Minden, ami a felszín alatt rejtőzik

Belső utazás- Öt lépés érzelmi sérüléseink gyógyulásáért

Inside_Body

A tudat nem tesz különbséget, múlt és jelen között. Csak érzékel, s egy-egy gondolat nyomán, beindít egy úgynevezett triggert bennünk, melynek hatására, azonosulunk mentálisan és érzelmileg egy régmúlt eseménnyel. Újra éljük, ugyanúgy, mint akkor. Érzelmi sebet aktiválva, befolyást gyakorolva jelenünkre úgy, hogy visszatükröződik cselekedeteinkben, mindaz, amivel hadakoztunk a múltban. Egy- egy érzelmi sérülés felettébb alattomosan bújik meg. Hétköznapi semmiségekben ölt testet, olyan helyzetekben, ahol a kelleténél hevesebben reagálunk valamire/valakire. Látszólag persze a jelen pillanatból leképezve. Hiszen nem vagyunk tudatában annak, hogy mindaz, ami elménkben játszódik, immár csak a múlt része. Nem kellene, hogy a jelenünket befolyásolja, ezzel palástolva a valódi problémát és etetve fájdalomtestünket.

Éppen ezért is olyan fontos, hogy meggyógyítsuk érzelmi sérülésünket. Elvégre, amíg elutasítjuk, elnyomjuk, letagadjuk őket, nem tudunk teljes életet élni. Mert hiába piszkáljuk egy-egy seb felszínét, ha nem mernünk lejjebb ásni. Addig, amíg rá nem lelünk a valódi sérülés gyökerére, addig esélyünk sincs a gyógyulsra. Ezért az első lépés az, hogy tudatosísuk majd megértsük az alap problémát. Ahhoz, hogy elkezdjünk dolgozni érzelmi sérüléseinkkel, fel kell ismerni, miért okoz valami/valaki frusztrációt, haragot, feszültséget, féltékenységet, fájdalmat nekünk. Legyen az bármennyire bagatell is, minden valószínűség szerint egy mélyebb sebből indul, éppen ezért, hogy eljussunk a valódi sérülés gyökeréig, először meg kell érteni, mi hívta elő belőlünk a negatív érzést.

Ha ezen túl vagyunk, tudunk felelősséget is vállalni magunkért az adott történésben. Belátva viselkedésünk, elfogadva szerepünket, abban, amivel érzelmi sebünk kinyílt újra, fontos lépés ehhez. Felvállalva érzelmi reakcióinkat, tudva, hogy felelősségünk van mindenben, amihez közünk van, lehetőséget teremt ahhoz, hogy feladjuk a sértett egót magunkban, ami pedig régi, berögzült viselkedésmódokkal való leszámolást is jelent. Érteni, hogy egy régi sebet dédelgettünk, lehetőség ahhoz, hogy megtegyük a következő lépést: Szembe nézni múltunkkal, úgy, hogy nem süllyedünk el benne. A legtöbben azt hiszem, itt hasalunk el. Mert amikor beránt bennünket egy emlék a múlt örvényébe, akkor a tudatunk és vele racionalitásunk, elveszik.

Pedig csak ennek a lépésnek nyomán léphetünk át a negyedik szintre. Oda, ahol már tudatosan tapasztaljuk meg érzelmi és mentális reakcióinkat, de csak szigórúan külső szemlélőként. Ugyanis ha erre képesek vagyunk, akkor könnyen fel fogjuk ismerni érzelmi sérülésünk gyökerét is. A kiváltó ok ismeretében aztán már éber tudattal térhetünk vissza a jelenbe, azzal a jóleső érzéssel, hogy ismerjük a miértekre a valódi válaszokat is. Azáltal, hogy megfigyelve és ítélkezés nélkül megértjük milyen mintákat hozott létre elménkben egy-egy érzelmi sérülés elkezdődhet a felépülés. Kiismervén egy-egy érzelmi sérülés mechanizmusát, egyre jobban megértjük magunkat is. Egy-egy triggerhez tudatunk vészjelzőt biggyeszt. Mely abban a pillanatban, amikor reaktiválódik egy trigger, riaszt, hogy ne léphessünk fájdalomtestünkbe.

