Minden, ami a felszín alatt rejtőzik

6 rossz indok a gyerekvállaláshoz

Amikor egy kapcsolat érzelmi alapokon nyugszik, vagyis szerelmesek egymásba a felek, nem kérdés, hogy vállaljanak-e gyereket, ha már ott tartanak fejben és lélekben. Úgy jön az egész, mint a világ legtermészetesebb dolga, s igen, boldog szülők lesznek, akik imádni fogják csemetéik. Vannak azonban olyan kapcsolatok, ahol mindez nem jön annyira magától értetődően, vagy legalábbis nem a jó indokkal áll egy pár a gyerekvállaláshoz. Az alábbiakban a 6 legrosszabb okot olvashatjuk, amelyek, ha megfordulnak a fejünkben, akkor gondoljuk át még egyszer (vagy inkább többször), hogy miért is akarunk gyereket valójában.

  • Nő: Ha szülök neki egy gyereket, akkor örökre magam mellett tarthatom. Férfi: Ha nemzek neki egy gyereket, akkor azt csinálhatok mellette, amit csak akarok.

Remélem, magyarázatra se szorul, hogy ezzel mi a gond. Ha valakit, csak úgy tudunk magunk mellett tartani, hogy egy gyereket szülünk/nemzünk neki, akkor birtokolni akarjuk a másikat, amihez a gyerek csak eszköz. Éppen ezért, nem is fogja tudni annyira szeretni a gyereket a szülő, így ennek a kifordított logikának csak egyetlen igazi áldozata lesz; a gyerek, aki két éretlen szülőt kap és rengeteg érzelmi sérülést felnőttkorára.

  • Nő, Férfi: Nem volt már mit mondani egymásnak, így úgy láttuk már csak a családalapítás segíthet rajtunk.

Ez akár még jó is lehetne, ha később nem jönne rá az ember, hogy mindez csak olyan kapcsolati problémák elkendőzése, amelyek később hatványozottan jelentkezni fognak. A gyerekkel való bánásmód nem biztos, hogy sérül, de a kapcsolat két ember között maximum csak időlegesen javul, ha javul, mert a távolodás egymástól folyamatosan halad előre, míg végül tényleg csak a gyerek fogja együtt tartani őket; ami egy gyereknek óriási teher.

  • Nő, Férfi: Azért, akarok gyereket, hogy időskoromban valaki rám nyissa az ajtót.

Nos, ennél önzőbb mondat, nem sok van, az az igazság. Egy gyereket ne azért vállaljon az ember, hogy az majd gondoskodjon róla időskorában. Gyereket azért vállaljon két ember, mert szeretnének egymástól gyereket, s mert vágynak arra, hogy együtt tapasztalhassák meg ezt a csodát. Az, aki mindezt leviszi szimpla érdeki szintre, az valójában nem akar gyereket, csak egy ápolót (ingyen) időskorára.

  • Nő: Ketyeg a biológiai órám. A következő pasimtól szülök gyereket, még akkor is, ha ő nem vállalja.

Persze ez egy részben leegyszerűsített képlet, de nagyjából fedi a nők hozzáállását a gyerekvállaláshoz egy bizonyos kor közeledtével, meghaladásával. Akkor is, ha már számtalan tanulmány és statisztika született arról, hogy egy csonka családban születő és felnövő gyerekből ugyan egészséges felnőtt lehet, de az szinte biztos, hogy több elvárás, érzelmi seb fogja gátolni őt a mindennapokban, felnőttkorában is. Az jó dolog, ha egy nő érzelmileg eljut arra a pontra, hogy ő készen áll az anyaságra. De nem tudja pótolni az apa szerepét a gyermeke életében, bármennyire is szeretné azt.

  • Nő, Férfi: A barátainknak már van gyereke, nem akarunk lemaradni tőlük.

Csak azért vállalni gyereket, mert már másnak van, elég rossz indok. Már csak azért is, mert ha érzelmileg nincs még felkészülve a pár egyik vagy mindkét tagja, akkor azt nagyon kár erőltetni. Hiszem, hogy gyereket csak annak érdemes vállalni, aki szívből vágyik arra. Fontoljuk meg, hogy tényleg annyira „irigyeljük-e” a barátainktól a családalapítást, vagy csak arról van szó, hogy fejben tudjuk, ideje lenne, már nekünk is így élni?

  • Nő, Férfi: Nagyon vágyom már egy gyerekre.

Egyrészről ez nagyon jó, mert két olyan emberről van szó, aki már szeretne családot. Viszont érzelmileg egymáshoz nem annyira kötődnek, s sokszor nagyon hamar belevágnak a családalapításba (lásd: még a kapcsolat szárba szökkenése idején) így azt sem tudják, mit „várhatnak” egymástól? A környezetemben van néhány ilyen pár, s a kapcsolatuk koránt sem fényes. A gyereküket imádják, de egymással nem tudnak mit kezdeni egy-két év után, s a boldogtalanság elhatalmasodik felettük akkor is, ha mint család egyébként működőképesek.

Steampunk alkotások antik órákból

Sue Beatrice több, mint 30 éve dolgozik képzőművészként. Első sorban a szobrászatban jeleskedik, de mellette a vászonra készült képzőművészetben is otthon van. Az olyan világhírű gyáraknak dolgozott már, mint a Disney, a Dreamworks, a Hasbro vagy a Warner Bros. Egy ideje önálló vállalkozást is elindított, aminek keretében egyenesen tőle vásárolhatok meg alkotásai.

