Minden, ami a felszín alatt rejtőzik

10 érdekesség Edgar Allan Poe-ról

Ha azt mondom Edgar Allan Poe, akkor mindenkinek A holló című költeménye jut eszébe. Aztán persze A Morgue utcai kettős gyilkosság, na meg a Lee Anácska. Poe személye köré több mítosz is kerekedett, haragosai jóvoltából. Ám a helyett, hogy ez elvette volna a kedvet az olvasóknak írásai olvasásától, inkább még jobban fel lettek csigázva.

Az, hogy Poe zseniális író volt, nem kérdőjelezhető meg. Én személy szerint amúgy is imádom írásait, minden évben egyszer előveszem kedvenc könyveim tőle (Meghökkentő történetek, Rejtelmes történetek, Kegyetlen mesék és Összes Versei).

Olvastam már a hírhedtté vált Griswold által írt életrajzi könyvet. (Ő egy nagy haragosa volt, aki azt akarta, hogy feledjék el Poe-t). Most Peter Ackroyd életrajzíró könyvén volt a sor és ezeket tudtam meg róla:

Mindjárt az elején, megkérdezném feltűnt-e már valakinek, hogy Poe ugyanabban az évben született, mint Abraham Lincoln?

Na és azt tudtad, hogy nem bírta az italt, olyannyira, hogy ha mégis ivott egy pohárral, teljesen kiütötte magát. (Tehát az iszákossága csak mítosz. )

Imádta a macskákat, gyakran írt úgy, hogy egy macska ült a vállán. Valószínűleg egy ilyen alkalommal alkotta meg A fekete macska című művét is.

A Mourge utcai kettős gyilkosság nem csak az első modern detektívregény. Hanem egyenesen a forrása (Dupin gondolkodásmódja) Sir Arthur Conan Doyle Sherlock Holmes alakjának.

Eredetileg a holló helyett papagájt akart írni, de aztán úgy gondolta, azzal nem találná el a megfelelő hangot. Furcsa is lenne ma már, egy papagájt társítani Poe-hoz!

Első unokatestvérét vette el, aki akkor mindössze 13 éves volt. A lány anyját (aki egyébként Poe nagynénje volt) anyjaként szerette.

Virginiával, az ifjú hitvessel csak a lány 16. életéve után éltek „normális házas életet”. Poe gyakran hangoztatta, hogy nem egészen úgy tekint a nőkre, mint az szokás…

Újságíróként alkalma volt interjút készíteni Charles Dickens- szel. Mi több, gyakran leveleztek is egymással!

Már életében elkezdték fordítani írásait más nyelvekre (Pl. 1846-ban a franciáknál Baudelaire kezdte fordítani műveit. )

Poe halála éppolyan rejtélyesre sikerült, mint írásai. Főként a halálának körülményei azok, amiket az emberek a leginkább megkérdőjeleznek. Történt ugyanis, 1849-ben, hogy Poe elindult New Yorkba, hogy elvegye gyermekkori szerelmét. De a frigy sohasem jött létre…

Poe-t egy pocsolyában találták meg, önkívületi állapotban, valaki másnak a ruhájában. Megtalálása után négy nappal meg is halt, s mivel egyszer sem tért magához ez idő alatt, senki sem tudja, hogy mi történt vele.

Ráadásul a kórházból minden feljegyzés is eltűnt, ami a halálának körülményeiről adhatna felvilágosítást. Ugye, hogy olyan, mintha Poe írta volna meg saját halálát?

Az egyik legérdekesebb teória haláláról, hogy „agyonszavaztatták”. Nem elírás, az 1800-as években megszokott dolog volt, hogy a nehézfiúk a pártoknak szavazó gyűjtés címén az utcáról szedtek fel embereket, hogy aztán jól leitassák őket.

Ezek után átöltöztették az áldozatokat, s mentek velük, kerületről-kerületre szavazni. Elképzelhető, hogy ez történt Poe-val is. Ki tudja?

Egy másik feltevés szerint a mennyasszony fivérei fogták el őt út közben. Mivel a nő családja gazdag volt, nem akarták, hogy egy „sima kis író” vegye el azt. Leitatták, (ami nem volt nehéz) és az alkoholmérgezésbe halt bele. Igaz, a ruhacserének okára, így nem derül fény. (Bár bennem felötlött a gondolat, hogy a fivérek, így akarták az „agyonszavaztatókra” terelni a gyanút.)

