Minden, ami a felszín alatt rejtőzik

Mit ér a nő?

Nincs is megalázóbb egy nő életében, mint mikor kiderül, hogy a hőn imádott férfi csupán testi vágyai kielégítésére használja. Hogy minden kedves gesztus, csupán az ágyba csalogatás célját szolgálja, s nem is szól semmi másról. Nehéz szembe nézni ilyenkor önmagával az embernek. Hiszen biztos voltak figyelmezető jelek arra nézve, hogy érzései zárt szívnek szólnak, s a másik csak azt mondja, amit ő hallani szeretne.

Amikor egy nő testét nyújtja ajándékba, rulett asztalra dobja fel önmagát. Elvégre nem mindennap nyitja meg szívét, s főként nem kínálja fel egész fizikai lényét minden jöttmentnek, aki kedves vele. Bár szeretjük a férfiakat vádolni, s saját felelősségünket elhárítani, azért ez sem mehet a végtelenségig. Ha valóban nagydolognak látjuk azt, hogy valakit beengedünk „szentélyünkbe”, akkor viselkedjünk is úgy, hogy később ne legyen mit megbánnunk!

A női test, a gyönyörök tárháza, s egyben az élet fogantatásának temploma. Ezért egyes nők magasra becsülik „a belépési díjukat” s ennek megfelelően kell juttatásokkal szolgálniuk a férfiaknak. Elegáns éttermi vacsorák, drága ékszerek, színházi előadások, koncertek, bármi, amivel egy férfi képes elkápráztatni, s lenyűgözni egy nagyravágyó nőt. Természetesen nem titok, hogy mindez játszma, vagy ha úgy tetszik üzlet, melynek semmi köze a valódi érzésekhez. Tudja ezt az is, aki a szolgáltatásokat teljesíti (pl.: opera jegy, gyertyafényes vacsora formájában) s az is, aki e szolgáltatásokat elfogadja. női értékek

Persze az, hogy ki mennyire taksálja magát, attól is függ, milyen nézeteket vall. Van, aki már attól elolvad, ha elviszik kedvenc zenekara koncertjére, s van olyan is, akinek egy gyorséttermi ebéd is elégnek bizonyul, hogy szentélyébe belépjenek. Persze eszem ágában sincs azt állítani, hogy nem vagyunk azzal tisztában, hogy mit akar az erősebbik nem némely tagja tőlünk, mikor ide vagy oda csalogat bennünket. Ám az, hogy mi mit vagyunk hajlandók mindezért cserébe adni, azt csak mi nők, dönthetjük el.

Velünk született önbizalmi és kisebbségi komplexusok halmazából összeeszkábált ingatag talajon álló önértékelésünk miatt, olykor nem tudjuk igazán, mennyit érünk. Mit nyújthatunk magunkból a másiknak, kinek kell a szívünk, s ki az, aki csak kéjsóvár tekintettel vizslatva mímel érdeklődést felénk. Írhatnám azt is, hogy naiv és hiszékeny mivoltunk, elsiklik a részletek fölött. Az is, aki pénzesíti értékét, s az is, aki eszmei értékekben gondolkodik köztünk.

Az, hogy mennyire vagyunk mindezért hibásak persze egy másik kérdés. Mi vágyunk mindig az elérhetetlenre, a mindent elsöprő nagy szerelemre és a holtomiglan-holtodiglan illúziójára is. Egyes férfiak ösztönlényként, mondhatni természetükből fakadóan hazudnak nekünk. Elhitetik velünk, hogy mennyire értékesnek látnak bennünket, hogy milyen különlegesek vagyunk, s hogy nincs nálunk jobb, s szebb ezen a világon. Azt mondják, amit hallani akarunk. Mi pedig, mert hinni akarunk, isszuk minden szavukat. Saját nem létező vagy gyenge lábakon álló önbizalmunkat használják fel arra, hogy ágyunkba vagy az ő ágyukba jussunk.

Ennek ellenére is felmerül a saját felelősségünk, minden egyes alkalomkor. Ne csodálkozzunk, ha újra és újra átvágnak a férfiak, azért, mert gyerekes álmok, lányregények rabjai vagyunk. Akárhogy is próbáljuk bizonygatni nem csak a férfi a ludas, egy érzelmileg langyos, vagy eleve csak ágygimnasztikára épülő társas kapcsolatban. Nekik is és nekünk is szükségünk van fizikai gondoskodásra, s ha ezeket megkapjuk, vágyaink egy része teljesül. Ám ahelyett, hogy ezt beismernénk, egy idő után elkezdjük hibáztatni a másik félt. Szerelmet keresünk, érzelmi támaszt, és persze szenvedélyes szeretőt abban, aki csak egy testet lát bennünk, s megsértődünk, ha nem érző, gondolkodó lényként vesz számításba.

know-your-worthMiért kergetünk illúziókat? Miért nem vállalunk felelősséget döntéseinkért? Egy nő, ha tisztában vannak azzal, hogy mekkora kincset birtokol lényével ebben a világban, akkor miért hajt fejet olyan alantas eszmék előtt, amiket annyira elkorcsosított a média és a pornóipar?

Talán az is baj, hogy elfeledkeztünk arról, hogy a testiség, az összeolvadás egy másik emberrel, sokkal magasabb célt kellene, hogy szolgáljon, mint a pillanatnyi kielégülés. Talán nem is kellene többet várnunk egymástól mindaddig, míg az emberek meg nem értik, hogy a szex és szerelem együttes léte, a kölcsönös tisztelet, megbecsülés, s az alázat hozhatja el az örömök igazi tárházát. Majd ha megértjük, hogy az, hogy egyesülünk valakivel, az maga a csoda, hogy két test összeforrása maga a legbelső összetartozás pillanata, s az élet születésének násztánca, akkor átértékelődnek bennünk a dolgok, s megértjük mit kellene és mit nem adni magunkból másoknak.