Az agyagból, homokból, tökből, viaszból és mikro méretű dolgokból készült alkotásai New Yorkban, Hong Kongban tekinthetőek meg.

A weboldalán megvásárolható darabok a steampunk kategóriába tartoznak, amelyek közül a legfigyelemreméltóbbak az antik órák apró alkatrészeiből összeállított új alkotásai. Hihetetlen, ahogy az apró fogaskerekek, kis és nagy mutatók, zsebórák stb. más formát öltenek. Nem véletlen, hogy Sue egyike a világ legkeresttebb művészeinek.

 

 

 

 

További alkotások a művésznő oldalán: https://www.instagram.com/allnaturalarts/

Bizarr ruhák, amiket csak a bátrak hordanának

A divatot szerető és csináló emberek mind, valami igazán egyedit akarnak tervezni és viselni. Ha pedig még ez társul azzal, hogy az újrahasznosítást is fontosnak tartják, akkor a bizarrtól egészen a látványos ruhákig és kiegészítőkig jutnak el. Ma ennek jegyében hoztam néhány igen érdekes képet, megmutatni, milyen messzire tudnak elmenni egyesek. Na persze a divat egyik lényegi eleme, pont a meghökkentésen van, ami ezekkel a ruhákkal garantált lesz.

Vegyük mindjárt a zakót, amire számítógép billentyűk vannak szerkesztve. Elképesztő, ahogy a „kockák” kitalálták és létrehozták a kockáknak azt, hogy mit is jelent kockának lenni.

Mindenkinek van jó néhány üresen maradt, vagy már beolvashatatlan cd-je. Ha fel akarjuk őket jobb célra használni, és nem riadunk meg a minket körülvevő emberek tekintetétől, akár menők is lehetünk egy partin például egy ilyen koktélruhában.

Ha ti is úgy vagytok vele, mint én, hogy rengeteg színes kendőtök van, amit nem használtok és van jó néhány gombotok is, ami a fiók aljára van süllyesztve, (azért, mert azt hittük egyszer még visszavarrjuk oda, ahonnan leszakadtak), akkor itt egy másik csoda. Bár a kendő viselése nem újdonság, de ez azért tényleg érdekes.

Talán az egyik legbizarrabb alkotás, amit valaha láttam a Barbie babákból összerakott szoknya. Az alkotó biztos nem százas, vagy a gyerekeinek gyűjteményét akarta valamire felhasználni, ki tudja?

Aztán itt van egy fiatal divattervező virágos költeménye is. Ez az alkotás akár esküvői ruhaként vagy koszorúslány ruhaként is megállja helyét, már ha van merszünk viselni.

Nem tudom, hogy vagytok vele, de nekem soha nem jutott még eszembe, hogy egy esernyőre úgy gondoljuk, mint alapanyag egy ruhához. Viszont egy fiatal japán tervező meglátta benne a lehetőséget és ezt hozta ki belőle:

Azt hiszem, mindenkinek van jó néhány olyan borítéka és levele még a múlt századból, amiket nem volt szíve kidobni. Ha elég gyűlt össze és rendelkezünk egy kis kreatív vénával egy farsangra, egész jó kis ruhát lehet belőlük kihozni. Például ilyet:

Ha már a buliknál járunk, akkor mit szólnánk esetleg egy olyan ruhához, ami csupa lufiból van összerakva. Garantáltan megnéz bennünket mindenki (hogy vannak-e nálunk otthon).

Végezetül egy igen szentimentális, de számomra tetszetős ruhát hagytam. Azt hiszem, aki eléggé ragaszkodik a régi képeihez, már régen bedigitalizálta azokat. Ezek után, akár már egy szoknyát is kerekíthetünk belőlük. Senki nem mondhatja, hogy nem viseljük magunkon emlékeinket, az már biztos.

Jekatyerina Dashkova, a konspirátor, aki eljutott a cárnő ágyáig

Volt konspirátor, politikus, nyelvész, matematikus, orvos és író. Ő volt a felvilágosodás eszméinek első hirdetője Oroszországban, aki nem mellesleg a világ első női vezetője lett egy akadémiának is, (az Orosz Tudományos Akadémiának). II. Nagy Katalin cárnő szeretőjeként és bizalmasaként is ismerték. Olykor kőművesként, szónokként és ügyvédként is. Jekatyerina Dashkova, a 18. századi Oroszország, egyik legkiemelkedőbb és legszínesebb alakjaként írta be magát a történelembe.

1743 március 17.-én született. Anyját két éves korában elvesztette, apja nem törődött vele, így nagybátyja nevelte fel. 15 éves korában férjhez ment Dashkova herceghez. Férje a Nagy Katalint támogatók vezéralakja volt (abban az időben az udvarház két táborra szakadt a III. Pétert támogatókra és a Katalint támogatókra), így kerültek az udvarházhoz. Jekatyerina még tinédzser volt, mikor megszülte fiát, majd lányát. Barátságot kötött Nagy Katalinnal, akihez hasonlóan igen komoly és mindenre kiterjedő taníttatást kapott (ami a 18. században még ritkaság volt egy nő számára).

20 éves korában elvesztette férjét, s így a barátságból szeretői viszony lett Nagy Katalin és közötte. Persze műveltsége is sokat nyomott a latba, mert matematikát tanult a Moszkvai egyetemen, több nyelven beszélt (francia, német, olasz), és az olyan irodalmárok és tudósok írásait, értekezéseit bújta, mint Voltaire, Charles Montesquieu és Nicolas Boileau. Mivel egyik legfőbb bizalmasa lett Katalinnak nem volt kérdés, hogy mikor Péter trónra került, segít neki azt letaszítani onnan. Igaz, a testőrség is Katalin mellé állt, mert nem állhatták Péter poroszok iránti imádatát.