Persze mindez csak feltevés. S, hogy Poe szavaival éljek: „Akadnak olyan titkok, amik nem hagyják magukat elmondani.”

Ilyen az ő halálának körülménye is. Meglehet, maga Poe sem akarná, hogy kiderüljön mi történt vele akkor. Így aztán úgy halt, mint ahogyan írt.

A remény, mint mostoha szerető

Ostoba egy ember az, aki nem tud engedni! Szegényes a lelke annak, aki nem tud búcsút venni! Minden, és mindenki csak addig van jelen létezésünk pontján velünk, ameddig, be nem végzi feladatát. Ám ha a balga ember nem veszi észre, hogy a test már eltávozott, akkor illúziókat kerget tovább.

A remény egy pária. Nem ad, csak elvesz. Azért, mert hitet táplál, álmokat sző, s nem engedi kibontakozni a valóság magjait bennünk. Mennyi, de mennyi elutasítást és sebet bír el a lélek, míg fel nem ad a reménnyel? Mennyi szív törik ketté érte, mert hitet táplál belénk? Mennyi áldozat, mennyi könny kell ahhoz, hogy azt mondja a szív az elmének: – Ne higgy többé, s ne remélj semmit, csak élj!

A remény mostoha szerető. Fájdalmat szül, s a lelket megtépázza. Miért kell remélni, minek e fals hit, ahhoz, hogy élni tudjunk, ha mindez nem a jelen pillanatra vetül, hanem egy elképzelt világ mezsgyéjén fut keresztül?

Mi tévő legyen a szív, ha szeretni vágyik? Mi tévő legyen a lélek, ha a remény élteti? Miért hisszük, hogy egyesek szíve kell a mi boldogságunkhoz, s miért nem tudjuk elfogadni a tényt, hogy nem kellünk?

A remény éltet, öl, s megmérgez mindent. Testet, lelket, életeket tesz tönkre. Csak mert hinni hagy egy szép végkifejletben, egy happy endben, ami soha nem jön el – de mi ezt nem hisszük el.

Gyermeki lélek egy felnőtt testbe zárva. Mily profán és ostoba közhely ez! Hinni abban, hogy a boldogság majd ránk talál, anélkül, hogy nekünk tennünk kellene érte, csak egy gyermek képes!

Óh, te emberi együgyűség, miért nem hagysz fel a reménnyel?

Ami elmúlt, már nem lesz többé. Akkor sem, ha fejünk tetejére állunk. Miféle remény kelti bennünk a vágyat arra, hogy szeressünk esztelenül, hogy aztán a lelkünk fájjon? Mily gonosz cselszövő az, aki enged reménytelenül remélni?!

Ki az, aki szenvedésünket látván, nevetni kezd? Isten, vagy Lucifer, az, ki hagy hinni, egy elképzelt jövőben, ahelyett, hogy az igazságot vetítené szemünk elé?

A remény bennünk él. Belőlünk táplálkozik. Csak mi tudjuk éltetni. A hitünk, oly erősen mérgezi a valóságunk, hogy már nem ismerjük fel, hogy amiben hiszünk, csak egy álom, amely sohasem kerülhet át a valóságba.

A remény elveszi az időt. Tőlünk, az életünkből, a valódi lehetőségeinktől. Csak mert örömét leli benne. Mert neki nem számít, mi lesz velünk! Hagyja, hogy egy ábrándokkal teli életet éljünk, ahelyett, hogy ébren tennénk a dolgunkat, remény nélkül, s hittelenül – de valóságos létezésünkben.

Amikor nem tudjuk mit jelent szeretni

Vannak emberek, akik lelkükben őrzik fájdalmuk. Nincs rajtuk külső testi sérülés nyoma, de egész személyiségükön nyomot hagy a szeretet hiánya. Nem tudják milyen a valódi szeretet, nem ismerik a valódi kötődést és a valódi érzelmeket. Csak botorkálnak a vaksötétben és tapogatóznak, hogy rátaláljanak arra, aki majd megmutatja nekik milyen az, ha valaki igazán szereti őket.

