Minden, ami a felszín alatt rejtőzik

Lelki dolgok: A ragaszkodás

RadiantUnconditionalLove

Azt gondolom, vagyunk néhányan, akikben a szeretet csak lassan alakul ki. Fokozatosan vetjük le védőpáncélunk első darabjait, s csak apránként engedjük meg azt is magunknak, hogy valakihez közel kerüljünk. Bízni és hinni számunkra az élet legnagyobb kihívásait jelentik. Hiszen akkor ki kell nyitnunk szívünk ajtaját és ahhoz mindig kockázatot is kell vállalni.

Persze van abban valami igazán szép, hogy csak lassan adjuk át magunkat egy érzésnek. Hogy csak lassan hagyjuk lángra lobbanni szívünk, s csak idő pergésével egyenes arányban mélyül el a szeretet is bennünk. A ragaszkodás éppen ezért csak a szeretet meglétében alakulhat ki. Ugyan együtt szokták e két érzést emlegetni, pedig a szeretet nem feltétlen vonja maga után azt, hogy ragaszkodunk is.

Persze a ragaszkodásnak sokféle formája létezik. Ragaszkodhatunk a házi kedvencünkhöz, a legjobb barátunkhoz, vagy akár a szerelmünkhöz is. Nem feltétlen párosul pozitív érzelmekkel sem, hiszen ragaszkodhatunk valami olyan állásponthoz is, melyet egy személy vagy tárgy kapcsán negatív tapasztalatként éltünk meg. Amit biztosan el lehet mondani, az az, hogy a ragaszkodáshoz egy olyan szeretetteljes érzés párosul, amire nincsenek szavak. Olyan erős érzelmi kötelék, melynek már szótárra lenne szüksége a szívünkhöz, ahhoz, hogy megértessük mit is érzünk pontosan. Való igaz, erős és valódi érzelmek nélkül nincs ragaszkodás. Igaz, sokan azt állítják, a ragaszkodásban mindig benne van egy fajta birtoklási vágy is.

Véleményem szerint ez téves álláspont. Hiszen a ragaszkodásban benne van a feltétel nélküli szeretet, a másik olyannak való elfogadása amilyen, és az erő is, ahhoz, hogy elfogadjuk a másik döntéseit, amiket csak önzetlen érzések hívhatnak elő. Ragaszkodhatunk egy baráthoz is így, mert feltétlen a vele való kapcsolatunk, s ragaszkodhatunk egy állathoz is, mert számunkra ő olyan érzéseket ad, ami lelkünket simogatja. Természetesen mindannyinknak van az életében legalább egy olyan személy, aki más, mint a többi. Akit szeretünk, akihez ragaszkodunk, de nem mondjuk félpercenként neki. Valaki, akivel szavak nélkül is értjük egymást. Valaki, aki ha elmegy is, mindig visszatér hozzánk.

Azt mondják a szeretet szabadságot ad. A ragaszkodás egy döntést. S ha döntés az, hogy a szeretetet áramoltatom feltétlen a másik felé, akkor a kettő összetartozik. Ha valaki fontos a számunkra, akkor el tudjuk, engedi. Hiszen, ha valóban szeretem a másikat, akkor a legjobbat akarom neki. Nyílván a kölcsönös ragaszkodás és szeretet az, mely a legideálisabb állapot. Elvégre nincs is annál szebb, ha két teremtmény egymással érzelmileg összehangolt. Vagyunk páran, akik tudják, hogy a szeretet is munka. Mert hiszen szükséges hozzá valódi párbeszéd és a másik ember másságának teljes elfogadása. A ragaszkodás ily módon való kialakulása csak keveseknek adott. Pedig szeretet és ragaszkodás kéz a kézben kellene, hogy járjon.

Hogy még sincs így, mára már kezd átlagossá válni. Többször lehet a kapcsolatokban függőségről beszélni, mint ragaszkodásról. Pedig ha ragaszkodom a másikhoz, akkor képes vagyok belé újra és újra belészeretni. Na persze csak akkor, ha a szeretetet nem veszem alapnak a másiktól, hanem dolgozom érte vele együtt továbbra is. Bátorság kell ahhoz, hogy vállaljuk érzéseink. Hogy ki tudjuk mondani legféltettebb vágyaink is. Szeretni lehet úgy is, hogy nincs semmi reális alapja. Ragaszkodni viszont csak úgy, hogy ha előtte a másik a szívünket már megdobogtatta. Igaz, a ragaszkodás éppen ezért a szeretet legszerényebb formája. Nem pózol, nem kérkedik, csak csendben létezik a szívünkben.

Higgy, remélj, küzdj!

Életünket néhány nehéz pillanat keresztezi. Olyan embert próbáló helyzetek formájában, melyekkel nem könnyű megbirkózni. Mikor szeretteink kerülnek súlyos betegségek fogságába, mindig megijedünk. Mert szembesülünk a ténnyel, hogy mindannyian múlandóak vagyunk, s egyszer mindenkitől búcsút kell vennünk.

beliveMa már népbetegség, a rák. Lassan odáig jutunk, hogy mindenki ismer szűkebb vagy tágabb környezetében olyan embert, aki megküzdött ezzel a betegséggel. Hallottunk már csodával határos gyógyulásokról, s sajnos idő előtti távozásokról is. Ott lebeg felettünk, mint Damaszkusz kardja, mely bármikor lecsaphat ránk. S mikor szeretteink egyikére súlyt le, átkozzuk a dohányipart és a gyárakat, melyek megannyi mérget juttattak földbe, s levegőbe egyaránt. Persze a düh, a kétségbeesés és a félelem ilyenkor teljesen természetes reakciók. Olyannyira, hogy ezek nélkül feldolgozni se tudnánk a szeretteinkre háruló csapást, természetünkből fakadóan. Mindez segíti elő, hogy aztán hinni és bízni kezdjünk abban, hogy minden rendben lesz. Hogy erőt gyűjtsünk a folytatáshoz, s megtanuljunk újra remélni, ha már elfelejtettünk.