Az önhanyagolás problémája

Irracionális énképünk fakadhat abból, hogy gyermekkorunkban mások írták elő nekünk mit csináljunk, és hogyan viselkedjünk. Szüleink be nem teljesedett vágyait teljesítettük, vagy tanáraink által teljesítményünk leértékelését kellett sorozatosan elszenvednünk. Mások szemén keresztül tanultuk meg önmagunkat látni. S eszünkbe se jutott megkérdőjelezni azt, hogy igazuk van-e abban, amit gondolnak rólunk.

Persze könnyebb volt így megfelelni másoknak, mint ha ki kellett volna állni saját jogainkért. Akkor is, ha mindez személyiségünk és képességeink kibontakozásának tekintetében károkat okozott és okoz még ma is bennünk. Akkor is ha, ezekkel aztán determináltuk is magunkat egy szintre. Mindez azért, mert, elhittük, hogy többre, másra úgy sem lennénk képesek.

érzelmekA megalkuvás és beletörődés pedig frusztrációink és irracionális gondolataink számát fokozatosan növelik. Főként azáltal, hogy nem tanultunk meg bízni magunkban és kiállni saját magunkért. Na persze az önbizalom hiány a bíztatás hiányából és a kisebbrendűségi érzésből keletkezik. Plusz abból, hogy félünk hibázni, mert attól tartunk tévedéseink csökkentik értékünk. Ebből kifolyólag, ha mégis megpróbálkozunk valamivel, azt csak fél gőzzel csináljuk. Egészen egyszerűen azért, mert rettegünk, a kudarctól és a visszautasítástól.

A kora gyermekkorunktól fogva gyakorolt irracionális gondolatokkal ezért is tudjuk olyan látványosan kiborítani magunkat. Mert nem tanultuk meg leszerelni és elcsendesíteni irracionális érzelmeinket. Inkább mindezen érzésekhez (a lehangoltsághoz, az alacsonyabb rendűséghez, a dühhöz, a gyűlölethez, a haraghoz, a szorongáshoz, aggodalomhoz, idegességhez, rettegéshez, féltékenységhez, kisajátítási vágyhoz, menekülési formákhoz) kreáltunk egy-egy melodrámát. S sohasem tudatosult bennünk, hogy az abszurd gondolatokhoz, mi társítunk minden esetben valamilyen illogikus érzést.

Például a depresszió is, mely a nagymértékű önutálatból és önsajnálatból áll, pontosan ezt bizonyítja. Ugyanis önutálatunk abból fakad, hogy azt hisszük tökéletesek vagyunk. S ahelyett, hogy elismernénk tévedésünket és megbocsátanánk magunknak, inkább egész lényünket megvetjük. Pedig csak meg kellene tanulni különválasztani önmagunktól a viselkedésünket. Azért is lenne ez fontos, mert az önutálatból és a túlzásba vitt kritikából áll a bűntudat, és a megalázástól való félelem is. Az irracionálisan nagymértékű bűntudat miatt hisszük, egy-egy botlásunk kapcsán, hogy olyan megbocsáthatatlan tettet követtünk el, ami miatt jobb lenne egy sarokba mászni és ott maradni. Ezért kezdjük el sajnálni is magunkat. Mert, azt hisszük, hogy ha valamit nem kapunk meg az rémes és kibírhatatlan, s nem vagyunk képesek belátni, hogy nem kell mindent megkapnunk, amit szeretnénk.

Dühöt is pontosan azért érzünk, mert meggyőztük magunkat, hogy valamihez muszáj hozzájutnunk, úgy is, ha belegebedünk. Tehát a teljesen normális csalódottság és bánat érzetet neurotikus szükségletté változtatjuk. Mondhatnánk úgy is, gyerekes módon toporzékolunk, miközben már rég felnőttek vagyunk. Éppen ezért, nem árt elfogadni a tényt, hogy a világ nem fair, s nem büntethetünk tettleges vagy lelki agresszióval senkit sem, csak azért, mert a dolgok nem úgy történtek, mint vártuk. Akkor sem, ha mi szenvedünk el mások által testi vagy lelki orrba veréseket. Mert az elfojtott érzések, a rejtett düh, a frusztráció egy idő után átüt viselkedésünkön, s eltávolítja tőlünk az embereket. irracionális

Szorongásaink oka ebből kifolyólag félelmeinkben keresendők. Ezen kívül abban a meggyőződésünkben, melyben elhittük, hogy valami elviselhetetlen. Ahelyett, hogy azt hajtogatnánk, hogy minden katasztrófa, tudatosítsuk magunkban, hogy csak kellemetlenség. Ne higgyük el, hogy más dolgok borítanak ki, mert csak mi borítjuk ki magunkat, minden esetben. Zavartan is azért viselkedünk sokszor, mert úgy érezzük totálisan cserbenhagytuk magunkat és ezért meg kell bűnhődnünk. Ahelyett, hogy „csak” javítani akarnánk magatartásunkon, még semmirekellőnek is érezzük magunkat. Ebből kifolyólag a féltékenység az egyik legnagyobb csapda szorongásaink közül. Hiszen egyszerre van jelen benne a kisebbségi érzetünk, az elhagyástól és az elutasítástól való félelmünk.

Ezért, ha mentesülni akarunk irracionális életfelfogásunktól, akkor meg kell tanulnunk önfegyelmet gyakorolni. Ehhez pedig néhány dolgot nem árt fejben tartani: Sose utáljuk magunkat, jogunk van a tökéletlenségre. Sose sajnáljuk magunkat, nem kell mindent megkapnunk, amit szeretnénk. Fogadjuk el magunkat, úgy, ahogy vagyunk, hibáinkkal együtt, de javítva rajtuk. Senki sem tökéletes, de jóval több a jó adottság bennünk, mint a hiba. Törődjünk érzéseinkkel, lelki és testi épségünkkel. Merjünk döntéseket hozni és tanuljuk meg irányítani életünket. És a legfontosabbat sose felejtsük el: Szeretni magunkat és jól bánni magunkkal, kötelességünk.