Van egy idős barátnőm, aki árvaházban nevelkedett. Nem volt anyja vagy apja, csak nevelők, akik leginkább csak rendre és fegyelemre szoktatatták e helyen. Sorstársai között akadt olyan, akit örökbe fogadtak, s olyan is, akit kivittek nevelő szülők (a pénzért), majd egy-két év után visszavitték az árvaházba. Őt sosem vitte el senki, ő 17 évig ott maradt.

Az élet úgy hozta, hogy sportolni kezdett és kitűnő kézilabda kapus lett belőle. Megtalálta a közösségben a helyét, s míg más társai a nevelőotthonban tévútra kerültek, (szipósok, prostituáltak, bűnőzök lettek), addig ő rá még a szerelem is rátalált, s tisztességes szakmát is kitanult. Férjhez ment, két gyereket szült és a gyerekei imádják őt. Pedig nem tudta mit jelent szeretni és szeretve lenni, addig, amíg férje és gyermekei neki meg nem mutatták.

Mások saját szüleikkel élnek, de ugyanennyire nem ismerik a szeretet, mint idős barátnőm. Hiába a vérszerinti kötelék, ha a saját szülő bántja a gyereket, ugyanúgy mély nyomot hagy, ami nem fog kitörlődni. Semmissé tenni az „élményt” nem lehet, de kilépni belőle igen. Rendkívül nagy erővel és kitartással persze, na meg a segítség kérés képességével, azért, hogy sebeket a lelkén be tudja gyógyítani végre.

A szív sebei nem látszódnak a testen. Maximum arcvonásainkat változtatja meg, akképpen, hogy bármennyire is mosolyogni próbálunk, a szomorúság megmutatkozik valahogyan egész lényünkön. Ez pedig, ha vannak az embernek barátai, látható is, hiszen ismernek bennünket. Így aztán majd segíteni is próbálnak rajtunk, azzal, hogy kiönthetjük nekik lelkünket.

A gond ezzel csak az, hogy ők nem a pszichológusaink, hanem a barátaink. Elmondhatjuk, mi fáj, tanácsot is adhatnak, de olykor kell a szaksegítség, aki tényleg ösztökél arra, hogy foglalkozzunk magunkkal! Az olyan lelki sérülések, amelyek ellehetetlenítik életünket, mindenképpen ilyenek. Mert a szeretet hiánya meggyötört lelket takar, ami az én idős barátnőm arcára is kivetül, pedig mindaz, amit valaha megtapasztalt, már a múlté és most jó élete van.

Vannak, akik akkora szeretethiánnyal küzdenek, hogy mindig olyan partnereket vonzanak be, akikkel újra lehet élni ugyanazt, mint életük hajnalán. Azért van ez így, mert nem tudják milyen a valódi szeretet és valahol mélyen a tudatalatti azt könyvelte el szeretetnek, amit megtapasztaltak kiskorukban. Nem ismerik a valódi szeretet, így azt azonosítják be annak, amit már ismernek. Ez pedig veszélyes rájuk, mert nem tudnak valódi szereteten alapuló kapcsolatokat kialakítani.

Bármennyire is borzalmas is ebbe belegondolni, de sajnos igaz. Van, aki törődésnek fogja fel, ha bántják, gyalázzák, sértik szavakkal, mert a lélek tévesen ezeket, a vele való foglalkozásnak azonosítja be. Arról nem is beszélve, hogy el is hiszi, hogy megérdemli a bántást, mert gyerekként nem volt lehetősége felülvizsgálni a szülő/nevelő bántásának létjogosultságát.

Ugyanígy nem fogja fel felnőttként sem, hogy nem igaz, hogy nem érdemli meg a szeretetet, csak, ha bizonyos dolgokat teljesít, amiket kívánnak tőle.

Lelkileg gyerekcipőben jár, s ez olyan ok egy felnőttnek, amiért kell tudni segítséget kérni mindenképpen!

Annak megtanítani, hogy mi az igazi, feltétel nélküli szeretet, aki azt sohasem tapasztalta, elég nehéz feladat. Nem is lehet igazán, ez olyan dolog, amit csak ő fedezhet fel magában. Ehhez kell megtisztítania lelkét a múlt sebeitől. Ez pedig segítséget igényel, de persze a feladat oroszlán része, így is az övé marad.