Bármiféle súlyos betegség állja szeretteink vagy a saját utunk, az mindig egy felszólítás. Arra, hogy nyissunk egy új fejezetet életünk könyvében, mert valamit nagyon rosszul csináltunk, ha idáig jutottunk. A rák testet és lelket emésztő mivolta senki előtt nem titok. De csak akkor érhet célt, ha nem teszünk „semmit”, csak tüneti kezeléseket veszünk fel, miközben már lelkünk haldoklik. Egyesek a rák bejelentését szinte halálos ítéletnek veszik. Onnantól kezdve úgy tesznek, mintha már el is temették volna, s ezzel idéznek elő környezetük hitrendszerében egyetlen lehetséges forgatókönyvet. Mások ezzel ellentétben merész lépésekre adják a fejüket; mondván: Ha már meg kell halni, hát tegyük azt élvezettel; s csupa olyan dolgot tesznek, mellyel testüket és lelküket egyaránt kielégítik, de szeretteiket megrémítik.

hopePersze vannak olyanok is, akik tudják, még dolguk van itt közöttünk és látják értelmét életüknek a továbbiakban is. Az ő hitük a gyógyulásban a legerősebb, s nem hogy őket kellene támogatni, még ők lesznek azok, akik másokban is bizalmat ébresztenek a gyógyulás lehetőségében. Szenvedni lehet látványosan, s úgy is, hogy igyekszünk eltitkolni fájdalmaink. Azt viszont, hogy hogyan higgyünk a gyógyulásban egy olyan súlyos betegséggel való megküzdés kellős közepén, mint amilyen a rák is, csak az erős hittel és lélekkel bíró ember képes véghez vinni és másoknak is megtanítani.

Éppen ezért, olykor úgy is tűnhet, a rák egy próbatétel, szeretteink, s saját magunk számára. Vizsga, mely súlyos, s visszavonhatatlan következményekkel jár, ha rosszul teljesítünk. Hinni abban, hogy minden rendben lesz, a rákkal vagy egyéb súlyos betegségekkel küzdőként, s támaszként, nem a legkönnyebb feladat. De nincs más út, mely előre vihetne, s mely reményt adhatna szeretteink és önmagunk számára. Szeretni, hinni és bízni ilyenkor nem lehet kicsit, csak nagyon. Értékelni az életet, a szeretteinket, szavakban s tettekben egyaránt fontos. Sohase temessünk el senkit idejekorán, hanem tanuljunk meg kifejezni érzéseinket, akkor, amikor még lehetőségünk van rá.

strongweHisz az élet rövid, s ha valami kimondatlan marad, az örökké fog bennünket emészteni. Olykor pontosan maga a makacs tagadás az, mely rák vagy más súlyos betegség formájában ölt testet, hogy végre figyelmet szenteljünk elfojtott érzéseinknek/gondolatainknak. Magáról a rákról éppen ezért általánosságban elmondható, hogy mély lelki sebekből, régi sérelmek miatti neheztelésből, titkolt érzésekből, kétségbeesésből és gyűlöletből táplálkozik. A testi gyógyításon túl, biztosan nem árt, ha számba vesszük ezeket a tényezőket is, hogy lelkünk is gyógyulhasson (a testünkkel együtt).

Hinni csak akkor lehet, ha tudjuk, hogy van értelme életünknek. Egy olyan létezés formájában, melyben a szeretet kimutatott, az érzések kimondottak, s az apró örömöket is felismerjük még. Minden egyes nap, mellyel közelebb kerülünk a gyógyult állapothoz, hitrendszerünk megreformálására, a pozitív gondolatok áramoltatására egy újabb lehetőség. Elvégre a rákos és más súlyos betegségben szenvedő embernek tulajdonképpen egyetlen kérdésre kell tudnia a választ, mely így hangzik: Azt az életet élem, amelyre vágytam, amelyben teljes szívvel és hittel részt tudok venni? Ha igen, akkor harcolni is könnyebb a gyógyulásért, de ha nem, akkor ideje változtatni, átgondolni, (és tenni érte) hogy olyan életet éljünk, amiért érdemes küzdeni és remélni.

A méret a lényeg?

Az utóbbi két-három évtizedben eltűntek az igazi méretű nők a címlapokról, a reklámokból, a tévéből. Akármerre nézünk, csupa dupla nullás méretű lány néz vissza ránk makulátlan bőrrel és porcelánbaba szépséggel.

Csoda, hogy a nők túlnyomó többsége önbizalomhiányban szenved? Miközben valószínűtlenül sovány nők tipegnek platform cipőkben, addig a többség fekete pacaként rohan az utcán, némi szürkével vegyítve.

Hiába állítjuk, hogy nem a külcsín a lényeg! Tagadhatatlan tény, hogy mikor szembe jön velünk az utcán valaki, nem azt látjuk, mi lakozik a szívében. Egy pontig mind előítéletesek vagyunk. Hisz megdöbbent a szokatlan látvány, amit neveltetésünk és kulturáltsági szintünk nem fogad be. Rossz példák erre a polgárpukkasztó egyének, akik ugyan igen csekély számban fordulnak elő, de még mindig látványosságnak számítanak.

Figyelemfelkeltő kinézetük, ruhájuk, hajviseletük, magatartásuk, feltűnőbbé teszi megjelenésük. Ők persze szándékkal viselkednek úgy, hogy azt mindenki észrevegye. Lehet szeretni, lehet utálni kinézetüket, de közömbösséget vajmi kevesen vagyunk képesek produkálni velük szemben. Hozzájuk képest teljesen más eset az a réteg, akik akaratukon kívül válnak túlságosan látványossá. Igaz, Murphy törvénynek is beillik, hogy minél inkább el akarnánk tűnni a tömegben, annál inkább előtérbe kerülünk.