Kényszerbetegségek: A dohányzás pszichikai és történelmi háttere

dohDohányos társadalomban élünk. Ha tetszik, ha nem, a Föld népességének egy jelentős része füstöl. Ki kedvtelésből, ki nikotinéhségből, ki megszokásból, s van, aki függőségből. Hiába tiltották be a kilencvenes évek elején a dohányreklámokat, a cigarettát vásárlók aránya nem változott. Hiába a leszoktató kampányok hada, a tudat, hogy bizony a dohány egy lassan ölő méreg, s jelentek meg a jobbnál jobbnak mondott leszoktató készítmények a patikák és drogériák polcain, a dohányos társadalom növekszik és kitart.

Valószínűleg ennek oka az, hogy a nikotin egyszeri megkóstolása is képes függőséget okozni. Ugyanis a nikotin közvetlenül a központi idegrendszerre hat, emeli, az agyban a dopaminszintet, ezzel örömérzetet idéz elő, mely a jutalmazásban és a motivációban kulcsfontosságú szerepet játszik. Ráadásul kis mennyiségben a nikotin képes a szellemi munkabírás növelésére (mivel összehúzza az ereket és az agy vérellátást segíti), fokozza az emésztőnedvek és belek működését (ezzel gyorsítva az emésztést), s az agyban bekapcsolja az előbb is említett dopamint, ami a nagyfokú elégedettség érzetért felelős. Tehát a téveszmével ellentétben, a rettegett betegség, a rák, a cigarettának nem ettől az alkotóelemétől származik.

A szénmonoxid az, mely rontja a vér oxigénellátását, s mely elősegíti a koleszterin lerakodósát az erek falán, s a kátrány az, mely olyan anyagokat foglal magában (savak, ketonok, cianidok stb. formájában) amik károsítják a tüdőszövetet. Nem véletlen, hogy ma már a legsúlyosabb civilizációs betegségek egyikeként tartják számon a dohányzást ezek miatt az anyagok miatt. Szegény Kolumbusz Kristóf, mikor behozta Európába a dohány növényt, biztos nem gondolta, hogy ilyen nagy bajt szabadít, az emberek nyakára. Már csak azért sem, mert a dohánynövénynek akkoriban még igen komoly gyógyító hatást tulajdonítottak. Elvégre az Indiánok különböző rituálékhoz használták, s gyógyítottak is vele, így a nyugati társadalom orvosai is úgy gondolták, érdemes lesz vele egy próbát tenni.

Használták megfázásra, asztma és tuberkulózis gyógyítására, fül és fogfájás csillapítóként. Mint minden újdonság, így a dohányzás is pillanatok alatt népszerűvé vált, s elindult hódító útjára világszerte. Persze mint mindennek, ennek is lettek elég hamar ellenzői. S hamar be is igazolódott, hogy a nikotin túlzott fogyasztása légúti nehézségekhez, alacsony vérnyomáshoz, kimerültséghez, s nagyon súlyos esetekben szívritmuszavarhoz vezet. A 17. századra megjelentek az első tiltó rendeletek, melyekkel próbálták az emberek figyelmét felhívni a lehetséges szövődményekre. A 20. század elején (mikor a pszichológia, mint tudomány komolyabban kezdett egyáltalán megjelenni a köztudatban) kezdtek vele foglalkozni, mint lelki eredetű probléma. Ennek egyik legnagyobb szószólója maga Freud lett. Szerinte a dohányos ember azért válik függővé a cigaretta által, mert annak idején nem lett kielégítve teljesen a szoptatás iránti igénye, s ezzel akarja pótolni az anyai szeretetet. dohány

Persze ezen elgondolása annak is köszönhető, hogy mint tudjuk Freud szinte mindent a szülő és gyermek közötti elfojtott szexualitásra vezetett vissza, (ennek ellenére akadnak még követői, akik ma is osztják ezt a nézetet). Mégis csak a 20. század vége felé lépett be egy másik népszerűvé váló pszichológiai megközelítés is, mely szerint a dohányzás egy fajta védekezési forma, amivel mély szorongásokat és félelmeket lehet elkendőzni. Szó szerint elködösíti a füstfelhővel a dohányzó a látását, mert nem akarja tudomásul venni a sokszor nagyon ridegnek tűnő valóságot, melyben él. A cigaretta eszköz az idegesség levezetésére, s olyan függő helyzetet hoz létre, melyben a dohány „gyógyszer”, vagy „megoldás” a pillanatnyi krízishelyzetre.

Bármennyire is próbálkoztak azonban minél több oldalról bizonyítani a dohányzás károsságát és tájékoztatták az embereket egészségügyi és pszichikai kockázatokról, még mindig nincs igazán komoly visszatartó erő, mely visszavetné s hanyatlásnak indítaná a dohányzó társadalmat. Az emberek még mindig szeretnek füstölni, annak ellenére is, hogy a cigaretta íze egyáltalán nem kellemes. Sokba kerül, tompítja az ízlelési képességet, jellegzetes szaggal látja el az ember egész lényét. Esetenként egyéb függőségekkel párosul, úgymint a túlzott koffeinbevitel vagy a másik rettegett népbetegség, az alkoholizmus. A rák lassan már népbetegséggé váló mivolta sem tartja vissza az embereket. Dohányzunk aktívan, passzívan továbbra is, s csak ritkán hallunk olyanokról, akik egyik pillanatról a másikra úgy döntenek, leteszik a cigarettát, végleg.

A történelem botrányhősnői: A szeretők királynője, Jane Digby

Jane-Elizabeth-DigbyHallottál már valaha a szeretők királynőjéről? Jane Digby két király és néhány főnemes szeretője is volt élete során. Nem mellesleg bejárta Európát és eljutott a Közel-Keletre is. Ahhoz képest, hogy angol volt és az 1800-as években élt, nem volt éppen prűdnek mondható természete.

