Minden, ami a felszín alatt rejtőzik

Három dolog, ami nélkül nem lehet változást elérni

real-change2Olykor a legjobb dolog, ami történhet velünk, hogy nem kapjuk meg azt, amire annyira vágyunk. Ennek pedig az az oka, hogy az élet sokkal jobb rendező, mint amilyenek mi lennénk. Ez azért van így, mert nem emberekhez, tárgyakhoz köti boldogságunk gyökerét. Csakis lelki fejlődésünk számára a fontos, nem pedig a pillanatnyi kielégülés.

Az kinek lelke telve van romantikus ábrándokkal, s a múltat élteti szívében, nem fog előre haladni. Nem tudja lerakni terheit akkor sem, mikor már összeroskad alattuk. Inkább térden csúszva vonszolja maga után a lejárt szavatosságú csomagokat, azzal a tudattal, hogy, azokkal már nem fog tudni mit kezdeni. Ragaszkodása infantilis, mégis logikus, mert arra emlékezteti tette, mely dolgok voltak vele, mikor elindult megváltani a világot.

A múlt élményeiből való táplálkozás, sokszor illúziókat teremt. Nem hagy szabadulni béklyóink közül, mert valami olyan régi érzést ad vissza, amelyet, már rég el kellett volna felednünk. Vagy legalább elfogadni, hogy azok már mind a múlt részét képezik, s jövőnket nem kell, hogy alakítsák. E nélkül nem lehet tovább lépni, sem jövőt építeni a következő esztendő alapjára.

Az elengedés, csak akkor történhet meg, ha elfogadjuk a dolgokat, történéseket életünkben, úgy ahogy voltak. Nem építünk köréjük tündérmesét, s nem ringatjuk azokkal magunkat minden este fals álmokba. Persze emlékezni szabad, s kell is olykor, azzal nincs is semmi baj. De ne ragadjunk meg egy régi kedvesről, elmúlt életszakaszról szőtt ábrándba, csak azért, mert azt hisszük, jobb már nem jár nekünk!

Az elengedés, s az elfogadás némelyünknek óriási kihívások. Vannak, akik életre szóló fogadalmakat tesznek szilveszterkor, s remélik, hogy be is fogják azokat tartani. Elhiszik, hogy az óra mutatójának elfordulása automatikusan változást is jelent életükben… De keserűen tapasztalják pár nappal később, hogy érzéseik nem változtak, s ugyanúgy vergődnek önmaguk köré épített ketrecükben, mint ahogy korábban.

Nem véletlen, hogy sokan esnek vissza régi életük vezetéséhez, az újévi fogadalmak megtevése után, pár nappal, esetleg héttel, maximum egy-két hónappal. Ha csak attól várjuk a változást viselkedésünkben, hogy egy számmal többet mutat naptárunk, akkor hiába minden igyekezetünk. Az új szokások és minták betartása mindig követel tőlünk energiát, s erőt, hogy meg is tudjuk őket tartani hosszú távon. Azért nem hatásos a fogyókúra, a plasztikai műtét, vagy az új tanfolyam, néhány hétnél tovább, mert a változást rajtunk kívül álló tényezőktől tettük függővé, nem pedig kitartási képességünk növeltük!

Problémáink gyökerét kellene ahhoz felkutatni, hogy valódi fejlődés tudjon bennünk elkezdődni. Ehhez azonban utána kell gondolni, mi is zavar a külsőnkben, az életünkben annyira, s mit lehet, s mit nem ellenük igazából tenni? A legtöbb ember fogyni akar újévkor, mert elégedetlen alakjával. Beiratkozik edzőterembe, kipróbál valami felkapott diétát, amelyek hasznosnak is bizonyulnak egy darabig.

Tart ez addig, míg az első eredmények látszódni nem kezdenek. Utána kitartásuk lankad, s visszasüllyednek régi szokásaikba, s az első sikerek után, dupla akkora csalódás éri őket. Történik mindez azért, mert átmenti megoldást kerestek önértékelésük javítására. S nem tudták belátni, hogy az életmódváltáshoz elszántság és kitartás kell, ha valaki tartósan meg akarja szerezni és tartani álmai alakját.