A meggyőződéseinket átformálni nem egy könnyű feladat. Elfeledni, betömni a szeretet hiánya általi lyukakat más nem tudja helyettünk. Mégis, muszáj megpróbálnunk, mert kevés annál önpusztító van, mint a görcsös ragaszkodás. Ehhez persze fel kell fedeznünk magunkban a szeretetet és azt megadnunk magunknak. Az önmagunkon való munka azért is fontos, hogy ne a gyerekeinken, a párunkon akarjuk bepótolni (vagy kicsikarni) azt, amit nem kaptunk meg korábban. Már csak azért se, mert azzal tovább adjuk szeretethiányunkat a következő nemzedéknek, amit ők is majd tovább adnak… Ugyanígy igaz ez a párválasztásra is! Addig nem fogjuk megtalálni azt, aki úgy szeret bennünket, ahogy azt mi szeretnénk, amíg mi sem tudjuk mit jelent önmagunkat jól szeretni!

Sérült lelkek, ha találkoznak

Vannak emberek, akik bántják a párjukat. Szavakkal, tettekkel, sértésekkel és sajnos olykor tettlegesen. Mindezt azzal a szándékkal teszik, hogy lehúzzák a másik önbizalmát. Hatalmat akarnak gyakorolni a párjuk felett, mert félnek, valósággal rettegnek, hogy egy nap a másik rájön, hogy a bántalmazó fél mennyire keveset is ér, hozzájuk képest….

Ismerek ilyen embert én is, sőt voltam „áldozata” is, igaz még gyerekkoromban. De olyan mélyre ütött az illető szavaival, hogy azóta is kételkedem magamban. Nehéz, mondhatni önmagunkat kell megerőszakolni, ha ki akarunk lépni egy bántalmazó ember „bűvköréből”. S ha történetesen egy családtagunk/nevelőnk az, aki bánt(ott) bennünket, az azt jelenti, hogy nem fogunk megválni tőle (nagy valószínűséggel), hanem megtanuljuk mentesíteni önértékelésünk, az ő negatív megítélésétől (már ha sikerül).

Ha felnőttek vagyunk, s a párunk bántalmaz bennünket, akkor elvileg meg van a szabad választásunk arra, hogy kilépjünk a méltatlan helyzetből. Sokan mégsem tesznek semmit, csak csendben szenvednek és tűrnek. Ennek az esetek túlnyomó többségében ugyanaz az oka, mint amiért én sem tudok még mindig olykor magammal zöld ágra vergődni.

Nagyon sokan vagyunk, akik gyermekkoruktól kezdve a lebecsülést és a sértéseket szoktuk meg természetesnek, ezért el sem tudjuk képzelni, hogy lehetne normális, építő jellegű kapcsolatunk.

Ez annak ellenére is így van, hogy mikor már felnövünk, s kezdjük látni, hogy más környezetben igenis képesek vagyunk jó eredményeket produkálni, akkor a régi tapasztalatok és berögződések meginognak bennünk. Mégis erősebb a kisebbségi komplexus, mint a változtatásra való törekvés, mert a kétségeink önmagunkkal szemben, nagyon hangosak a fejünkben.

Pedig sokszor azok nem is a saját mondataink, hanem bizony azoké, akik már gyermekkorunkban is próbálták, lehúzni önbizalmunk. Nem árt ilyenkor készíteni egy listát arról, mit szajkózunk magunknak és átnézni. Meg fogunk döbbeni, mert gyorsan rájövünk kitől hallottuk ezeket és milyen helyzetben!

Van, akinek elég ez a belátás arra, hogy el kezdjen magáról másként gondolkodni. Ám az esetek többségében szükséges külső segítséget is igénybe venni, mert kevés destruktívabb dolog van annál, mint amit egészen kiskorunktól kezdve „őrzünk” magunkban.

Nem hazudok, nem egy rövid menet ez, de igenis lehetséges felépíteni egészséges önbizalmat, csak meg kell tanulnunk elfogadni és szeretetnünk önmagunkat.

