Minden, ami a felszín alatt rejtőzik

Lelki bajok: A pánikroham

Emlékezz rá! A szörnyek nem az ágy alatt vannak, hanem a fejedben. Egészen pontosan a gondolataink azok, amelyek zavart okoznak normális agyi működésünkben. Nem titok, hogy (túlságosan is) sokan küzdenek időről-időre pánikrohamokkal. Mindezekért pedig a stressz, megoldatlan érzelmi problémák, kimerültség, alacsony szerotonin szint, gének, vagy akár egy diéta is lehet a felelős.

Na de mi is igazából egy pánikroham? – kérdezhetjük joggal. Nos, egy pánikroham mindig egy elsöprő erejű félelem érzet és egy szorongásos állapot kombinációja, amely aztán fizikai formát ölt. Felgyorsuló szívverés, izzadás, zihálás, mellkasi fájdalom, szédülés, hányinger és reszketés fordulhat elő általa. Éppen ezért, mert ennyi kellemetlenséget szül, sokan próbálják kerülni az olyan helyzeteket, amelyek pánikra adnának okot.

Ahhoz pedig, hogy kezelni tudjuk ezeket a rohamokat, bizony szembe kell néznünk azzal, ami szorongást vált ki belőlünk. Ha egészséges életet akarunk élni, lehetetlen örökké a félelmeink elől menekülni. Ennek pedig első lépése abból, áll, hogy tudatosítjuk magunkban, hogy bár attól, hogy valami ijesztőnek tűnik, az még nem jelent valódi veszélyt ránk, és nem is káros. Csak azért, mert, megijedünk attól, hogy több ember előtt prezentációt tartsunk, abba még nem halunk bele példának okáért.

Fontos megértenünk, hogy az, amit átélünk, csupán a stresszre adott normál reakciónk eltúlzott formája. Nem több, nem kevesebb annál, mint ami valójában. Ebből kifolyólag nem kell küzdenünk ellene (sem elfutni a helyzet elől), hanem pont, hogy szembe kell nézni vele. Hiszen, minél inkább szembesülünk félelmeinkkel, annál kevésbé lesznek ránk (negatív) hatással.

Igyekezzünk elkerülni azt, hogy a szorongásos állapotunkat még fokozzuk is valamilyen gondolatsorral. Például semmi értelme annak, hogy azon töprengjünk, hogy „mi lesz, ha…”. Ne gyártsunk le fejben millió féle negatív végkifejletet, egy lehetséges történetre. Maradjunk inkább a jelenben, lélegezzünk mélyeket és űzzük ki fejünkből a negatív gondolatokat. Igyunk egy pohár vizet, vegyük át a prezentációt még egyszer (csak, hogy a példánál maradjunk).

Ha ez nem segít, soroljuk be félelemszintűnket egy egytől tízig levő skálán. Figyeljük, hogyan növekszik és csökken az fokozatosan, és főként, hogy minek a hatására. Mint fentebb említésre került, egy pánikrohamnak lehet akár egy teljesen profán oka is. Például ha diétázunk, akkor magunktól megvont finom falatok hatására frusztráció keletkezik bennünk és érzékenyebben reagálunk mindenre (ezért sem jó megoldás a diéta, inkább életmódot váltsunk).

Ne felejtsük el, néhány percnél tovább nem tart egy pánikroham sem. Mikor rajtakapjuk magunkat, hogy félünk és mantrázzuk a „mi lesz, ha…” kezdetű mondatainkat, akkor szereljük le egész egyszerűen a gondolatsort azzal, hogy „és akkor mi van?”. Tudatosítsuk magunkban, hogy mindenféle szorongásos állapot mögött egy sor irracionális gondolat áll. Kezdjünk el fejben osztani, szorozni, kivonni, összeadni, ugyanis bizonyított tény, hogy amikor a racionális elménket használjuk, akkor automatikusan kikapcsolnak érzelmeink.

Pihenjünk eleget, tanuljunk meg meditálni és sportoljunk rendszeresen. Hallgassunk megnyugtató zenéket, járjunk minél többet a természetben. Vannak, akik az úgynevezett Mindfullness módszerre esküsznek, amely által a jelen pillanatra való összpontosítást lehet megtanulni. Mások, akupunktúrát vesznek igénybe, vagy módot találnak arra, hogy nevessenek, s vannak, akik azt választják, hogy mindezek mellett, vagy helyett, szembe néznek és felszámolják irracionális félelmeik.

Figyeljük meg, melyik módszer az, ami a leginkább beválik nálunk. S legyünk büszkék minden nemű pozitív változásra (legyen az bármilyen kicsi), amely közelebb visz bennünket ahhoz, hogy eltávolítsuk magunkbók pánikrohamaink okait.

Az első teljes egészében kézzel festett animációs film

 Nincs olyan ember, aki ne hallott volna már, Vincent Van Goghról. Mindenki látta már valamilyen formában legalább egyszer például a Csillagos éjszaka vagy éppen a Napraforgók című festményét. Tudjuk, hogy levágta a fülét, hogy tragikusan hamar elhunyt (37 évesen). Azt is tudjuk, hogy mint az sokszor előfordult a történelemben, kortársai (az impresszionisták) kinevették és eszük ágában sem volt elismerni művészetét. Mégis, híresebb lett náluk (igaz, főként halála után), mert alkotásaiban fellelhetők az utána következő festészeti irányzatok. Ezek után pedig a világon először élete utolsó napjairól hat év munka árán elkészítettek egy olyan animációs filmet, amely 62450 darab kézzel festett filmkockából áll össze.