A 36-54-es mérettel rendelkező nőknek, már maga a testi a megjelenés sem teszi lehetővé, hogy ne tűnjenek fel másoknak. Elvégre van kézzel fogható testük, mely nem törékeny, s nem fújja el az első szélfuvallat, ami még kontrasztosabbá válik, mikor egy duplanullás méretű nő mellett masírozunk, akinek minden csontja reszket már csak attól, hogy egyben kell tartania egy vékony bőrréteget. Mondhatnánk azt is, hogy az anorexiások/bulimiások vs. „túlsúlyosak” korát éljük.

Igen, „túlsúlyosak korát”. Mert az új nemzedék képviselői (akik már felnőttek biológiailag), azt hiszik, a vékonyság 50 kilogramm alatt kezdődik, és különben is csak az lehet értékes, aki nádszál karcsú, hidrogén szőke és implantátumokkal rendelkezik egyes testrészeiben. (Ezek a téveszmék ráadásul a Barbie baba megjelenése óta a köztudatban élnek.)

Annak ellenére is, hogy pár éve már azzal csitítják a kedélyeket, hogy olykor-olykor megjelennek a normális méretű nők (értsd úgy, hogy az a plus-size a divatvilágban) némely neves márka kifutóján, hogy az egyre nagyobb tiltakozásoknak kicsit elejét vegyék a divattervezők.(Igaz nem a Chanel kifutóján.) Azért mégis a molett modelleket legtöbbször az online oldalak ruha ajánlóiban láthatjuk, s olykor-olykor egy neves divatmagazin címlapján. (Évek óta bevett gyakorlat, hogy egy kicsit lenyugtassák a kedélyeket, ezt a trükköt bevetik a divatban dolgozók.)

Egy időben még a média is próbált egyensúlyt teremteni. Megjelent egy-két olyan műsor is műsorszolgáltatók igen gyér palettáján, amelyek a valódi nőkkel foglalkoztak. Gondolok itt a Meztelenül is szép vagyok eredeti, angol verziójára, ami nagy siker volt a mindennapi nők körében.  Igaz, kismértékű eredménnyel, de mégis ellensúlyozni próbálta azt a rengeteg abszurd adást, melyek plasztikázásokról, hihetetlen gyors fogyásokról szóltak. Persze talán mondani sem kell, hogy ahogyan jött a műsor, úgy el is tűnt…

A „parasztvakítás” tehát megy ezerrel. Egyszer például Karl Lagerfeld azt mondta, azért alkalmaz a Chanel nagyon vékony lányokat, mert kevesebb anyag kell az ő ruhájukhoz. Mondta ezt ugyan az az ember, aki aztán nemes egyszerűséggel lekövérezte Adele-t (aki még csak nem is a testéből, hanem a hangjából él). A divat világ egyöntetű hozzáállása a valódi nőkhöz mégis akkor vált teljesen világossá, mikor az egyik valóban nagy karriert befutó molett modell, egyszer csak fogta magát és lefogyott, pedig előtte bőszen hangoztatta, hogy ki van békülve testi adottságaival.

Hiába a milliós nagyságrendű követő, akik egy igazi nőt láttak benne és példaképnek tekintették kiállásával és önmaga vállalásával, mégis úgy döntött lefogy, mert: „A divatszakmában csak úgy lehet igazán sikeres valaki, ha nádszálvékony.” Ezzel aztán jó néhány fiatal nő nehezen felépített önértékelését rombolta le önmagának ellentmondó cselekedetével…

Ha pedig ezt figyelembe vesszük, már nem is vehetjük annyira zokon a fiatal lányok testképzavarát. Hiszen ha végül mindenki behódol a hőn vágyott nádszál testnek, akkor még mindig a méret a lényeg. Nem csak a kifutón, hanem azon kívül is. Persze mi felnőttek azt gondolhatjuk, hogy testsúlyunkkal/testalkatunkkal nincs annyi problémánk, mint egy tinédzsernek. Elvégre jól tudjuk, hogy a plakáton és filmvásznon retusált nők tekintenek le ránk, tehát több a látszat a világban, mint a valóság.

Mégis, akkor miért olyan keserű olykor az a pirula, amit le kell nyelni? Miért nehéz Nőnek érezni magunkat egy olyan világban, ahol minden a látszat körül forog, ha jól tudjuk pont a megtévesztés a lényeg?! Akkor is, ha alapvetően ki vagyunk békülve magunkkal és nem követjük a divatot. Akkor is, ha egész életünkben küzdöttünk a kilókkal, s mindig másokhoz hasonlítottuk önmagunkat. A válasz talán ott van, hogy bár szeretjük azt gondolni, hogy nem, de valójában a közmédia megannyi formája, mely folyamatosan adja számunkra az információk százait, még is csak befolyásolta személyiségünk. S bár nem a „divat” mondja meg, hogy kik vagyunk, de alakítja önmagunkon való szemlélődésünk a tükörben, aminek meg vannak a következményei….

Szánj időt a barátaidra!

 

baratFurcsa érzés mikor a barátok elkezdenek szétszéledni. Felnőtté válunk, családot alapítunk, más városba vagy országba költözünk és minden megváltozik. Az internet lehetőséget ad ugyan a napi kommunikációra, de valahogy mégsem az igazi. Valami végérvényesen elveszik.

Mert hiszen mindannyian éljük az életünk. Dolgozunk, gyermeket nevelünk, párkapcsolatban élünk és menthetetlenül beleveszünk a mindennapi mókuskerékbe. Röpke üzeneteket küldünk egymásnak vagy a közösségi hálókról értesülünk barátunk boldogságáról, bánatáról és az intimitás a kávéházi hangulat már csak ködös emlékképként él bennünk. Nehéz fenntartani a barátságokat! De hiszem, hogy lehetséges, ha áldozunk rá kellő energiát és időt! Nem óriási erőfeszítésekre gondolok, inkább csak amolyan hétköznapi dolgokra. Például a közösségi háló helyett egy rövid telefon megereszthető néhanap. A kamerás beszélgetések is többet érnek a semminél, főként, ha más országban vagy városban élünk. Jó persze, tudom, nem ugyanaz. De akkor is egy megoldás lehet! Persze ez is csak akkor lehetséges, ha áldozunk a másikra egy kevéske időt.

