Minden, ami a felszín alatt rejtőzik

Barbár Világ- A (szex)rabszolgaság intézménye

0509humantrafficking

Bár azt gondolnánk, hogy a huszonegyedik század második évtizedének közepére eljutott oda az emberiség, hogy egy felvilágosult, modern társadalmat tudjon működtetni, ez koránt sincs így. Sajnos, még mindig léteznek olyan országok, ahol olyan ősi tradíciók vannak életben tartva, melyekkel gyerekeket és nőket veszélyeztetnek. Mióta az Iszlám Államot képviselő fanatikusokról kiderült, hogy szexrabszolgákat tartanak, felzúdult a világ. Pedig nincsenek egyedül ennek a szörnyű szokásnak a képviselői között.

Nepál például egy paradicsomi környezet, ahova turisták ezrei látogatnak el minden évben. Amiről viszont nem tudnak sokan, az az, hogy van egy másik oldala is ennek a mesés országnak, ami felett inkább szemet hunynak az emberek. Nepálban a kiskorú lányok 60%-át kiházasítják 12 éves korukig. Ezzel kitéve a gyermekeket szexuális és fizikai erőszaknak, veszélyeztetett terhességnek, rabszolgamunkának és prostitúciónak. Tanulni őket nem engedik miután megházasodtak, sokszor válnak férjük rabszolgájává, ami jelen esetben, a ketrecbe zárástól kezdve a bordélyházakba való eladásig bármit jelenthet. A HIV fertőzöttek aránya nagyon magas, ezért különböző humanitárius szervezetek igyekszenek felvilágosításokat tartani az iskolákban, illetve igyekeznek meggyőzni a szülőket, hogy a gyerekeknek ahhoz, hogy valóban jobb életük legyen, fontos, hogy tanuljanak. Érdekesség, hogy 2015-ben megválasztották az első női miniszterelnököt Nepálban, aki be is tiltotta a gyermekházasságot és 18 év kor alatt bűntetetendőnek nyilvánította, de ennek hatása még nem érződik az eldugottabb közösségekben és falvakban.

Másik ilyen ország Tanzánia, mely ugyan a leggyorsabban fejlődő dél-afrikai országok egyike, mégis, a lakosság nagyobb része mélyszegénységben él. Ennek folyománya az elemi iskolázottság hiánya (főként a lányoknál), akiket számtalan esetben ki is házasítanak kamaszkoruk előtt. Sajnos ennek a tradíciónak, olyan mélyen van a gyökere, hogy mire a fiatal feleségek/anyák 30 százaléka eléri a 19 éves kort, elfogadhatónak találják a nemi erőszakot, bántalmazást férjüktől és más férfiaktól. Ezért is lehetséges, hogy a gyerekek 75 százaléka HIV fertőzött ebben az országban, ami további problémákat vetít előre.

A Közel-Keleti régiókban sem új keletű dolog, hogy a nőknek, sokkal kevesebb joguk van bármihez is, mint a férfiaknak. A különböző vallási kultúrával megáldott országok, mint például Pakisztán is, éppen ezért rengeteg tabut foglal magában a szexualitással kapcsolatban. Nem elég, hogy szinte az összes Közel-Keleti országban tilos a nemi élet házasság előtt, de még a lakosság 63%-a 25 év alatti is, mely 100 millió fiatalt foglal magában, csak Pakisztánban. Nem kapnak információt a biztonságos szexről és olyan dolgokat tesznek, melyek a szexuális aberráció felé mutató tendencia növekedését hozza. Így lehetséges, hogy az IS képes fiatalok ezreit bevonni háborújába, mert a frusztrált fiatalokat a Koránra hivatkozva bátorítja a nemi erőszakra, mellyel „Allahhoz, még közelebb jutnak”.

Ha pedig az Iszlámról van szó, nem árt megjegyezni, hogy a szexrabszolgaság intézménye sem 21. századi találmány. Sokkal inkább vezethető vissza a régmúlt időkbe, ahol főként a más vallási felekezetből származó gyereklányok, szüzek, és fiatal nők elrablása után, a férfiak jogot gyakorolhattak felettük. A nőket tárgyként és kéjeszközként használták, akkor is és most is. Annyi különbséggel, hogy ma állítólag már számítógépes adatbázisból, brosúrából választhatják ki a férfiak leendő rabszolgáikat. (Modern megoldások egy barbár szokás folytatásához.)