Annál is inkább, mert ha nem vesszük észre, hogy milyen káros mantrák hatnak ránk még gyermekkorunkból, akkor gyakran választunk magunknak olyan társat, barátot vagy munkatársat, akivel lehet folytatni az önsorsrontó életmódot.

Az élet számtalan esélyt ad arra, hogy feleszméljünk gyermekkori rémálmunkból, a kérdés csak az, hogy mikor vesszük észre, hogy megint lehetőséget kaptunk a változtatásra?

Hiszem, hogy az emberek okkal jönnek az életükbe. Nincs véletlen találkozás, mert azért „kell” létesítünk valakivel kapcsolatot, hogy tanuljunk magunkról valamit. Lehet, ez így elég egoista megközelítésnek tűnik, de ha jól belegondolunk, nem az. Mert az, hogy miféle emberi kapcsolataink vannak, azok bizony árulkodóak arról, hogy hol tartunk jellemünk formálásában.

Amikor olyanokkal találkozunk, akik beindítanak egy triggert bennünk, az a találkozás bizony nagyon fontos üzenetet (tanulási lehetőséget) hordoz magában. Nem az emberrel kell leszámolnunk, aki felidéz bennünk egy régi fájdalmat, hanem önmagunkkal ilyenkor. Az, hogy ő jött, csak azért volt, mert az élet mindig elénk tolja az esélyt, hogy önmagunkat egészséges lélekké formáljuk.

De ha nem vesszük észre ezt, hanem tovább nyomjuk le magunkat abba, amit már megszoktunk, akkor egész életünkben annak fogunk megfelelni, aki valaha, még a kezdet kezdetén elrontotta önértékelésünk.

Az álmaink megérnek néhány pofont

Azt hiszem, sokan gondoljuk úgy, hogy az élet adta pofonok, az idő múlásával majd kevésbé esnek rosszul. Azt képzeljük, a rutin miatt majd könnyebben térünk ki előlük, vagy legalábbis megtanuljuk a helyén kezelni őket, és ha szükségét érezzük, vissza is tudjuk küldeni azokat a feladónak. Ehhez képest az élet nem ezt a tapasztalatot hozza magával.

Mert ahelyett, hogy gyengülnének a pofonok, még erősebbek is lesznek, s egyre hosszabb ideig hagynak nyomot az arcunkon és a lelkünkben.

Azokkal, akik mernek, nagyot álmodni ez egy sokszor előforduló jelenség. Annak ellenére is, hogy mind tudjuk, a küzdelemben benne van a bukás lehetősége. Akkor is, ha meg van bennünk a kellő kitartás és szorgalom. Mert a pofonok és buktatók, ezektől a tulajdonságoktól függetlenül bizony jönnek olykor.

Persze a sikerhez vezető út alázattal van kikövezve. Csak hát néha nagyon tud fájni egy-egy pofon, amit az álmaink elérése közben kapunk…

Hiába, akinek óriási álmai vannak, és „meg akarja hódítani az egész világot”, ismernie kell képességeit is. Nem kell ehhez pesszimistának, sokkal inkább realistának lenni, bár ez a személyiségjegy nem feltétlen a nagy álmodók sajátja, lássuk be. Pedig a logikus gondolkodás egy küzdőnek nem hátránya, hanem előnye!

Csak olykor felmerül bennünk a kérdés: Ha egész életünkben harcolunk egy álom beteljesülésért minden erőnkkel és még sem történik semmi, akkor azt miként értékeljük?

Mert van az úgy, hogy hiába tudjuk mi a célunk, mégsem jutunk el oda, ahova menni szeretnénk. Vagy azért, mert nem hiszünk eléggé magunkban, vagy, mert nem érezzük senki támogatását hátunk mögött, s szeretnénk egy kis megerősítést kapni arról, hogy jó az, amit csinálunk, de ehelyett csak pofonokat kapunk.

Ezen az sem segít, ha az élet már számtalanszor bebizonyította, hogy senki másra nem számíthatunk, csak magunkra. Mert akkor nem tudjuk azt sem megkérdezni senkitől, hogy van e létjogosultsága a valóságban az álmunknak?