Olykor mindezek ellenére is előfordul, hogy tizenéves barátságok egyszerre csak megszakadnak. Az ok pedig sokszor csak annyi, hogy nem tudnak/akarnak egymásra időt szánni az emberek. Mert rohanva élünk és azt hisszük a barátság nem az a fajta kapcsolat, ami erőfeszítéseket igényel. Pedig dehogynem! Nincs olyan kapcsolat, ami nem igényel energiát! Minden csak a hozzáállásunkon múlik! Persze igen, van úgy, hogy egy kapcsolat már nem épül, nem ad semmit és nincs is mit mondani már a másiknak. Nincs harag, nincs bosszú, egész egyszerűen csak így alakul. Szépen lassan elszakadnak a barátság fonalai és megszűnik az egész kapcsolat. Ez, pedig ha felkészületlenül éri az embert, nagyon mellbe vághat. Ezért nem árt olykor önmagunkban nézni és megkérdezni: „Mennyire volt ez az én saram?”

Aztán persze olyan is van, amiért foggal, körömmel harcol az ember. Költözéskor, családalapításnál fogadkozunk, hogy minden héten beszélünk! Ez így is megy egy darabig, majd olykor-olykor közbejön valami és a heti beszélgetésekből kéthetes lesz, majd a havi beszélgetések is elmaradnak végül. Egyszerre csak azon kapjuk magunkat, hogy egy baráttal kevesebbek lettünk. S bizony ezek azok a barátságok, amik nagyon tudnak fájni. Mert valahol a szívünk mélyén arra számítottunk, hogy ez velünk nem történik meg. Gyerekként indultunk el együtt az úton és együtt nőttünk fel. Ám a felnőtt lét küszöbén útjaink végérvényesen elváltak egymástól. Mikor otthon járunk, felkeressük őket és megiszunk valamit, jót merengünk a múlton és a jövőről már nem beszélünk. Megtesszük, amit lehet, de olykor az is kevés! Vannak barátságok, amiket csak a jelen működtethet, az akkor és most, mely amint szétválnak útjaink már nem feleleveníthető.

Persze vannak olyan barátságok, amik túlélnek mindent. Költözés, családalapítás ellenére a kapcsolat virágzik. Kéthetente levelet váltunk, havonta egyszer beszélünk interneten vagy telefonon és minden egyes találkozás olyan, mintha valójában sohasem váltunk volna el. Beszélünk a jelenről, beszélünk a jövőről és egy-két pohár ital után olykor a múlt is szóba kerül. Az ilyen barátság nagy kincs! Jó érzés benne lenni! Benne van a szeretet, az összetartás és az egymás iránti bizalom is! Kellenek építő kövek! Kell, hogy legyen támaszunk! Kell, hogy mi is támaszt nyújtsunk, mert így tudjuk mennyit is ér az életünk.

Mert igen, a legtöbben szétszéledünk! A mai világban kevés az az ember, aki ott marad, ahonnan indult. S mert karrierre vágyunk, élhető közeget akarunk utódainknak teremteni, meghozzuk azt a döntést, ami mindig lemondással jár! Búcsút veszünk a számunkra fontos személyektől. Ha szerencsénk van, többedmagunkkal indulunk el új irányba, de olykor egyedül kell haladnunk a saját utunkon. Lesznek új ismerőseink, aztán később új barátaink, de a régieket soha, senki sem helyettesítheti. S ilyenkor két választásunk van. Vagy tesszük a dolgunk és éljük, a szürke hétköznapokat és úgy teszünk, mintha elegendő lenne, új ismerőseinkkel kötött felszínes kapcsolatunk vagy igenis fordítunk azokra időt, akiket hátrahagytunk. Nem mindegy, hogy van-e valaki, akit önzetlenül szeretünk (hatalmi harcok nélkül) vagy csak önmagunkban élünk és egyedül küzdünk. Ezért és még sok minden másért, szánjunk Időt a számunkra fontos barátokra!

Az önbecsülés öt alappillére

love_mainÉrtékelni azt, akik vagyunk, sohasem egyszerű feladat. Benne foglaltatik önmagunk elfogadása, a megbocsátás képessége és a valódi önszeretet elsajátítása. Megannyi nézet korlátozhatja ezek megvalósulását a gyakorlatban. Temérdek akadállyal találkozhatunk önbecsülésünk keresése közben, melyekkel keményen meg kell dolgoznunk, ha el akarjuk távolítani őket az útból. Ám az eredmény, megfizethetetlen és egyszerre felemelő érzés lesz. Olyan önértékelésre tehetünk szert általa, mellyel tudatosabbá tehetjük életünket.

Az öt alappillér egy-egy állításra épül. Olyan meggyőződésekre, melyeket el kell sajátítanunk ahhoz, hogy meg kezdjük a munkát. Gondoljuk át e mondatokat, és fordítsunk figyelmet az őket körülvevő téves berögződésekre, hogy aztán el tudjuk engedni azokat!

Önbecslésem magamból származik. 

Vagyis nincs szükség mások értékelésére ahhoz, hogy lássuk, mennyit érünk. Értékességünk mércéje, maga a létezésünk. Mert részét képezzük az egyetemes világnak. Mert egyből származunk és egybe térünk vissza végül, amit nevezhetünk Univerzumnak, Istennek, vagy akár Egyetemes energiának. Szüleink gyermekkorunkban meghatározó szerepet játszottak abban, hogyan láttuk önmagunkat. Egy gyermek mindent elfogad feltétel nélkül, így azt is, ha a szülő materiális eredmények után illeti jutalommal. A felnőtt létben pont az a csodálatos, hogy van választásunk. Szabadon engedhetjük azt az ént, akik vagyunk valójában. Álmainkat, vágyainkat valóra válthatjuk. Amik nem csupán a materiális lehetőségekben rejlenek, hanem az önmegvalósítás felé vezető úton is létfontosságúak.