(A történészek még mindig vitatkoznak azon, hogy megölték-e a cárt egyáltalán. Egy nemrég napvilágra került információ szerint a cár véletlenül halt meg, Katalin egy másik (férfi) szeretőjével közbeni verekedés alkalmával, de a Péter ellen irányuló összeesküvés ettől függetlenül valóban létezett. )

Akárhogy is, Jekatyerina a cárnő támogatásáért egy arannyal és gyémánttal kirakott csillagot kapott a béke fenntartója titulussal együtt. Ám a trónra lépés, a két nőt eltávolította egymástól, így Dashkova hercegnő összetörten távozott az udvarháztól, ráadásul egészen elszegényedve (megboldogult férje irtózatos adóságot hagyott maga után) így, mikor a cárnő már nem támogatta őt, kénytelen volt visszavonulni gyerekeivel egy vidéki birtokra, ahol gyümölcsöt termeltek. Öt év alatt, összeszedett annyi pénzt, hogy gyerekeivel együtt elutazzon Európába. (Ugyanis gyerekeinek megfelelő taníttatást akart biztosítani.)

Nagyfokú ismerete a tudományokról, az irodalomról aztán meg is nyitotta előtte az európai előkelő szalonok és társadalmi összejövetelek kapuit. Gyerekei Angliában tanultak, míg ő találkozott fiatalkori idoljával, Voltaire-rel Genovában. Párizsban összebarátkozott Diderot-val és Benjamin Franklinnal, aki az Amerikai Tudományos Akadémia tagjává választotta. Ő lett az első orosz és első nő, aki tiszteletbeli tagságot kapott az új világi akadémián.

1782-ben (10 év után) tért vissza Oroszországba. A cárnő pedig mindjárt azzal bízta meg, hogy élessze fel az Akadémiát a szó szerinti romjaiból. (Ekkor segített Jekatyerina az építési munkálatokban is.) Miután felépült, a Szent-Pétervári Művészeti és Tudományos Akadémia vezetője lett. Két évre rá, az Orosz Tudományos Akadémia elnökének választotta meg a cárnő (amely akadémiát egyébként maga Jekatyerina találta ki, hogy összegyűjtse a tudósokat és felvilágosultakat.) Szándéka az volt, hogy megmutassa a világnak, hogy Oroszország is rá tud lépni a Felvilágosultak útjára. Sőt, nők is képesek erre, s ennek tükrében egy havonta megjelenő magazin írója is lett.

12 évig tartó elnöksége alatt hat épületet renováltak, köztük a nyomda részt is. A közreműködésével megszületett az első Orosz Szótár is, amely hat év alatt készült el. Írt két nagy sikerű drámát is; a Fábián házassága Franciaországig is eljutott, míg a Toissioko orosz népszerűségnek örvendett.

1792-ben II. Nagy Katalin cárnő paranoiássá vált. Meggyanúsította Jekatyerinát, hogy republikánus, és le akarja őt taszítani trónjáról. Mindennek oka az volt, hogy Jekatyerina egyre nagyobb népszerűségnek örvendett, ráadásul hírt adott a havonta megjelenő újságában a republikánus eszmékről, a francia forradalomról és a felvilágosultak új generációjáról. Ez pedig annyira feldühítette a cárnőt, hogy először megtiltotta, hogy az újságban bármi ezzel kapcsolatos dolog megjelenjen, majd mikor a forradalom győzelméről mégis hírt adott Dashkova, beszüntette az újságot és minden címétől és rangjától is megfosztotta régi barátnőjét a cárnő.

Miután összevesztek, Jekatyerina visszavonult ismét vidéki birtokára. Két évvel később, mikor a cárnő meghalt, vissza kapta egy rövid időre az Akadémiától vezető rangját. Miután I. Pál a cárnő fia került a trónra 1796-ban, más politika és irányítási mód lett az uralkodó Oroszországban. Pál mindenkit eltávolított, akinek köze volt apja halálához, így Jekatyerina és a cárnő összes támogatója, száműzve lett Novgorodba. Miután 1801-ben megölték Pált, Jekatyerina Moszkvába utazott. Ott dolgozott egy birtokon, emlékiratain, 1810 január 4.-én bekövetkező haláláig.

Te hallgatsz a megérzéseidre?

Vannak megérzéseink. Apró impulzusok formájában, amik akkor törnek ránk, mikor érezzük, és lelkünk mélyén tudjuk, hogy valami nincs rendben. Például, ha egy történet kirakósának utolsó, de leglényegesebb darabja hiányzik; elménkben motoszkál és dübög egy megfoghatatlan gondolat, egy érzéssel együtt, amire nincs logikus magyarázat.

Fényt deríteni megérzésünk fő motivációjára pedig, nem könnyű. Már csak azért sem, mert arra akarunk rájönni, miért szólalt meg a vészcsengő lelkünkben, és miért nem tudunk ahhoz észérveket felsorakoztatni?

Egyáltalán, kell egy megérzést az elme számára dekódolni? Fontos definiálni egy ösztönt, ami, egy ködös információ formájában jut a tudomásunkra, vagy elég egy döntés meghozatalához, ha érezzük, hogy egy történet, egy ember nem hiteles? Bízhatunk „szimplán” megérzéseinkben és ösztöneinkben minden esetben?

