Minden, ami a felszín alatt rejtőzik

Egoista játszmák: Az önhittség mögött rejtőző segélykiáltás

Néha olyan nagyon önhittek tudunk lenni. Bele vagyunk veszve saját magunkba vetett fontosságunk hitébe, s észre sem vesszük. Olykor ez azt jelenti, önhitthogy a külsőségeknek tulajdonítunk túl nagy jelentőséget. Máskor a karrierlétrán megmászott fokok mennyiségét dicsőítjük. Tanultság, intelligencia, szépség, karcsúság, szülői szerepkör, magánéleti sikerek, mind-mind lehet táptalaja beképzeltségünknek. Mindez persze úgy, hogy általában nem is tudunk róla, hogy ezek valamelyikében ragadtunk egy ideje. S nem is tudatosul mindaddig, amíg az emberek el nem kezdenek velünk „furcsán” viselkedni.

Persze ha vannak barátaink (s kinek ne lenne?) akkor ők azért azt, hogy elszállt velünk a ló előbb vagy utóbb valahogyan a tudtunkra próbálják adni. Ha szerencsések vagyunk, akkor még előbb, mint ellenségeink, bár olykor a velünk nem szimpatizálókkal jobban járnánk.  Az a baj ugyanis a barátokkal, hogy nem nagyon akaróznak bennünket megbántani. Persze vannak, akik nyersen vágják szemünkbe a valóságát, de a többség nem akar sértődést, kerüli a lehetséges konfliktusokat.

önhittségAkkor is, ha az önhitt magatartásunk már zavaró. Legfeljebb ebben az esetben különböző okokra hivatkozva ritkítják a velünk való kommunikáció és személyes találkozó mennyiségét, hátha attól észhez térünk. Az az igazság nagyon kevés az igazán őszinte barát, aki meri vállalni a nyílt konfrontációt. S hát sokan vagyunk, akik nem is lennének képesek elviselni a rólunk alkotott kényelmetlen valóságot. Pedig a kritikai kell, mert általa van lehetőségünk arra, hogy felnyíljon a szemünk. Csak úgy tudunk fejlődni, kilépni egy olyan szerepkörből, amiben nem vagyunk saját magunk, s hátrahagyni a fennhéjázni vágyó egónk. Ráadásul a felsőbbrendűséggel küzdő ego megrontja lelkünk, s azokat, akiket szeretünk, elveszítjük. Ezért érdemes odafigyelni az olyan jelekre, amikor valamiért el kezdenek kopni mellőlünk barátaink.

Kevés értékesebb emberi kapcsolat van, mint a baráti kapcsolatok. Egyes esetekben magasabb prioritást is élveznek, mint más kapcsolati formák. A barátok olykor kontroll pajtik, éppen ezért amit mondanak, megfontolandó. Az, aki ismer bennünket már évtizedek óta különösen nagy kincs, hisz ő nem fogja félreérteni önkifejezési próbálkozásainkat, ezért aztán nyugodtan megbízhatunk véleményében. Az pedig, hogy valamiért úgy látja, hogy valamiben nagyképükké válunk nem bántás, hanem jellemünk deformálódásának szóló kritika. Ezért nem is ér megsértődni, sokkal inkább illő lenne megköszönni törődését irántunk.

Általában akkor válunk igazán önhitté vélt vagy valós eredményeink hatására, amikor valamit kompenzálni akarunk. Sőt, az is előfordul, hogy a zárkózottságunkat az emberek félre értik, s azt hiszik valamilyen adottságunknak nagyobb jelentőséget tulajdonítunk, mint azt a „normális” emberek teszik. Éppen ezért az önkifejezés pontos megtanulása, s az egészséges önbizalom fokának eltalálása emberi kapcsolatainkban, s persze önmagunkkal szemben is létfontosságúak. Soha ne higgyük, hogy különbek vagyunk bárkinél, mert az bizony nem más, mint a rajtunk elhatalmasodott egónk szava. Mindenkiben van valami különleges, így ilyen alapon, tele lehetne a világ önhitt emberek millióival. Hogy még sincs így azért lehetséges, mert a legtöbben látják magukat reálisan (vagy legalábbis igyekeznek) s tudják, mik a gyengeségeik is, nem csak az erősségeik.

legooAz önhittség azért születik meg bennünk olykor, mert szeretnénk, ha valaki más is látna bennünk fantáziát. Vágyjuk az elismerést másoktól, talán sokkal jobban is, mint saját magunktól. Régi sztori már, de akik sokszor mutogatnak magukról képeket a közösségi hálókon, vagy éppen beszélnek elért eredményeikről, tulajdonképpen, mind ezt a fajta elismerést hajszolják. S sokszor pont ezért ők sokkal nagyobb önbizalomhiányban szenvednek, mint azok, akik nem beszélnek magukról (csak ezt sokan félre értik és tévesen beképzeltségnek minősítik). Mint sok más esetben is, itt is a szeretet hiányból fakad az önhitt magatartás, egyfajta védelmi reakcióként.