Feltétel nélkül elfogadom magam. 

Az önelfogadás olyasmi, amit mélyen magunkban kell tudnunk. Nincs szükség feltétlen ilyen magatartást tükrözni a mindennapokban magunkról, de elengedhetetlen, hogy ne szabotáljuk magunkat például az önmegvetéssel. Mindannyian különlegesek vagyunk, egyedi tulajdonságokkal akár testünkre, akár lelki beállítottságunkra tekintünk. Igaz, hogy testileg meghatározó tulajdonságokkal rendelkezünk, melyeket szüleinktől kaptunk örökül, de ez a fizikális lét velejárója, s ez is, csak egy aspektusa a nagy egésznek, ami sok-sok összetevőre épül. Az elfogadás azt jelenti, hogy nem ragasztunk címkéket magunkra, másokra és mindenre, ami ebben a világban van, hanem elfogadjuk feltétel nélkül azt, akik vagyunk. Azt mondjuk: „Vagyok, aki vagyok, és ezt elfogadom. „

Teljes mértékben felelősséget vállalok életemért.  

Azaz, nem hárítjuk az ego dominálta tetteink következményeit másokra. A teljes felelősségvállalás azt jelenti, hogy tisztában vagyunk azzal, hogy minden körülményt, tapasztalatot, mi vonzottunk be magunknak. Felelősséggel tartozzunk azért, ahogyan gondolkodunk/ viselkedünk magunkkal és másokkal szemben. Bármilyen lehetetlen helyzetbe is kerülünk életünk során, az sohasem a véletlen műve. Nem árt ilyenkor megkérdezni magunktól: „Miért hoztam ezt most létre? Amikor egy negatív gondolat beférkőzik tudatunkba, kérdezzük meg:” Mit is gondoltam/hittem most?” –Vállaljunk felelősséget ezekért teljes mértékben! Ez a két kérdés segít, hogy ne másokra kenjük a hibáink, hanem el kezdjünk bízni a belső tudásunkban. Megtanuljunk bízni a látszólag véletlen eseményekben és tudjunk mindenért felelősséget vállalni.

Nem fogadom el a bűntudatot az életemben.  

Vagyis nem bénítja meg jelenünket a múlttal szemben érzett bűntudatunk. Ebben a magyarázatban fontos különbséget tenni a múlt miatti őszinte bocsánat és tanulás, valamint a még mindig fennálló szemrehányás között. Tanulni a hibáinkból, a következményekért felelősséget vállalni a spirituális és pszichikai egészségünket szolgálja. A bűntudatérzés ellenben megbénítva és lenyomva tart bennünket, ami ráadásul visszatart attól, hogy a jelenben éljünk. Ahhoz, hogy ettől szabaduljunk, meg kell tanulnunk önmagunknak megbocsátani. Megbocsátani pedig csak abban az esetben leszünk képesek, ha készen állunk magunknak szeretet adni. Amikor ezt az egy értékes leckét megjegyezzük, többé nem fogunk sem Istentől, sem mástól bocsánatot várni. Megtanuljuk szeretni, bízni, elfogadni önmagunkat, s hibáinkban a tanulás lehetőségét látni, ami az életünk értékességét szolgálja.

Megértem és fontosnak tartom, hogy harmónia legyen gondolataim, érzéseim és viselkedésem között.  

Az önbecslés, önértékelés komoly kitétel, ahhoz, hogy békés életet tudjunk élni. Nem lehet figyelmen kívül hagyni, mert valahogy mindenben ott van a nyoma annak, hogy hogyan viseltetünk önmagunkkal szemben. Ennek az öt alap mondatnak a segítségével sokat tanulhatunk magunkról és arról, hogy tulajdonképpen milyen felfogással és berögződésekkel éltünk eddig a világban. Milyen messzire vagyunk a valódi önértékeléstől, milyen nézetek vezettek bennünket bizonyos gondolkodásmódhoz, hogy tehetetlenül, másokat hibáztatva jártuk-e utunkat, s hogy most ezek ismeretében, végre hajlandók vagyunk-e lezárni egy fejezetet abból, ami a múltunkból ránk ragadt? Figyeljünk gondolatainkra. A negatív képzeteket engedjük el. Teremtsünk pozitív gondolatokat, melyek kellemes érzelmeket teremtenek bennünk. Szeressük, fogadjuk és bízzunk abban, akik vagyunk. Csak így fogunk elérni az önbecsülés igazi megtapasztalásához!

Amikor nincs összhang e három között, akkor akadályozzuk szívünk vágyait. Az ötödik pont szándéka az értékesség érzet belátása, elfogadása, ami (Isteni, Egyetemes) bőségből ered az életünkbe. Gondolatainkkal összhangba kerülni, csak úgy lehet, ha őszinték vagyunk magunkkal szemben. Erre pedig csak akkor leszünk képesek, ha felfedezzük az érzelmi reakciónkban az összefüggéseket. Amikor meggyőződéssé válnak gondolataink, melyek a szeretetben gyökereznek, akkor megértjük majd érzelmi reakcióink. Amikor őszintén belátjuk mi az, amiben hiszünk, milyen alapelvek szerint cselekszünk (tekintet nélkül arra mások mit gondolnak), akkor fogjuk magunkban a belső békét megtalálni, mely az értékesség érzet erejéből fakad.