Rémisztő belegondolni, hogy a világ fele, még mindig olyan ősi tradíciókat tart életben, melyekkel az alapvető emberi jogokat sértik. S nem csak, hogy sértik, hanem sárba is tiporják. A gyerekek és nők ekkora szintű semmibe vétele és már-már állati szintre rangsorolása, hatalmas probléma. Nagyobb, mint amit mi, itt Európában valóban át tudnánk (szeretnénk) érezni. Bár számtalan humanitárius szervezet igyekszik munkálkodni ezekben a régiókban, egyelőre kevés sikerrel járnak. Főleg az olyan országokban, ahol a nyugati kultúrával szemben alapvető ellenállás tapasztalható.

Öröm az ürömben, hogy azért részeredmények vannak. Főként, ahol a szervezetek mögött olyan közszeretetnek örvendő emberek is vannak, mint Doutzen Krous vagy Angelina Jolie. Ők arra jók, hogy nagyobb közösségeket állítsanak az ügyük mellé. Felhasználva hírnevüket, befolyásukat, iskolákat, kórházakat, szexuális felvilágosításokat szerveznek ezeken a helyeken, s még több embert vesznek rá, hogy valódi, fontos ügyek mellé álljanak a pénzükkel.

Remélhetőleg idővel célt érnek törekvéseik. Az nem lehet, hogy a 21. században még mindig gyerekek ezrei legyenek életveszélynek kitéve! Mindenkinek joga van a normális élethez! Nem engedhetjük, hogy emberek, ennyire megtorlás nélkül élhessék ki aberrált vágyaikat, mellyel aztán gyermekeket és fiatal nőket tesznek tönkre! Persze mi kicsiny pontok vagyunk ahhoz, hogy tudjunk segíteni. De talán nem ártana elgondolkodni azon, hogy valójában mennyire szerencsések vagyunk azzal, hogy ide születtünk, és mennyire fontos lenne a szabadságunkat megtartani…

 

Tabu: A halál

elmúlás

Fel lehet készülni az elmúlásra? – Nem hiszem. Amikor szeretteink távoznak, az egy felfoghatatlan fájdalom része, mely kicsiny hazánkban még ráadásul tabunak is minősül.

Természetesen nem magára a gyászra gondolok. Sokkal inkább magára a halálra, mert nem emlékszem rá, hogy bárki is ejtett volna a környezetemből erről valaha is pár szót. A legtöbb, amit lehet hallani róla az az, hogy el kell fogadni, hogy egyszer mind elmegyünk. S hogy egy év után le kell tenni a fekete ruhát, s nem illik tovább búskomornak lennünk.

A születés mindig egy ünnep. A halál sohasem az. Nincs ezzel baj, csak ne lenne olyan érzésünk vele, mintha még ráadásul valami szitokszót mondanánk ki olyankor, amikor erről akarunk beszélni. Akkora blokkok vannak ezzel a témával kapcsolatban bennünk, hogy az az, ami igazán félelmetes. Nem a halál, hanem az, hogy úgy tűnik maga ez az egész kimondhatatlan. Úgy tűnik, rettegünk az elmúlástól. Úgy tűnik, ezt a tényt feldolgozni, senkinek sem könnyű.

Személy szerint én egy temetővel szemben nőttem fel. Minden évben, halottak napján, mamámmal együtt figyeltük az ablakból, mennyi mécses ég sötétedés után. Ez egy fajta rituálévá vált számunkra az évek alatt. Valami bensőséges dologgá, amikor nem beszéltünk, csak figyeltük, ahogyan megannyi lélek lángja egy éjszakára felvillan. Ennek ellenére mi ketten sosem beszéltünk magáról az elmúlásról. Pedig a témát számtalanszor felvetettem neki is és anyámnak is, de egyiktől sem kaptam választ.

Ráadásul anyám teljesen meg is rémült, hogy miért foglalkozok annyit a halállal. Nem értette, hogy egy gyerek miért erre, annyira kíváncsi és, hogy a megismerésen keresztül szeretné azt elfogadni. Sajnos egyre ingerültebbé vált, mert olyat kérdeztem, amivel sem ő (sem más a környezetemből) nem tudott szembenézni. Egy idő után már nem kérdeztem. Éjjelente pánikrohamok jöttek rám, mert annyira féltem attól, hogy mi lesz, ha nem leszek.