Már csak azért is kérdés ez, mert jól tudjuk, mennyi gondolat akadályozza az ösztönös tudást. Például mikor kétség gyötör bennünket azzal kapcsolatban, hogy merre menjünk tovább. Ez akkor is így van, mikor tisztában vagyunk azzal, hogy lelkünk mélyén mindenre van megoldás. Csak nem akarunk jelentőséget tulajdonítani a megérzésünknek, az ösztönünknek, mert az életünkben a logika van előkelő helyen.

Ezért is van az, hogy nem tudjuk elválasztani gondolatainkat és érzelmeinket. Mivel befolyással vannak egymásra, az ego szülte gondolatok, amelyek a logika álarcába bújva érkeznek, legyőzik az intuíciónkat, pedig az, mindig a javunkat akarja szolgálni, ellenben az egóval.

Az ego mindig csak az ént védi, ami nem azonos a lélekkel. Az ösztön viszont, amely ott lapul mindünkben, azért van, hogy növelje túlélési képességünket. Ehhez kapcsolódik a hatodik érzék is, amellyel mindent, amit nem lehet ésszel felfogni, mégis megérthetünk. Sokszor úgy, hogy nem tudjuk elmagyarázni, de érezzük és tudjuk, hogy van valami, amire muszáj figyelnünk, hogy megvédjük szeretteink és önmagunk.

Igaz, sokszor előfordul, hogy piedesztálra emelt értelemmel rendelkező emberi lényünk, nehezen fogadja el lehetőségként, hogy „csupán” érzéseinkre hagyatkozzunk. Elvégre hogyan is állíthatnánk másként önmagunkról, hogy mint ésszel rendelkező lények, képesek vagyunk logikus döntésekre, hogyha mindezek ellenére hagyjuk magunkat megérzéseink által (is) vezéreltetni?

Olykor nehezen ismerjük el, hogy az ösztön tisztább döntésekhez vezet, mint az elme. Így aztán azt is nehezen fogadjuk el, hogy „kósza” megérzéseink, sokkal inkább önmagunkhoz vezetnek, mint a tudatosan felépített gondolatvilág, amiben értelmiségekként tüntetjük magunkat fel.

Persze lehet vitatkozni, tényleg így van-e? Hiszen, ha abból indulunk ki, hogy gondolatinkból teremtődnek érzéseink, akkor csak az ésszel és logikával meghozott döntéseinkre szabadna hagyatkoznunk. Ám ha azt is elfogadjuk, hogy érzéseink váltanak ki gondolatokat belőlünk, akkor igenis fontos figyelnünk megérzéseinkre; mert üzenetet továbbítanak, igaz, olyanokat, amiket nem könnyű dekódolnunk, hiszen azok csak sugallatok.

Érzés és logika nem ápol jó kapcsolatot a másikkal, ezért csak akadályozzák egymás kibontakozását…

Persze jó lenne, ha a logika és az ösztön (amiből maga a megérzés is származik) mindig együtt járna. De nincs így, mert van olyan, mikor valamilyen megmagyarázhatatlan érzés vesz erőt rajtunk, hogy nem szabad felszállnunk egy bizonyos gépre és logikus énünket győzzük le, azért, hogy megérzéseinkre hagyatkozhassunk.

Aztán, ha ez jó döntésnek bizonyul, mert a gép légviharba kerül és lezuhan, akkor örülhetünk, hogy hallgattunk megérzésünkre végül.

Véletlen nincs, éppen ezért megérzéseink, ösztönös tudásunk, hogy valamit meg kell tennünk vagy éppen nem szabad megtennünk, sem ok nélkül jelenik meg elménkben és szívünkben.

Az ösztön előhívja a megérzést, amely aztán megszólít bennünket, hogy segítsen nekünk. A gnosztikus tanítók szerint, minden tudás, amelyre valaha kíváncsiak voltunk és leszünk, eleve ott szunnyad tudatalattinkban. Csupán nyitottnak kell lenni az üzentekre, és minden világos lesz.

Nem szó szerint persze és főként nem szavakba öntve. De segít, hogy figyeljünk a jelekre, amelyek a belső hangunkkal szólalnak meg. Azért, hogy ösztönös mivoltunknak engedve, érvényre jussanak megérzéseink. Amelyek aztán vigyáznak ránk, addig, amíg hallgatunk rájuk.

Mennyit ér ma egy diploma?

Mostanában diplomát szerezni divat lett. Mondhatni feltétel ahhoz, hogy jobb élete legyen egy fiatalnak, azáltal, hogy többet keres majd, mint egy szakmunkás, és persze nem utolsó sorban, hogy egyenes útja legyen külföldre, ahol meglátásuk szerint minden jobb.

Nem egy, nem is kettő, hanem több ezer fiatal gondolja azt, hogy ahhoz, hogy elegendő pénzt keressen, amivel elindulhat családot alapítani, házat, lakást venni, a diploma elengedhetetlen. Ezzel pedig nem is lenne baj, ha mindenki alkalmas lenne arra, hogy orvos, ügyvéd, média szakember, vagy közgazdász legyen közülük, de ez sajnos (vagy nem sajnos) koránt sincs így, arról nem is beszélve, hogy ennyi diplomásra, (akik kitermelődtek az utóbbi évtizedben), nincs is szüksége az országnak, így is túl vannak egyes szakmák telítve.