Pedig élete egyáltalán nem indult túl kalandosan. Egy admirális lányaként látta meg a napvilágot 1807-ben. Igaz, szépségével hamar kitűnt kortársai közül. Annyira, hogy mire betöltötte a tizenhetedik évét, már férjhez is adták egy jómódú és igen komoly politikai ambíciókat dédelgető báróhoz. Minden jó és szép volt egy kis ideig. Ám a férj (Lord Ellenborough) távollétei egyre hosszabbra nyúltak, ahogy emelkedett a politikai ranglétrán felfele. Jane unatkozni kezdett, így társaság után nézett. Kapóra jött körülötte lebzselő unokatestvére,(George Anson), aki gyorsan levette a lábáról és egy fiúval is megajándékozta. Viszonyuknak, két évvel később a gyermek halála vetett véget. Jane összeomlott és az unokatestvér jobbnak látta venni a kalapját és angolosan távozni.

FelixSchwarzenberg

Felix von Schwarzenberg

Még unokatestvérével folytatott viszonya alatt, egy másik férfi is elkezdte Jane-t ostromolni. Felix von Schwarzenberg egy német herceg volt, aki egy estélyen látta őt meg és kérvényezte, hogy Londonban maradhasson kiküldetésen. Egy év kitartó udvarlás után, végül megkapta, amit akart. Kapcsolatuk mellőzött minden diszkréciót, olyannyira, hogy mikor Jane ismét teherbe esett, a gyermek apjának kiléte, egyértelmű volt. Férje hallván a pletykákat, magánnyomozót fogadott. S mikor beigazolódott gyanúja, nejét és annak születendő gyermekét egy vidéki kúriába akarta költöztetni. Szegény feje igyekezett volna csedben intézni a kellemetlen helyzetet. Ezen szándéka azonban nem jöhetett létre, mert a herceget visszahívták a Kontinensre, és Jane utána szökött. Ezek után persze a botrány elkerülhetetlen volt. Főként mikor elkezdődött a válási procedúra és London utcái Jane tetteitől lettek hangosak. Igaz, ez csak a bárónak volt igazán kellemetlen. Hiszen ekkora a szerelmesek már Svájcban voltak és együtt örültek lányuk születésének. 

Boldogságuk azonban nem tartott sokáig. Hiába vált el Jane, a herceg kijelentette, hogy mivel ő katolikus, nem vehet el egy elvált asszonyt. Azt gondolhatnánk, hogy akkor történetük itt véget is ér, de nem. Jane szerette a férfit és kapcsolatuk még addig folytatódott, hogy románcukból egy kisfiuk is született. Annak ellenére, hogy a szerelem városában, Párizsban éltek, az áhított boldogságot nem hozta el ez sem hősnőnknek. Ugyanis a gyermek elhunyt a születését követő héten és a herceg is búcsút vett tőle. A szépséges,, elvált asszony híre persze futótűzként járta végig Európát. Így mikor Bajorországi kirándulása alkalmával találkozott a bajorok királyával, az már várta a találkozást. I. Lajos, annyira beleszeretett a szépségébe, hogy meg is festette portréját. Románcuk egy évig tartott, míg fel nem tűnt egy másik szépség. Ugyanis a király kedvenc hobbija az volt, hogy Európa legszebb nőit kutatta fel… ludwig

I. Lajos

Jane ezután Palermóba vette az irányt. Itt találkozott egy német gróffal, akitől szinte első találkozásuk után, teherbe is esett. Fiuk születése után, annyira megijedt az újabb botránytól, hogy úgy döntött megszökik. Kísérlete azonban, hamar le lett állítva, mert a gróf (Karl von Venningen) sokra tartotta a becsületet így utána ment és feleségül kérte. Házasságukból, egy lányuk is született. Négy évig békésségben éltek és úgy tűnt, Jane jól érzi magát az anya és feleség szerepkörében. Lehetne ez is egy happy end, de ez sem az. Ugyanis a házasságuk ötödik évében feltűnt egy görög gróf, (Spyridon Theotikis) Jane életében. A férfi izgalmat jelentett számára és szenvedélyekkel teli élet ígéretét. Már az asszony szöktetésnél tartottak, mikor a férj leleplezte őket és párbajra hívta neje szeretőjét. Miután megvívtak egymással és mindenki élve maradt, Jane szabadon távozhatott. Azzal az egy feltétellel, hogy a közös gyermekek a férjnél maradnak, amibe az asszony készségesen bele is egyezett.

Otto a görögök királya

I. Ottó

Új szerelmével Athénban kezdett új életet. Nemsokára újra terhes lett és még házasságon kívül megszületett közös gyermekük. A görög gróf, csak azután vette el Jane-t, miután áttért a görög-ortodox vallásra. Hét évig tartott szerelmük, addig, amíg kisfiuk le nem zuhant az erkélyről is szörnyet nem halt. Ekkor a görög inni kezdett és nőügyekbe bonyolódni és Jane is azt csinálta, mint, amit ilyen alkalmakkor mindig szokott tenni. Ezúttal I. Ottó a görögök királya lett új szerelme. Amit viszont a királynő nem nézett jó szemmel. Minden eszközt bevetett, hogy eltávolítsa férje közeléből, ez pedig Jane házasságának végét jelentette. Miután megkapta a válási papírokat, útnak indult Thesszáliába. Itt találkozott egy hírhedt bandavezérrel (Christodoulos Hatzipetros), akivel kapcsolata igen rövidre és viharosra sikerült. A pletykák szerint a portyák alkalmával, Jane más szeretőkkel is gazdagította élménytárát. Mégsem ez, ha nem az lett kapcsolatuk veszte, hogy egy alkalommal a vezért és saját szobalányát találta félreérthetetlen helyzetben. carl-haag-359576-gif