Később, amikor kicsit nagyobb lettem, a temetőn keresztül átsétálva jártam iskolába. Gyalogoltam a sírok közt, nézegettem a képeket, s próbáltam elképzelni milyen életük lehetett az embereknek. Hamar felismertem, hogy némelyeknek arcára volt írva milyen életet élt. Vonásaikban a szenvtelenség, az öröm, a fájdalom tükröződött vissza. A magam módján próbáltam konfrontálódni az elmúlással. Később persze megértettem, hogy ez nem teljesen sikerült.

Egy idő után, mikor nem kapunk választ az adott kérdéseinkre, akkor elhallgatunk. Valahogy a zavart félelem annyira lefojtja bennünk az értést és elfogadást, hogy aztán végül mi sem foglalkozunk vele többet. Mindaddig, amíg el nem távozik egy ismerős, egy barát, vagy családtagjaink valamelyike. Mert abban a pillanatban, hogy személyes tragédiát élünk meg, már a kérdéseket nem lehet lesöpörni az asztalról.

A szeretetett emberektől való elválás, mindig nehéz. Főként, ha nem saját jó szántunkból tettük, hanem azért, mert az életből ennyi járt neki. Elfogadni, hogy elment, majd búcsút venni tőle, fájdalmas. Mikor már nem vagyunk kíváncsiak a miértekre, csak tudomásul vettük a tényt, akkor is ott marad a szeretett személy hiányából fakadó fájdalom, ami megkeseríti egy ideig napjainkat. Azt, akit igazán szerettünk sohasem fogjuk kevésbé hiányolni.

Fogunk majd másokat szeretni, leszünk újra jól, de azt, aki szívünknek oly kedves volt, soha senki és semmi sem fogja pótolni. Nem hiszem, hogy az emberek helyettesíthetők. Talán felületi síkon igen, pótlékként, találhatunk hasonlót, vagy rá emlékeztetőt, de mivel mind egyediek vagyunk, teljesen senki sem töltheti ki azt az űrt, amit a szeretett személy maga után hagyott. Persze az emléke soha nem hagy már el bennünket.

De csak érzéseket, illatokat, hangokat hívhatunk elő annak nyomán, aki szeretetvárunkba bebocsátást nyert. Amikor már túl vagyunk a haragon, az elfogadáson, a gyászon, már csak a hiány fájdalma marad. Valami, amivel tudunk együtt élni, és mégis nyomot hagy rajtunk. El kell tudnunk fogadni szeretteink távozását életünkből. Békét kell kötnünk azzal a ténnyel, hogy mind múlandóak vagyunk, s rajtunk áll, hogy hogyan fogunk eltávozni az élők sorából. Úgy, hogy éltünk, szerettünk, vesztettünk, nyertünk, sírtunk, nevettünk? Vagy úgy, hogy csak azt látjuk a legnagyobb félelmünk testet ölt és mi rettegve készülődünk életünk elvesztésére?

A hamis barátságok tanulságai

fake friends

Előfordul, hogy félreértjük egy ember közeledési szándékát. Azt hisszük barátra teszünk szert, miközben ő csak valamilyen hasznot akar húzni az ismeretségből. Mikor ez világossá válik, a csalódás elkerülhetetlen. S ha elég éretlenek vagyunk, akkor még el is kezdjük okolni tévedésünkért a másik embert.

Persze egyszerűbb a velünk megesett dolgokért és sérelmekért másra mutogatni, mint belátni, hogy mi az, amit mi nem akartunk (tudtunk) észrevenni. Hogy óvatlanul bizalmat szavaztunk valakinek, és nem hallgattunk a kis hangra, mely pedig ott duruzsolt fülünkbe szüntelenül. Ilyenkor megbocsátani magunknak mindig sokkal nehezebb, mint szimplán megsértődni. Mert amíg haragot táplálunk valaki iránt, addig sosem fogunk tanulni tapasztalatinkból, sem felelősséget vállalni saját döntéseinkért.

Persze sokszor lehet kifogást találni azokra a dolgokra, amiket félreértettünk. Lehet mondani, hogy a vészjósló jeleket figyelmen kívül hagytuk azért, hogy valakit az életünkbe beengedhessünk. Akárhogy is csűrjük-csavarjuk a szót, és magyarázzuk a bizonyítványunk, az egésznek nincs semmiféle racionális magyarázata. A szív döntött egy helyzetben az ész helyett, s ezért egy jó nagy pofont kapunk (tapasztalat formájában) az élettől, egy olyan helyzet kapcsán, amit jócskán megérdemeltünk.