Már csak azért sem, mert nem a hivatás tudat hajtja a legtöbb fiatalt az egyetemek nívós szakjaira, hanem a „mocskos” anyagiak. Mert hát, egy orvos sokat keres, meg kap hála pénzt is, és persze egyébként is milyen jól hangzik már az, hogy dr. X Y. Arról nem beszélve, hogy ha külföldre megy, milyen karrierre tehet szert (ha jó abban, amit csinál). Ha meg itthon marad, (mert jó kapcsolatai vannak), lehet belőle akár „sztár” jogász, média szakember, orvos is, amiért meg lesznek irigyei szép számmal.

Még egyszer hangsúlyozom, nem baj, hogy tanulni akar a fiatalság (persze, csak ha eltekintünk attól, hogy nem feltétlen tudásának köszönheti a sikert a friss diplomás némelyike, hanem apuci és vagy anyuci ismeretségi körének), de akkor is ott van az a tény, hogy egyre kevesebb fiatal gondolja azt, hogy pék, autószerelő, gazdálkodó, stb. akar lenni. Több tucat hiány szakma van ma Magyarországon, azért, mert mindenki jobb életet akar élni (amivel Nincs baj) csak éppen a szakmunkák egy része igen komolyan le van nézve, nincs megfizetve és hát persze senki sem akar két kézi munkát végezni.

Az, hogy ez annak a szülői generációnak a hatása, akik azt mondták, „Tanulj fiam, hogy ne kelljen annyit gürizned, mint nekem.” már nem fontos. Mert mára mindebből csak az a lényeg, hogy mindenki arra törekszik, hogy olyan munkája legyen, amit szeret csinálni és nem kényszerként éli meg a mindennapi robotot. Legalábbis az én generációm még így van ezzel, de az utánunk jövők, Y és társaik, (akik a Való Világon és más értelmes műsoron szocializálódtak), már másként gondolkodnak.

Van a környezetemben nem egy olyan fiatal, aki nem tudja, mit akar 21 évesen, 22 évesen, sőt 28 évesen se. Lövésük sincs arról, hogy mit csinálnának szívesen, csak játsszák a nagymenőt, a dzsigolót, a népszerű bigét, stb. (tisztelet a kivételnek). Az egyik legdurvább beszélgetésem egy 21 éves kislánnyal volt a minap, aki teljesen komolyan azt mondta, ő külföldön akar élni, férjhez akar menni egy gazdag pasihoz. Nem akar dolgozni, nem akar nyelvet tanulni, csak egy pasit akar, aki eltartja majd. Ez az életcélja…

Ő és a hozzá hasonló gyerekek, még rosszabbak, mint azok, akik „legalább” tanulnak. Mert bár tartok tőle, hogy lesznek fiatalok, akikből (ha sikerül eljutniuk odáig) orvosok, ügyvédek stb. lesznek, nem fogják odaadással végezni munkájuk, mert csak a pénz fog lebegni lelki szemeik előtt, vagy egyből itt hagyják az országot, de legalább céljuk, hogy dolgozzanak. Nem úgy a kislány és a hozzá hasonlóak!

Drága nagymamám jut eszembe erről, aki egész életében gürcölt, s akinek a szemében egy diploma, értéket képvisel. Persze, mert az ő fiatal korában még biztosan lehetett tudni, hogy aki diplomás, az komoly tudással rendelkezik egy adott területen, és bizony a jó orvost, ügyvédet stb. elismerés övezte, mert a diploma kuriózum volt, nem pedig olyan magától értetődő, mint ma az érettségi.

Ma már ez nem feltétlen igaz, mert bár tudjuk az ELTE az egyik legjobb magyar egyetem, de ismerek vegyészmérnököt, aki onnan ment ki egyenesen külföldre, (nagy mellénnyel, hogy mennyire jó abban, amit csinál), de rájött, hogy sok hiány van a tudásában, amit bizony be kellett pótolnia. (Sikerült is neki, sőt óriási sikereket könyvelhet el ma a szakterületén, de igen komoly leckét kapott arról, amit már a szakközépben is megtapasztalhattunk ezelőtt 20 éve, hogy akkor 10 éves anyagokból tanultunk, amik után sokat kellett még tanulnunk).

Született konzervatívként azt gondolom, a tudás, hatalom ezért az jó, hogy tanulni akar a többség. Elvégre minél több dologról szerzünk ismeretet, annál tájékozottabbak leszünk, ami tágítja látásmódunkat egymásról, magunkról és a világról. Igen, kellenek orvosok, ügyvédek, közgazdászok, média szakemberek, akik élvezettel, hatékonyan és kiemelkedően végzik munkájukat. De kellenek a szakmunkások is, mert ha nem lesz pék, aki megsüsse a kenyerünk, ács, aki befoltozza a házunk, össze fog előbb vagy utóbb omlani a társadalmunk. (Arról a rétegről nem is beszélve, akik „celebek” akarnak lenni, meg kitartottak…)

Várakozunk. Örökké csak várakozunk…

Várakozunk. Örökké csak várakozunk. Várunk az estére, a holnapra, a villamosra, a hétvégére, a nyári szünetre, a randevúra, életünk szerelmére és persze várunk arra is, hogy valami jó dolog történjen az életünkben.

Várakozunk és reménykedünk, mert az, ami most van az nem jó, így ábrándok közé menekülünk, ahol azt képzeljük, megnyugvásra talál háborgó lelkünk.