Az egész estés filmet 115 olajkép festő alkotta meg, akik az élőszereplős részeket festették át. Tartalmaz, továbbá 94 darabot Van Gogh festményeiből is, amelyek életre kelnek a szemünk előtt. Maga a folyamat azért is volt olyan hosszadalmas, mert először felvették az élőszereplős részeket, amelyeket aztán kockáról-kockára olajfestményekké varázsoltak. A filmnek még nincs meg a hivatalos premier dátuma, de természetesen a Loving Vincent című filmnek van saját Facebook oldala, meg lehet őket találni, ha valakinek felkeltette az érdeklődését ez a nem mindennapi alkotás.

A történelem botrányhősnői: Dzsinga Mbandi, a fekete özvegy

A 15. század végén a portugálok elértek Dél-Afrika nyugati partjára. Nemsokára újabb hajók jöttek és elkezdődött Afrika 400 éves megszállása. Bár eleinte sikerült Kongó királyának egyességet kötni, s cserekereskedelemre lépni az újonnan érkezőkkel, közel 100 év után a kongóiak megelégelték a növekvő elnyomást, s szembeszálltak a zsarnokokkal…

A portugálok okulva a Kongóban történtekből, délebbre már úgy vették az irányt, hogy biztosra mentek. 1570 körül 700 katonával és 7 hajóval betörtek Ndongóba, így az ott élőknek esélyük sem volt az ellenállásra. Ebben a nem éppen egyszerű időszakban született meg 1583-ban Dzsinga, Ndongó királyának elsőszülött lánya. Az a nő, aki gyakran járt férfiruhába, embereket használt széknek, 60 férfiból álló háremet tartott fent, egy éjszaka után, minden szeretőjét kivégeztette, és akinek 35 éven át tartó harcaiban, nők és férfiak egyaránt küzdöttek. 

Igaz, fivérével úgy nőtt fel, hogy azt kellett végignézniük hogyan igyekszenek a portugálok elpusztítani mindent, ami számukra fontos. Az afrikai kultúra megtiprását, a kereszténységre való erőszakos átnevelést, az emberek elhurcolását és eladását, s persze a portugálok egyre növekvő kapzsiságát láthatták premier plánból.

Mikor apjuk meghalt, Dzsinga bátyja igyekezett jó kapcsolatot ápolni az előrenyomuló keresztény hittérítőkkel, a rabszolga kereskedőkkel, a s az újonnan érkező telepesekkel, akik addigra létrehozták Luanda városát. Egyik tárgyalásuk alkalmával végül sikerült is békét kötnie a portugálokkal, s Dzsinga a jó szándék jeleként még meg is keresztelkedett, és felvette az Ana de Suosa nevet. ( S a portugálok vezetője lett a keresztapja.)

Persze a béke nem tartott sokáig, mert a portugálok alig három évvel később megszegték a békeszerződést, és 1623-ban megtámadták Ndongót. Dzsinga bátyja viszont nem akart harcolni, annak ellenére sem, hogy húga joggal sürgette ellenlépésre, hiszen több száz ember került börtönbe és elhurcolásra. Bátyjától csak ennyi telt, hogy szóban fejezte ki nem tetszését, amiért a portugálok egyszerűen félre lökték.

Ekkor lépett Dzsinga közbe, hogy tárgyalást kezdeményezzen az emberek szabadon bocsátása érdekében. A vásznon is megörökített eseményen, csupán egy szék volt a teremben, (amin a portugálok tárgyalója ült), de Dzsinga megoldotta a helyzetet. Egy szolgáját használta széknek, s miután a tárgyalás befejeződött, megölte azt, mondván, nem ül ugyanazon a széken kétszer. 

A tárgyalás sikerrel zárult, és később, Dzsinga első uralkodói megnyilvánulásának pillanatává vált. Kihozta az embereket a börtönből, s sikertől megrészegülve úgy érezte, jobb, ha ő maga veszi kézbe a dolgokat, s megmérgezte bátyját (egyes források szerint megette a szívét is). Akárhogy történt, Dzsinga trónra került, s miután megkoronázták, áttette székhelyét délre, hogy megerősítse pozícióját. Egyességet kötött a Matamba királysággal, uralma alá hajtotta a nem túl népszerű kannibál Jaga törzset és létrehozott egy új országot, amely elmenekült rabszolgák, s disszidens katonák otthona lett.

A megnövekedett létszámú királyságából létrehozott egy hadsereget, akikkel elkezdte 35 éves ellenállási harcát a portugálokkal szemben. Mikor 1640-ben megjelentek a hollandok Matambában, első dolga volt velük szövetséget kötni, így akkora erőfölényre tett szert, hogy egészen kicsi területre tudta seregével visszaszorítani a portugálok fennhatóságát. 8 éven át tartott ez az állapot, aztán a portugálok Brazília felől jelentős támogatást kaptak és visszaverték Dzsinga csapatait, s a királyság nagyrészt brazil fennhatóság alá került.

Nem maradt más választása, vissza kellett vonulnia Matambába, s ott is maradt uralkodni 1663-ban bekövetkezett haláláig. Mivel a portugálok nagyon jól tudták, hogy amíg Dzsinga meg nem hal, addig nem foglalhatják el azt a területet, az uralkodásából hátralevő 15 évet Matamba lakossága békében töltötte. Csak Dzsinga halála után tudták a portugálok elfoglalni a mai Angola területét.