Természetesen fel is eszmélünk mindjárt a „baráti érzéseinkből” a pofon csattanása után. Mégis csak a fájdalmat érzékeljük belőle, s nem azt, hogy ezért mi (is) hibásak voltunk, nem csak a másik. Olykor előfordul, hogy olyan elvárásokkal vagyunk az emberek felé, melyeket ők képtelenek teljesíteni. No, nem feltétlen azért, mert annyira nehéz lenne ezeket kivitelezni, sokkal inkább azért, mert érzelmi és racionális hozzáállásuk az élethez, barátsághoz, emberekhez teljesen más, mint a miénk.

Ez persze nem tragédia, csak nehéz megérteni. Pláne, ha mi kitárulkoztunk, megmutattuk egész valónkat, mert bíztunk a másikban. Természetesen, ahogy telik az idő, rájövünk, hogy bárhogy is próbálunk észérveket találni arra, hogy miért a másik fél a hibás, igazából nem találunk semmit. Nem is lehet, azon egyszerű okból, mert nincs semmi értelme bármit is a szemére vetni. Mi akartunk a közelében lenni, mi akartunk megnyílni, mi akartuk őt a barátunknak tekinteni. Mi kínáltuk tálcán a szívünket, a bizalmunkat, a szerető törődésünket is.

Szóval, ha valakinek elszámolni valója van, azok mi vagyunk. Csak nagyon nehéz azt megemészteni, hogy miután nagy nehezen a bizalmunkba fogadtunk valakit, az semmire sem becsüli azt. Ráadásul, mindennek ellenére még a szívünkben él. A szeretet nem múlik el egy pillanat alatt, annak idő kell. Elvégre azért vesztegettünk időt a rózsánkra, mert az számunkra fontos volt. Azért, mert úgy ítéltük, hogy megéri a fáradtságot, a törődést. Hogy aztán tévedtünk, félreértelmeztünk bizonyos helyzeteket és ezért kutyaszorítóba kerültünk, az már egy más kérdés. A lényeg, hogy mi tapasztalni akartunk, megismerni egy másik embert, s a szívünkbe is készek voltunk beengedni.

Nyilván, az ilyen helyzetek elég komoly tanulságokat hordoznak magukban. Például arról tanulhatunk általuk, hogy hogyan viselkedünk bizonyos helyzetekben, hogyan állunk az elengedéssel s milyen értékekre építjük fel emberi kapcsolataink. Megtapasztalhatjuk milyen a naiv, megvezethető oldalunk. Ráeszmélhetünk, hogy hol rontjuk el rendre a kapcsolatainkat, s miért nincs értelme bármiről is kijelenteni, hogy az elvesztegetett idő.

Amennyiben valamit időpocsékolásnak minősítünk, az azt jelenti, hogy nem értünk meg arra, hogy megbocsássunk magunknak, vagy éppen hogy tanuljunk tapasztalatinkból. S még mindig nem fogtuk fel, hogy az élet jó és rossz dolgok megtapasztalásából áll, nem lehet szűrni közöttük. Az élet egyik legnagyobb utazása felfedezni azt a szerető és gondolkodó embert, akik mi vagyunk.

Ami pedig azt jelenti, hogy saját tévedéseinkért becsmérelni és/vagy mutogatni másokra, még mindig csak a gyerekes énünkről szól. A felelősség vállalása önmagunkért, cselekedeteinkért, gondolatainkért és érzéseinkért, persze sosem a könnyebbik út. Mégis, úgy hiszem ez az egyetlen valódi ösvény a megbocsátás és az elengedés felé, mely felszabadít bennünket a mérgező és egyoldalú emberi kapcsolatok alól és egyúttal megnyitja az utat a felnőtt létünk felé is.

A daganatos betegségek okai és kezelési módjai

150814%20cancer

Sajnos nincs olyan ember, akinek a közeli, vagy tágabb ismeretségében, ne lenne egy rákos beteg. Valaki, aki éppen küzd, és aki emlékeztet bennünket arra, hogy mennyire sebezhetőek is vagyunk, mi, emberek. Az utóbbi években a rákos megbetegedések tendenciája nő. Meredeken ível felfelé, ezért nagyon fontos, hogy minél előbb ismerjük fel a jeleket, és járjunk orvosi szűrésre.