Jane, utolsó éveiben

Ekkora Jane már a negyvenes éveiben járt. Naivsága a múlté volt, de arca szépsége még nem fakult. Egész életében a kalandot és az izgalmat kereste. Gyermekkora óta szerette a szír harcos királynőről, Zenóbiáról szóló történeteket, így úgy döntött, hogy felkeresi azt a helyet, ahol az a számára példaképként tartott nő élt. Szíriában tett utazása alkalmával találkozott egy nála 20 évvel fiatalabb szír sejkkel (Abdul Medjuel el Mezrab). Szerelmük első látásra szerelem lett és a krónikák szerint Jane nyughatatlan jelleme és kicsapongó életvitele a férfi által megértésre találtak. Természetesen ez azt jelentette, hogy Jane is elfogadta a férfi életvitelét. Sohasem vette fel a sejk vallását, viszont alkalmazkodott az öltözködési szokásokhoz, elfogadta a férfi háremét, megtanulta és hat dialektikában beszélte az arab nyelvet. Férje törzsében elfogadta a nagymama posztját. A sejk karjai közt hunyt el 1881-ben Damaszkuszban.

A sérült önértékelés helyreállítása

Milyen az ideális önértékelés? Mi okozza az önértékelési zavarokat és hogyan lehet azokat fejben helyre tenni? Miért kergetünk elérhetetlen célokat és honnan vesszük azt, hogy meg kell felelnünk másoknak? Hol billenünk ki a stabil vonalról, amin alapszik személyiségünk, s miért nem látjuk, ha letértünk a megfelelő ösvényről?

A helyes önértékelés alapja és feltétele életünk egészséges vezetésének. Tudni mire vagyunk képesek, hinni önmagunkban, látni mik a hibáink, vagyis helyén kezelni és reális képet alkotni önmagunk erősségeiről és gyengeségeiről kulcsfontosságú. E nélkül szinte lehetetlen valószerű célokat kitűzni életünkben, s csak kudarcokat, vagy nagyon apró örömeket fogunk elkönyvelni, mert a zavart önértékelésű ember nincs tisztában saját magával. Vagy alá, vagy túlbecsüli képességeit, s célkitűzései is ezekhez mérten fognak eltorzulni. Nem tud igazi célt megfogalmazni, mert csak arra fókuszál, mi az, amiben szinte biztosan nincs benne a bukás lehetősége, de éppen ezért öröme a teljesítés után, nem is lesz az igazi. Nem tud kiteljesedni.

önértékAhhoz ugyanis, hogy reális célokat tűzzön ki az ember, ismernie kell saját magát. Nem csupán tanultsági fokát, értelmi képességét, ügyességét, kell józanul mérlegelnie, hanem személyiségét is, annak erősségeivel és gyengeségeivel, a célokhoz való kitartásával és lelki erejével együtt, hogy sikerekben gazdag életet tudjon kialakítani. Ehhez releváns az okok feltérképezése, melyek a zavart énképet formálták, de nem célja az ítélkezés. Amennyiben megértjük, hogy gyermekkori emlékeink hogyan vezettek egyes elferdült elképzelésekhez, hogy miért, s miként váltunk teljesítményorientált, dicséretre éhező felnőtté az évek során, akkor már az első és egyik legfontosabb lépést megtettük. Hogyha világossá vált, hogy miért éljük meg tragédiaként, amikor valami nem sikerül, akkor azt is be fogjuk látni, miért nem tűzünk ki magunkhoz méltó célokat. Ha reálisan és kellő távolságból tekintünk rá arra, hogyan hatottak ránk szüleink, tanáraink, családunk tágabb körei, s miért tartjuk a distanciát vagy fűzzük még mindig a normálisnál szorosabbra a velük való kapcsolatot, akkor már a harmadik lépéssel is megvagyunk.

Abban az esetben, ha fokról-fokra, lépésről-lépésre haladunk önmagunk felé, biztosan eljutunk a megoldáshoz. A helyes önértékelés múltunk megértésével kezdődik, s az eltorzult világképünkből való kiemelkedéssel folytatódik. Amikor már kellő távolságból, reálisan látjuk a dolgokat, már túl vagyunk a nehezén. Onnan már csak a jelenben élünk, s olyan jövőképet teremtünk, ami a saját elképzeléseinket tükrözi. Látni, érteni, tudni azt, hogy miként csúsztunk ki az ideális énképből meghatározza azt, akik voltunk, ugyanakkor lehetőséget ad a választásra, hogy felvállaljuk azt, akik valójában vagyunk! Vállaljuk a felelősséget önmagunkért és céljainkért, hogy higgyünk képességeinkben és lelki erőnkben, sokkal jelentőségteljesebb célkitűzés, mint azon agonizálni, ki és mit tett velünk a múltban. A jelen, az itt és most, mindig megadja a választás lehetőségét. Minden pillanatban döntünk valamiről, még ha az csak egy csekélységről szól is.

önértékelésElhatározás kérdése mindig minden. Írhatunk végtelen listákat pro és kontra érvekkel azokról a dolgokról, amiket sikerrel véghez vittünk, és amiket nem. Papírra vethetjük, mi az előnye és mi a hátránya annak, hogyha úgy határozunk, elfogadjuk önmagunkat mindennel együtt. Eltökélhetjük, hogy mostantól mindig csak előre nézünk, s azt is megtehetjük, hogy a múltban ragadunk, s olyanoknak próbálunk megfelelni, akik nem élhetik helyettünk életünk. Önmagunk értékessége nem kívülről fakad. Nem az hozza létre, hogy mit gondolnak rólunk mások, hanem az, hogy mi mit tudunk magunkról. Ismerjük-e eléggé az embert, akik vagyunk? Be tudjuk e látni, ha hibáztunk? Tudatában vagyunk-e képességeinknek? Bírunk-e önmagunkkal szemben szeretettel és megértéssel viseltetni? Vállaljuk-e a felelősséget, gondolatainkért és tetteinkért?