Kezelési útmutató mérgező embertásainkhoz

mergezo-emberekMindannyiunk életében előfordulnak nehezebb időszakok. Olyan helyzetek, amelyekben elfeledkezünk a pozitív életszemléletről, ami aztán előidéz bennünk egy negatív érzelmi állapotot. Ezeken az embert próbáló történéseken aztán egy idő után tovább lendülünk. Ám vannak olyanok, akiknek a negatív viselkedése állandó, s ezzel destruktívan hatnak környezetükre.

Függetlenül életük történéseitől habitusuk manipulatív és egoista. Csak az a fontos, hogy az ő szükségletük teljesüljön, a többivel nem foglalkoznak. Majdnem biztos, hogy már mind találkoztunk életünk során minimum egy olyan emberrel, aki mellett mindig nagyon szerencsétlennek, kevésnek, boldogtalannak és vesztesnek éreztük magunkat. A jövőben, ha az ilyen embereket fel szeretnénk időben ismerni, vagy meg szeretnénk tanulni kezelni (esetleg elkerülni) figyeljünk a következő jelekre:

  • A felismerés: Az, aki ragaszkodik a romboló érzelmi atmoszférához, amely körbelengi, bizony egy mérgező embertársunk. Ő az, akinek bárhogy is próbálunk a kedvében járni, a lehetetlennel próbálkozunk. Adhatunk neki ezerféle tanácsot problémáihoz, igyekezhetünk vele szemben mindig türelmesek, lenni az ő kedve ugyanolyan. S ami még rosszabb lehúz bennünket is magához egy idő után. A legtöbb, amit lehet tenni az ilyen emberrel, hogy egyszerűen békén hagyjuk. Ha nem hajlandó elfogadni a segítő kezet, amit nyújtanánk felé, akkor valószínűleg nem is akar jobban lenni.

Azok, akik folyamatosan drámákat generálnak az életükbe, sohasem akarnak felnőtt döntéseket hozni. Pedig a felelősségvállalás tetteikért és gondolataikért ilyen dolog, ehhez nem fér kétség. Egy mérgező ember könnyedén képes játszmáiba bevonni embereket. Ugyanis a rosszkedvűsége a fegyvere, amellyel sajnálatra készteti a körülötte levőket. Sajnos sokszor könnyebb úgy lecsendesíteni, ha csendben végig hallgatjuk negativitásától és ellenségeskedésétől csöpögő dialógját. Csakhogy ezzel a mentalitással gyakorlatilag jóváhagyjuk toxikus viselkedését, ami nem tesz jót senkinek. Ő nem változik (igaz nem is akar) mi pedig egy olyan ember bűvkörében ragadunk, akivel nem érezzük jól magunkat.

  • A kezelés: Sok féle típusú mérgező egyén van. Van, aki elveszi pénzünket, vagy más tulajdonunkat, van, aki lekicsinyel bennünket, van, aki vádaskodik, büntet, s van, aki kételyeket ébreszt saját magunk értékességében. Ami közös bennük, hogy manipulálják, és érzelmileg zsarolják az embereket. Ne tűrjük el az ilyesfajta viselkedést senkinek, álljunk ki magunkért! A legtöbb toxikus személy tisztában van azzal, hogyan viselkedik. Éppen ezért ha konfrontálódunk vele, akkor méregbe gurul és elkezd olyan dolgokról gyalázkodva beszélni, amelyek számunkra fontosak. Esetenként „csak” meglepődik és mélységesen felháborodik azon, hogy méltatjuk viselkedését. Ám ez ne tántorítson el bennünket, mondjuk el, mit érzünk azzal kapcsolatban, ahogy viselkedik velünk!

Valószínűleg miután ezt megtettük, meglehetősen kemény szavakat kapunk a mérgező egyéntől mindezért cserébe. Beletipor a méltóságunkba, gyalázatosan ki leszünk gúnyolva „érzékenységünkért”. Mindez elkerülhetetlen, ha vállaljuk, hogy elmondjuk, ami bánt bennünket. De ez még mindig jobb, mint némán tűrni tovább azt, hogy kihasználnak bennünket. Az igazság az, hogy nem sok esély van rá, hogy egy toxikus személy megérti azt, amit kellene. Persze vannak kivételek, s esetenként őszintén bocsánatot is kérnek. Számunkra az a fontos, hogy egy üzenetet végre eljuttattunk hozzájuk: Nem hagyjuk tovább szó nélkül, hogy mérgezzék életünket, s ha kell, ezért hajlandóak vagyunk elvágni a hozzájuk kötődő kapcsolati szálaink.

  • Az elhatározásunk melletti kitartás: Itt már saját fegyverük fordítottuk ellenük, így nagyon vigyázzunk! Ugyanis ilyenkor veszik elő tarsolyukból a bűntudat keltés fegyverét, amely elég nagy károkat okozhat. Egy mérgező egyén könnyen el tudja azt hitetni, hogy mások csináltak valamit rosszul és nem ő. Őt kell sajnálni, pátyolgatni, ő nem rossz ember, csakis mi vagyunk azok, mert nem értettük meg szenvedését. A kétségek ébresztése ítélőképességünkben sérülést okoz önbizalmunkban. Ne hagyjuk, hogy ránk hárítsanak olyan felelősséget, amihez semmi közünk! Akkor sem, ha együtt érzünk mérgező embertársunkkal. Nem kérdés, hogy van olyan, aki komoly gonddal küzd, pl.: depresszióval, vagy más konstans betegséggel, esetleg hiányt szenved szeretetből vagy más fontos érzelmi/ testi szükséglete nincs kielégítve. Mégis, „csak” ezért ne hagyjuk jóvá senkinek, hogy manipuláljon bennünket. Nincs olyan gond, vagy pszichikai, testi betegség, amely feljogosíthatna arra bárkit, hogy gyalázkodóan, negatívan viselkedjen másokkal hosszú távon!