Kompenzálás a vélt vagy valós másféle hiányosságok miatt, mert abban a tévhitben élünk, hogy csak akkor válhatunk szerethetővé, ha tudunk minimum egy dolgot felmutatni, amiben jobbak vagyunk, mint mások. Ezért (is) járunk edzőterembe, szépségszalonba, különórákra, egyetemre, vállalunk túlórákat, átképzéseket, s veszünk gyermeknevelő könyveket. A jobbá válás, a többé válás a kulcsa az egésznek, ami azért is morbid, mert amire igazán vágyunk pont az összetartozás a többiekkel, nem pedig az elkülönülés.

Helyzetjelentés Európából

Köszönhetően a magyar gazdasági viszonyoknak, az elmúlt tíz évben a fiatalok nagy része kivándorolt Európába. Az én barátaim egy része Angliában, másik része Hollandiában, míg a harmadik része Belgiumban él például. Nem állítanám, hogy könnyű szívvel hagyták volna el hazájukat. Mint ahogy azt sem, hogy pénztárcájuk megtöltése volt az egyetlen okuk a kiköltözésre. Aki ezt gondolja tévedésben él, nem is akármekkorában. Az igazság az, hogy sokan hagyták el fájó szívvel el az otthon melegét s vágynak vissza a mai napig. Most mikor ekkora a veszély Európa-szerte, ha lehet még fontosabb számukra családi kötelékeik ápolása, az igazi értékek becsülése, mely nem a pénztárcájukban lapul. S egyre gyakrabban beszélünk, mert hallva a rossz híreket tudni akarom, hogy nincs-e bajuk.

LondonAki figyeli a híreket, az tudja, hogy Angliában a Brexit népszavazás kampánya során elindult egy fajta gyűlölet hadjárat a külföldiek ellen. S azóta csak a bejelentett gyűlölet-bűncselekmények száma elérte a hétezret. Ez pedig csak a bejelentett bűntettek száma. Arról, hogy valójában mekkora a probléma csak azok tudják megmondani, akik most is ott vannak. Az én barátaim azt mondják (igaz, ők 8-10 éve kint élnek), hogy személy szerint rajtuk nincs akkora nyomás. Bár voltak már fül és/vagy szemtanúi utcai beszólásoknak, köpködésnek, de amíg nem beszélnek a saját nyelvükön, őket nem éri atrocitás. Persze hozzáteszik, hogy a magyar nemzet képviselőit nem is lehet összetéveszteni külsőre az arab, indiai, török nemzetek gyermekeivel, ami tény. Nem mondható ez el azokról, akikről viszont lerí, hogy ezekből a nemzetekből származnak, hiszen a ferde pillantások, s direkt/indirekt agresszió nap mint nap éri őket, ezért a feszültség is nő bennük, s sokan kezdenek ellenségessé válni a rájuk vetülő ellenséges viselkedés hatására.

AmszterdamHollandiában élő barátaim is hasonló a helyzetről számolnak be. Igaz, ők már legalább három- négy éve beszélnek arról, hogy megjelent egy radikális párt, ami az úgynevezett euroszkeptikusok táborát kívánja képviselni. Most azt mondják, amint a Brexit nyert Angliában, egyből népszavazást akart kiírni a fent említett párt az Unióból való kilépés megszavaztatásért. Aztán, mikor alig két napon belül kiderült milyen szankciókkal fog járni az angoloknak kilépni az EU-ból, rögtön visszakoztak is. Az ott élő barátaim persze mindig is mondták, hogy ők sohasem fogják igazán otthon érezni magukat Hollandiában. Mert bár a holland egy ritka kétszínű nép, s ezért jól tud szimpátiát színlelni (ugyanúgy, mint a németek) mégis képesek érzékeltetni továbbra is mindenki más nemzetből valóval a felsőbbrendűségüket, s ebből kifolyólag nemzeti fölényüket, szóval a helyzet, ott sem a legrózsásabb.

BrüsszelAzt gondolnánk Belgiumban talán azért kicsit árnyaltabb a helyzet, hiszen ott is, ugyanúgy, mint Franciaországban sok a másodgenerációs bevándorló. S éppen ezért az integrálódás akár sikerülhetett is volna, hiszen gyerekek különböző etnikai, vallási csoportból együtt járnak iskolába, s lesznek barátok. Ennek ellenére, Brüsszelben élő barátaim azt állítják, hogy a belgák már rájuk is ferde szemmel néznek, ha egymás közt magyarul beszélnek. A gyanakvás megnőtt mindenhol, s nem csak bizonyos etnikai csoportok képviselőivel szemben, hanem gyakorlatilag mindenkivel, aki nem azt a nyelvet beszéli, mint ők. Hiába Brüsszel az Unió fellegvára, az emberek most már mindenkiben potenciális veszélyforrást látnak. Ezért pedig van, aki már komolyan gondolkodik, hogy szedi a sátorfáját, s továbbáll például Norvégiába.