Igaz, ha magamból indulok ki, akkor azt is tudom, hogy bármennyi barátom is van, s bármit is mondanak, én úgy is azt fogom csinálni, amit én akarok.

Saját utunkat csak egyedül járhatjuk, s ezért az álmaink is a saját megítélésünk alá tartoznak. Hiába kételkedem magamban, hiába fogok padlót huszadjára is, akkor is fel kelek onnan és folytatom, mert az álmom nekem fontos.

Persze számtalanszor megkérdem magamtól: Biztos mindent megteszek az álmomért? Tényleg kell mások támogatása, hogy tudjam folytatni a küzdelmet, vagy csak panaszkodom? Egyáltalán, mit akarok pontosan? Semmit mondó sikert, vagy egy valóra vált álmot?

Nyílván ilyen kérdéseket már akkor teszünk fel magunknak, amikor sok-sok pofonon túl vagyunk. Nem könnyű mindig önmagunkban tartani a lelket, és van úgy, hogy leblokkolunk. Hiába hajtjuk magunkat előre, hogy tegyünk a dolgunk tovább, egy kicsit keserűvé válunk. S ha nem végezzük örömmel a dolgunk, az bizony meglátszik a teljesítményünkön is…

Az önmagunkban való kételkedés pedig nagyon destruktív dolog. S az olyanoknak, mint én is, akivel már az iskolában is azt akarták elhitetni (egy-két kivételtől eltekintve), hogy értéktelen vagyok, és nem vagyok jó abban, amit csinálok, bizony nagyon káros.

Igaz, a pofonok még ma is rosszul esnek. De nem akarom visszaadni azt a feladónak, csak tudomásul veszem, hogy még úton vagyok egy álom valóra váltása felé (talán egész életemben) és ez nem mindenkinek tetszik.

Nem bánom ezt, még ha sokat és sokszor is kételkedem magamban. Inkább egy tesztnek fogom fel a kitartási képességemről mindezt, s teszem tovább a dolgom. Mert bár az utolsó pofon még ég arcomon, mégsem tudom feladni álmom…

Ez így is van rendjén, hiszen önmagunkat hazudtoljuk meg, ha bedobjuk a törölközőt, azért, mert valami nem úgy sikerült, mint azt szerettük volna.

Az álmainkhoz való út göröngyös, tele van huppanókkal, de azért végig akarunk menni rajta, elvégre az a mi utunk. Álmaink önmagunk megvalósításáról szólnak, s éppen ezért fontosak. Meghatározzuk velük helyünket, szerepünket az életben. Meghatározzuk céljainkat általuk, s amiért élni akarunk tovább a jelenben.

Az, hogy egy álom egy egész életet kíván, könnyen előfordulhat bárkivel. De az, ha egész életünkben hűek maradunk céljainkhoz, vágyainkhoz, az bizony olyan valami, amiért érdemes volt élnünk és harcolnunk, abban biztos vagyok.

 

Egy digitális szürrealista álomvilága

Catrin Welz-Stein saját bevallása szerint szinte ceruzával a kezében született. Egész kicsi korától kezdve rajzolt, így szinte magától értetődő volt, hogy grafikus lesz belőle. A tanulmányai elvégzése után hamarosan megrendelők sora érkezett hozzá hazájából, Németországból, aztán az Egyesült Államokból és Svájcból. Amikor anya lett mindezt feladta, hogy a gyerekei mellett lehessen addig, amíg azok nagyobbak nem lesznek.

Mint minden anya rengeteg mesét elolvasott gyerekeinek. S a sok tündérmese inspirálóan hatott Catrinre, annyira, hogy kedve támadt azoknak új illusztrációkat készíteni. Míg professzionális grafikusként nem tudta magát teljesen kiélni (mert figyelembe kellett venni a megrendelő óhaját) itt elszabadulhatott fantáziája.

Ebből születtek (és születnek) meg az egyszerre szürreális és álomszerű képei, amelyek elmondása szerint olyan belső érzéseket takarnak, amelyeket sokszor próbálunk elrejteni a mindennapi életben.

Catrin minden képét digitális úton szerkeszti. Gyűjti a régi képeket és illusztrációkat, amelyeket aztán Photoshoppal feljavít és tovább gondol. Elmondása szerint így sokkal gyorsabban tud haladni a munkában. Az az egy biztos, hogy munkái valóban mesések és szürreálisak.