Gyógyulás és búcsú: Aki egyszer már egy mérgező ember vonzásába került, jól tudja, nagyon fontos, hogy a csatározások és lelki megpróbáltatások után adjunk magunknak elegendő időt és teret a gyógyulásra. Azért, hogy kicsit ápoljuk saját racionális felnőtt énünket, s hogy új erőre kapjon önmagunkba vetett hitünk. Úgy gondolom, egyesekkel szemben tényleg nincs más út, csak az, ha eltávolodunk tőlük, vagy ha kell (és megtehetjük) örökre búcsút is veszünk. Mindenki megérdemel egy békés életet. Tehát álljunk a sarkunkra, mondjuk el, ami bánt, és ha kell, lépjünk ki az életükből!

A könyvek reneszánsza

Ma már sajnos egyre kevesebben olvasnak könyvet. Köszönhetően az elektronikus anyagok elterjedésének és persze annak is, hogy filmet sokkal „egyszerűbb” nézni, mint elolvasni egy háromszáz oldalas könyvet. Igaz, a mozgóképkultúra nem új keletű. Ám az internet és az elektronikus könyvek megjelenése tovább rontotta a helyzetet. Olyannyira, hogy egyre több a porosan heverő és egyre rosszabb állapotba kerülő könyv. Így megjelentek az olyan új művészeti formák, amelyek új életet adnak a régi könyveknek.

Ez alapján születtek meg a 3D szobrászati formák, amelyek a könyvek tartalmának állítanak emléket. Egész pontosan késsel faragják ki a könyveket, azért hogy tartalmuk életre kelljen. A kérdés csak az, nekünk, akik szeretnek olvasni, milyen hatást keltenek ezek a művészek munkájukkal? Íme, néhány ízelítő, döntse el mindenki, hogyan érez ezzel kapcsolatban:

book-carvings

 

 

 

 

 

 

 

Brian Dettmer

 

 

 

 

 

 

 

 

Mások ecsetet ragadnak (ami még mindig jobb megoldásnak tűnik) és a könyvek gerinceit festik be, ezzel alkotván sok könyvből egy új alkotást. A könyv maga nem sérül, tehát elméletileg olvashatóak maradnak. 

025b502e2e07f1c73458d1a606472dad Mike Stilkey

Az interneten is sok olyan diy projektet lehet találni, amelyek ahhoz adnak ötleteket, mit kezdjünk régi szétesett, rongyosra olvasott könyveinkkel. Néhány példa: f3bff89902cb57c660c80069459e53bd

bad06b4657c5cd098431a1d0f4c112d5 

 

Azért szerencsére az olvasást is próbálják népszerűsíteni egészen kreatív módokon. Például Jen Chestner haute couture ruhával, amelyet könyvek borítójából rakott össze:

ya-book-cover-dress-library-display-by-thejenchesney-tumblrinstagram

Vagy a Dolce&Gabbana divatház tavaly őszi kollekciójával, amivel új szintre emelte a könyvtáska fogalmát:

fbe816e548231b25a53706df7fcb4fd8

Funkcionális ékszerként is megjelent a piacon a mini könyvekből összeállított nyaklánc. Ez főként azoknak tetszetős, akiknek mindig jó, ha kéznél van papír, ha valamit le akarnának jegyzetelni.

adcfe6bc31aea31986030c6003e058d6 Margaux Kent

A 2015-ben holland design múzeum által minden évben megrendezett nyertes könyv karkötő a festészetet (is) szerető közönséget is megnyerte magának, amely lapjain Rembrandt rajzait és festményeit lehet állandóan magunknál tartani.

807146670a446176e7b897891eb9ad2fLyske Gais és Lia Dunker

Ha pedig könyvekről van szó, akkor nézzünk néhány olyan alkotást, amely könyvespolcokként (is) megállják a helyüket.

c108712076706ab597ee9d1623cf3a83 Felfüggesztett könyvespolc: Richard Wenthworth

Ennél kicsit kihasználhatóbb könyvespolc, amely ráadásul még fotel is:

255c4d8034753cc5f18e505597249e4d Alexander Love

S persze a legdirektebb polc, amely valóban ösztökélően hat, hogy olvassunk:

enhanced-buzz-27306-1379968929-3

Zárd be a múltba vezető ajtót!

closed_doors_by_amandinevanray-d5rr908Olykor a múltba vezető ajtót, lakatra kell zárni. Nincs már miért kinyitni, ezért dobjuk is el a kulcsot, jó messzire, hogy többé ne tudjuk azt az ajtót kitárni. Vannak emlékek, amelyeknek nincs létjogosultságuk már arra, hogy az elménkben és szívünkben helyet foglaljanak. Ehhez bizonyos embereket is be kell terelni azon az ajtón, hogy ne okozhassanak nekünk több fájdalmat.

Van úgy, hogy egy emlék csak keserűséget idéz elő. Bármennyire szép volt a pillanat, amelyet újraélhetnénk általa, ott van nyomában a fájdalom is. Nem feltétlenül csak elmúlt szerelmekre vonatkozik ez! Hiszen megannyi emberi kapcsolat van azon kívül még, amely bánatot okozhat.