Persze a frusztrációról, s bizalmatlanságról mindenhonnan beszámoltak barátaim, ismerőseim. Angliában, Németországban, Hollandiában, Belgiumban, Németországban, Franciaországban, gyakorlatilag ugyanaz a helyzet, vagy éppen afelé halad egyre inkább. Az integráció sehol nem sikerült igazán, mert a másodgenerációs törökök, arabok, afrikiak, valamiért nem látják azt a perspektívát az európai létben, mint szüleik, akik valós veszély elől menekültek el ide. Vagy azért, mert nem tudnak mit kezdeni megkettőzött identitásukkal, vagy, mert úgy érzik, nem tudnak olyan jólétet teremteni maguknak, mint a befogadó ország gyermekei. Egy részük, úgy tűnik, ezt nem is tudja sehogyan sem feldolgozni. S mivel a legtöbb országban eleve külön városnegyedekben élnek „sajátjaikkal”, ez csak fokozza különbözőségük érzetét.

Természetesen egy magyar is mindig magyar marad, éljen bárhol a világban. Nem azért, mert magyar honban születtünk, hanem azért, mert ismerjük népünk múltját, jelenét, s mert itt van a szívünk leginkább itthon. No persze mi keresztény vallású országból származunk akkor is, ha mi magunk nem vagyunk kimondottan vallásosak. De ismerjük a Bibliát, tudjuk, hogy a miniszoknya, nem felszólítás az erőszakos viselkedésre, szóval a kultúránk nem áll szöges ellentétben azoknak az országoknak a nézeteivel, mint ahová költöztünk. – mondja egyik barátom.

Persze nincs olyan barátom, akitől ne hallottam volna egy kósza félmondatban azt, hogy talán most kellene hazaindulni. De aztán győz bennük, a józanész, hisz ők már karriert építettek kint, barátokat szereztek, egy részük családot is alapított (s gyerekei iskolába járnak) szóval beilleszkedtek abba a környezetbe, melyben élnek 8-10 éve. Való igaz a biztonságérzetük megingott, hiszen ezek az országok fokozottan ki vannak téve potenciális veszélynek. Többségük mégis azt mondja, nem akarnak behódolni a terrornak, mert az együttélés igen is lehetséges, ha mindkét fél úgy akarja, s tesz is érte.

Valójában bárhol, bármikor érhet bennünket valami, függetlenül attól, hogy hol élünk, s milyen nemzetből származunk. Az tiszta sor, hogy a merényletek azt a célt szolgálják, hogy az országokban belviszály törjön ki a más identitásúakkal szemben. Elvégre, ha a szegregáció nő, nem csak az arab, török, afrikai, hanem már a kelet európai országokból érkezőkkel szemben is (akik ugye fenntartják a nyugati országok gazdaságát, ezért nem lenne annyira praktikus beléjük is kötni) akkor a nyugati civilizáció megszűnik, mint olyan létezni, s marad a félelem, a behódolás, a demoralizáció. Hollandiában nemrég készítettek egy felmérést melyben azt kérdezték az utca emberétől, hogy mit tart a lehetséges legvalószínűbb kimenetelnek a dolgok jelenlegi állása szerint, s a válaszok hűen tükrözik tulajdonképpen egész Európa félelmét. A megkérdezettek 75 százaléka azt mondta, hogy öt éven belül kitör a háború, s az Unió felbomlik. Ez pedig igen csak azt sugallja, hogy egy folyamat elindult, ami nagyon egy féle forgatókönyv felé viszi egész Európát, ha nem vigyázunk.

A történelem botrányhősnői: Az élő művészeti alkotás, Luisa Casati

Luisa Casati neve talán ismerősen cseng. A mai napig ihletet ad az olyan nagy divattervezőknek, mint Karl Lagerfeld vagy éppen Alberta Ferretti. Pedig élete még a 19. század végén kezdődött, egészen pontosan Milánóban, 1881 január 23.-án. Leghíresebb mondása: „Egy élő művészeti alkotás akarok lenni” – melyért mindent megtett, hogy valóra is váltson.

Crisp-Casati-3Luisa Adele Rosa Maria Anman egy rendkívül tehetős családban született. Gróf édesapja, hatalmas vagyona révén (miután szülei elhunytak 13 éves korában) az európai társadalom egyik leggazdagabb embere lett. Egészen fiatal korától kezdve élt-halt a művészetekért. Így miután húsz évesen férjhez ment Marchese Casatihez, (akivel nagyon rossz házassága volt, így végig külön rezidencián éltek, majd hivatalosan is szétváltak 14 év után, bár házasok maradtak a férfi 1946-ban bekövetkező haláláig) és egy évvel később világra hozta egyetlen gyermekét Christina-t, evidens volt, hogy életét a művészeteknek szenteli.

Híresen excentrikus életvitele és extravagáns kinézete (hófehérre púderezett arc, fekete ceruzával vastagon kihúzott zöld szemek, melyeket a mérgező nadragulyából készült kivonattal tett még ragyogóbbá, lángvörös haja, és magas, vékony alkata) sokakat megihletett. Olyannyira, hogy a huszadik század első három évtizedében múzsája és támogatója is lett a művészetek majd minden irányzatának. Festmények készültek róla Giovanni Boldini vagy éppen Ignacio Zuloaga jóvoltából.