Még mindig a külsőnél tartva, sokan indulnak ilyenkor a plasztikai sebészetre is. Azért, mert már annyira nem bírják magukat elviselni a tükörben, hogy az már nem tűr tovább halasztást. Miután túl vannak a műtéten, egy darabig jobban érzik magukat. Ám aztán újabb hibát vélnek felfedezni magukon, s kezdődik minden elölről…

Azok, akik nem tudják magukat elfogadni, úgy ahogy vannak, nem képesek tévképzeteiket sem elengedni. A belső lelki világom nem attól fog változni, hogy befestetem a hajam szőkére, póthajat rakatok fel, s felpumpáltatom a melleim. Lehet, hogy még rosszabbat is teszek magammal, mert egy idegen nő néz vissza rám a tükörből, ami által meghasonlok. Mert tudom, inkább maszkot húztam magamra, mint hogy elfogadjam, s abból hozzam ki a legtöbbet, amit a természettől kaptam.

Tanulni életünk bármely szakaszában érdemes. Ezért ha tényleg szeretnénk, akkor iratkozzunk be egy tanfolyamra, vagy üljünk be újra az iskolapadba, mert okulni egy életen át lehet. Eltékozolt idő nincs, mert valamit mindig mindenből tanulhatunk. Például, ha nem csinálunk végig egy tanfolyamot, akkor a kitartást kellene növelni magunkban, s azt kellene először megtanulnunk, hogy más dolgokat is tanulhassunk…

Elengedni, elfogadni mindent, úgy, ahogy volt, felmérni valós kvalitásaink valóban nem árt legalább egyszer egy évben. Vannak olyan tanulságok, amelyeket minden évben újra kell tanulnunk, mert nem akarnak az elménkből, s szívünkből még eltűnni, mint egy tanítva számunkra önmagunkról valami fontosat. Trenírozzuk elménket arra, hogy koncentráljunk mindig a jelenre, lássuk meg belső értékeinket, fogadjuk el magunkat, s tanúsítsunk kellő kitartást a számunkra fontos dolgok, tettek véghezviteléhez. S mindezek mellett ne feledjünk hinni önmagunkban, s akkor is szeretni azt, akik vagyunk, ha éppen egy komolyabb akadály is keresztezi utunkat.

Mikor a szív szeretni akar

akarEgyes szavak a szívbe égnek. Gondolatok formájában, melyek érzésekké válnak. Felkavaró lélektáncot eredményezve, megbontva az ego fellegvárát, azért, hogy a psziché romokban heverjen, s a racionalitást legyűrje az érzelmi káosz. Nincs esély észből cselekedni, mikor a szív a szeretet szabadságára vágyik. Mikor minden erejével, kétségbe esetten keres kapaszkodót a szeretet utolsó elkapható szalmaszálába. Mikor élni akar, hevesen dobogva, érezve, ahogyan szakadatlan vért pumpál az erekbe, hogy aztán hallgathassa annak csörgedezését, éltető forrásában. Élni! Élni a mának, majd emlékezni a tegnapra, hogy reményt adhasson a holnapjának. Esélyt akart, valami olyan formájában, ami elfeledteti, ha kell, semmissé teszi, mindazt, amiért zakatolása lassabb ütemre váltott.

Ám hiába minden, próbálkozásai percről-percre erőtlenebbé váltak. A szív saját szeretete forrását, máshol kereste, nem magában. Azért, mert elfejtette, hogy egy másik szív csak tükör lehet saját szeretete minőségéről. Nem forrásként üzemel, nem birtokolható, csak együtt lehet dobogni vele, ha egy ütemre váltanának. Szenvedett a szív, mert az érzelmeké volt a főszerep. A psziché háttérbe szorult, nem az elme döntött a cselekedetekben. Az érzelem leteperte, s földre kényszerítette az ego összefogási próbálkozásait. Azért, mert a szív még kereste a fokmérőt két szerető lélek egymás iránti tiszteletéhez. Azért is, mert hinni akarta, hogy az egészséges szeretetben nem lehetséges, hogy az, ami az egyik léleknek fáj, az a másiknak örömet okozhasson. A másik szívben a szeretet valódiságát, milyenségét, meglétét, vagy nem létét kereste, hogy hű tükröt lásson arról, milyen erős szív is ő valójában.

