esetben el is fogadta és meg is értetette) fájdalma és szorongása okát.

Sajnos, a tapasztalat azt mutatja, hogy egyre kevesebben képesek erre a manőverre. Sokan ragadnak le és esnek mély depresszióba az alacsony vagy nagyon is magas érzelmi intelligenciájuk hatására. Az érzelmi analfabéta azért, mert a félelmen és a szorongáson kívül szinte semmilyen érzelmet nem ismer fel és ki sem tud fejezni, a hiperérzékeny személy azért, mert olyan radarrendszere van, amivel minden érzelmi ingert környezetéből felfog, megél és átérez. Mindkét esetben az egyén kint reked a társadalom peremén, az előbb említett okok miatt, mert a gondolatok és az érzelmek kapcsolatának felismerése nem jön létre. Nem meglepő módon, az ideális állapot a két szélsőség között van. Ott, ahol a gondolat és érzelem összefüggésének beazonosítása teret nyer. Persze ez korántsem egyszerű feladat, hiszen az érzelmeket megélni és tudni, hogy mit kellene éreznünk, nagyon nem ugyanaz. Nem véletlen, hogy e két szélsőségből egyre több ember kerül ki. Mert, ahogy megszokhattuk már, e fajta érzelemmentes vagy épp érzelem dús világ a gyermekkori tapasztalatokból, s ezáltal szüleink neveléséből vagy éppen nevelésüknek hiányából fakad.

Amit nem árt tudni, az az, hogy az érzelmi analfabetizmus, tanult dolog. A csecsemő sír, mikor valamire szüksége van, legyen szó ételről, tiszta pelenkáról, vagy éppen az anyja szerető öleléséről. Ha a kezdetekben ezen igényei nincsenek kielégítve a gyermeknek, s nem tapasztalja meg a szerető gondoskodást, megtanul érzéketlenül létezni. A szeretet és törődés hiánya végül, egy érzelemmentes embert nevel a túlélésre, ekképpen. Vele szemben a hiperérzékeny személy az esetek 20%-ban egy vele született idegi rendellenességben szenved. Ez felfokozottabb érzékelést jelent a nagy átlaghoz képest, mindenre, ami történik, mint abban az esetben is, mikor egy traumatikus esemény váltja ki ezt a képességet az egyében. Azáltal, hogy erőteljesen rá tud hangolódni mások frekvenciájára, a túlélési képességét igyekszik növelni. Ezért aztán elmondható mindkét szélsőségről, hogy viselkedésük, az életben maradásukat segíti.

Az, hogy hogyan vagyunk képesek az ilyen emberekkel bánni, már a saját érzelmi intelligenciánktól függ. Van, aki lehetőség szerint kerüli őket, vagy ha nem tudja, akkor igyekszik bagatellizálni a másik „szenvedéseit”. Pedig megértőnek, türelmesnek lenni és szeretettel fordulni egymás felé, nem kellene, hogy luxus legyen. Én úgy hiszem, pont az a luxus, hogy ha nem veszünk tudomást a tőlünk különbözőről, s elfordítjuk fejünket csak azért, mert olyannal találkozunk, amit nem értünk és/vagy nem ismerünk. Sokan vagyunk elfoglalva saját bajunkkal. Nem igazán akarjuk még a másik problémáit a nyakunkba. Pedig mikor másoknak segítünk, sokszor önmagunkon is segítünk egyúttal. Hiszen azért vagyunk itt, hogy megtanuljuk szeretni feltétel nélkül önmagunkat, ami egyenes út a többiekkel való szeretetteljes bánásmódhoz.

Új korszak hajnala

maxresdefault

Ismét megtörtént. Sokadik alkalommal, nőket támadtak meg. A sajtó attól hangos, hogy Észak-Afrikából és a Közel-Keletről érkező fiatalok egy ezerfős csoportba verődve Németországban, szilveszter éjjelén, nőket bántalmaztak. Egyre több megerőszakolásról jön híradás. Ma estére már Finnország és Svájc is jelezte, többségében menekültekből verbuválódott csoportok követtek el lopásokat és szexuális visszaéléseket. Úgy tűnik, 2016 mégsem indult olyan nyugodtan, mint ahogyan azt  január elsején gondoltuk még…

Valójában, egy új korszak hajnalára nyílt kapu aznap éjjel. Egy olyan félelmetes világkép kezd kirajzolódni előttünk, ahol fogalma sincs senkinek, hogyan lehetne még menteni a menthetőt. Merkel asszony valószínűleg már ezerszer megbánta, hogy meginvitálta országába a menekülteket. Védelmére szóljon, ő orvosokat, építészeket, értelmiségeiket várt, nem pedig bűnözőket. Hiába mondták neki annyian, hogy potenciális veszélyt hoz saját népe és egész Európa fejére, ő nem hitte. Vagy ami még rosszabb, egész egyszerűen nem számolt ezzel az eshetőséggel. Most már mindegy is, a baj megtörtént, s a nőknek újabban magatartásbeli szabályokat kell tanulniuk és még az is megtörténhet, hogy a végén burkába is kell burkolózniuk, hogy ne nézzék őket erkölcstelennek.