Amikor a tudatunk visszafordul a múltba, szinte biztosra vehetjük, hogy mentális és érzelmi egészségünk károsodott. Egónk dominál, valódi énünket elnyomva. Hiszen minél kevesebb tér marad meg a valódi énünk kifejezésének, annál messzebb vagyunk a gyógyulástól. Ez pedig beszűkült tudatot eredményez, szemben a nyitott elmével, vagyis az egónknak egyre nagyobb a hatalma felettünk. Érzelmi sérüléseink meggyógyításával azonban, lehetőségünk nyílik egy minőségi élet kialakítására. A megértésen, felelősség vállaláson, a múlt szembe nézésén, a tapasztaláson és a felépülésen keresztül begyógyítjuk, s eltüntetjük a sérüléseket, amik eddig korlátoztak bennünket. Persze éber tudattal, elemző, és empatikus magatartással! Megtapasztalva, kiismerve gondolati és érzelmi mintáinkat, azért, hogy megszülethessen egy érzelmileg és mentálisan egészséges ember, a holnap számára.

Mosolyogj, hiszen szép vagy!

05144fadb7667c2876e458e632e37a1e4565-wm

Nemrégiben egy video járta körbe az internetet. Embereket szólítottak meg az utcán, hogy elmondják nekik, hogy milyen gyönyörűek. Az összes mogorva arc felvidult. S a váratlan elismeréstől mosolyra fakadó arcok, valóban megszépültek.

A kisfilm két szempontból is elgondolkodtató. Egyrészt azzal kapcsolatosan, hogy mennyire nagy befolyást gyakorol ránk, akár egy vadidegen ember véleménye is, másrészt arról is árulkodó mindez, hogy mekkora szükség van önmagunk olyannak való elfogadására, amilyenek vagyunk. Egyediségünk, egyéniségünk, testünk, arcunk elfogadásának vetületében mind mosolygósabbak és általa (még) szebbek lehetnénk. Ami azért is lenne jó, mert éppen elég nagy gondok vannak e nélkül is a világban, s ha hajlamosak vagyunk rágódni, belekomorodni dolgokba, akkor az önelfogadás által eltudnánk azt is fogadni, ami körülöttünk zajlik.

A videón egyértelműen látható volt az, hogy minden megszólított ember rendkívül mogorva ábrázattal fordult oda a kamerához. Az egy dolog, hogy sokan nem szeretik a piackutatókat és tévéseket, de ezekről az emberekről szó szerint az rítt le, hogy felhők gyűlnek felettük. Békétlenségük arcukra volt írva. Ami szerencsére egy időre biztosan el is vonult, ahogy a váratlan elismerés kizökkentette őket, negatív világukból. Kicsit rémisztő belegondolni abba, hányan vannak/vagyunk, akik elég komoly önértékelési zavarokkal küzdenek. S itt nem a tipikusnak mondható „hájas/csúnya/buta vagyok” hisztire gondolok, hanem a valódi problémákkal hadakozókra.

Az olyanokra, akiket érzelmileg és vagy tettlegesen bántalmaztak gyerekkorukban. Akik elhitték, hogy kevesebbek, mint mások, s ettől felnőtt korukra sem tudtak elvonatkoztatni. Ráadásul a szépségcentralizált világkép, melyet a nagy Photoshop isten is elősegített, se sokat javít helyzetükön. Sem az, hogy a médiának köszönhetően skatulyák lettek felállítva (konfekcióméret, mellbőség, hajhossz, stb. alapján) arról, hogy mit jelent ma szépnek lenni. Sajnos a tucat lányok/fiúk tömeges jelenléte a hű bizonyíték arra, mennyien bedőltek ennek. Hogy milyen befolyásolhatóak vagyunk arról, mit látunk abból, ami a tükörben megjelenik előttünk.