Nincs egy specifikált terület, amely különösen mély sebet hagyhat rajtunk. Persze az, hogy miért akarunk magunk mögött hagyni egy múltbéli történetet, sok mindenen múlhat. Például azon, hogy mennyire fogadtuk a szívünkbe a történetet és azt az emberi kapcsolatot, amelynek így vagy úgy, de vége lett. S nem csak azért, mert nagy elvárásaink voltak, hanem azért is, mert az emberek változnak körülöttünk.

Vannak olyanok, akik csak addig vannak jelen életünkben, ameddig szükségünk van egymásra. Ők azok, akiktől tanulunk valamit magunkról és másokról, hogy jobban meg tudjuk érteni a világot. Mikor a cél teljesül, a kapcsolat megszűnik. Egész egyszerűen azért, mert nincs már mit adni a másiknak, tovább kell menni és egy ajtót bezárni.

Mások azért jönnek, mert egy egész életre szóló leckére tanítanak meg. Barátságról, szerelemről, életről, szeretetről, elfogadásról. Ők azok, akik előtt az ajtó mindig nyitva áll. Mert az emlékek csak növelik kapcsolatunk értékét, s fejlődésünket szolgálják…

A leckék az élet minden szegmenséből jönnek, aztán mennek. Nekünk az a feladatunk, hogy megértsük, és elfogadjuk azt, amire tanítani akarnak bennünket. Senki sem tökéletes, mindenkinek vannak hibái. De azért jó lenne, ha nem okoznánk egymásnak fájdalmat csak azért, mert már nincs szükségünk a másikra…

Mennyivel egyszerűbb lenne, ha minden múltba vezető ajtót könnyű szívvel tudnánk kitárni! Ha úgy járkálhatnánk emlékeink szobái között, hogy semmi sem fájna. Ám az élet nem azért adja ezeket a feladatokat, hogy csak a szépséget lássuk mindenhol. Hiszen, ha nem tudjuk milyen a szomorúság és a csalódás, akkor nem tudjuk milyen jó az, ha örömben részesülünk…

A változás, a fejlődés lemondással jár és sokszor bánattal is párosul. Mindenkinek van az életében olyan fejezet, amelyet kitörölne, sőt, talán le is tagadna, ha tudná… Állítólag tudósok már elérték azt a szintet, ahol lehet bizonyos emlékeket kitörölni az elméből és eltüntetni azokat örökre. Kérdés, hogy ha minden rosszat elfelejtünk, amit átéltünk, az a javunkra válik e?

Jó-e az, ha nem emlékszünk arra, amit egyszer már megtanultunk? Például a bizalom és a szeretet sérülékenységéről. Minden történet, minden emberi kapcsolat közelebb visz bennünket a valódi szereteten alapuló kapcsolatokhoz. Ha egy elemet eltávolítunk a gépezetből, az valószínűleg csak hátráltatna bennünket ezen az úton, nem pedig haladásunkhoz (fejlődésünkhöz) járulna hozzá.

Az élet nem véletlen ad nekünk egyes leckéket. Mint ahogy az sem véletlen, hogy találkozunk és létesítünk valamilyen kapcsolatot bizonyos emberekkel. Olykor egy-egy leckét csak fájdalmasabb módon tanulhatunk meg. Ilyenkor az az egy, ami vigasztalhat bennünket, hogy a tanulság felismerése bölcsebbé tesz!

Van, aki nevetést, van, aki sírást hoz. Van, aki olyanra ösztökél bennünket, amire előtte még csak nem is gondoltunk. Van, aki azért jön, hogy átéljük vele a szenvedélyt. Van, aki azért jön, hogy megtanuljunk feltétel nélkül szeretni, minden sallang nélkül. Ami közös az, az, hogy mind szeretve lenni és szeretni vágyunk. Olykor ez csak azon az úton teljesülhet, ha egy ajtót örökre bezárunk. Azért, hogy kinyithassunk egy új ajtót, ahol már nem a régi (fájdalmas) leckékkel kell újra szembesülnünk. Hanem megélni a szeretet katarzisát, amelyet csak őszinte és érdek nélküli kapcsolatok adhatnak meg nekünk.

Harcos nők a történelemben: Ani Pachen, a tibeti Jeanne d’Arc

anipanchenPachen Dolma 1933-ban született Kelet-Tibetben egy harcos klán főnökének egyetlen gyermekeként. Éppen ezért, már egész kiskorától kezdve tanult lovagolni és fegyverekkel bánni. A probléma csak az volt, hogy Pachen, ennél jóval békésebb életet szeretett volna élni. Így mikor 1950-ben férjhez kellett volna mennie egy másik klán vezetőjéhez, hogy egyesítsenek két klánt, ami a kezdődő kínai invázió ellen is nagyobb erőfölényt adott volna, inkább megszökött, és belépett egy buddhista kolostorba szerzetesnőnek.

Itt kapta az Ani Pachen nevet, amely annyit tesz: Szerzetesnő, nagy bátorsággal. Apja utána küldte néhány emberét azzal az üzenettel, hogy nem kell férjhez mennie, csak térjen haza, de Ani nem ment. Inkább meditálni akart megtanulni, hogy elsajátíthassa a belső békét. Ezen törekvését azonban meg kellett szakítania, mikor 1958-ban apja meghalt a kínaiak elleni küzdelemben, és a klánnak vezetőre lett szüksége, kiváltképp, hogy a megszállók egyre közelebb jutottak családjának lakhelyéhez.