Aztán, amit talált mélyen megbántottá tette. A másik szív nem úgy szerette, ahogy ő várta, nem a saját fokmérője szerint. Persze később belátta, hogy más sem szeretheti őt, ha ő sem tudja, mit is jelent pontosan számára a szeretet. Hogyan ítélkezhetne egy másik szív szeretni tudásáról, ha a magáét sem ismerte még fel? Létezése fő feladatává vált így, hogy szeresse, tisztelje és el is fogadja magát, úgy ahogy van. Azért, mert amíg nincs ismerete saját értékeiről sem, esélyes, hogy folyamatosan tévútra sodródjon. Sérült lelkek találkozásából pedig csak fájdalom születhet. Úgy szeretni, hogy az a másiknak fájjon, szenvedésnek hívják, nem szeretetnek. Ezért a szív útra kélt, hogy kihalófélben lévő értékeket kutasson fel magában. Tisztelet, lojalitás, elfogadás formájában. Hinni akart ezekben és ekként cselekedni. Azért, hogy nemes lélekként éljen, aki a heves záporokat félbeszakítva elhozza a szikrázó napsütést. Kék ég, madarak, fák formájában. Hogy ne csak a szürke talajra vessék tekintetüket a kóbor szívek, s az úton elveszve botorkáljanak.

Némely szív jelzőbójaként mutatja a többinek a helyes utat. Rávilágítva az ösvényre, mely saját magukhoz viszi őket, hogy önszeretetük lángja felragyoghasson. Azért, hogy szikrázzon bennük az ember, a lélek, a szülő, a társ. Azért, hogy emberként, lépjen mindenki másokkal egy útra, ha egy irányba tartanánk. Tisztelettel, szeretettel a szívekben. Autonóm mivoltuk figyelembe vételével. Minőségi értékek kifejezésével, lényegük vállalásával együtt. Teret hagyva az érzelemnek és értelemnek, megértve, elfogadva, azt, akik, mások jóváhagyása nélkül. A legtöbb, amit elérhet így egy szív, az, hogy olyanokkal teremt kapcsolatot, akik közel azonos értékeket vallanak, mint ő. Akik akként vágyják hinni, remélni, megélni, az élet csodáját, ahogy az egy szeretettel teli közeghez illik. Mosollyal, s könnyekkel, örömmel, bánattal együtt. Részét képezve egy nagy, szeretetből táplálkozó családnak, ahol mindenki ismeri önnön szeretete forrását.

Kreatív karácsonyfák fenyőfa nélkül.

A hagyomány azt kívánja, hogy minden évben karácsonykor díszítsünk fel egy fenyőfát. Szép tradíció, valóban van egy fajta meghitt varázsa annak, mikor a fenyő illata belengi a lakást. Semmi pénzért ki nem hagynánk a legtöbben ezt az ünnepet. Persze a tűlevelek hullását, s a vele járó takarítást már annál inkább hanyagolnánk.

Ha idén nem bajlódnánk ezzel, vagy kipróbálnánk a fenyőfa mellett, vagy helyett alternatív karácsonyfákat, akkor nézzük meg az alább található képeket. Hátha inspirálnak, s esetleg új hagyomány beépítésére is késztetnek, az ünnepi készülődés közepette.

alt-kar   alt-kar-5alt-kar-9alt-kar-8                                                                                                                                                                            alt-kar-4alt-kar-6alt-kar-7alt-kar-10                                                                                                                                                       

alt-kar-11alt-kar-12

alt-kar-13alt-kar2

Második elménk, a szív

elme szív

Tudtad, hogy az emberi szív a legerősebb elektromágneses mezővel rendelkezik az összes szervünk közül? És azt, hogy ez a mező a testünktől akár egy-két méteres távolságban is mérhető? Vagy azt, hogy ez az energia mező kapcsolatban áll az érzéseinkkel?