A kisfilmre visszatérve egy igen fontos üzentet tartalmaz. Nevezetesen arról, hogy az öröm, a pozitivitás önmagunkkal szemben, mennyit számít abban, hogy hogyan érezzük magunkat a bőrünkben. Ami persze csak őszinte, szívből jövő önelfogadásból származhat. S egyetlen mondatból, amit időnként nem árt elmondani a tükörbe pillantva magunknak: – Szép vagyok, úgy ahogy vagyok. S egy mosollyal körbe is öleljük ezt a kijelentést. Ezzel megadva magunknak azt az elismerést, amit ha minden nap gyakorlunk, akkor elősegítjük önszeretetünk gyakorlását is.

Van, akinek ebben a legtöbbet egy egész éves „tükörterápia” segít. Esetünkben ez abból áll, hogy naponta negyed órát áll/ül a tükör előtt, a delikvens hogy szemügyre vegye magát. Na, nem becsmérlő szándékkal, hanem pontosan azért, hogy önmagában meglássa a szépet, ezzel átadva a helyet az elfogadásból fakadó önmegbékélésnek. Reálisan persze, nem légvárakból építkezve. Úgy, hogy hajlandók vagyunk elismerni a narancsbőrt és a szarkalábakat is, amiket terhesség alatt, helytelen táplálkozással, vagy csak szimplán az idő előrehaladásával szereztünk be magunknak.

Mosolyogva nézve a tükörbe. Szeretve magunkat minden külső jellegzetességünkkel együtt. Azt is elfogadva, hogy nem vagyunk tökéletesek. Azt is belátva, hogy pont tökéletlenségünk az, ami miatt szépek vagyunk, úgy, ahogy vagyunk. Leginkább persze mosollyal arcunkon. Azért, hogy egyszer mi tudjunk oda menni valakihez, s azt mondhassuk neki, gyönyörű vagy, úgy ahogy vagy.

A szeretetkoldus

4d424b9b586d1e66538528a74e9d0dad

Egy fiatal lány kuporog a földön. Ruhája márkás, arcán egy kiló festék. Szemében fájdalom, kezén aranylánc. Ő a szeretet koldusa, aki egy ideje már nem találja önmagát.

Aki nem szereti magát, az mindig máshonnan vár megerősítést. Szerethetőségének bizonyítékát testileg és lelkileg másoktól reméli. Egy idő után az sem baj, ha belerúgnak. Egy idő után, már ő provokálja ki, hogy megszégyenítsék. Mert bár vágyja a figyelmet, a törődést, de úgy véli, mindezt nem érdemli, ezért bármit eltűr, hogy érezze, még él.

Sokaknak vannak különös elképzelései arról, hogy mitől/kitől lesznek szerethetők. Olyan nekik a szeretet, mint a Szent Grál, ami után egész életükbe kutatnak. Ám hiába igyekszenek azt megtalálni, nem járnak sikerrel. S minél kétségbe esettebbek, annál messzebb kerülnek tőle. Közülük néhányan vakságban is szenvednek. Először nem akarnak, aztán már tényleg nem látnak semmit sem. Saját igazságukon kívül számukra nincsen világ. Ezért minden más előtt becsukják szemüket, ami önmaguk szeretete felé fordíthatná.

Az, aki nincs tisztában önmagával, könnyen esik ugyanolyan ember csapdájába, mint amilyen ő. Bár látszólag megtalálja azt, amit keres, de hosszabb távon kiderül, hogy csak egy pohárra valót kapott, abból, ami után oly sok éven át kutatott. Mire feleszmél, már el is veszti újra a Szent Grált, hisz a hit arról, hogy révbe ért, a másik távozásával, semmivé foszlik.

Az illúziókból táplálkozó szeretet, sosem valódi. Aki másoktól teszi függővé saját szerethetőségét, mindig pórul fog járni. Jajveszékelhet, ám mikor testét/lelkét eleget használták, kidobják a kukába. S utána még nyomorultabban érzi magát, mint korábban. Sajnos, akad, aki még ezek után sem hajlandó belátni, hogy azt kapta, ami járt. Nem ébred rá, hogy ő az, aki rendszeresen megalázza saját magát.