Várakozunk, álmokat szőve arról, hogyan tér vissza hozzánk életünk szerelme, aki belátja, mekkorát tévedett, mikor nem bennünket választott.

Várakozó állásponton vagyunk, mert az kívánjuk, találjon meg bennünket a lehetőség, ne nekünk kelljen tenni érte.

Akkor is várakozunk, amikor már az elme tudja, hogy nincs remény, de a szív még ezt nem akarja tudomásul venni, ezért még egy kicsit várakozunk; a semmire…

Hiába tudjuk, hogy „a várakozás az élet megrontója”, mégis várakozunk, mégis reménykedünk valamiben.

Várakozunk, míg elsuhan mellettünk az élet. Várakozás közben álmodozunk egy jobb létezésről, ahelyett, hogy a jelen pillanatban lennénk testtel és lélekkel.

Várakozunk, míg a test vegetál, hisz a lélek ábrándok erdejében kószál. Várakozunk, mert mi ezt választottuk az élet helyett, ami pedig nem fog várni ránk…

Várakozunk, mert olykor a valóság ellenségünk, mert nem azt adja, mint amit várunk. Várakozunk, mert, úgy hisszük, a türelem és kitartás elnyeri méltó jutalmát végül.

Várakozunk, mert az könnyebb, mint tenni valamit, itt és most. Várakozunk, mert hinni akarunk a csodákban, és reméljük, leszünk még boldogok.

Várakozunk, mert szeretni csak egyet tudtunk és az, hogy elment akkora sebet okozott, ami nem akar begyógyulni. Mégis várjuk vissza, mert hiába bántott meg bennünket, azt képzeljük, nála van bezárult szívünk kulcsa.

Várakozunk. Akár egy egész életen át valamire, vagy valakire.

Várakozunk, s fel sem merül bennünk a kérdés: Egyáltalán megéri-e?

Valószínűleg akkor is várakoznánk, ha tudnánk biztosra, hogy olyat várunk, aminek bekövetkezésére, esélyünk sincs, mert a remény bármilyen kicsi is, éltet bennünket a holnap számára.

Az, hogy mennyit ér egy emberi élet a várakozás tükrében persze sok kérdést vetne fel, de mi várjuk a válaszokat, hogy maguktól jöjjenek, ne is kelljen kérdezni őket.

Várakozunk, míg nem elfogy az idő, arra, hogy éljünk. Várakozunk, s azt gondoljuk, na, majd legközelebb, jobb lesz! S jön értünk a végzet…

Lelki dolgok: A megbocsátás

A megbocsátás témaköre azt hiszem, mindannyinkat foglalkoztat. Már csak azért is, mert előfordul, hogy mások ármánykodásának vagy saját naivságunknak áldozatai leszünk, s mikor kihasználva, elárulva érezzük magunkat, nehezünkre esik megbocsátani.

Akkor is, ha tudjuk, hogy a megbocsátás, a dolgokon való felülemelkedés az egyik legfontosabb kitétel ahhoz, hogy egészséges életet tudjunk folytatni. Elvégre az egészség nem csak a testi jólétből áll, hanem a gondolati jólétből is.

Ez utóbbi pedig csak a destruktív, negatív gondolatok és események elengedése által lehetséges.

Persze előfordul, hogy, mások jó szándéka, s saját józan belátásunk ellenére is félreismerünk valakit, s félre értünk egy helyzetet. Hiszen, aki az egyik pillanatban a barátunknak tűnik, a következőben már lehet az ellenségünk is, csak mert mások a nézeteink, vagy valami fontosban nem értünk egyet.

Ez különösen akkor esik rosszul, ha nem számítottunk arra, hogy cserben hagy értékítéletünk és helyzetfelismerő képességünk.

Hiába minden igyekezet, hogy minden oldalról megvizsgáljunk egy adott problémát, mindenre nem tudunk felkészülni. Ezért jobb, ha tévedéseinket, az életünk jobbá tételére szolgáló lehetőségeinknek látjuk, s nem használjuk fel arra, hogy okot adjunk magunknak az utálkozásra/gyűlöletre, az emberekkel szemben.

Már csak azért sem, mert az ilyen helyzetek okkal jönnek az életünkben. Tanító jellegük van, mert nélkülük nem tudjuk emberismeretünk és helyzetfelismerő képességünk fejleszteni. Akár mi követtünk el hibát, akár valaki más a környezetünkben ezt nem árt észben tartani. Mint ahogy azt is, hogy:

 A pusztító érzések, amelyek negatív légkört teremtenek bennünk és körülöttünk nem járnak számunkra semmiféle előnnyel.

Ezért is lenne fontos megtanulnunk megbocsátani magunknak és másoknak. Mert míg szorongunk, mérgelődünk, tépelődünk, magunkat bántjuk leginkább, elvégre megrekedünk egy olyan ponton, ahol csak fájdalom, kisebb nagyobb betegségek járnak nekünk osztályrészül, mindaddig, amíg el nem fogadjuk, és meg nem tanuljuk elengedni a rossz mintát.

Elengedni a múltat, megbocsátani a „megbocsáthatatlant” pedig az egyik legnagyobb kihívás.

Hiszen jóságot kell tanúsítani hozzá olyanokkal szemben, akik megbántottak, megaláztak, elárultak bennünket, s ez bármennyire is vallásos, vagy spirituális, esetleg ateista az illető, nehezen megvalósítható a gyakorlatban.