Szobrokat faragott róla Giacomo Balla, Catherina Barjansky. Fotók készültek róla Adolph de Meyer és Man Ray által. Múzsája lett az olyan olasz futuristáknak, mint például Umberto Boccioni. Neki köszönhető, hogy egyéni stílusával közvetlen inspirálta Cartier-t abban, hogy megszülessen az azóta ikonikussá váló gepárd minta ruháinkon, cipőinken, táskáinkon. Ő volt az egyetlen nő, akivel szerelembe esett a notórius és forradalmi író Gabriele D’Annunzio. A párizsi éjszakában feltűnő alakja megihlette Chanelt és Colette-t is.

Luisa estélyei Európa-szerte híresek voltak. Arról például, hogy a felszolgálókat csupán egy-egy aranylevél takarta intim részeiken. Biszexuális beállítottságát nyíltan vállalta vendégei előtt is. Számára az is magától érthető volt, hogy volt szeretői is részt vettek rendezvényein. Megfordult nála Picasso és Dali. Sokszor öltözött fel úgy, mint egy élő művészeti alkotás, akit a fent említett művészek és mások inspiráltak. Nyakán, testén sokszor viselte a kígyókat ékszerként. Hírhedt volt arról is, hogy éjszakánként egy szál bundában sétáltatja gepárdjait gyémánttal kirakott pórázon. Luisa cheetah

Nem túl meglepő módon híre eljutott egészen New Yorkig és Hollywoodot is megihlette. Karakterét eljátszotta a filmvásznon Vivien Leigh és Ingrid Bergman. Különc alakja inspirációként szolgált Tenesse Williamsnek és Jack Kerouacnak is. Sokan persze vádolták is azzal, hogy csupán egy frivol nő, aki megszállottja saját halhatatlansága megteremtésének. Művészetek iránti rajongása azonban nem megkérdőjelezhető. Hisz kereste és támogatta az ifjú tehetségeket. (Az ő jóvoltából ismerhetjük többek közt Federico Beltran Masses, Jacques-Émile Blanche, Umberto Brunelleschi munkásságát. )

Persze életmódja igen költséges volt. Például azért, mert egzotikus állatgyűjteményét minden utazására vitte magával. Capri szigetén ő hozta divatba a non-konformista életvitelt népszerűsítő partikat, amelyeket a San Michele-i nyaralójában tartott. Számos igen magas árat követelő álomotthonainak egyike a Palazzo de Leoni Velencében például hatalmas kínai lámpásokkal szegélyezett kertet foglalt magában, ahol albínó feketerigók trilláztak és gepárdok járkáltak szabadon. (Ez a hely ma az egyik legfontosabb múzeuma a világnak, mely egyaránt helyet ad a 20. századi európai és amerikai művészeteknek.) Másik otthona, mely Párizsban a Palais de Rose nevet viselte egy vörös márvánnyal kirakott kastély volt. Itt egy magán galériát tartott fenn, melyben több mint 130 alkotáson önmaga szerepelt.

Luisa szoborMindannak ellenére, hogy rengeteg pénzt is fektetett be különböző művészeti alkotásokba, az 1930-as évekre 25 millió dolláros adósságot szedett össze. S miután nem tudott fizetni hitelezőinek, így számos műtárgyat és egyéb holmit elkoboztak tőle és otthonait elárverezték. A szégyenteljes végkifejlet miatt Luisa, Londonba menekült és ott is maradt élete utolsó két évtizedében. S bár még mindig kontinensszerte híres volt, viszonylag nyugodtan élte hátralevő életet, a még megmaradt és néhány újabb követői által. 1957 június elsején halt meg Londonban, 76 évesen. Sírkövére azt vésték: „Végtelen varázsát sem az évek, sem a megszokás nem tudta elkoptatni. „

Ne bántsátok a gyermekeket!

gyermekekMostanában egyre többet lehet hallani korlátozott értelmi képességű, drog fogyasztó, alkoholista szülők visszás cselekedeteiről, melyben gyermekek esnek a felelőtlenség áldozatává. Érzelmi és fizikai bántalmazás, gondatlanságból fakadó balesetek, ahol a gyermekek épphogy, vagy, csak mikor már megtörtént a baj, tudnak szabadulni az életüket veszélyeztető környezetből. A gyámügy csak nagyon komoly esetek kapcsán hajlandó egy gyermeket kiragadni otthonából. S persze kevés is az ember, aki bele akar vagy mer szólni mások életébe.

Pedig vannak családok, ahol az alkohol, a drog, az aberráció ketrecében gyermekeket tesznek tönkre, s ahol azt is sokan látják kívülről, hogy a szülők nem képesek cselekedeteikről felelősségteljesen dönteni, de szólni mégsem mernek. Míg a korlátozott értelmi képességű szülők nevelési alapját is csak halkan szokták az emberek megkérdőjelezni, addig a függőségben szenvedő családoknál az emberek egyenesen el is fordítják a fejük.

Nehéz megérteni, hogy miért kezeli a társadalom e két fizikailag és értelmileg is megkérdőjelezhető csoport gyermekvállalási jogát ennyire álszenten? Miként lehetséges az, hogy két korlátozott értelmi képességgel rendelkező embert alkalmasnak ítélnek a gyermeknevelésre, miközben önmagukért sem képesek felelősséget vállalni, nem hogy egy új jövevényért?