Nos, ezt állítja a legújabb kutatás, mely a szívre vonatkozik. S nem csak ezt, hanem azt is, hogy ebben az elektromágneses mezőben fellépő zavarok bizony hatással vannak a testünkben lévő összes szervünkre is. Ezek után talán már nem is meglepő, hogy a neuron-kardiológusok azt állítják, a szívnek van saját intelligenciája. Sőt, nem csupán izomsejteket hoz létre, hanem idegsejteket is.

Azon túl tehát, hogy vért pumpál, van egyéb funkciója. Ami jelen esetben azt jelenti, hogy uralkodó szerepe van szívünknek a valóság észlelésében is. A racionális gondolkodásúaknak ez nem túl jó hír persze. Hiszen ők azt mondják, pont az elménk az, ami kihúz bennünket a bajból egy érzelmi zűrzavar kellős közepén. Ezzel ellentétben a szív érzéseinkre fókuszálva hoz döntést. Vagyis ösztöneinkre hagyatkozik, logikus szempontok híján.

 Az elme és a szív kooperálási próbálkozásai általában kudarcra vannak ítélve. Például olyan esetekben, amikor az elme tart a komfort zónán kívüli boldogulás lehetőségétől, miközben a szív választást sürgetne. Természetesen, ha az elmét a szívvel egyensúlyba tudjuk hozni, mindez kiküszöbölhető.  Követni szívünket, ilyen esetekben azt jelenti, hogy mélyebb érzelmeinkkel teremtünk kapcsolatot, ahelyett, hogy csak logikai úton hoznánk döntéseket.

Ösztönös érzéseink mutatják az utat szívünknek, hogy megértsük, mi az, ami teljes megelégedésünkre szolgálna. Tehát érzéseink segítenek megérteni a világban lévő rejtett motivációkat és közelebb kerülni önmagunk spirituális aspektusához. A neuron-kardiológusok azt állítják, hogy szívünk képes az elménkként is funkcionálni, mintegy útmutatóként szolgálva egy másfajta intelligenciához.

Ez ma már nem sci-fi, hiszen számtalan pszichológiai kutatásban bizonyították, hogy a szív az elmével kommunikál. Ezekből a tanulmányokból tudjuk, hogy bizonyos érzéseket, csak a szívintelligencia hullámán érzékelünk. Mint, ahogy azt is, hogy a szívre hatást gyakorolnak bizonyos pszichológiai tünetek, mint amilyen a szívritmus megváltozásával járó stressz vagy más negatív érzelmek.

A szív idegrendszere nagyjából negyvenezer neuront tartalmaz. Monitorozás alatt nyomon követhetők ezek a neuron vegyületek, mint ahogy a pulzus és a vérnyomás is. Ugyanezeket az információkat, agyunk is tárolja. Mintegy bizonyítékként szolgálva arra, hogy az elme és a szív képes kommunikálni a bolygóidegen és a testben végigfutó elektromágneses mezőn keresztül.

Így lehetséges, hogy a szív saját tudattal rendelkezvén képes megváltoztatni az agyi funkciókat. Ugyanígy befolyásolni is azt, hogy mennyi energiát érzünk éppen magunkban. Mostanra biztosan állítható, hogy az elmétől függetlenül, a szív, különálló intelligenciával is rendelkezik. De együtt is munkálkodik a testtel és az elmével, így van hatással érzelmeink érzékelésére. Döntéseket hoz, fejleszti, vagy éppen lenyomja érzelmi állapotunkat.

Tehát elmondható, hogy amit tapasztalunk mentálisan, az megjelenik fizikai valójában testünkben és befolyásolja szívritmusunkat, szívverésünket és Vica versa.

Szívünk segít bennünket abban, hogy jobban megértsük a világot érzéseinken keresztül. Lehetővé teszi univerzális úton megtapasztalni a valóságot, amiben élünk. Ebben nagyban támogatja a már említett biológiai elektromágneses mező, mely körülötte van. Hiszen ezáltal vagyunk képesek saját érzelmi szintünkön keresztül felfedezni mások látásmódját és érzelmi világát. Nem véletlen, hogy azt mondják, hogy a szívben van a kulcs az emberek egységes világképének kialakításához szükséges tudatossághoz.