A kérdésekre őszinte válaszok kellenek. Nem azt kell mantrázni, amit a külvilág várna el tőlünk, hanem azt kell elmondani, mi mit látunk. Szeretni, tisztelni, elfogadni önmagunkat jó és rossz tulajdonságainkkal együtt és ennek tudatában hinni mindabban, amit csinálunk, az élet egyik legnagyobb feladata. Benne vannak félelmeink, benne vannak reményeink, s benne vannak önmagunkkal szembeni elvárásaink. A saját utunkat követni, élni a lehetőségeinkkel, kihasználni tudásunk és beismerni, ha tévedtünk, a lelket nemesíti. Persze ehhez azt is tudni kell, hogy attól, hogy még nem minden megy gördülékenyen, nem feltétlenül bukunk el. Olykor vannak nehezebb feladatok, amikből tanulnunk kell. Máskor magasabbra állítjuk a mércét, mint kellene, de kemény munkával, azt is megugorhatjuk, ha megvannak hozzá az eszközeink.

Mint ahogy minden, úgy személyiségünk, s tudásunk mértéke is folyton változik. Éppen ezért nem szabad leragadnunk egy ponton, s ott megállni. Az élet nem körülöttünk forog, s nem is én központú rendszerre épül. Lehet, sőt kell tanulni másoktól is, ahhoz, hogy egészséges énképre tegyünk szert. A helyes önértékelésű ember, mindenkivel békében él. Nem irigykedik és nem is hízeleg, hanem őszinte elismeréssel viseltet a többiekkel szemben. Társadalomban élünk, akár tetszik, akár nem. Éppen ezért is olyan fontos, hogy önmagunkból a lehető legjobbat és legtöbbet kihozzuk saját magunk és mindenki más javára is!

Élj pozitívan!

Éveken át a negatív képzeteink uralják életünk. Nem vagyunk megelégedve, sem a szellemi sem a testi kifejeződésünkkel. Sok munka önmagunkon vezet el odáig, hogy megértsük, mi a legfontosabb. Az, hogy rátaláljunk önszeretetünk forrására és ne feledkezzünk meg róla.

A pozitív gondolatokkal megtöltött elme örömteli dolgokat idéz elő. Felüdül testünk és lelkünk tőle, azért, mert képessé válunk általuk hinni önmagunkban és szeretni is azt a lényt, akikké lettünk. Amikor elfogadtuk lényünk, a többi emberrel szembeni békétlenségünk is megszűnik. Azért, mert a lelki egyensúlyban, őket is könnyebben el tudjuk fogadni, úgy, ahogy vannak, s a szeretettel teli gondolatainknak hála a világ egy békésebb hellyé válik. Egy pozitív életszemlélet felé vezető út egyetlen és egyben legfontosabb kitétele ezért a belső béke megtalálása. Ehhez azonban néhány alapszabályt nem árt betartani!

  • Ne szalaszd el a boldogságot! Ne felejtsd el megélni! A pillanat elszáll, tovaszökken, és te bánni fogod, ha nem élted át teljes szívvel azt, amit az élet kínált neked. Nem lesz semmi, ami visszahozhatná azt az időt még egyszer. Nem lesz senki, aki ugyanazt az érzést, elő tudná benned idézni többet. Minden félig megélt perc, melyben boldog lehettél volna, tova tűnik. Azért, mert nem tudtad becsülni, amit kaptál és ő sértődötten tovább haladt az óra mutatójával együtt. 

  • A világ összes kincse közül, a legfontosabb, hogy önmagaddal békét köss. Ehhez azonban az kell, hogy megtanulj a jelenben élni, fejben és lélekben. Azáltal, hogy megtalálod az egyensúlyt, s beállítasz magadnak egy konstans értéket. Ez a kiinduló pontod, melyhez mindig vissza tudsz térni, bármennyire is rosszra fordulnak körülötted az események. Minden perc, óra, nap, hét, hónap, melyet öntudatlanul élsz meg, elpazarolt idő. Nem visz közelebb ahhoz, aki, lenni akarsz, s boldog legyél. pozitív

  • Tanulj meg hát hálásnak lenni, például azért, hogy van mit enned, innod. Azért is, hogy van hol nyugovóra térned, s vannak szeretteid, akik vigyázzák lépteid, akkor is, ha távol vagy tőlük. Örülj annak, ami számodra megadatott! Szeress, remélj, higgy önmagadban és másokban! Tedd a dolgod! Békülj ki testi és lelki adottságaiddal! (Lehetőleg úgy, hogy nem állítasz feltételeket ahhoz, hogy önmagad elfogadni és szeretni tudd! )

  • Gyönyörködj a természetben, lásd meg a fákat, virágokat, madarakat körülötted. Öleld kebledre szerelmed és éld meg azokat a pillanatokat, amikor igaz barátaid társaságában lehetsz. Mi értelme az életnek, ha a szeretteiddel töltött időben csak fél szívvel vagy jelen? Mi értelme hátratekintve megérteni, milyen boldog lehettél volna korábban, ha az örökös veszteségtől való félelmed nem irányította volna tetteidet? 
  • Ha a kanapén ülve éled le az életed, akkor minden lehetőségtől megfosztod magad. Olyan ez, mint amikor úgy döntesz nem mész el futni, s megvonod magadtól az endorfint. Ezért arra kérlek, állj fel, menj ki az emberek közé! Sétálj, fuss, táncolj, tornázz, csak érezd a vér áramlását testedben. Meglátod, ha képes vagy változtatni a hozzáállásodon, nem fogsz ismerni lehetetlent!  

  • Sírj, ha kell, de ne felejts el nevetni se! Tapasztalj! Jót és rosszat egyaránt, azért, hogy ember lehess! Ha nem ismered az érem mindkét oldalát, még nem tudod, neked mit jelent az élet.