Persze ez is egy sok tényezős egyenlet. Az élet szent, a gyermekek kellenek, csak az nem mindegy, hogy minden feltétel adott-e ahhoz, hogy teljes életet éljenek, vagy sem. Egyszer valaki azt kérdezte, hogy ha az autóvezetéshez jogosítvány kell, akkor a gyerekneveléshez miért nem kell? És tényleg! Hiszen a jogosítvány megszerzésekor a saját és mások testi épségéért kell megtanulnunk és betartanunk szabályokat, akkor a gyermek neveléshez miért nincs valami szellemi és fizikai épséget lemérő teszt?

Talán elsőre ez kissé morbidnak tűnik, főként mert mióta ember van a Földön, családot alapítunk és gyerekeket nevelünk. Mégis! Biztos, hogy mindenkinek kapnia kell esélyt arra, hogy egy gyermek életével kísérletezzen? Sokféle ember van, megannyi elképzeléssel arról, hogy miért szeretne gyermeket. Egyikünk vágyik az anyaságra és a családra, míg a másikunk, csak értelmet akar adni vele saját életének.

Az örökbe adás témaköre is még egy mindig komoly ellenszenvet kiváltó téma, holott, sokkal felelősségteljesebb az az ember, aki beismeri, hogy nem érzi magát képesnek a feladatra, s gyermekét szerető szülőkre hagyja, mint az, aki egy kukában teszi, s nem érdekli a kicsinek lesz-e holnapja. Csak azért mert valaki a vérszerinti szülőivel él, még egyáltalán nem biztosíték arra, hogy boldog gyermekkort is kap. Hányan, de hányan el tudnák mondani, mennyi érzelmi és/ vagy fizikai sebet kapott a szüleitől, s hogy milyen sokáig tartott azt mondania, hogy elég volt!

A korlátozott értelmi képességű szülők gyermekeikre egészen kicsi koruktól akkora felelősséget raknak, mely olykor még egy felnőtt embernek is sok. Akkor miért kell a gyermekeket kitenni e féle tortúrának, s miért nem lehet azt mondani a beteg embernek, hogy van olyan dolog az életben, amelyre ő alig, vagy egyáltalán nem is alkalmas? Évente több száz gyermek esik áldozatául a szülei felelőtlenségének. A veszély nem felismerése, vagy éppen nem kezelése, egyaránt jellemző lehet a korlátozott értelmi képességű emberekre, ugyanúgy, ahogy az alkohol és/ vagy drog problémákkal küzdőkére. Egy gyermek gondozása nagy felelősségtudatot igényel. S lássuk be, olykor nem elég indok az, hogy minden vágya az az embernek, hogy megtapasztalhassa a gyermekáldás csodáját ehhez.

Bár a csökkent értelmi képességűek a drog és/ vagy alkohol függők között vannak, akik viszonylag normális életet élnek, dolgoznak, ellátják magukat, de mégsem lehet cél egy gyermeket kitenni egy ennyire nehezen felbecsülhető kockázatnak, mint amit ők képviselnek. Ki tudja mennyi tragédia kell ahhoz, hogy belássa végre a társadalom, hogy bármennyire is fájó pont ez, de nem mindenki való szülőnek. Sem a többszeresen visszaeső drog fogyasztó, sem az ideggyengeséggel küzdő, sem az, aki korlátozott felfogó képességgel rendelkezik. Nem azért, mert nem érdemlik meg. Nem azért, mert kevesebbek, mint a többiek. Hanem azért, mert minden újszülött megérdemli a teljes életet, melyet ezek az emberek nem képesek megadni nekik.

A szépség nem korhoz kötött! ( Lázadás a fiatalság örökös hajszolása ellen.)

Nemrégiben napvilágot látott egy fotósorozat, mely egy hetvenes éveikben járó párról készült. Kizárólag ölelkező képek, kimondottan művészeik, semmiféle pornográfiai hangvétel nincs bennünk, mégis az internet táborát igencsak megosztotta ez a nem mindennapi művészeti ábrázolás a szerelemről.

Főként azért, mert természetesen testük már nem feszes, jócskán túl vannak már életük delén. Egyesek ezért kimondottan gusztustalannak találták, mert szerintük a szépség csak fiatal korban lehetséges, s az, hogy igazából a fotósorozat, pont az öregedést, mint az élet természetes részét szeretné elfogadtatni, figyelmen kívül hagyták. Annak ellenére is, hogy mint tudjuk, a szerelemben nincs korhatár. Ráadásul ez a pár több mint húsz éve van együtt, s a szerelem megléte kettejük között a képek jóvoltából, igencsak egyértelmű és példaértékű.

jadebeall2

Számomra olybá tűnik, vannak, akik még mindig nehezen tudják megemészteni, hogy az idős pároknak is szükségük van ugyanúgy az intimitásra, az erotikára, mint fiatalabb társaiknak. Persze lehet azzal vitatkozni, hogy mennyire ízléses egy idős párról aktfotókat készíteni, de tényleg olyan nagy bűn, ha valaki igenis elfogadja az idő múlását és vállalja is azt kendőzetlenül egy művészi alkotás keretében? Ma, amikor az Érett hölgyek forradalma virágzik http://mystique.cafeblog.hu/2016/03/31/az-erett-holgyek-forradalma/, szerintem ez igazán nem kellene, hogy problémát jelentsen. Elvégre, mind megöregszünk előbb vagy utóbb, nem lenne jobb, akkor azzal már egyszer s mindenkorra békét kötni?