Ezen kívül ráadásul bebizonyosodni látszik, hogy érzelmi sérüléseink, legalább annyira felelősek azért, hogy kialakul-e bennünk egy-egy rákfajta, mint az, hogy családunkban előfordult-e? Ezért vizsgáljuk meg, minél több oldalról, mire figyeljünk, és mit tehetünk azért, hogy minél tovább egészségesek maradjunk.

A leggyakoribbi rák, a mellrák. A szakértők úgy vélik a sejt mutációt leggyakrabban hormonális változások idézik elő, ezért a menopauza időszakában fokozottan kell figyelni. Ezen kívül a 30 felett teherbe eső nők is kockázatnak vannak kitéve, illetve a legújabb tanulmányok szerint a 20-24 év közötti nők között is terjed e betegség. Kezelése műtéti beavatkozással, sugárkezeléssel és hormonterápiával történik. Sikeres gyógyulás után, továbbra is rendszeresen kell járni ellenőrzésre, mert az esetek 20%-ban a tumor újra kialakulhat. Figyeljünk az olyan jelekre, mint az emlő véres váladékozása, csomó az emlőben vagy a hónaljban. Együnk meg minden nap egy marék diót, mert csökkenti a rizikó faktort. Vizsgáljuk meg hozzáállásunkat az élethez is. Ugyanis a neheztelés, a kudarcélmények, a lelkifurdalás, a régi sérelmek és megrázkódtatások őrizgetése és a túlzott gondoskodás másokról, fokozza a mellrák megjelenését.

A pajzsmirigy a nyak elülső részén, a légcső két oldalán, alul helyezkedik el. Szabályozza a hormonokat, az agyi funkciókat és a súlyunkat. A pajzsmirigy rák, bár a leginkább gyógyítható rákfajta, ám, ha nincs észlelve, vagy időben kezelve, akkor más szerveinkre is átterjed. A 35-39 év közötti korosztályt érinti leginkább. Okai a sugárzás, a szervezetünkben felgyülemlő kémiai anyagok, melyek aztán a hormonháztartás felborulásához vezetnek. Tünetei a nehéz nyelés, valamint golyva megnagyobbodása a nyelőcsőnél. Kezelhető jódos hormonkezeléssel. Illetve lelki gyógyítással, melyben el kell távolítanunk magunkból a félelmet, a bizonytalanságot, és túl kell lépnünk a kudarcokon, gyávaságunkon, ami magában foglalj azt is, hogy meg kell tanulnunk kifejezni önmagunkat, úgy, ahogy szeretnénk.

Az utóbbi időben, sajnos egyre több a melanómában szenvedők aránya is. Részben ennek oka, a túlzásba vitt napozás, szoláriumozás, illetve az olyan sminktermékek használata, amelyek a bőrre káros kémia vegyületeket tartalmaznak. A kockázat nagyobb a szeplős bőrűeknél, és azoknál, akiknek a családjában már fordult elő korábban, ezért ha egyik pillanatról a másikra elváltozást észlelünk a bőrünkön (pl. megjelenik egy anyajegy) akkor forduljunk orvoshoz. Sokat segít, ha rendszeresen használunk 30-as faktorú fényvédő krémet, illetve megéri elgondolkodni azon is, hogy bőrgyógyászhoz forduljunk, hogy specifikáltan a bőrünkre alkalmas krémeket használjunk. Lelki tényezőkként szorongásos, nyugtalan lelkiállapot tartós fennállása okozhat problémát. Valamint az elfojtott harag, a fenyegetettség érzet és az egyéniség kifejezésének hiánya.