Persze ehhez nem feltétlen kellene keserű élmények árán eljutnod. Az sem törvényszerű, hogy a poklot kell megjárni azért, hogy később minden megnyugtató, szeretetteli pillanatban ott lehess. Ám az emberi természet velejárója, hogy csak azt tudjuk megérteni, amiből már tanultunk. Ami belevájt lelkünkbe és húsunkba, hogy aztán egy kis forradás formájában emlékeztessen arra, hogy mi járt azért, mert nem voltunk ott a pillanatban, akkor, amikor kellett volna. Jó, ha tudod, utólag, már semmi sem tűnik olyannak, mint akkor, amikor megtörtént. Elborítja szemünket és szívünket a jótékony feledés hálója, s nem tudjuk mérlegelni, mi lett volna a legjobb számunkra…

Éppen ezért, kezdj el most élni. Nem holnap, nem jövő héten, hanem itt és most! Kelj fel, járj, fuss, mozogj, légy szeretteiddel, mert nem tudhatod, mit hoz a holnapod! A jövő még talány, a múltat már nem hozza vissza semmi, éppen ezért te csak a jelenről dönthetsz, s arról, hogy azt miként akarod megélni ebben a pillanatban.

Higgy magadban!

higgySok éven át próbálunk önbizalmat kreálni magunknak. Külső forrásokból persze, s sohasem abból, ami bennünk van. Rengeteg ehhez fűződő könyvet olvasunk. Ám hiteles képet nem kapunk ezekből arra, amire vágyunk. Az önbizalom, nem egy könnyen megfogható dolog. Nincs egységes recept sem, mert mindenki külön egyéniség, ezért az út, amit be kell járni személyre szabott. Vágyjuk magunkat okosnak, szépnek, sikeresnek látni mind anyagi, mind lelki szempontból. De bármennyi elméleti tudásra is teszünk szert, a kívánt eredményt nem érjük el.

Az utóbbi pár évben egyre többen olvasunk spirituális és pszichológiai publikációkat. S sokan, tudatosan vagy tudat alatt azt képzeljük, ha ezeket áttanulmányoztuk, már meg is oldottuk problémáinkat. Pedig a tudás önmagában nem sokat ér, ha nem cselekszünk. S bár néhányan már felismerik, hogy lépni is kell, nem csak ismeretekre szert tenni, sajnos, a kelleténél még mindig többen gyávák maradunk. Úgy tűnik, sokunknak van nyúlszíve. Rettegünk attól, hogy ha kilépünk aranykalitkának tűnő rácsaink közül, akkor elbukunk.

Kétségtelen, hogy ha cselekszünk, akkor abban benne van a bukás lehetősége is. Ám, ha nem cselekszünk, az már eleve a sikertelenségünk ismérve, tehát jobb megpróbálni, mint el sem kezdeni. Mindez persze akarat kérdése. Na meg a döntéseinkért vállalt felelősség képességéé, ami hatalmas energia befektetéssel kell, hogy párosuljon, hogy lelki és anyagi kívánságaink teljesüljenek. Erő kell ahhoz, hogy cselekedni tudjunk. És hit, hogy jobb, teljesebb életet fogunk azután érdemelni, ha mindent megteszünk azért, hogy céljainkat elérjük.

Van valami igazán erőteljes a kimondott szóban. Azokban, amikben önmagunkról mondunk ki olyan dolgokat, amikre nem vagyunk büszkék. Például arról, hogyan élünk, s hárítjuk másokra saját felelősségünket. Vagy arról, hogy nyuszik vagyunk, akik fülüket farkukat behúzva igyekeznek csak tengődni, ahelyett, hogy valódi életét élnénk. Sosem késő új alapokat lerakni. Sosem késő azt mondani, elég volt a gyávaságból, a felelősség hárításból, a lustaságból, a kifogásból. Sosem késő abba hagyni a hazudozást önmagunknak.

S sosem késő azt mondani, én innentől másként csinálom, s ezt tettekkel is alátámasztom! Kétségtelen, hogy vannak olyan élethelyzetek, amikből nehezebb várat építeni. Pontosan ezért is szükséges az őszinte belátás ott, ahol a legnagyobb pofonokat kapjuk. Hihetetlenül sokan vagyunk, akik élve temetik el magukat. Azáltal, hogy szisztematikusan feladjuk vágyainkat, terveinket, önmagunkat. Pedig az új alaphoz szükséges kövek, az önmagunkról, önmagunknak kimondott őszinte szavainkból tevődnek össze.

S csak, ha ez meg van, akkor lehet felépíteni egy stabil alapokra helyezett életet. Ám mindaddig, amíg gyerekes életet élünk (függetlenül attól, hány évesek vagyunk), nincs jogunk, sem alapunk arra, hogy elérjük a vágyott önbizalmat. Hogyan hihetnénk magunkban, ha folyamatosan hárítunk, sebeket nyalogatunk és rettegve toporzékolunk? Az a gyerek, aki játékot akar, és ezért hisztizik, csak úgy kapja meg (ha meg kapja egyáltalán) játékát, hogy az csak szánalomból jár neki. Nem azért mert kiérdemelte, hanem azért, mert olyan eszközt választott, amivel másokat manipulálhatott.

Tudat alatt olyan helyzetekbe lépünk, ahol nem kell fejlődnünk, csak stagnálni. Az olyan ember, aki örökösen csak vágyakozik az önbizalomra, a sikerre, a testi és lelki egyensúlyra, ám ezért nem hajlandó felelősséget vállalni is magáért és tetteiért, sosem fog mást csinálni. Sohasem fogja kiérdemelni a valódi önbizalmat, amitől valóban jobbnak érezhetné magát. Mert várja a sült galambot, de elmenni érte a boltba, haza vinni, megkopasztani, előkészíteni és megsütni, már nem akarja. Úgy gondolom, csak a felelősségteljes embernek jár valódi önbizalom.