Az a baj, hogy sokan még mindig ott tartanak, hogy a szépség csak az egészen fiataloknak adatott meg. Amikor már elmúltunk harminc, negyven, ötven évesek, elvárják tőlünk, hogy kezdjünk el minél konszolidáltabban öltözködni, kezdjünk el minél több testrészt elrejteni ruhákban, mert a testünk már nem olyan feszes, mint egy húsz évesé és ezért szégyellnünk kell magunkat, vagy legalábbis bejelentkezni a legújabb feszesítő kezelések egyikére. Persze az egyértelmű, hogy has pólóban vagy forró naciban, az ember lánya, már nem feszít feltétlen negyvenen túl. Akkor sem, ha még mindig szép teste van és nincs mit takargatnia. Az olyan idősebb hölgyek, akikből árad a kellem a báj és elegancia, pontosan tudják ezt. Nem kell ahhoz, tini ruhába bújni, hogy fiatalosnak tűnjön és üdének egy nő, mert a tagadás nem vezet sehova.

Az, aki elfogadja az idő múlását maga felett, elfogadta azt is, hogy vannak irányzatok, amelyek egy fiatalnak jól állnak, de egy érettebb hölgyön már nevetségesnek hatnak. Ilyen például néhány hatvan körüli nő, akit mikor hátulról látunk, azt hisszük egy tinit látunk, mert skater szoknyát és crop toppot visel. Hiszem és vallom, hogy igazából bárki bármit felvehet, ha abban jól érzi magát a bőrében. Nem a divatnak kell meghatároznia, hogy mit szabad és mit nem szabad viselnünk, de a szépség nem a fiatalság hajszolásában van, hanem minden nőben, aki elfogadta és békében is él önmagával. Sok negyvenes, ötvenes, hatvanas, hetvenes éveiben járó nőben ott van az e fajta szépség. A lelki béke, a harmónia önmagával és az a fajta elegancia, ami a fiatalokban még nincs meg.

Az idős pár a fotósorozaton számomra gyönyörű és bátor. Gyönyörű, mert szerelmük egymás iránt jól látható arcukon, és azon, ahogyan egymáshoz simulnak, s bátor, mert hajlandóak voltak levetni ruháik és megmutatni a világnak a kettejük közötti vonzódást is. Jade Beall (a fotós) legfontosabb kérdése a képsorozaton keresztül ez volt: Miért gondoljuk, hogy egyes dolgok, emberek szebbek, mint mások? Miért nem tudjuk átölelni és elfogadni szépség millióféle megnyilvánulását a világban?

A válasz pedig az, hogy azért, mert az öregedés az elmúlást vetíti előre és a legtöbben azt várják el az idősektől, hogy ne vágyjanak egymásra, ne érezzék jól magukat a bőrükben, mert míg a fiatalság ünnepelt, addig az időskor a temetés előfutára.

Tükröm, tükröm, mondd meg nékem, valóban annyira fontosak a külsőségek?

Mi határozza meg, hogy mit és kit látunk szépnek? Van egyáltalán olyan személy, akit mindenki egyformán szépnek lát? Milyen hatással van ránk a szépség érzékelése? Hiúságunk mennyire határozza meg azonos és ellenkező nemű társainkkal való kapcsolatunk? Annak fogadjuk el magunkat, amilyenek vagyunk? Vagy csak a tükörképünket látjuk? Tudhatjuk, hogyan vélekednek rólunk mások? Melyik a meghatározóbb? Az ész vagy a szépség jelenléte? Irigykedünk a szépeknek ítélt emberekre, mert szeretnénk csak egy napra az ő bőrükbe bújni? Vagy azzal van bajunk, hogy nem vagyunk képesek elfogadni a nyilvánvalót, miszerint tudásunk nem mindig elegendő az érvényesüléshez?

tükrömA szépség szubjektív. Igaz, abban megegyezik, hogy valamiért a szép embereket általában okosabbnak, kedvesebbnek, jobbnak és szimpatikusabbnak látjuk másoknál. A mesékben a gyönyörű királylányt felruházzuk jóságos, kedves, szelíd személyiségjegyekkel például. A daliás királyfi karakterét ugyanakkor becsületes, igazságos, hősies jegyekkel is átitatjuk. Már a folklórban is találkozunk a közhelyes megállapítással, miszerint a szép emberek jobbak, mint a többiek és külső szépségükön túl, rendelkeznek, belső szépséget felmutató jellemmel is.