A humán papillomavírus (HPV) egyre több embernek okoz gondot. Az olyan betegségekért felelős, mint a genitális szemölcs, a tripper, a szifilisz, melyek akadályozzák a fogamzásgátlókat, ugyanakkor segítik a méhnyakrák kialakulását. Bár majdnem mindenki, aki méhnyakrákos, az HPV fertőzött is, ennek ellenére, aki HPV fertőzött, az nem biztos, hogy méhnyakrákos is lesz. Figyelmeztető jelei, a nemi érintkezés utáni vérzés, illetve a spontán vérzés (a menstruációs ciklus mellett), fájdalmas vizeletürítés és szokatlan hüvelyváladékozás. A dohányzás negatívan befolyásolja az antitestek termelődését a vérben, illetve gyengíti az immunrendszert, ezért érdemes elgondolkodni a leszokáson. Újabban megjelent az orális HPV fertőzés is, ezért is járjunk rendszeresen nőgyógyászhoz és fogorvoshoz is. Lelkileg sokszor előfordul, hogy partner sértésének maradandó nyomaként jelenik meg, (megcsalás, sorozatos hűtlenkedés). Amiből aztán harag és gyűlölet lesz, amit aztán magunk ellen fordítunk, mert nem vagyunk képesek többé megélni női mivoltunkat.

A végbél rák nagyobb arányban a férfiaknál fordul elő. Az olyan emésztőrendszeri problémákból alakul ki, mint a gyulladásos bélbetegségek, melyek aztán polipot idéznek elő. Jó hír, hogy ha a polipot eltávolítják, az sosem újulhat ki. Amennyiben rendszertelenné válik székletürítésünk, székrekedéssel vagy hasmenéssel küzdünk, illetve ürítéskor vérzést tapasztalunk, amik hosszabb ideig fent állnak, forduljunk orvoshoz. Együnk minél több lencsét, kelkáposztát, almát, búzakorpát és kerüljük a vörös húsokat, zsíros ételeket. Lelkileg a bűntudat, büntetés elvárása és kishitűség idézheti elő. Ezért igyekezzünk mindent, ami feszültséget okoz, minél hamarabb elengedni.

Fontos, hogy járjunk el félévente orvosi szűrésre. A rák alattomos betegség, és rengeteg embernek keserítette meg életét. Rendezzük érzelmi problémáinkat, mert a feldolgozás nélkül maradt sebeink elmélyülnek és a (titkos) bánat elkezdi emészteni testünket. Bocsássuk meg, engedjük el a múltat és kezdjünk el hinni magunkban, úgy, hogy szeressük magunkat, mind testileg mind lelkileg.

 

 

Gyógyítsd meg kapcsolatod a családoddal!

family

Mindannyian mások vagyunk. Bár egy tőről fakadunk, mégis, különböző módon érzékeljük a világot, ami egy családon belül fokozottan nehezíti az együttélést, a megértést és egymás elfogadását. Főként, ha eltérő a világszemléletünk és más életutat járunk, mint amire eredetileg szántak bennünket. A feszültség olykor a mélyben lappang és nem is vagyunk igazán tudatában. Mindaddig, amíg egy triggert be nem kapcsol nálunk valaki, ami aztán felszínre hozza sérelmeink.

A trigger ilyenkor egy láthatatlan kapcsoló, amely beindít egy olyan mechanizmust bennünk, amitől visszarepülünk az időben és dacos, dühös gyermekekké válunk. Olyanokká, akik csak sértéseiket, sérelmeiket, akarják a másik fejéhez vágni, ezzel is provokálva egy összecsapást a család többi tagjával. Persze a fájó pontok nyomkodása meghozza az eredményt. Kezdetét veszi egy végtelen harc, melyben az összes sérelem terítékre kerülhet egy családi látogatás alkalmával (ha nem vigyázunk).

Szinte mindenkinek vannak be nem teljesült érzelmi kívánságai szüleivel, testvéreivel szemben. Sokszor, még akkor is ki akarjuk csalni apánk elismerését, anyánk jóváhagyását, mikor már rég felnőttünk. Előfordul, hogy kimondatlanul is azt érezzük, hogy csalódtak bennünk, bizonyos döntéseink végett. Éppen ezért mindent bevetünk, hogy a hőn vágyott reakciót kicsaljuk belőlük. Ha őszinték akarunk lenni magunkkal, akkor muszáj azzal szembe nézni, hogy erre nincs szükségünk. Nem kell senkinek a jóváhagyása, elismerése, hogy mi szeretethetőnek érezzük magunkat és biztosnak döntéseinkben. 

Figyeljünk arra, amikor negatívan reagálunk arra, ha valaki „nem változik”, vagy „nem érti” mit próbálunk tudtára adni. Csak azért, mert családunk nem azon a szinten van bizonyos dolgok belátásában, mint mi, még nem ok arra, hogy visszaforduljunk mi is egy régebbi reakciómintához. Ehelyett inkább gondolkozzunk el, mi az, ami miatt ekkora ellenállást tapasztalunk magunkban valójában, családtagjaink valamelyikével szemben, és igyekezzünk azt meggyógyítani. 