Éhezőként bármilyen apró morzsával beéri. S persze ezzel éhsége nem is csillapodik. Mindig csak mások tükrében „szereti” önmagát. S nem látja, hogy, szeretettankja csak annyira telik meg így, amennyire a másik éppen megengedi neki. Nem ismeri fel azt sem, hogy a szeretet lelkében, minden egyes önmegtagadásával egyre kevésbé pislákol. Az állandó megfelelni vágyás felemészti lelkét, s tudata is csak arra összpontosul, mit ad neki a másik.

Szenvedélyévé válik, megszerettetni önmagát. Mert hiszi, hogy a szeretet megér annyit, hogy testét, lelkét megtiporják. S mert nem hallja meg szíve sikolyait, hatalmas árat fizet. Egy idő után összetörik, s boldogtalansága arcára vetül. Szeme már csak fakó, szíve csalódásokkal teli. S a végső csapást megkapja szeretetétért folyatatott csatájában is. Eltöri a gerincét, s nem tud többé állni. A morzsák csak arra elegek, hogy a földön másszon. Önmaga árnyéka marad meg belőle. S a koszos utcán fekvő test, aki arra vár, hogy szeressék végre.

A belső béke

belső béke

A belső béke, egy igazán felemelő állapot. Egy olyan életminőséget jelképez, melyben a gondolataink és érzéseink tiszták, és ahol, bármikor képesek vagyunk lecsendesíteni elménket, amikor csak akarjuk. Az agyalás, a gondok görgetése fejben már csak halvány emlékképekként bukkannak fel tudatunk mélyéről. S akkor is csak azért, hogy emlékeztessenek rá, hogy a belső béke sokkal fontosabb az egónál, hisz a lélekhez kapcsolódik.

Úgy tartják a gnosztikus tanítók, hogy a lélek, a szívben lakozik. A tiszta szeretet forrását igényli, ezért az egoista vágyképek csak bepiszkolják jóságát. A kisgyermekek, akik közénk születnek, még életük első két évében tudják ezt ösztönösen. Hisz emlékeznek még a szeretet burkára, mely az anyaméhben öltött testet, megfoganásuk pillanatától. Vannak babák, akik az első két évben mindig mosolyognak. Talán, mert csak a feléjük sugárzó szeretetet érzékelik és fogják fel a családjuktól és az emberektől, akikkel találkoznak. Aztán, ahogy érni kezdik őket a különböző ingerek, már nem mosolyognak annyit. Azért, mert rájönnek, a szereteten kívül, létezik más is…

A belső béke, azt az állapotot hivatott visszaadni, ahol még csak a szeretetet tudtuk érzékelni. Azt az egyetlen és legfontosabb dolgot a világon, ami hegyeket képes megmozgatni. Ehhez pedig a meditálás kitűnő táptalajt biztosít, hogy lehámozva magunkról az ego rétegeit megtapasztaljuk a szeretetet. Aktívan vagy passzívan, kinek mi a jobb. Aktívan végzett meditáció a szabad levegőn végzett testmozgás, mely a természet ölén, növények és az állatok között történik. Esetleg egy kis erdő mentén, vagy a vízparton. Egy olyan helyszínen, ahol egy kicsit a természettel eggyé válhatunk. Én például futás közben szoktam meditálni. Egy óra a szabadban, s elmém tiszta.

Kocogva, sprintelve, jó és rossz időben, tudatosan figyelve a mozgásra, a vér áralmására testemben, vagy éppen a madarak hangjára. Így hagyom, hogy elmém lecsendesüljön, s a belső békém a felszínre törjön. Persze ehhez nem feltétlen kell futni, éppen elég sétálni vagy kerékpározni is. Aki a passzívabb módokat részesíti előnyben annak is számtalan mód létezik. Például lazítani este egy kellemes fürdővel, vagy relaxáló zenét hallgatni. A belső békét rengetegféle módon elő tudjuk csalogatni. Csak ismerjük fel, mi az, ami képes elménket kikapcsolni. A jutalom érte nem marad el, ezért érdemes néhány módszert kipróbálni!  A lényeg, hogy engedjük elménk kiürülni, átadva helyét az akkor és mostnak.