Tehát igen hamar találkozunk a ténnyel, hogy az értelem mellett, sokszor a szépség is nagyon sokat jelent egy ember megítélésben. Emellett persze a mesék arra is megtanítanak, hogy elménk pallérozása és belső lelkivilágunk fejlesztésére is gondot kell fordítanunk. Mert a tudás igenis nagyon fontos. Elvégre hiába vagyunk szépek, ha alig van számottevő értelmi képességünk hozzá. Ráadásul a belső szépséget magunkban kell felkutatnunk, ami szintén nem külsőségből ered.  Ugyanis akárhogy is nézzük, a szerető szív, sokkal fontosabb, mint például a szőke hajtincsek.

Az, hogy kit és mit látunk szépnek, állítólag genetikailag van belénk kódolva. A szimmetrikus arc, a homokóra alkat, az izmos test, a karakteres arcvonások általános jellemzők csupán. Az, hogy mi milyennek ítélünk másokat, saját látásmódunktól függ. Irigykedhetünk a szőke, nagy mellű lányra a sarki közértből ugyan, akit rendszeresen férfiak gyűrűjében találunk, de teljesen értelmetlen. Ő is a maga módján szép és biztosan ezzel tisztában is van. Persze, hogy vonzerejét miből származtatja, az nem ránk tartozik. Elfogadta magát, olyannak amilyen és csupán ez számít. A barna hajú, szemüveges, kedves lány a könyvtárból megint másképpen szép. Csendes ám kellemes hangja, nyilvánvaló béke önmagával az, ami miatt az emberek kedvelik. Bájos, mégsem kimondottan szép, de az emberben nyomot hagy.

Önmagunkról alkotott képünk, olykor, hatással van emberi kapcsolataink alakulására. Irigykedünk a szebbre és előítéleteket táplálunk iránta. Néha talán egy esetleges barátság lehetőségét vágjuk sutba, mikor hiúságunk megakadályoz abban, hogy esélyt adjunk a másiknak. Ugyanakkor, ha megtanulunk békében élni önmagunkkal, a külsőnek nem sok jelentőséget tulajdonítanunk, hiszen a belső az, ami meghatározza, hogy milyen emberekkel barátkozunk. Persze sokszor láthatjuk az utcán, ahogyan egy csapat kicicomázott felszínes lány sétál együtt, de ilyenkor nem árt tudatosítani a tényt, hogy azok, akik túlbecsülik önnön értékeiket hasonló társaságot is fognak bevonzani.

Mások csak önmaguknál csúnyábbnak ítélt emberekkel veszik körül magukat, mert egyedül akarnak kiragyogni a környezetükből. Az ilyen ember sohasem él magával békében, ezért fontos neki, hogy a többieknél jobbnak tűnjön. Pedig a szépség, ugyanúgy, mint a fiatalság is, csupán múló állapot. Nem kell túlbecsülni, de nem érdemes lebecsülni se nagyon. Harmóniára kell törekedni és egyensúlyra, mert az igazi szépség, ahogyan annyi mese is rámutat, mindig a lelkünkből ered.

Persze mindannyian szépek akarunk lenni, mert valahol a boldogsággal kapcsoljuk össze ezt. Hiszen maga a szépség érzékelése jó közérzetet teremt az emberben és ezért is tulajdonítunk neki, akkora jelentőséget. Néha irigykedünk másokra, mert önmagunkon kívül keressük a szépséget és boldogságot. Máskor békében forgatjuk a divatlapok aktuális szépségeivel telerakott hasábjait, azzal a tudattal, hogy mindenki máshogyan szép. Olykor persze fel is háborodunk, mikor valakit tehetségesnek ítélnek meg csupán külső megjelenése alapján. Nehezményezzük, ha egy kellemesebb külsejű, de kevesebb szaktudású pályázó nyeri el helyettünk a hőn áhított munkát. Ezek azonban sokszor rajtunk kívül álló tényezők. Fontos tisztában lenni értékeinkkel, de nem hagyhatjuk sohasem, hogy a külsőségek határozza meg önmagunkról és másokról alkotott véleményünk!

Tanmese a gyermeki lélekről

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy barna hajú, barna szemű kislány, aki mindig más akart lenni. Nem volt kibékülve adottságaival, mert a mesék azt sugallták neki, hogy a szép királykisasszonyok, mindig csak szőke hajú kék szemű lányok lehetnek. Irigy volt ezekre a lányokra, s bár ő is mindig szép szőke királykisasszonynak képzelte magát, a valóságba lépni a játék és szépség világából, mindig nehezen ment neki. felné

Próbált kibékülni a valósággal. Igyekezett elfogadni, hogy nem lehet más, csak egy egyszerű átlagos kinézetű kislány. Igyekezett mindig szorgalmas lenni, s ezért sokat görnyedt az íróasztala fölé, hogy ha már szép nem lehet, legalább okos legyen, ám a valóság még ezt a tervét is keresztülhúzta. Közepes képességű, átlagos lánnyá vált csupán. Ez volt a sorsa, amivel ő nem tudott kibékülni.