Az ex, mint legjobb barát

Mennyire hagyjuk, hogy bizonyos előítéletek befolyásolják emberi kapcsolatainkat? Mi van akkor, ha az egyik nagy szerelmünkből válik, a legjobb barátunk? Mennyire vállalható egy ilyen kapcsolat a nyilvánosság előtt? Képesek vagyunk az emberek előtt bizonyítani, hogy mi hiszünk a férfi-női barátságban? Egyáltalán kell ezt bizonygatni? Le tudjuk rázni magunkról a rosszallást, az értetlenséget? Ki, vagy mi dönti el, hogy kit választunk társunknak és kikből lehetnek barátaink? Miért olyan elfogadhatatlan az, hogy két ember, akik valaha társak voltak, később lehetnek „szimplán” barátok is? Miért olyan nehéz megérteni másoknak, hogy létezhetnek vegyes nemű barátságok, ahol egyik fél sem akar többet?

Szakítani nem könnyű. Ám, ha az ember nem fájdalommal teszi, mert megsértették, vagy megcsalták, akkor egy fokkal könnyebb a lezárás is. Persze volt szerelmeinktől az elválás sohasem egyszerű. Még ha a szerelem szikrája sincs már meg köztünk, akkor is fájdalmas a felismerés, hogy a másik nem tölti ki szívünket szerelemmel többé. Ezért van az, hogy társaink a múltunk részét képezik, de többségünknek nem alkotják a jelenünk és jövőnk történéseit. Persze nagy ritkán alakulhat máshogy is a történet. Vannak kapcsolatok melyeket olyan erős kötelék tart össze, melyet képtelenség „csak” azért szétszakítani, mert a két fél már nem szerelmes a másikba. A szerelemből szeretet lesz és a kapcsolat baráti kapcsolattá szelídül.

Új kezdet köszönt a két emberre, melyet, ha okosan és megfontoltan kezelnek, egy életre szóló őszinte barátság alapjának könyvelhetnek el. Hiszen ha alábbhagy a testi vonzódás, jobban oda tud figyelni egymásra két ember. Ráadásul mi, emberek, mindig újabb és újabb vágyakat hajtunk, s ha már meguntuk a régit, vagy kiábrándultunk belőle, már nem jelent potenciális kísértést többé a másik. Elindulhat egy szenvedélyektől mentes, igazi baráti kapcsolat, melynél a szimpátia és egymás ismerése már alap. Nem nehéz építeni rá, és ha a másikat erkölcsileg tudjuk értékelni és nézeteivel is képesek vagyunk azonosulni, kár lenne csak azért iktatni az életünkből, mert már nem akarunk akrobatikát végezni vele a hálóban. Persze ehhez két egyformán gondolkodó, értelmes ember szükséges. 

Valaha bimbózó románcunk végső akkordja lehet egy őszinte barátság első dallama. Hiszen szerettük egymást valaha, miért ne tudnánk egymást szeretni továbbra is? Ha félre tudjuk tenni a féltékenységet, a sérelmeket és merünk őszintén szembe nézni vétkeinkkel, akkor igenis nagyon igaz és nagyon tartalmas barátságok köthetők a volt szerelmekkel. A lényeg az őszinteségen van és azon, hogy mindkét fél ugyanazt akarja. Nem az a barátság, mikor a szakítást követően elhangzik a kérés, hogy legyünk barátok. Sokkal inkább az x idő elteltével felvett újbóli kapcsolat az, mikor már mindkét félnél begyógyultak a sebek és tiszta lappal szeretnének a másik ember életében részt venni. Mikor tényleg az a fontos, hogy a másik boldog legyen. Mikor tényleg érdekek nélkül képesek az emberek egymással lenni.

„Csak” azért, mert hasonló nézeteket vallanak, s mert tényleg kedvelik egymás társaságát.  Sokan nem hisznek a férfi és nő közötti igaz barátságban. Talán annyi van is benne, hogy általában az esetek többségében kiderül, hogy az egyik fél többet akar, főként, ha a testi vonzódás a valóságban sohasem teljesül. Ám ha egy kapcsolat már kiforrt és végleg lezárult, akkor igenis lehetséges, hogy két ember szeresse egymást minden hátsó szándék nélkül. Elvégre a nemi identitás nem dominál egy barátságban, s csak azért, mert a barátunk a volt szerelmünk, nem kell ebből problémát csinálni. Jól ismer bennünket, szeret, úgy ahogy vagyunk, és pontosan látni fogja és éppen ezért segíteni is tud abban, hogy milyen hibáink vannak. Építő kapcsolattá válik a két ember szövetsége, melyből, ha jól csináljuk, sokat lehet tanulni és egy életre eleget profitálni.

A történelem botrányhősnői: Amrita Sher-Gil, aki ecsettel küzdött az egyenjogúságért

amritaaAmrita Sher-Gil, vagy magyarosított nevén Dalma Sérgil 1913 január 30-án született Budapesten. Édesanyja Gottesmann Antónia magyar származású, míg apja Umrao Singh Sher-Gil szikh arisztokrata, a szanszkrit és perzsa nyelv tudósa. Amrita rövid élete során kettős identitása révén olyan mélységeket hozott a felszínre művészetével a két különböző kulturális közegből, mely beemelte őt a 20. század legnagyobb festői közé. Ismerkedjünk meg India első modern művésznőjével, aki ecsettel küzdött az egyenjogúságért.

Nem hétköznapi története, tulajdonképpen már szülei megismerkedésével kezdődött. Anyja, lévén arisztokrata családba született, így gyakorta tett utazásokat külföldön. Imádta a művészeteket, gyönyörűen zongorázott és egy időben maga Puccini tanította énekelni. Londonban tartózkodása idején talált egy hirdetést, melyben Bamba indiai hercegnő művészetekben jártas társalkodónőt keresett. Megkapta az állást és 1911-ben Pandzsábba utazott. Itt találkozott a hercegnő dúsgazdag udvarlójával, Umraoval. A krónikák szerint elszerette a hercegnőtől a férfit, majd 1912-ben a pár az esküvő után Budapestre költözött. A rá következő évben megszületett Amrita, majd egy évvel később Indria nevű húga. Az első világháború kitörése után a család kiköltözött Dunaharasztira, ahol Amrita élete első nyolc évét töltötte. (Apja mindennap jógázott a kertben, mely akkora látványosságnak számított, hogy turista utakat szerveztek az ott élők, hogy megmutassák a „furcsa” férfit.)