Akkor is, ha már jó néhány módszer létezik arra, hogyan lehet megbocsátani, elengedni a múlt fájdalmát. Mert bármennyi könyv, cikk is született ezekről, még mindig nem tanultuk meg, hogy a nehézségeket tulajdonképpen mi magunk generáljuk, s ahogyan megteremtettük őket, úgy el is tudnánk (ha akarnánk) tüntetni őket az életünkből akár egy szempillantás alatt.

Persze ehhez hit és akarat kellene. No meg önszeretet és önértékelés is, hogy mindez totálisan megvalósulhasson.

Elvégre, ha szeretjük önmagunk, akkor képesek vagyunk megbocsátani magunknak és másoknak is. S, ha szeretjük önvalónk minden vélt vagy valós hibánk ellenére is, akkor szeretni tudunk másokat is, akiktől szintén nem várhatjuk el, hogy mindig helyesen viselkedjenek/cselekedjenek, hiszen nem is tudnának (mint ahogy senki sem tud).

Tökéletességet, hibátlanságot, vétek nélküliséget várni az emberektől éppoly botorságnak tűnik, mint annak a képzete, hogy az ember szárnyak nélkül meg tud tanulni saját erejéből repülni. Szóval, ha így nézzük, s rájövünk mennyire komikus elvárás ez magunkkal és másokkal szemben is, sikerül elindulnunk a megbocsátás rögös ösvényén, egészen biztosan.

Különbözőek vagyunk, eltérő ideákkal és elvárásokkal, ami sokszínűségünket hűen tükrözi. Mind követünk el hibákat, mind szeretnénk olykor visszafordítani az idő kerekét, hogy kitöröljünk belőle néhány igazán rossz döntést. Ennek persze semmi értelme nem lenne, hiszen a cél önmagunk és mások elfogadása, úgy ahogy vagyunk és vannak.

Csak az tud szívből megbocsátani, aki képes magának is megbocsátani. S ez egy igen fontos lecke mindannyiinknak.

Tudomásul kell venni, hogy vannak emberek, akik azért jönnek az életünkben, hogy megtanuljunk nekik, és önmagunknak megbocsátani. Ezért hálásaknak kell lennünk, hiszen arra tanítanak, hogyan éljünk gondolati szinten egészségesebben azáltal, hogy elengedjük tévedéseink, s elfogadjuk önmagunkat.

Kedvcsináló jógához Alexey Wind képeivel

Régóta érlelődik bennem az elhatározás, hogy a futáson és erőedzéseken kívül, olykor be kellene iktatnom valamilyen másfajta mozgásformát is. Évek óta kacérkodom a gondolattal, hogy elkezdek jógázni, mert jót tenne a testemnek és szellememnek is, de valamiért mégsem visz rá a lélek.

Egyszer eljutottam már odáig is, hogy egy DVD segítségével neki is láttam, de türelmetlen voltam, s nem tűnt annyira hatékonynak, így maradtam a már jól bevált edzésformáimnál.

Az, hogy ez azért volt e, mert egy kissé túlhajszolt életet éltem akkoriban, nem tudom biztosra mondani, de most a képek láttán, lehet, mégis csak újra próbálkozom és beiratkozom valamilyen jóga kurzusra.

Már csak azért is, mert Alexey Wind orosz származású művész, filmkészítő és fotográfus Yoga and the City című fotósorozatának köszönhetően a lehetetlen, lehetségesnek tűnik.

Ő ugyanis képei segítségével bemutatja, hogy igenis rá lehet találni a harmóniára, az egységre egy nagyváros kellős közepén is, a jóga segítségével. Persze erre ő is csak azután jött rá, hogy Indiában járt. S megértette a jóga olyan sport, aminek a célja az elme és a test határainak kitágítása.

Elmondása szerint, soha az előtt nem érezte még át annyira, mint utazása után, hogy mekkora szükség van a nagyvárosokban élőknek (is) a harmóniára, a nyugalomra és az öröm forrására rálelni. Ezért döntött úgy, megmutatja nekik/nekünk, hogy márpedig ezekre bárhol rátalálhatunk, például a jóga segítségével.

Ezen túl azt tanácsolja nekünk, mindenki azt csinálja, amit szeretettel és szenvedéllyel együtt tud végezni. Így lehet jobban érezni magunkat a bőrünkben, s ehhez ad némi plusz löketet a jóga, mert növeli erőnket és energia szintünket, na és persze a kitartási képességünket is.

Persze elképzelhető, hogy Alexey nem annyira a szavak embere, mint a vizuális megjelenítésé. Mindenesetre fotósorozata lenyűgöző és át ad egy üzenetet, ehhez nem fér kétség.

Csak nézem ezeket a csodás alakokat, akik számomra lehetetlen manőverekre képesek és azt gondolom én is ezt akarom. Megyek is és utána nézek, hol lehet jógázni tanulni ma egy nagyváros kellős közepén.

Alexey további képeit itt találod: https://www.instagram.com/yoga_and_the_city/

Hedy Lamarr, a nő, akire ezután gondolsz, ha a mobilod használod

Ki mondja, hogy aki szép az nem lehet okos? Bárki is látja így, sztereotípiákban gondolkodik! Hedy Lamarr a példa arra, hogy bár a szépsége miatt jutott el Hollywoodig, mégsem ott érte el a legnagyobb sikereket. Mert neki köszönhetjük, hogy van WI-FI, Bluetooth és GPS is.