Hát küzdött, hogy más legyen, mint a többiek. Hogy legyen valami, ami mégis csak kiragadja az átlag sorából, s amivel bebizonyíthatja magának, s az egész világnak, hogy benne is van egy x faktor, melyért érdemes őt szeretni és csodálni. Ezért elkezdett írni. Elkezdett a gondolataiból szőni egy hálót, mely befogadta egy illuzórikus világba, ahol azzá válhatott, amivé csak akart. A mesékben, mindig nagy próbák után, lehettek a szerelmesek egymáséi, ezért a szerelmet ekképpen élte meg. Igaz közben irányt váltott, s sokszor előfordult, hogy várakozó királykisasszony helyett, ő lett a küzdő vitéz, aki el akarta nyerni kiválasztotta szívét.

Tanult, dolgozott, önálló életet kezdett élni, védelmezőként, vigyázóként, egyfajta anyaszerepet betöltve vigyázta szeretteit, hogy mint a jóságos tündérek, kiknek szíve és külleme szintén csodálatos volt, tetteivel elnyerje ezt a jellemet és küllemet. Persze talán mondanom se kell már, ebbe is belebukott. Valahogyan minden, ami azt a törekvését szolgálta volna, hogy jobbá, okosabbá, kiválóbbá és szebbé váljon az átlagnál, kudarcra volt ítélve. S ebbe persze ő belekeseredett.

Szépséges királykisasszony helyett, akiért a délceg vitézek küzdenek, lett belőle szörnyen rút mostoha. Tettei, tanulmányai elkülönítették a többiektől, de ettől nem hogy jobb lett volna, hanem még rosszabb, mint az átlag. Nem vette észre, hogy az irigysége, s a sebtében megfogalmazott vágyai, sohasem azt fejezték ki, amit ő szeretett volna. Hogy minden álma mögött a szeretetre vágyás és szeretni akarás volt a mozgatórugója, s hogy azért nem történt soha az, mint amire vágyott, mert nem ismerte fel, mit is akar.  bear

Fura mód, bár rengeteg mesét szőtt, de soha, meg sem kísérelte azt leírni, amit lelke mélyén érzett. Csak kusza történeteket firkantott naplójába arról, hogy hogyan is képzeli ő a jövőt, de ezek közben nem vette észre, mi is az, amire szíve mélyén vágyik. Olykor annyira szégyellte kívánságait, hogy még maga előtt is letagadta őket. Kitépett lapokat naplójából, néha egész történeteket, s nagy igyekezetében a meséiből szőtt sok játék közepette észre se vette, hogy közben már felnőtt nő lett, akinek rideg, kemény páncélja mögött egy romantikus és szentimentális lélek lakik.

Megpróbált hát, olyanná válni, mint akiket irigyelt. Utolsó lehetőségként átfestette a haját szőkére. Igyekezett küllemben legalább olyanná válni, mint amire mindig is vágyott. S olykor mikor tükörbe nézett, látta is felragyogni az arcát. Az aranyhaj, néhány pillanatig el tudta hitetni vele, hogy olyan, mintha a nap egyfolytában rávetné sugarát. Mégsem érezte szebbnek, jobbnak tőle magát. A külső semmit nem jelentett szívének, a sebek nem gyógyultak be tőle.

S akkor rádöbbent, hogy az, aki ő maga volt, sohasem változhat. Hiszen először meg kellene találnia önmagát ahhoz, hogy tudja, milyen is ő valójában.

Mert bár szeretetet adott másoknak, magának még sem tudott adni. Olyan munkája volt, amiben képzeletére és kreativitására kellett hagyatkoznia, mégsem tudta átadni azt teljesen, ami még benne szunnyadt. A kislány félig azt érte el, amit annyi éven át eljátszott meséiben. De mivel nem vette észre, hogy mikor váltottak meséi át a valóságba, nem tudta azt sem, mit ért már eddig is el.

Persze tudta mikor jár az álmok mezején. Mert míg meséiben tudta irányítani a történteket, addig a valóság mások történeteit is beleszőtte a saját történetébe, amikkel nem volt könnyű megbirkózni. Kétségbeesetten igyekezett mindent és mindenkit a maga képére formálni. Először szép szóval, majd hisztérikusan próbálta elérni, hogy szeressék. Persze önzősége és szeretetre vágyása kiabált benne. Azok a pusztító vágyak, melyekkel rendre elbukta az esélyeit, hogy olyan élete legyen, amilyet szeretne. Lassan, sok- sok év múltán ismerte fel legféltettebb vágyai mozgatórugóját. Akkor, mikor már haja őszbe hajlott, s teste is hanyatlani látszott.

A tükörbe nézve olykor felvillant előtte egy barna hajú kislány. Egy bájos gyermek, aki tele volt álmokkal, s vágyakkal, amik sohasem kerültek teljes megvalósulásra. Máskor egy fiatal nő arca sejlett fel neki egy-egy álmában. Egy olyan nőé, akié az egész világ lehetett volna, ha nem lett volna annyira elfoglalva saját magával. Ha nem kergeti oly bőszen, illúziót. Hanem megbékél magával, s életével, s idejében magának adja azt a szeretet, amit másoktól várt el.

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!