Mint ahogy az sem véletlen, hogy az azonos rezgésszinten lévő emberek, könnyebben megértik egymást, mint a többiek. Aki a szívintelligencián keresztül kommunikál, az mélyebb érzéseinket hívja elő. Nem (csak) elménkre hagyatkozik, hanem ösztönös tudásunkra is. Abban pedig nagy szerepe van a szív saját tudatának. S annak az energiamezőnek, ami taszít, vagy éppen közelebb hoz bennünket, másokhoz.

Elég jó vagy!

elég jó

Olyan könnyen képesek vagyunk magunkat lenyomni. Még inkább értéktelennek vagy kevesebbnek érezni a többieknél. Sajnos erre, nagyon hajlamosak vagyunk. Pedig valójában, mind születésünktől fogva, elég jók vagyunk!

Már egészen fiatal korunktól küzdünk a szeretetért, az elismerést és az elfogadásért. Mert úgy tűnik a szeretet, feltételekhez kötött. Például anya csak akkor szeret bennünket, mikor csendben vagyunk, összepakolunk a szobánkban, jó jegyeket hozunk haza az iskolából. A főnök is csak akkor tart értékesnek mikor produktívak vagyunk, és pontosan azt tesszük, amit előír nekünk. Társunk is akkor ad szeretet mikor elmosogatunk, alkalmanként szeretkezünk vele, és teljesítjük ilyen-olyan elvárásait. A külvilágban valóban úgy tűnik, csak ezek által kaphatjuk meg a szeretetet, amire olyan nagyon vágyunk.

Ráadásul saját magunkkal szemben is toronymagas elvárásokat támasztunk. Úgy hisszük csak akkor vagyunk elég értékesek, ha tökéletes partner, munkatárs, szülő, barát stb. vagyunk. Azt gondoljuk egy gyönyörű ruhától, a közösségi médiában rengeteg ismerőssel rendelkező egyénként és álmaink megvalósításától válhatunk csak értékelhetővé. Vagyis, az a téveszme él fejünkben, hogy csak ha mindent rendben tartunk magunk körül, lehetünk elég jók. Mindez persze zsákutca. Hiszen, a szeretet nincs feltételekhez szabva.

Ennek ellenére mégis azt gondoljuk, hogy nem vagyunk elég jók. Miért? Hiszen mindent megteszünk a fent felsoroltabbakból, mégsem kapjunk meg azt, amire vágyunk. Annak ellenére sem, hogy minden szélsőséges elvárásnak igyekszünk megfelelni. Ám mivel tökéletes világ nem létezik, így tökéletes ember sem. Nem létezik a tökéletes életünk sem, így jóváhagyást sem kaphatunk arról másoktól, hogy elég jók vagyunk, s megérdemeljük a szeretet.

Talán meglepő, de valójában az életben maradáshoz fontos dolgok (mint a levegő is) korlátlanul és teljesen ingyenesen járnak nekünk. Képzeljük, el mi történne, ha lemondanánk a levegőről, amíg nem teljesítjük az elvárásokat. Ha csak azután kaphatnánk oxigént, ha mi mindennel készen vagyunk. Nos? Ugyanez a helyzet a szeretettel is. Vissza tartjuk magunktól, pedig az is ugyanolyan életbevágó.

A baj ott kezdődik, hogy valahol útközben, már elhittük, hogy nem érdemeljük meg, hogy szeretetet kapjunk. Azt tanultuk meg, hogy a szeretet feltételekhez kötött és ezt az elképzelést idővel magunkévá tettük. Így aztán magunkkal tolunk ki, mert szeretetet csak akkor tudunk megosztani másokkal, ha a mi szeretettankunk tele van. Csak ha önmagunkat képesek vagyunk feltétel nélkül szeretni, akkor tudunk másokat is ugyanígy szeretni.

Szóval a kérdés az, akarjuk e magunkat az életben jobban szeretni? Ha igen, akkor adjuk magunknak azt a szeretetet, amit megérdemlünk! Ne tartsuk magunkat tovább lent a mélyben, a kisebbrendűségben. Vegyük végre tudomásul, hogy úgy vagyunk tökéletesek, ahogy vagyunk! Megérdemeljük a szeretetet „csak” mert létezünk, mert azok vagyunk, akik. Nem pedig azért, mert ezt vagy azt tesszük, gondolunk, vagy mondunk. Nincs szükség semmilyen cselekedetre ahhoz, hogy kiérdemeljük önmagunk vagy mások szeretetét. Csak hit kell ahhoz, hogy tudjuk, elég jók vagyunk.