Érzékelve, megélve a jelent pillanatot, de nem ítélve, nem leragadva „csak” benne lenni a történésekben. Úgy, hogy egy az egyben befogadjuk, majd tova is eresszük, mindazt, amivel/akivel utunk során találkozunk. Úgy, hogy közben hagyjuk magunkat sodortatni mindennel, ami csak szemünk elé tárul. A meditációnak megvan az a különös képessége, hogy bár elérjük vele, az „üres elme” állapotát, mégis időről-időre egy-egy gondolat fúr be a légüres térbe. Ilyenkor legyen az jó vagy rossz gondolat, érzékeljük, majd eresszük is szélnek (ha jó, akkor majd később úgy is visszatér, ha meg nem, akkor hadd menjen).

Igyekezzünk minden egyes nap gyakorolni ezt az állapotot. Először valószínűleg csak rövid időre sikerül, de két-három hét után rutinná válik, és egyre tovább leszünk rá képesek. Amikor már fél óránál járunk, akkor már a belső béke állapotában, olyan közel kerülünk magunkhoz, amire előtte nem volt példa. Mert rátalálunk belső szeretetünk forrására is vele, egyúttal. A tiszta elme és lélek állapotában terveink, álmaink, teendőink, új szemszögeket hoznak a felszínre. A meditációban felbukkanó pozitív gondolataink, melyek miután eleresztettük, majd később újra felbukkannak, új lehetőségeket tárnak fel a fejlődésre. Egy jobb, egy igazabb, minőségi életet hozva el nekünk. Az önszeretetünk forrásából táplálkozó belső béke segítségével.

A világ legszebb kislánya

1_Leila_Sunflower_Princess_475

Kristina Pimenova 10 éves korára a világ legszebb kislánya titulásával lett „megbélyegezve”. Ő egy orosz, viszonylag híres szülőkkel rendelkező gyermek, akinek pályája az anyja róla kirakott Instagram fotóival kezdődött. Szépsége nem maradt sokáig észrevétlen. Így mára az LA Models és a New York Models modellügynökségekkel is szerződést kötött. Nem sokkal később fel is tűnt az olyan neves márkáknál, mint az Armani Kids és a Roberto Cavalli Junior. Kérdés, hogy milyen felnőtt válik belőle, ekkora felhajtással, maga körül?

A kislány tagadhatatlanul szép. Csak az a baj, hogy némely fotókon kezdi elveszíteni a gyermeki lét nyomait arcáról. Elvégre a szerződések aláírásával munkává vált számára az, hogy szépségével és tehetségével, az embereket újra és újra elkápráztassa. Ez pedig egy ekkora gyereknél, önértékelését nagyon rossz felé is viheti még el.

Az anyja, nyílván nem számított ekkora felhajtásra gyermeke körül. Vagy, ha mégis, akkor lányán keresztül akarhat valamit megvalósítani abból, ami neki nem sikerült. Árulkodik erről Oroszországban híres futballista férje is. Kérdés, hogy mindez a gyerekre milyen hatást gyakorol.

Nem nehéz párhuzamot vonni a gyermekszépségversenyeken részt vevő kislányok anyukái és Kristina anyja közt. „Az én gyerekem a legszebb” szemlélet, ezekben a nőkben egészen máként értelmezett dolog, mint a többi anyában. A szépség megszállott üldözése és az egyre jobb és jobb teljesítményre hajszolásával, kárt okoznak a gyermekekben.

Ezért, páran, a kislányok közül nagyon nehéz életnek néznek így elébe. A hiúság régóta okoz problémát az emberekben. Rengeteg szülő igyekszik megvalósítani önmagát, gyermekeivel. Elvégre, gyermekeink belőlünk származnak. Test a testből, kik hordoznak személyiségi és külső jegyeket is, abból, ami, mi magunk vagyunk.