A lány tehetségét tulajdonképpen Baktay Ervin (Antónia testvére, a festőművész, művészettörténész, kelet kutató, műfordító) fedezte fel, öt éves korában. Szerencsére anyja is támogatta őt, s tanítót fogadott mellé. Nagy hatást tett rá a magyar népmese, népzene és mondák világa. Élete első 8 évében csak magyarul beszélt, míg aztán egy szép napon a család átköltözött Indiába, hogy megismerkedhessenek a gyermekek az apjuk hazájával is. A család a Himalája tövében telepedett le, ahol a lányok tanultak klasszikus zenét és Amritát festészete fejlődésében Beven Pateman segítette akvarellek festetésével a továbbiakban. 1923-ban Antónia szerelembe esett egy olasz szobrásszal, akit házitanítóként alkalmazott a lányok taníttatására, így mikor a férfi visszament Olaszországba, követte őt lányaival, s Amrita Firenzébe folytatta tanulmányait egy szigorú zárda keretében. Ám egy évvel később Umrao követelésére és a bezárult közeg miatti körülmények elviselhetetlenségére hivatkozva a család visszaköltözött Indiába.

fiatal-lanyok1926-ben Baktay látogatást tett a családnál. Örömmel konstatálta a lány óriási fejlődését, s buzdította, hogy most már élő modelleket is fessen meg. Rengeteg tanáccsal látta el, s Amrita gyenge lábakon álló önbizalma megerősödött. (Első portréit családjáról festette). 1929-ben a család Párizsba költözött, hogy tanulmányait Lucien Simon iskolájában, a híres École des Beaux-Arts falai között folytassa. Itt aztán bele is vetette a bohémek életébe magát. Voltak női és férfi szeretői is, s ismert lett féktelen szexuális étvágyáról is. A Párizsban töltött öt éve alatt aztán sorra születtek festményei, melyek kiállításokra is kerültek. Csodálójává vált Suzanne Valadon munkásságának, aki a női kérdésekkel foglalkozó festményeket alkotott. Ebben az időben kezdte el ő is az önarcképek és a meztelen női testek ábrázolását és az olajfestészetet is. Számtalan képet festett szeretőiről, barátairól, önmagáról. 1933-ban alig 20 évesen a Fiatal lányok című képével bekerült a Grand Salon Paris-ba és elnyerte az aranyérmet.

A nyarakat mindig magyar honban töltötte, többnyire unokatestvére, Egon Viktor családjánál. A gyermekkoruk óta szoros kapcsolatot ápoló fiatalok, felnőtt korukra szerelembe estek. Ez idő tájban eljegyezték egy india férfival is, Yusuf Ali Khan-nal, ugyanis Amrita anyja nem nézte jó szemmel, az unokatestvérek közötti vérfertőző viszonyt. Ellenállását a döntéssel szemben festményeken örökítette meg, melynek hozományaként az eljegyzést felbontották. Végül a Párizsban megtapasztalt és megélt felfokozott életet egy idő után megelégelte családja és visszaköltöztek Indiába 1934-ben. Igaz közrejátszott az a tény is a döntésben, hogy egy idő után Amrita posztimpresszionista festészete nem tetszést váltott ki, így a Grand Salon Paris-ba nyert díjat és a vele járó pénzt visszaadta, mondván: „Adják inkább olyasvalakinek, aki hagyományos festményeket fest.harom-lany

Miután visszatért Indiába elhatározta, hogy a hagyományos indiai elemeket ötvözi a nyugaton tanult modern festészettel. ( Ebből született a Három lány című festménye 1935-ben.) A mélyszegénység, a kiszolgáltatottság, melyet megtapasztalt ott, mélyen megérintette, olyannyira, hogy festményein sorra jelentek meg az elgyötört, szomorú arcok és a csont sovány figurák. Alkotásaival a társadalomból kirekesztettek szószólójává vált, valamint a női emancipáció képviselőjévé is. Első nőként ábrázolta a nők kiszolgáltatottságát, vállalta az akkoriban botrányosnak számító meztelen nők megfestését (mely nőként, még nagyobb felháborodást keltett) ráadásul akkor vált elismert női művésszé, amikor a nőknek nem nagyon volt esélye ilyen magasságokba jutni.

1938-ban Magyarországra utazott, hogy férjül vegye (tényleg így volt) Egon Viktort. A család heves tiltakozása ellenére (nem csak első unokatestvérek voltak, de a fiú szegény orvostanhallgató volt) a frigy megköttetett. Egy ideig Kiskunhalason éltek, mert katonaorvosnak osztották be Egont. Itt festette egyik legismertebb festményét Amrita, Vidéki piac címmel. Sok kirándulást tettek Dunaharasztiba, a Zebegénybe. Előszeretettel olvasott Verlaine-t, Baudelaire-t, Dosztojevszkijt, Thomas Mannt, imádta Ady Endre költészetét és Szabó Dezső regényeit. Karinthy Frigyessel és Bartók Bélával való találkozása is nagyban inspirálta. Ismerte a francia, a magyar és az indiai kulturális közeg krémjét, mely szintén kivételes lehetőségeket adott számára, nézetei és saját művészete formálására.

festmenyek1939-ben miután férje ledoktorált elköltöztek Indiába. Egon, egy helyi cukorgyárában orvos lett, míg Amrita a környező településéket járta. Csatlakozott a kalkuttai festőcsoporthoz, mely nagyban befolyásolta további munkásságát.(Innen számítják festészetének második korszakát, amely már letisztult vonásokat hozott magával.) 1941-ben átköltöztek egy másik városba, ahol Amrita műtermet nyitott, míg férje orvosi rendelőt. Első nagyobb kiállításának megnyitójára készültek, mikor hirtelen megbetegedett, kómába esett és meghalt december 5.-én. Mivel az indiai temetkezési szokásokhoz híven testét elégették, a halál pontos okát nem tudni. Egyesek nem kívánatos terhesség megszakítása utáni hasnyálmirigy gyulladásról beszélnek, míg mások úgy gondolják saját férje hajtott rajta végre abortuszt, s a nem várt komplikációk okozták a vesztét.