A legboldogabb emberek egy erőteljes szeretetet és szolidaritást tapasztalnak életükben azért, mert ők hiszik, hogy érdemesek arra, hogy szeretve legyenek. Ez az egyetlen erős meggyőződés elegendő ahhoz, hogy az életünk megváltozzon. Ez az egyetlen dolog kell csupán, hogy elhiggyük, hogy értékesek vagyunk. A hit arról, hogy elég értékesek vagyunk ahhoz, hogy magunknak szeretet adjunk. Ezáltal megértjük, hogy elég értékesek vagyunk ahhoz is, hogy másoktól a szeretet elfogadjuk. S, hogy a szeretetért nem kell küzdenünk, csak feltétel nélkül befogadni azt életünkbe.

Élj szívből!

live in your heart

Sokszor nem tudunk szívből élni. Tesszük a dolgunk, robotokként tengetjük napjaink, ellátjuk a háztartást, a családot a munkánk, de minden mégis annyira sivárnak tűnik. Valahogy nem találjuk mindezekben önmagunk. Próbálunk kitörni olykor ugyan, igyekszünk a megszokottól eltérően viselkedni és tenni dolgokat, de csak kísérletezünk, ahelyett, hogy szívből cselekednénk. Nincs szenvedély, nincs életöröm, csak a monoton hétköznapok végelláthatatlan sora. Reménysugár után kutatunk, de csak a kétségbeesettség mélységes kútját találjuk.

Olykor a sötétség, mindent beborít. Nem találunk gyufát, nincs egy kicsinyke szikra sem, amely képes lenne fényt vinni a verembe, amibe önmagunkat száműztük. Kutatunk, keresünk, boldogságot remélünk és mindent magába ölelő szenvedélyre vágyunk, de mindezt önmagunkon kívül keressük, a külső világban. Miért várjuk mindig máshonnan a megváltást? Miért nem akarjuk vállalni a felelősséget önmagunkért és vágyainkért? Miért akarjuk másoktól kikényszeríteni a szeretetet és szerelmet, ahelyett, hogy belátnánk, először önmagunkat kell szeretnünk és vigyáznunk, nem pedig mástól várni ezeket? Rabok vagyunk. Az életünk, a családunk, a múltunk és jövőnk elképzelt világának rabjai. Megkötözzük saját kezünk, korlátok közé szorítjuk személyiségünk, s mindig kifogásokat keresünk arra, hogy miért ne éljünk szívből. Ebben pedig többnyire sikerrel járunk.

A sötétség magával ragadó, ismerős, bár ijesztő, mégis tudjuk már, hogyan kell benne járni és tengetni napjaink. Hogyan vesszünk el a kútban, hogyan játsszuk el a kislányt, aki a felnőttekre van utalva, s aki mások nélkül semmire nem képes. Inspiráció után kutatunk. Szikrát akarunk csiholni a verembe, hogy bevilágítsa, majd el is árassza fénnyel a szívünket, hogy észrevegyük, hogy lássuk, már nem vagyunk gyerekek, sokkal inkább felnőttek, akinek önmagára kell találni. Ám ahhoz, hogy idáig eljussunk, nagyon hosszú utat kell bejárnunk előtte. Az ember természetéből fakadóan csak a saját tapasztalataiból képes tanulni. Legyen szó sikerről, legyen szó bukásról, csak úgy tudjuk igazán megérteni és elemezni a dolgokat a maguk teljes valójában, ha mi önmagunk is benne voltunk a történtek fonalában. Persze az okos ember más kárán tanul. De valljuk be, kevés olyan ember van, aki képes mások életéből, s tévedéseiből a maga számára kellő tanulságot levonni. Mert bár látjuk, halljuk, hogy mások milyen hibát követtek el, de mi általában büszkén és dölyfösen úgy véljük magunkról, hogy jobban tennénk ezt és ezt.