Mivel tisztában volt vele, hogy apja mennyire szívén viselte a klán sorsát, így vállalta a vezető szerepét. Összeszedett hát a klánból 600 embert, akikkel ellenállási csoportot hozott létre, hogy megtorolják azt a pusztítást, amit a kínaiak okoztak (ősi buddhista kolostorokat romboltak le és embereket gyilkoltak halomra). Csapatával a hegyekben laktak és lóháton küzdöttek a megszállók tankjai ellen. S bár Ani pontosan tudta, hogy módszerűk merőben ellentmond a buddhista tanoknak, nem tudta tétlenül nézni, hogyan teszik tönkre otthonát és népét.

Egyetlen női vezérként vett részt a lázadó klánok alkotta felkelésekben. Ezért a kínaiakkal és más klánok vezéreivel történő találkozásai nem voltak éppen egyszerűek. Egy olyan társadalomban, ahol a nőnek otthon lett volna helye, senki nem vette őt komolyan. Ami kapóra jött és néhány alkalommal sikert is hozott neki és csapatának az elnyomókkal szemben. Ám hiába („nagy bátorsága”), a kínaiak ellen nem győzhettek. Így mikor már biztosra volt vehető a tibeti nép veresége, Ani úgy döntött, menekül családjával együtt (ugyanúgy, ahogy még sok ezer tibeti).

Sajnos azonban 1960-ban, 25 éves korában elkapták őt és börtönbe került. A következő 21 évben folyamatosan kínozták kihallgatás címén és egy sötét lyukban többedmagával vasbilincsre verve tartották fogva. Elmondása szerint előfordult nem egyszer, hogy fejjel lefele lógatva volt megkötözve, és addig ütötték, amíg el nem ájult. Esete nem volt egyedi, minden fogva tartottal ugyanígy bántak. Ami tartotta a lelket benne az a buddhista hite volt. Például az egyik kilenc hónapos magánzárkában töltött ideje alatt, a hagyományos buddhista rituáléval, a leborulással (amelyből 100.000 darabot végzett el akkor) élte túl a megpróbáltatást.

1981-ben végül szabadon engedték. Az országot még mindig a kínaiak uralták (ahogyan ma is), de visszatért szülőfalujába, azzal a reménnyel, hogy családját ott találja, de rajta kívül senki nem élte túl a megszállást. Ezután Lhászába ment, tüntetéseket szervezett és szónoklatokat tartott a tibeti hagyományok és kultúra megvédése érdekében. Mikor 1988-ban olyan pletykák kezdtek szárnyra kelni, hogy megint le akarják tartóztatni, úgy döntött elhagyja Tibetet, majd egy hónap gyaloglás után elért Nepálba, ahonnan elrepült Indiába.

Alig néhány héttel ezután, teljesült egyik legnagyobb álma; találkozott a Dalai Lámával. Első találkozójukat, még sok másik követte, míg végül Ani Pachent a tibetiek sorsának nemzetközi hangjává nem választották meg. A világot körbeutazta, hogy elmesélje élete történetét az embereknek. Hatására Amerikában óriási tüntetéseket szerveztek a kínai megszállás ellen és persze azért, hogy felhívják a világ figyelmét Tibet tarthatatlan helyzetére. Richard Gere szorgalmazására (és támogatásával) megszületett könyve is, amelyet egy társszerzővel írt meg: Ani Pachen, Adelaide Donnelly: Sorrow Mountain: The journey of a Tibetan Warrior Nun).

Majd Indiában, Dharamszalában végleg letelepedett, és a Dalai Láma mellett, a tibeti emigráns kormányban kapott helyet. Komoly erőfeszítéseket tett azért, hogy megbocsásson azoknak, akik kínozták őt, ám ez koránt sem volt egyszerű neki. Egy alkalommal azt mondta: „Olykor még mindig dühös vagyok a kínaiakra… azért a szenvedésért, amit okoztak nekem és népemnek. Őszentsége azt mondta, nem kell, hogy gyűlöljem a kínaiakat. De én még ennyi év után is a barlangomban (ahol meditált) küzdök a haragommal. „

Szerencsére, az 1958-ban félbe hagyott törekvése, amely pontosan a belső béke elsajátítására vonatkozott, végül sikerrel zárult. 2002-ben bekövetkezett halálakor békésen tudott távozni az élők sorából.

10 tévhit az introvertált emberekről

introvA világ 25 százaléka introvertált személyiségű emberekből áll. Mivel számunk jóval kevesebb, mint a többségé, így általában téves jelzőkkel illetnek bennünket és sokszor „kényszeríteni” próbálnak a kifelé élésre. Amíg ez egy extrovertált személynek mondhatni természetéből fakadóan könnyen megy, addig nekünk, csak nagyon nehezen. Ideje eloszlatni hát néhány téveszmét ezzel kapcsolatban, azt hiszem.

 Egy introvertált nem szeret beszélni.

Sokszor ezt összekötik még azzal is, hogy le is nézzük a többieket, tehát a csendességünket, valamiféle felsőbbrendűségi komplexusnak azonosítják be. A valóság ezzel szemben az, hogy nem szeretünk a semmiről beszélni. Egyik legnagyobb rémálmunk az időjárásról beszélni, vagy más hasonlóan „nagy horderejű” kérdésről. Jobban szeretjük a mély kérdéseket feszegetni, s ha rátalálsz arra a témára, amely bennünket nagyon foglalkoztat, be sem fog állni a szánk. Arról nem is beszélve, hogy mi általában jól megrágunk magunkban mindent, mielőtt elkezdünk beszélni róla, vagy hozzászólni ahhoz a témához, amit te feldobtál

 Az introvertált emberek félénkek.

