Minden, ami a felszín alatt rejtőzik

Téveszmék az önértékelésben: A siker, mint bűn

A nyugati társadalom alapvető elvárása, hogy önmagunkról és elért sikereinkről csak visszafogottam beszéljünk. Megköveteli a szerénységet tőlünk, mert visszatetszést vált ki, ha valaki kérkedik a sikereivel. Egyrészről ez a hozzáállás érthető, hiszen senki sem szereti az öntelt és fölényeskedő embert. Másrészről viszont a siker, mint egyfajta bűn jelenik meg az emberek lelki szeme előtt, aminek következtében vannak, akik nem is mernek örülni igazán annak, ha valami sikerül.

Ez pedig baj, mert a sikerhez és a kudarchoz való hozzáállásunk, sokat elárul rólunk. Mint ahogy az is, hogy egyáltalán tudjuk-e, hol kezdődik a helyes önértékelés és hol van az a pont, ahol már átestünk a ló túloldalára? Már csak azért is, mert képességeink és hiányosságaink helyes megítélése, a helyes önértékelés alapja. Ugyanakkor, önmagunk túlbecslése és felsőbb rendűnek ítélése másokhoz képest, már nem az.

Úgy tűnik, valamilyen okból kifolyólag ez a két fogalom keveredett össze bennünk. S a siker néhányunknak negatív tulajdonságokkal együtt felruházva képzelhető csak el. Ennek oka általában egészen kicsi korunkra nyúlik vissza. Szinte biztos, hogy ott lett valami, valaki által nagyon félremagyarázva.

Ha az önértékelés felől közelítjük meg a problémát, akkor alapvetően két csoportra lehet osztani a társadalmat: vannak magas és az alacsony önbecsléssel megáldott emberek. Ezen belül még két alcsoport található úgy, mint a stabil illetve a labilis csoport:

Ők azok, akiket a család, a közösségbe való beilleszkedés vagy annak hiánya, később a tanulmányi eredmény és az ebből fakadó társadalmi ranglétrán elfoglalt helyük befolyásol abban, hogy mennyire erős lábakon áll önbizalmuk, legyenek alacsony vagy magas önértékeléssel is megáldva.

Az, hogy milyen fogalmakat társítunk a sikerhez, arról a belénk nevelt dogmák, a ránk erőltetett elképzelések, kiközösítések, osztályzatok, előléptetések, elbocsátások, hódítások, szakítások tehetnek, azáltal, mert hatással voltak, arra, hogyan ítéltük meg magunkat és másokat.

Mindezeknek a kulcsa pedig az, hogy a pozitív és/vagy negatív történéseket miként tudtuk magunkban feldolgozni és mit tanítottak a felnőttek erről nekünk. Mindenki elsajátított egy taktikát, hogy tartani tudja önmagában a lelket. Az, hogy ez segítő vagy hátráltató volt a helyes önértékelés felé vezető úton, csak később válik világossá (ha egyáltalán az lesz).

Mint mindennek, így az alacsony és magas önértékeléssel rendelkező embernek is megvan az előnye és hátránya is.

Például ha valaki magas önbecsléssel rendelkezik, az habozás nélkül mer belevágni új dolgokba, és sikerei tovább erősítik az amúgy is jó értékítéletét önmagáról. Ha kudarc éri, nem dől össze a világ körülötte, egyetlen baja, hogy átsiklik a kudarc okán azért, mert nem látja be, hogy túlbecsülte egyes képességeit.

Egója egyszerre menti meg az olykor tényleg felesleges önostorozástól, ugyanakkor megóvja attól is, hogy máskor esetleg javítva előző elképzelésén tovább jusson sikerei sorolásában.

Vele ellentétben az alacsony önbecslésű ember bár szeretne sikereket elérni, mégsem mer fejest ugrani semmibe, ami ehhez közelebb vinné. Ha mégis valamiféle eredményt könyvel el, szinte értetlenül áll előtte, mert sokszor nem (elegendő) cselekvésével eleve szabotálja lehetőségeit.

A kudarcot jobban kezeli, hiszen már ismeri az ezzel járó érzelmi következményeket. S persze számba veszi azt is, hogy mit rontott el és mit kellene máshogy tenni, amiért hajlandó tanulni, de mivel önmagát lebecsmérli, mégsem éri el a kívánt eredményt…

Mindezek a tulajdonságok, pedig nem visznek előre bennünket. Azért sem, mert igenis meg kellene tanulnunk önmagunk képességeit helyesen felbecsülni végre. El kellene fogadni, hogy kudarc ugyanolyan természetes dolog, mint a siker, és előfordul, hogy az egyikből következik a másik.

A kudarc okának felismerése és az abból való tanulás ezért is fontos. Ehhez kell ismerni valódi értékeinket és képességeinket, mint ahogy azt is számításba venni, hogy mennyire erős az önmagunkba vetett hitünk.

Az is lényeges, hogy megértsük, a siker nem bűn, de nem is erény. Sokkal inkább egy olyan eredmény, amelyre büszkének kell lennünk, mert mögötte rengeteg munka van és joggal örülhetünk neki.

Persze nem kell elszállni elért eredményeinktől (főként azért nem, mert a nyugati társadalom hajlamosabb más kárának örülni, mint együtt örülni azzal, akinek valami sikerül). Mert az csak azt bizonyítja, mennyire nem nincs rendben értékítéletünk. (Hiszen azt bántjuk, aki, mert valamit megtenni, álmai/céljai érdekében, de nem járt sikerrel…)

Ezért is lenne jó, ha elfogadnánk magunkat és belátnánk, hogy milyen téveszmék irányították életünk. Az sem lenne hátrány, ha megtanulnánk tisztelni magunkat, hogy mások törekvéseit is tiszteletben tartsuk és elismerjük. Persze azért nem árt, ha hallgatunk megérzéseinkre, mikor egy célt kitűzünk magunknak. Na meg a belső kritikusunkra, aki nem a kudarcok elkerülésére, hanem a fejlődésre ösztökél valójában bennünket.

A sikeres ember valójában az, aki helyes önértékeléssel éli napjait. Az, aki tud tanulni és hajlandó is, anélkül, hogy másokat le akarna húzni. Meg van benne az empátia magával és másokkal szemben. S ösztökéli saját sikereivel, a körülötte élőket.

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!