 Ami nem csak felületi alapokból építkezik (kidolgozott/szép test, márkás ruha, autó, lakás stb.), hanem belső energiákból. Olyan energiákra célzok, amiket az élet megannyi területén megfelelően kamatoztatunk. Azáltal, hogy őszinték vagyunk önmagunkkal, ki tudjuk mondani azokat a dolgokat is, amikre nem vagyunk büszkék és hajlandóaknak mutatkozunk aktívan változtatni is a kialakult rossz helyzeten. Az önbizalom tettekből tevődik össze. Erőfeszítésből, energiából, a kemény munka utáni jól eső fáradtságból. Majd amikor így élünk, akkor kezdjük el tisztelni önmagunkat. Azáltal válunk képessé elfogadni azt, akik vagyunk, mikor már megtapasztaljuk, hogy jóval többre vagyunk képesek, mint azt korábban gondoltuk. Éppen ezért csak mindezek után jöhet létre stabil alapokra helyezett önbizalmunk. Valódi tettekből, őszinte szavakból önmagunkról s arról, amit életnek hittünk.

“Modern” búcsúk

Sok kis apró gondolat tesz bennünket azzá, akik vagyunk. Alakítják személyiségünket, s azt, ahogyan egymással bánunk. Egoizmusunk mértéke meghatározó ezekben. S tisztán megmutatkozik azokban a pillanatokban, amikor eltiporjuk vagy próbáljuk még szeretni azt, aki megalázott bennünket. Persze az okok ezek mögött igen súlyosak lehetnek. Ugyanakkor nem mentenek fel senkit az alól, ahogyan a másikkal viselkedik, egy kapcsolat lezárása közben.

Az, ahogyan egy kapcsolat végére pontot teszünk, hűen tükrözi, milyen emberek is vagyunk. Arra is bizonyíték, hogy mennyire értékeltük a másik embert, s a vele való viszonyt. Például, aki szó nélkül zár le egy kapcsolatot, az egyértelműen semmire sem becsülte a másikat. Csűrhetjük a szót, ahogyan csak akarjuk, de ez az igazság, amit jobb, ha elfogadunk. Az is beszédes, mikor valaki üzenetben búcsúzik el. Bár lehetnek az elköszönésben kedves szavak, de a lényegen ez sem változtat. Gyáva volt szembe nézni, azzal, akit elhagy, s mert nem bírta volna elviselni azt a fájdalmat, melyet szavaival váltott volna ki a másikból, így ezt az utat választotta.

méltatlan kapcsPersze az éremnek két oldala van. S az, akitől így vagy úgy elválnak, nem biztos, hogy fel tudja dolgozni, s főként elfogadni, azt, ahogyan viselkedtek vele. Ha egyszerűen eltűnik a szeretett barát, kedves a színről, az egy elég nagy sokkhatás tud lenni, na de az is, ha chaten, SMS- be vesz tőle egy szeretett személy búcsút. Éveken át tartó kapcsolatokat tipornak így meg emberek. Főként azáltal, mert kimondatlanul vagy leíratlanul „elmondják” cselekedetükkel a kapcsolatról, hogy számukra az nem sokat jelentett. Annyit sem, hogy szemtől-szembe adják meg a lezárás lehetőségét a másiknak. Annyit sem, hogy elmagyarázzák a miérteket, s így lehessen tanulni a hibákból.

Természetesen mindkét oldalban a sértettség dominál. Elvégre az, aki elhagy, s az, akit elhagynak, egyaránt jogosnak érzi, ahogyan egy ilyen “lezáráshoz” áll. A fájdalom, a nem bírom így tovább érzete mindkét esetben tetten érhető. S mindenki próbálja magát menteni így vagy úgy, amihez az egoizmus, kitűnő lehetőséget ad a kezükbe. Nem állítom, hogy mindenki képes (főként hajlandó) az egyenes és higgadt beszédre szakításkor. De azt igenis gondolom, hogyha baráti vagy szerelmi kapcsolatban álltunk valakivel, akkor azt azért jó lenne legalább értelmesen lezárni. Ehelyett, azonban az emberek egymással eldobható tárgyként bánnak. Úgy tűnik, a gyors kaja, gyors net és gyors élet világában már többnyire az a módi, hogyha egyszer valakinek lejár a „szavatossága”, azt gyorsan hajítjuk is ki a kukába.

Beteg társadalomban annyira persze nem meglepő a személytelen, a gyáva, a menekülő attitűd. Lassan odáig jutunk, hogy sokkal inkább az lesz a furcsa, aki még szeretne normális emberi kapcsolatokat fenntartani, s próbálna bizonyos értékek szerint élni. Egyre kevesebben akarnak szemtől-szemben tisztázni bizonyos dolgokat. Már-már ott tartunk, hogy az lóg ki a sorból, aki szeretne értelmesen megbeszélni egy-egy problémát, ahelyett, hogy sutba dobna egy egész kapcsolatot, magyarázat nélkül. Persze a felelősségvállalás sosem volt a legkedveltebb tulajdonságunk nekünk, embereknek. Az meg pláne nincs ínyünkre, hogy megbántsuk a másikat és még végig is kelljen néznünk annak szomorúságát az elmondottak közben.szemét

A legrosszabbul az ilyen helyzetekben mégis azok járnak, akiket egyébként is állandóan kétségek gyötörnek. Az olyan embert, aki ezek nélkül is nehezen hisz önmagában és cselekedeteiben, egy-egy ilyen „lezárás” elég sok időre képes, padlóra küldeni. Azért is, mert úgy tűnik, nem kifizetődő, ha az ember bízik másokban és őszintén áll hozzájuk. Ugyanis ezért a többiek kinevetik, s végül meg is alázzák. Lássuk be nem nehéz meginogni, egy ilyen világban!

Rengeteg pókerarcú emberrel lehet manapság találkozni. Ők azok, akik a telefonokon, laptopokon létesítenek és szüntetnek meg kapcsolatokat. A valóság virtuálissá vált, melyben a kapcsolatok áttevődtek nagy részben a képernyők mögé. S a kommunikáció változása az emberek mentalitására is hatott kellőképp. Ma már fiatalok és idősek egyre inkább bedarálódnak ebbe a rendszerbe. Elhozva ezzel a kapcsolatok lezárásnak egy eltorzított kezelési módszerét.

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!