A nagy többségre ez nem igaz. Szeretjük az embereket, csak nekünk fontos, hogy mielőtt társalgásba kezdünk valakivel, egy kicsit csendben tudjuk őt figyelni. Az igaz, hogy nem teremtünk könnyen kapcsolatokat, így többnyire a megismerkedés a másik félen múlik. Tehát ha szeretnél velünk beszélgetni, akkor adj okot az interakcióra

 Az introvertáltak gorombák, udvariatlanok, nyersek.

A hallgatagságunkat és befelé forduló magatartásunkat sokszor szokták ezekkel a jelzőkkel illetni. Annak ellenére is, hogy igazából nagyon szeretnénk a társadalomhoz asszimilálódni, csak éppen úgy, hogy azt szeretnénk, ha az emberek egymással őszinték tudnának lenni. Ezért mi igyekszünk mindig őszinték maradni, akkor is, ha ezzel fájdalmat okozunk. Persze néha könnyebb lenne, ha be tudnánk állni a sorba, de ezek vagyunk mi.

 Az introvertált emberek nem szeretik a többi embert.

Az az igazság, hogy van néhány igazán régi és igen jó barátunk, akikért tűzbe mennénk. Ők azok, akik elfogadtak bennünket olyannak, amilyenek vagyunk, s igen, vannak közöttük, kifejezetten extrovertált típusúak is. Való igaz, nekünk nincs több száz ismerős a közösségi oldalunkon, s nem járunk el haverokkal bulizni. De akiket szeretünk, azt egy életen át szeretjük, történjen bármi

 Az introvertáltak nem szeretnek nyilvános helyekre járni.

Nonszensz. Megyünk mi emberek közé, meetingekre, előadásokra, szórakozóhelyekre, csak nem bírunk ott maradni ezeken a helyeken túl sokáig. Nekünk általában egy-két óra elég ahhoz, hogy felmérjük, amit akarunk, beszéljünk, akivel szerettünk volna, és elegendő információra tegyünk szert a külvilágból. De ezek után nekünk minimum egy teljes nap kell a regenerálódásunkhoz, mert a túl sok ingert, fel is kell dolgoznunk.

 Egy introvertált ember, mindig egyedül akar maradni.

Ami igaz, az igaz, sokat gondolkodunk, s igen, valóban jól megvagyunk saját gondolatainkkal. Az is tény, hogy egyedül szeretjük megoldani problémáinkat, s nem tudunk (s nem is akarunk) segítséget kérni azokhoz senkitől. Viszont mikor megoldottuk a problémát, már nagyon magányosnak tudjuk magunkat érezni, ha nincs senki, akivel ezt megoszthatnánk. Ilyenkor írunk a legjobb barátunknak, s elmeséljük neki, mire jutottunk.

 Az introvertáltak furcsák.

Mindez abból ered, mert nem szeretünk a tömeggel tartani. Jobban szeretünk egyedi dolgokat kipróbálni, nem akarunk tucat termékekben rohangálni, s olyan dolgokat végezni, amelyeket rajtunk kívül mindenki más is. Ez nem jelenti azt, hogy többre tartjuk magunkat másoknál. Egyszerűen csak úgy érezzük, egyébként is visszafogott énünk, még inkább elveszik a tömegben, ha nem követjük saját elképzeléseink, s saját vágyaink.

  Az introvertáltak távolságtartó kockák.

Alaptermészetünk, hogy sokat figyelünk befelé. Ezért különösen nagy gonddal fordulunk érzéseink és gondolataink felé. Mindez azért van, mert nem akarunk rossz döntéséket hozni, sem nevetség tárgyává válni, ha nem muszáj. De ez nem jelenti azt, hogy nem érdekel bennünket, mi zajlik a világban körülöttünk.

  Az introvertáltak nem tudnak lazítani és szórakozni.

Számunkra a lazítás a négy fal között zajlik, egy jó könyvel a kezünkben, s fejünkön fülhallgatóval. Szeretünk a természetbe járni is, ahol vannak ugyan élőlények, de nem emberek, akikhez szólni kell. Ha túl nagy a tömeg és a zaj körülöttünk, akkor nagyon be tudunk zárulni. Egy extrovertált és egy introvertált személynek máshol van az ingerküszöbe, ezért eltérő a teherbírásuk is.

   Az introvertáltak meg tudják „javítani” magukat és extrovertáltakká válhatnak.

 Mint, ahogy az előbb is említettem, egy introvertált kevesebb ingert képes egyszerre befogadni, mint egy extrovertált ember. Hamarabb eltelünk  a bennünket érő ingerektől, ezért van szükségünk két óra nagyobb összejövetel után egy nap egyedüllétre. Ez nem betegség, ez egy velünk született dolog, mint az, hogy valaki kék szemű. Tehát ezt nem lehet megjavítani, így arra kérünk, fogadjatok el bennünket azoknak, amik vagyunk, ahogy mi is tesszük ezt veletek.