Ez a tény, persze nem kellene, hogy feljogosítson arra bárkit is, hogy a gyermekén keresztül élje ki magát. Pláne nem úgy, hogy saját rossz énképe kompenzálásaként a gyermekére vetíti a szépség iránti olthatatlan vágyát. Akkor sem, ha az a gyerek, tényleg szebb, mint az átlag. Akkor sem, ha a kislánynak egy ideig, tényleg ugyanaz az álma, mint anyjának.

Természetesen egy gyermek vágya, nem véletlen keresztezi egy pontig anyja/apja álmát. Hiszen a kisgyereknek Istenek ők, akikre ezáltal nem kis felelősség is hárul. Olykor-olykor elvinni egy szépségversenyre a gyereket, azzal, hogy ez csak játék, és mert, azt ő akarja, nem baj. De fontos, hogy tisztázzuk a gyermekkel, hogy a szépség nem minden, sőt, a többi adottsághoz képest, nem olyan nagy a jelentősége.

Persze ezzel érvelni Kristinánál nem túl hiteles jelen pillanatban. Ő a szépsége miatt olyan magasságokba ugrik per pillanat, ahonnan egy jó darabig valószínűleg semmi nem fogja letaszítani. Legalábbis két-három évig biztosan nem. Addig, amíg nem jön egy még jobb, egy még szebb, és ő hirtelen egy kicsit hátrébb lesz tolva az új szépségek érkezésével.

A modell és média ipar, pont két olyan üzletág, amik folyamatosan felmagasztalnak embereket ilyen-olyan célzattal. Azért, hogy aztán később megrágják és ki is köpjék egykori pártfogoltjaikat. Igaz, aztán újra és újra fel is emelik őket, de csak azért, hogy még egy bőrt le tudjanak húzni róluk, a nyilvánosság előtt.

Ha valaki, mint Kristina ilyen hamar kerül egy ilyen üzletágba, annak nagyon erős háttér országgal kell rendelkeznie, hogy fel tudja dolgozni a történteket. Azt is, hogy híres, azt is, hogy imádják, azt is, ha gyűlölik, és azt is, ha ne adj Isten, beteg emberek is megtalálják.

A világ legszebb kislánya titulussal egy igen komoly elvárást is kapott ajándékba. Nevezetesen azt, hogy mindig nagyon szépnek, és egyre jobbnak és jobbnak kell lennie innentől fogva. Nyílván ez az oka annak is, hogy mára készültek róla olyan fotók is, amik inkább egy 16-17 éves körüli lány arcát adják vissza. Nem egy gyermekét, hanem egy olyan tiniét, akinek fel kell nőnie, nagyon gyorsan.

Sok kislány irigykedik rá azok közül, akik ismerik történetét. A világ legszebb lánya cím, mindenkinek nagyon jól hangzik, pont nekik ne lenne így? Pláne úgy, hogy nem járt szépségversenyeken, hanem „csak” felfedezték őt. Kitűnt azzal, amit mi különleges szépségnek nevezünk. Reméljük nagyon jó élete lesz. S hamar rájön arra is, hogy a szépség nem minden. A modellkedés mellett kitűz más célokat is magának. S nem roppan össze, ha majd letaszítják jelenlegi trónjáról.

Élj következetesen!

68a8a7a38304a82b7852b87452f984eeKövetkezesen élni. Mit is jelent ez pontosan? Főként ma, mikor annyira igyekszünk tudatosan viselkedni, minden helyzetben.

A carpe diem, a most pillanatának intenzív megtapasztalása, a múlt konfliktusainak feldolgozása, a nemi szerepeink megélése, az álmok megvalósítása, és összességében önmagunk felfedezése, mind lehet erre válasz. Bár az is igaz, hogy a következetesség egy racionális fogalom, éppen ezért azt gondolhatnánk, hogy csak materiális síkon ölthet is testet. Mindazonáltal ha hozzávesszük azt a lehetőséget, hogy következetesen érzelmileg és racionálisan is élhetünk, (akképpen, hogy folyamatosan figyeljük, gondozzuk gondolati és érzelmi világunk,) már egy egész más képletre is mutathat mindez.