A kicsi Hedy persze aligha gondolta, hogy egyszer születésnapja az Európai Feltalálók napja lesz. Már csak azért sem, mert anyja egy magyar-zsidó zongorista volt, apja pedig osztrák bankár, szóval távol állt környezetétől a tudományok iránti érdeklődés. Igaz, intelligenciája hamar megmutatkozott, hisz négy éves korától kezdve házi tanítók oktatták. Megtanult négy nyelven folyékonyan beszélni, zongora és táncórákat vett, majd 16 évesen Bécs egyik legismertebb színi tanodájának növendékeként brillírozott.

Mégis férjhez adták 19 éves korában egy nála 13 évvel idősebb osztrák fegyvergyároshoz, aki miatt a katolikus hitre is át kellett térnie. Ez aztán későbbi feltaláló karrierjére nézve fontosabb is lett, mint azt ő akkor el tudta volna képzelni. Ugyanis, míg férje a szépséges díszítőelem szerepét szánta neki az ismerősöknek és barátoknak rendezett partikon, addig Hedy figyelt és tanult az ott elhangzottakból. Ismereteit gyarapította az a tény is, hogy férjével rendszeresen járt fegyverkiállításokra és vásárokra; aminek köszönhetően behatóan megismerkedett a fegyverek világával és a modern haditechnológiával.

Ennek tükrében kicsit meglepő is, hogyan jutott Ausztriában, néma filmekben szerepekhez egy ilyen komoly ember oldalán… Pedig jutott, sőt, egy hangosfilm főszereplője is lett, (az Extase címűben), amivel aztán be is írta magát a filmtörténelembe. Hedy volt az első nő, aki két snitt erejéig anyaszült meztelenül mutatkozott a kamera előtt, s akinek az arcát filmezték egészen közelről orgazmus (megjátszása) közben.

Talán mondani sem kell, férje nem repesett e kétes sikeréért. Ezért aztán a Hedy-t övező figyelem hatására, Fritz egy vidéki villába száműzte őt, hogy ott óvja az érte rajongók növekvő táborától. A nő sem ezt, sem a nácik elterjedését Ausztriába nem tűrte jól, és megszökött. Meg sem állt Amerikáig, ahol aztán előzetes filmkarrierje után, Hollywood tárt karokkal fogadta őt. Persze szigorúan csak a szépsége miatt, így ehhez mérten aggattak rá szerepeket, (magyarán eljátszhatta a szépséges díszítőelem szerepét, újra és újra).

 

Igaz divatdiktátor is lett belőle, mert egy csapásra divatba hozta a barna hajat és a középen elválasztott frizurát. Ezen kívül a kalapokat, turbánokat, sálakat is újra népszerűvé tette, így minden nő őt utánozta. Ezt tudván nem is meglepő, hogy az egyetlen valamire való jó filmje, amire ma is emlékeznek még: A Sámson és Delila. Ennél jóval többet ért neki első házasságából szerzett tudása, amelyet a vacsoraasztal mellett szedett össze férje ismeretségi köréből. Pedig a rádió-távvezérlésre szolgáló adathordozó feltalálását egy igen furcsa véletlennek köszönhette.

Egy nap ugyanis, mikor szomszédjánál a zongorista-zeneszerző George Antheil-nél járt tanácskérés miatt (aminek tárgya az volt, hogy csináltasson e nagyobb mellett magának), elindult egy érdekes beszélgetés. Miután levették a napirendről Hedy „melleit”, áttértek George problémájára, miszerint egy zongoraművet akart egy 16 darab mechanikus (lyukszalagos) zongorára szinkronizálni. Ebből lett aztán a 88 frekvenciát használó torpedóvezérlő (a zongora is 88 billentyűből áll) ezzel oldván meg a szövetséges erők támogatásának problémáját. Hedy el is vitte a tervrajzot az egyik amerikai katonai laboratóriumnak, hogy felajánlja szolgálataikat.

 

1942 augusztus 11.-én szabadalmaztatták a „Titkos kommunikációs rendszert”, amely azért volt nagyszerű, mert a ma frekvenciaugratásos adásmódnak nevezett módszer segítségével a torpedókat irányító rádiócsatornákat meg tudták így védeni a felderítés és a zavarás ellen. Vagyis a tengeri célpontok ellen indított torpedók találati valószínűsége növelhetővé vált, így háború kimenetele is változtathatóvá lett.

Hedy és George felajánlotta találmányát a haditengerészetnek, akik csak a szabadalmi idő után két évvel (1957-ben) vették elő azt. Így az első bevetésre csak George halála után, 1962-ben került sor a Kuba elleni blokád idején, s a haditengerészet csak 1985-ben tette elérhetővé mindenkinek ezt a fajta technikát.

Annak ellenére, hogy Anthein 1959-ben meghalt, Hedy folytatta a fejlesztést egészen 2000-ben bekövetkező haláláig. (Még egy kis Hollywoodi laboratóriumot is vezetett, ahol nem csak a tudománnyal foglalkozott, hanem a szépségiparral is és a filmgyártással is.)

1997-ben megkapta találmányáért az Electronic Frontier Foundation díjat, vagyis a technika úttörőjének járó kitüntetést. Ugyanebben az évben első női kitüntetettje is lett a BULBIE Gnass Spirit of Achievement Bronze Award – vagyis a Feltalálói Oscar-díjnak is. Ma, mikor a mobilunkat használjuk, hogy üzeneteket küldjünk, adatokat továbbítsunk, a Hedy és George által feltalált rendszert használjuk. S bár sokan ostobának gondolták, mert szép volt, sokkal többet tett le az asztalra, mint azok, akik így vélekedtek róla.

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!