Aztán előfordul, hogy mégis ugyanazokat a hibákat vétjük. Észre sem vesszük, hogy más úton, de ugyanoda jutottunk vissza, mint a másik, akitől elvileg tanultunk. Mondhatni mi is szívből cselekedtünk. Vagy éppen hogy nem, mert eszünkre hivatkozva tettünk lépéseket életünk javítására, s mégis oly balgaság sült ki belőle, hogy a végén még mi is meglepődünk. Egyáltalán nem biztos, hogy tudjuk mit jelent pontosan szívből élni. Ismerünk ugyan ehhez kapcsolódó népi mondásokat, mint például:” Ami szívén, az a száján. „, de ez csak frázis, egy-egy tulajdonságbeli ismertetőjel, nem pedig kész recept, önmagunk vágyainak kiaknázásához. Természetesen a szív nem dönt helyettünk. Kell hozzá az elme, hogy megszólítsa a szív hangjait, s mi rádöbbenjünk arra, hogy mit is szeretnénk igazán csinálni. A munkánk, a családunk, a párkapcsolatunk, az egész életünk mozgatórugója kellene lennie a szeretetnek. Önmagunk és mások szeretetének, az élet valódi megélésének, a mában rejlő izgalmak felfedezéséhez, s családunkhoz köthető érzelmi szálaink felélesztéséhez, fontos, hogy tudjunk szívből élni. Mert bár gondolkodó lények vagyunk, s majd minden lépésünket alaposan megfontoljuk az élet sakktábláján, mi mégis az utolsó lépéseket ösztönszerűen fogjuk tenni, nem pedig pusztán stratégiából.

Szívből élni életünk hajnalán és életünk hervadásának utolsó pillanataiban szoktunk igazán. Akkor még nincs, vagy már nincs miért játszmákat folytatni, erősnek mutatkozni, s eljátszani a kemény sziklát. Ösztönszerűen tudja a csecsemő még, hogy kell élni. Egy felnőtt azonban már elfelejti, mert nem tudja mit szabad és nem megmutatnia magából a világnak, azért, hogy még tiszteljék. A szeretet a gyengeség jele ma. Éppen ezért nem mutatjuk, elhallgatjuk, vagy ne adj Isten, letagadjuk, hogy mások „jobbnak” tartsanak. Pedig az igazi bátorság ebben a világban, pont az, ha merünk és tudunk még szívből élni. Benne lenni a pillanatban, élvezni az ízeket, érintéseket, együttléteket szeretteinkkel, s vállalni azt, hogy vannak érzésink irányukba.

Az együttérzés hiánya

egysegA mai világban az együttérzés egy olyan tulajdonság, amely nagyon keveseknek adatott meg. A beleérző képességgel együtt, sajnálatos módon. Olyan értékek vannak kihalófélben, amelyek az emberek egymáshoz való viszonyát segítenék jó irányba terelni. Ehhez képest inkább az eltávolodás az, ami ma tetten érhető, szinte mindenkinél.

Talán az is belejátszik e helyzet kialakulásában, hogy egyre inkább egocentrikus életet folytatunk. Az én bajom a legnagyobb felkiáltással éljük életünk, s másra már nem figyelünk oda annyira. Pár héttel ezelőtt kijött egy gúnyolódó karikatúra is, ami a magyarokra nézve nem túl hízelgő. Azt állították rólunk, kedvünket leljük a gyűlölködésben, s ez részben, helyt álló kijelentés.

Akkor is, ha igazából ez a megállapítás tulajdonképpen szinte minden ország szülötteire jellemző lehetne most. Felütötte fejét egy olyan mentalitás ugyanis, amely egy közös ellenséget mutat minden bajunk forrásának. A migránsáradat kitűnő táptalaja lett annak, hogy lehessen utálni embereket, azért, mert egy másfajta kultúrát képviselnek a miénkhez képest. Az, hogy miféle háború elől menekülnek, hogy milyen borzalmakat éltek át, alig fordul meg az emberek fejében. (Tisztelet a kivételnek.)