Cél határidővel

goalOlykor elakadunk út közben. Azért, mert nem tudjuk pontosan mire vágyunk, nem tudjuk, hogyan kellene álmunk a gyakorlatba átültetni, s sokszor azért is, mert elbizonytalanodunk célunk keresése és végrehajtása közben. Annak ellenére is, hogy céljaink mindig vannak. Nemesek, nagyravágyók, szeretetre törekvők, jövőt formálók és még sokáig sorolhatnánk. Egyszerűen csak félünk megtenni a döntő lépést és elhatározni, illetve elkötelezni magunkat egy dolog mellett. Mert ha valamit nagyon szeretnénk, abban benne van, a bukás lehetősége is. Ráadásul félünk, hogy nem érjük el azt, amire vágyunk, félünk, hogy csak fél útig jutunk el, és félünk, hogy nem tudjuk végig csinálni. Hiába tudjuk, hogy próbálkozás nélkül nincs siker sem, sokszor meghátrálunk. Ezért is érdemes készíteni egy listát, amellyel kitűzünk magunknak egy konkrét célt határidővel.

Ehhez pedig az első és egyben legfontosabb dolog az, hogy Pozitívan fogalmazzuk meg célunkat!  Tehát ne azt írjuk le, hogy mit nem akarunk többé, hanem azt vessük papírra minél pontosabban, hogy mire vágyunk. Például ha le akarunk szokni a dohányzásról, ne azt mondjuk, hogy „Abba akarom hagyni a dohányzást.”, hanem azt, hogy „Egészséges életet szeretnék élni.”

Miután ezzel meg vagyunk, Részletezzük jelenlegi helyzetünket. Hol állunk most, mi a kezdőpozíció (helység, dátum, elszívott cigaretta mennyisége stb.) majd írjuk le mire jutottunk az eddigiekben, (magánéleti is karrierben elért dolgok, életvezetés) s mit szeretnénk kezdeni magunkkal (a példánál maradva, „Egészséges életet élni”) s, Tűzzünk ki ehhez egy pontos határidőt!

Következő lépésként Részletesen képzeljük el milyen lesz, ha elérjük a célt! Mit fogunk látni, hallani, tapintani, érezni, szagolni? Milyennek gondolnánk az eredményt most, ha már elértük volna? Hogyan befolyásolná életünk privátszféráját, életmódunkat, egészségünket, anyagi helyzetünket stb.

Ha ezzel megvagyunk, akkor Határozzuk meg, mivel fogjuk tudni bizonyítani, hogy célba értünk! (Pl.: visszautasítom a felkínált cigarettát stb.) Mi lesz az utolsó lépés, amiről tudni fogjuk, hogyha megtesszük elértük az álmunk?

Tegyük fel magunknak a kérdést! Igazán ezt akarom? Ez a cél/álom egészen biztosan kívánatos számomra? Miután ezt tisztáztuk magunkban, jöhet a következő kérdés.

Az eredmény eléréséhez szükséges kulcs a kezemben van? Csak tőlem függ? Vannak-e tőlem független tényezők, tudok-e másoktól segítséget kérni, vagy teljesen magamra vagyok utalva stb.

Gondjuk át jól! Elég pontosan leírtuk a körülményeket? (helyszín, pontos határidő ameddig el szeretnénk érni a célunk) Hol, mikor és hogyan szeretnénk elérni? Milyen életterületen? (munka, magánélet, életmód, stb.)

Utolsó előtti lépésként Vegyük számba milyen segítségforrásra vagy segítőeszközre számíthatunk, és hogy van e még valami, amit kifelejtettünk, de feltétlen szükséges ahhoz, hogy elérjük célunkat! (pl. akaraterő, kitartás, baráti támogatás stb.) Ismerünk olyan embert, aki már elérte azt a célt, amit mi is szeretnénk? Van olyan valaki, akitől segítséget tudunk kérni?

Végül tekintsük célunkat át egy nagyobb összefüggésben! A cél gazdaságilag megfontolt? Milyen magasabb célt szolgál? (pl. Kifizetem a hitelem, gyerekeim füstmentes környezetben nevelem tovább, felelősséget vállalok tetteimért stb.) Mi történik, ha elértük a célunk? (Boldog, elégett leszek stb.) Mi történik, ha nem érjük el a célt? (csalódottság, szomorúság) Mit nem szeretnénk többé, ha elértük a célt (nem akarok visszaszokni soha többé a dohányzásra, nem megyek vissza a régi munkahelyemre stb.) és mi nem történik meg, ha nem értük el? (Nincs magabiztos, új élet, nagyobb szabadság, új munka, kifizetett hitel stb.)

A lista és a hozzá tartozó határidő eltökéltséget és határozott fellépést kíván. Hiszen a cél, melyet minden oldalról áttekintünk és kisebb-nagyobb összefüggésekben is értelmet nyer, mindent megér. Elvégre magabiztosságot, új életet, jobb anyagi helyzetet és jó/jobb egészséget eredményez. Persze előkészületeket, jól felépített struktúrát, erőt, időt, energiát igényel. S mikor elérjük az álmunkat tényleg elégedetten dőlhetünk hátra egy kicsit. Ugyanakkor a cél olykor csupán a kezdet, s ezt nem árt fejben tartani. Ám ha elértük az első és legfontosabb lépést, az erőt fog adni a folytatáshoz. Érdemes olyan határidőt kiszabni magunknak, mely elérhetővé teszi a reális végrehajtást. Fontos számolni a nehézségekkel is, s nem feladni az első kudarc után. Olykor a gondolkodás a tett halála. Pontosan ezért kell a lista, hogy ott egyszer alaposan megfontoljuk, mire vágyunk, s ezt felmérve útnak induljunk célunkhoz hatalmas erőbedobással!

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!