Norvégia, Svédország és Finnország után, Németországban is megjelentek hát a fiatal tesztoszteronbombák. Nekik köszönhetően egyre inkább világossá válik, hogy a menekülteknek nevezettek közt, sok a rossz szándékú, a bűnből élő és erőszakos viselkedésre hajlamos fiatal. Az olyan, aki nem új életet akar kezdeni, hanem saját életmódját, hitvallását és nézetét próbálja majd Európába átmenteni. Az olyan, aki nem tiszteli a nőket és azokat megbecsteleníti. Nem kell hozzá nagy ész, hogy rájöjjünk, ez bizony egy teljesen más jövőképre utal, mint amit próbáltak egyes politikusok nekünk bemesélni. Ők csak a valódi háborús menekültekről beszéltek (akik az áradat igen csekély részét képezik) akik beilleszkedni akarnak, állást vállalni és élni szép csendben, a többiekről, nem.

Pedig két tény mellett, most már nem lehet elmenni. A Párizsi terrorcselekményeknél is és a mostani Kölni esetnél is már Európában élők és alig néhány hete/hónapja érkezők dolgoztak össze. Az persze már világos volt az elejétől, hogy arab az arabra, kurd a kurdra rá fog találni. Hiszen sokan a megkérdezettek közül elmondták, hogy rokonokhoz, ismerősökhöz akarnak menni például Németországba is. Úgy tűnik, az egymásra találás gyorsan megtörtént. Hiszen azok, akik már egy ideje itt élnek Európába, segítő kezet nyújtottak a most érkezőknek. Persze a maguk módján, a saját hitvallásuk és értékrendjük szerint. Ki legális, ki illegális munkát ajánlott fel, lehetősége szerint. Mindezek mellett saját hitvallásukat és nézeteiket is folytatják. Keresztény, a keresztény hagyományokat, muszlim a muszlimot, kinek mi tetszik.

Ezzel nincs is baj, hisz ez vallásszabadság földje. A baj ott kezdődik, hogy megjelentek közöttük a szélsőségesek. Mindenki a magáét- szól a mondás, de nekik ez úgy tűnik, nem elég. Ők most Európára akarják hitüket, eszméiket ráerőltetni. Erről pedig óhatatlanul is, az ISIS egyik év végi üzenete juthat eszünkbe: “A vallásotokat eltiporjuk, nőiteket a magunkévá tesszük, s otthonaitokat meggyalázzuk”. Nem zárható ki, valóban, hogy az, ami történik most Európában egy igazán fondorlatos és összetett haditerv része. Nem elvetendő lehetőség az, hogy maga az ISIS szivárogtatta be ezeket az úgymond „menekülteket” a valódi menekültekkel. Azért, hogy egy olyan rémálmot hívjon elő Európában, amiből mindenki vesztesen kerül ki végül. Ahol minden menekültben végül potenciális bűnözőt, szexuális zaklatót látunk majd, s a feszültséget érzékelő szerencsétlenek végül tényleg ellenünk is fognak fordulni, még ha nem is voltak eredetileg ilyen szándékaik…

Felmerül tehát a kérdés, mit tehetünk, és hogyan éljük így tovább mindennapjainkat? Kezdjünk-e félni egy lehetséges terrortámadástól, vagy erőszaktól? Igaz, egyelőre Magyarország „biztonságban” van. Nincsenek menekültek az utcákon, a pályaudvarokon. Mégis, a veszély ettől még nem szűnt meg teljesen. Sokaknak élnek kint hozzátartozói külföldön (pl.: Németországban is szép számmal), úgy, hogy már mindenkinek van kit féltenie. Arról nem is beszélve, hogy kerítés ide vagy oda, Európában, már könnyen mozognak az emberek. Semmiből nem tart átruccanni akár ide, Magyarországra, vagy bármelyik másik, szomszédos országba se. Az erőszakos cselekmények az értelmetlen gyilkolás függetlenül, hogy milyen etnikumú illető követi el, mindenkit megrémít. Mert, hiába igyekszünk óvatosak lenni, a káoszban, a terrorizmusban, szexuális visszaélésekben, nincs logika. Olyan, mintha a 21.-ik századra nem hogy előre haladnánk, hanem még vissza is az időben. Ránk sütik a hitetlenség, a könnyűvérűség bélyegét, tehát, ha úgy döntenek „bűnhődnünk kell”, akkor elveszik az életünket és/vagy meggyaláznak bennünket.

Nem szép, s főként nem túl biztonságos jövőkép az, ahol félve megyünk ki az utcára. Ahol a nő potenciális kéjszerző tárgy, s ahol az életek feláldozhatóak. Úgy tűnik, az egyetlen, amit tehetünk most, az az, ha teljes szívvel élünk. Ha nem engedjük meg, hogy mások előítélete irántunk, vagy éppen a mi előítéleteink feléjük, gátoljanak személyiségünk vállalásában. Igenis, éljünk szenvedéllyel, úgy, ahogyan tetszik. Miért kellene nekünk a saját otthonunkba másokhoz alkalmazkodni? 

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!