Mielőtt meg lennék vádolva, nem vagyok pártoló, de ellenző sem. Látom tisztán milyen káros hatásai lehetnek egy bizonyos helyzetnek, de azt is látom, hogy mennyire elfelejtettük egymást emberszámba venni. Néhány évtizeddel ezelőtt, mikor egy másik etnikum gyermekeit üldözték, még sokkal együtt érzőbbek voltak az emberek. Ma már erre nem vagyunk képesek, igaz, ez annak lett következménye, hogy még 50 évvel később is olyan dologért keltenek bennünk bűntudatot, amihez nekünk már semmi közünk.

Az emberek elértek tűréshatáruk végére, s ennek az együtt érző képességük látta kárát. Kiábrándultak, mert sokan visszaéltek jóhiszeműségekkel, segítőkészségükkel. A jóság megcsúfolása pedig, törvényszerűen, egocentrikus életmódot generál. Hiszen, miért érezzünk olyanokkal együtt, akik aztán „hálából” még több pénzt, életet és egyéb javakat követelnek tőlünk?!

Hála és együttérzés kéz a kézben jár. S az, hogy együtt érzési képességünk csökkent, annak köszönhető, hogy egyre több ember használja egymást. Akit lehet, megvezetnek. Azt, aki jó szándékból (együtt érzésből és emberszeretetből) segít, azt hátba döfik. A hála érzete nagyon gyorsan átfordul (tisztelet a kivételnek) egy olyan mentalitásba, amelyben már elvárássá válik a segítség. Ez pedig ismét csak az egocentrikus felfogásból származik, akárhogy is szépítjük.

Az önző lét átvette a szívből cselekvés helyét. (A hála érzetéről már nem is beszélve.) Féltjük az életünk, a szabadságunk, s nem akarunk elnyomásban élni. Nem merünk kötődni egymáshoz, így tárgyakat kezdtünk el szeretni, embereket pedig használni. Így, hogy manipulálni tudjuk egymást, rájátszunk az áldozatszerepkörre, és a segítő szerepkörre is.

Amikor az élet lehetőséget kínál arra, hogy közösen fogjunk össze valamilyen nemes cél érdekében, akkor már nem halljuk meg a mögötte rejlő üzenetet. Hogy bajban van az emberiség, önmagát sodorja végveszélybe, s a természet csak reagál erre. Az árvizek, a háborúk, a földrengések, Trump és az értelmetlen erőszak, pedig mind-mind olyan csapás, amelyekre réges-régen fel kellett volna figyelnünk. Ezek az összefogást sürgetnék, ahol az együttérzés, s egymás nyomorúságának enyhítése közelebb hozhatna mindenféle embert.

Ehhez képest mi egyre inkább a különbözésegekre fektetünk hangsúlyt és csak a távolból szemléljük, főként közönnyel mások szenvedéseit. Mindaddig persze, ameddig, nem a saját terünkbe akarnak „betörni”, mert akkor már a miénk is lesz az ő bajuk, valamiképpen. Ahhoz pedig, hogy jól tudjunk felmérni egy helyzetet, csak a megismerés, a tanulás, az együttérzés a megoldás. Hogyha elfogadjuk, hogy mind ugyanonnan jöttünk, s ugyanoda távozunk, s embereket látunk magunk előtt, nem pedig rasszokat.

Persze ahhoz, hogy így nézzünk egymásra, fel kellene hagyni előítéleteinkkel. A kétszínűséggel együtt, mert az álszent magatartás, senki javát nem szolgálja. Az együtt érzés és hála éppen úgy mímelhető tulajdonságok, mint bármelyik másik. Ezért aztán nagyon fontos lenne, észrevenni az őszinteséget és a hazugságot is mások mondanivalója mögött, ahhoz, hogy valódi párbeszédek tudjanak elindulni.

Szükség lenne egy olyan képességre is, amely mostanában nehezünkre esik. Félre kellene tenni az egyén érdekét, s a nemzetek, sőt, az egész emberiség sorsát kellene szem előtt tartani! Persze ez nem fér össze az egocentrikus életvitellel. Mégis, talán ideje lenne egyszer s mindenkorra elfogadni azt a tényt, hogy csak az összefogás segíthet jövőt építeni, nem pedig a gyűlölködés és az érzéketlenség.

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!