Rosszindulat, irigység, utálat. Tényleg ezek határoznak meg bennünket?

Vannak rosszindulatú emberek, akik sportot űznek abból, hogy másokat minél kellemetlenebb helyzetbe hozzanak. Mindez azért, mert csak így képesek önmagukat jobbnak láttatni a többieknél, s nem mellékesen, az ilyesfajta intrikák segítik őket abban, hogy középpontba kerüljenek. Persze csak néhány percre esetleg órára. Ők mégis a fellegekben érzik magukat, s ez a lényeg, azáltal, hogy másokról negatív dolgokat állíthatnak.

Rezgés útján levegőben terjed a hang. Amikor valamit közhírré teszünk, amikor valamit hangosan kimondunk, az megállíthatatlanul s visszavonhatatlanul elindul a légáramlás következtében. S bár egyes témák csak ideig-óráig terjednek a térben, s az emberek beszélgetéseiben, a rosszindulatú híresztelések, melyek komoly vádakat, s nagyon rossz hatást gyakorolnak megítélésünkre újra és újra felbukkannak. A kérdés csupán az, hogy mennyire érdemes ezekkel foglalkozni? A forrást sohasem fogjuk megcsípni, így a személyes tisztázásra nincs lehetőség. Aztán az emberek túlnyomó többsége egyébként sem rendelkezik olyan erős gerinccel, hogy szemközt velünk állva elmondja, amit mástól hallott, így megvédeni sem tudjuk magunkat, nagy valószínűséggel. befolyas

Persze felmerül a kérdés, hogy egyáltalán meg kell-e védeni magunkat a pletykákkal szemben? Hiszen hiába állítunk mi egy dolgot, ha a másik nem akarja, vagy tudja elhinni például. Ráadásul, ha valakivel egyébként sem ápolunk túl jó kapcsolatot, aligha fogjuk meggyőzni, erkölcsi és morális „tisztaságunkról”. Még ha meg is próbálnánk tisztázni magunkat, koránt sem biztos, hogy azt a célt érnénk el, amit szeretnénk. Elvégre minél inkább hajtjuk egy állítás ellenkezőjét, annál inkább hajlamos a másik fél még igazabbnak vélni, a fals állítást.

Az irigység sokak lelkét mérgezte már meg. A megvetés, és megalázás lehetősége pedig egyre csábítóbban hat az emberekre. Elvégre „ellenlábasukról” mondhatnak és adhatnak tovább rossz híreket, így állítván másokat a saját oldalukra. Nem meglepő módon egy-egy pletyka szárnyra kelése is hatalmi harc, vagy ha úgy jobban tetszik az erősebb és gyengébb párharca. A csúnyább megveti a szebbet, a szegény a gazdagot és fordítva, s ez, sokaknak elég, hogy megkeseredett életükben önmagukat jobbnak értékeljék azáltal, hogy másokat megalázhatnak.

Megint, mint már annyiszor, most is megmutatkozik önmagunk szeretetének és értékelésének hiánya. Mert hiszen, mi végre bántunk másokat? Miért állítunk valósnak vélt dolgokat, vagy mondunk szánt szándékkal hazugságokat, ha nem azért, mert nem tanultuk meg önmagunkat sem tisztelni, nemhogy másokat? Ma már az a kevés, aki saját életével foglalkozik, a másoké helyett. Mint ahogy az is kevés, aki elégedett azzal, amije van, s tudja is azt becsülni. Általában pont abba rúgnak bele, aki szeretne rendes életet élni. Mintha bűn lenne mosollyal arcunkon mostanában létezni.

Nyugati társadalmunk arra tanított bennünket, hogy keressünk példaképeket, példaértékeket, melyek alapján építhetjük önmagunkat és világunkat. Ám azt nem mondta már meg senki, hogy helyes példákat választottunk-e gyermekkorunkban. Az anya, ki elhagyja gyermekét, éppúgy példává válik (még ha rosszá is), mint az, aki egész életét gyermekeinek szenteli. Vagyis, amit az az egyikünk bűnnek vél, a másiknak természetes. Nehéz eligazodni, jóvá válni vagy legalább elfogadhatóvá lenni egy összezavarodott, megkeseredett társadalomban. A pletykák jönnek, majd tovaszállnak a térben, mert a lényeg a hír, a téma közzététele és annak útjára bocsátása.

Vannak, akik sosem fognak bennünket szívelni, s vannak olyanok is, akiket mi sem fogunk megszeretni. Nem cél és nem is megvalósítható, hogy mindenkivel barátságot ápoljunk. Mégis, mintha az alapvető tiszteletet sem tudnánk/akarnánk megadni már az embereknek. Attól, hogy valakit jobbnak, szebbnek, többnek ítélünk magunknál, még nem kellene alkalomadtán, ha esély adódik rá megalázni.

Nem leszünk egy pletyka terjesztése miatt sem többek, sem jobbak, csak még elkeseredettebbek, mint előtte. Mert lelkünk mélyén tudjuk, hogy amit mondunk nem biztos, hogy igaz (ha már mástól hallottuk), vagy eleve csak mi találtuk ki, és ez, mint minden, egyszer biztosan kiderül. Hiszen aki pletykál is előbb-utóbb sorra kerül, s ahogy másokról is, úgy fognak róla is a rosszindulatú híresztelések keringeni a levegőben és a térben, ami majd neki is rosszul fog esni….

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!