Minden egyes alkalommal, mikor elvárásokat táplálunk, az egy ki nem mondott, de jól érzékelhető terhet ró ki másokra. Éppen ezért, távolítsuk el magunkból az olyan elvárásokat, amik arról szólnak, mint például, hogy hogyan kellene viszonyulnia hozzánk anyánknak. Nem vagyunk már gyerekek, jó, ha tudomásul vesszük, hogy csak mi tudjuk a másokhoz való viszonyulásunkat megváltoztatni.

Nem tartozunk felelősséggel másokért. Sem a fiatalabb testvéreinkért, sem anyánkért, sem apánkért. Az, hogy mit tesznek, az az ő dolguk. Mint ahogy az is, hogy hogyan élik mindennapjaikat, s milyen függőségekkel küzdenek. Senki és semmi nem felelős ezért, csak is ők. Ne próbáljuk mások terhét is a nyakunkban venni, mert annak csak mi láthatjuk kárát.

Sokszor mikor másoknak a legjobbat akarjuk, az valójában egy rejtett ítélet arról, amit valójában gondolunk róluk. Hátrább az agarakkal! Hiába hisszük, hogy mi csak óvni akarjuk a testvérünket, ha ő csak azt érzékeli belőle, hogy kéretlenül szólunk belőle az életébe. Az ítélkezés nem az aggódás része. Sem a szereteté. Csak a támogatás és ajánlat tétel lehet az aggodalom kifejezője.

A legtöbb családban hatalmas harcok dúlnak. Ami pedig sértésekhez vezet, tiszteletlenséghez és negatív triggerek tömegét hozza elő. Ezt csak úgy lehet orvosolni, ha feladjuk a harcot és inkább a béke mellett döntünk. Ebben a legjobb hír az, hogy aki előbb adja fel, igazából ő lesz a nyertes

Amikor régmúlt sérelmeket hívunk elő és próbálunk azokkal operálni a családunkban, az mindig rólunk szól. Arról, hogy vannak még begyógyulatlan sebeink, amiket orvosolni kell. Ennek pedig nem az a módja, hogy a múltat emlegetjük. Hanem az, hogy szembe nézzünk valós vagy vélt sérelmünkkel és meggyógyítjuk magunkban azt, ami még mindig fáj.

Engedjük el oly módon a múltat, hogy megtanulunk megbocsátani. Sok tévhittel ellentétben itt nem azt jelenti a megbocsátás, hogy megbocsátjuk a másik viselkedését, hanem azt, hogy hajlandóak vagyunk felülemelkedni a múlt sérelmein és kilőni mindazt, egy katapulttal. Meglátjuk, ha ezt megtesszük sokkal könnyebb lesz az életünk.

Fókuszáljunk azokra a dolgokra, amiket értékelünk családunk tagjaiban. Ez elvezet bennünk a szeretetteli környezethez, amelyre olyannyira vágyunk. Ha valaki vitatkozni akar, vagy beindít bennünk egy triggert, legyünk éberek. Legyünk vele tisztában, hogy mindez nem feltétlen rólunk szól akkor már, hanem sokkal inkább a másik emberről.

Persze ha szeretnénk, megpróbálhatjuk a többieket is erre a szintre emelni. De jó, ha elfogadjuk, hogy nem feltétlenül egyszerre állunk készen bizonyos dolgok elfogadására, hiszen mindannyian más és más életutat járunk be. Ez az élet rendje, nincs ezzel baj. Mi csak arra törekedjünk, hogy a családunkkal való kapcsolatunk harmonikus legyen és szeretettel teli, oly módon, hogy azok legyünk, akik vagyunk, nem pedig, úgy ahogy voltunk, 20 évvel ezelőtt. Ezt pedig csak úgy érhetjük el, ha lehetővé tesszük mindenki számára, hogy azok legyenek, akik. Ez ugyanis az egyetlen módja annak, hogy minket is akként fogadjanak el, ahogyan vagyunk. Mindaddig, amíg harcolunk, triggereket indítunk be egymásban és a múlton rágódunk, mindez nem lehetséges. Ezért engedjük el a múlt poggyászait, az ítélkezéseket, a félelmeinket és éljünk a jelen pillanatban!

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!