Szóval, úgy tűnik a következetes élet racionális és érzelmi felelősségvállalást jelent. A kérdés csak az, hogy tudjuk-e, hogyan élhetünk következetes életet e kettő szempont tükrében?

A következetes élet az önmagunkkal való szembenézéssel kezdődik. Azzal, hogy kimondjunk magunkról őszintén, esetenként nem kellemes dolgokat. Azáltal jöhet ez létre, hogy hajlandóak vagyunk elismerni saját felelősségünket egy-egy történet kialakulásában. S ha kell, merünk használni olyan kifejezéseket magunkra, amiket ha mások mondanának ránk, sértőnek találnánk. Felnőtt emberekként csak így kezdhetünk el élni. S csak ennek teljesítésével lehet utunkon tovább haladni.

Második körben számba kell venni régi és új vágyainkat. Mik teljesültek, mik nem, s akarjuk-e, hogy ami eddig nem valósult meg, az az elkövetkezendőkben elindulhasson egy fejlődés irányába. Kérdezzük meg magunktól: Mindent megteszek azért, hogy olyan életem legyen, mint, amit szeretnék? Veszem a fáradságot, teszek annyi energiát a törekvéseimbe, amivel egy-egy nap után elégedetten dőlök hátra? Az őszinte válaszok lehetnek itt mérvadók. Azok fognak előrevinni, amikben belátjuk, valójában hol is tartunk.

Minél tisztábban látjuk, kik vagyunk, és mire vagyunk képesek, annál inkább fogjuk magunkat elfogadni. S minél inkább belátjuk gyengeségünket, amiken aztán javítunk is tevőlegesen, annál jobban fogunk megbékélni is. Megértjük majd, hogy nem lehet mindig nyerni. Megértjük, hogy az élet tőlünk függetlenül is megy, akkor is, ha mi nem akarunk részt venni benne. Válaszaink lesznek.

Persze kérdéseink is. Arról, hogy milyen irányba tartunk, megfelelő döntéseket hozunk e, s hogy megéljük-e azt, akik vagyunk. Prioritást állítunk fel. Ha ismerjük magunkat, tudni fogjuk, melyik az a terület életünkben, ami számunkra kiemelt jelentőséggel bír. Ezért aztán értelemszerűen első körbe abba a területbe fektetjük a legtöbb energiát is.

Aki elég időt szán önmaga feltérképezésére, tudni fogja, hogy mire képes. Mert ismeri majd korlátait, és ahol lehetséges, felszámolja azokat. Belátja, mikor erején felül akar valamit létrehozni, ugyanakkor a siker érdekében hajlandó arra több időt, energiát áldozni. Felismeri, hogy olykor az időzítés az, amivel baj van. Nem magával a céllal, hanem a hogyannal és a mikorral.

Egy nagyobb terv megvalósításához terveket készít. Ha más hogy nem is, de fejben mindenképpen. Következesen látja mi az első lépés, s a skicc mely fejében él, elkezd megvalósulni. Persze olykor a sorrenden változtatni kell. Hiszen minden változásban van örökké, így az igényeink is. Félbehagyni azért nem szabad dolgokat. Fontos a kitartás és a következetes munka.

Miután beláttuk, amit kellett, kezdhetünk cselekedni. Tenni a dolgunkat, beleadni apait-anyait. Mikor ez első eredmények megjönnek, s tudjuk biztosan, hogy azok jól megérdemelt munkánk jutalmai, végre becsülni fogjuk azt, akik vagyunk. Valós eredményekből építünk fel, valódi önbizalmat magunknak, amivel ha jól tesszük a dolgunk, építkezhetünk a továbbiakban.

A következetes élet mindenkinek mást jelent. Ki racionális terveket ért alatta, míg más szívügyeket. Mindenkinek más a prioritási listája. Ám a közös ugyanakkor az, hogy elégedetten szeretnénk élni és kihasználni lehetőségeinket, legyen bármiről is szó. Egy próbát mindenképpen megér. Csak ne sajnáljuk rá az időt és az energiát.

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!