Ma már spirituális újságoknak is készít illusztrációkat. E mellett egyre többen kérik fel könyveik borítójának megtervezésére és illusztrálására. Munkái egyaránt népszerűségnek örvendenek Oroszországban és Kanadában is. Jelenleg Malajziában él családjával.

Reméljük még sokáig meg fog bennünket örvendeztetni csodaszép munkáival!

További alkotásait itt lehet megtekinteni: https://www.instagram.com/catrin_welzstein/

 

Drogfüggő életek

Mindannyian ismerünk a szűkebb vagy tágabb ismeretségi körünkben olyanokat, akik küzdenek vagy küzdöttek drogfüggőséggel. Ma már ez egyáltalán nem olyan ritka jelenség sajnos, mint ezelőtt harminc éve. Bárhol, bármikor, bárki hozzá tud jutni bármilyen droghoz anélkül, hogy különösebben futnia kellene olyanok után, akik tudnak neki ebben „segíteni”. Nem az világ van már, ahol a drog egy nagyon távoli és ismeretlen fogalom lenne számunkra, lássuk be.

Az én generációm már a középiskola első osztályában találkozott a ma is legismertebb droggal. Sokan voltunk, akik kipróbálták a marihuánát, csak úgy heccből. Volt, akinek bejött, volt, aki depressziós lett tőle, és volt, aki annyira megnyugodott hatására, mint azelőtt soha. Na meg volt olyan, aki egyből hányt (ez voltam én) így az első élmény után, nem jött második.

 

A tapasztalatoknak megfelelően álltunk aztán a drogokhoz. Volt olyan osztálytársam, aki napi felhasználó lett, de a többiek inkább alkalmi fogyasztók (bulikra korlátozták azt). Másodikosok voltunk, mikor jött egy új osztálytárs, aki nagyon jó fejnek tűnt, csak mindig nagyon furcsán viselkedett. Aztán egy nap, szünet után, ahogy jött fel a tanterembe, megláttuk, hogy fehér por virít az orra alatt, s akkor már „mindent” értettünk.

Mire leérettségiztünk, már két osztálytársam is folyamatos drogos életmódot folytatott. Az egyik ugyan „csak” füvet használt, de a másik mindenféle amfetamin származékot (speed, ecstasy stb.). Mind a kettő értelmes, okos, jó fiú volt. Rendezett családi háttérrel, viszonylag jó anyagi körülményekkel, tehát elviekben semmi nem indokolta, hogy drogozzanak.

Persze miután a lázadás korszaka egybe esik a középiskolai évekkel, legtöbben ezt ugyanannak ítélték, mint a dohányzást vagy az alkoholfogyasztást. Tulajdonképpen abból a szempontból igazuk is volt, hogy bármilyen függőségről is beszélünk, a valóság elől menekül az addikcióval küzdő személy.

Nekik pedig volt okuk menekülni egy álomvilágba, ők úgy ítélték. Ugyanis lelki bizonytalanság és érzelmi traumák nehezítették életüket ezeknek a srácoknak.

Segíteni csak azzal tudtunk, hogy meghallgattuk őket. Voltak időszakok, amikor úgy tűnt el is marad a függőség előbb vagy utóbb életükből, sikerül azt legyőzniük. Az érettségi után így is váltunk el egymástól. Én más városba kerültem, találkozásaink megritkultak, de ha hazamentem azért összejöttünk néha.

A marihuánát használó fiú (nevezzük Robinak) közgazdaságot tanult, jó eredményeket ért el, biztosnak tűnt számára az egyenes út a sikeres élet felé. Igaz, sokszor használt füvet tanuláshoz, hogy jobban tudjon koncentrálni, vizsga előtt, hogy ne legyen annyira ideges, és a barátnőjével való kibéküléshez is, hogy legyen türelme és higgadtsága a viták rendezéséhez. De látható jele a függőségének még nem volt.

Ezzel szemben a másik fiú (nevezzük Alexnek) bár gépészmérnöknek tanult, egyre több gond lett vele. Sokszor hallottuk róla, hogy elvitte otthonról a tárgyakat, azért hogy eladja, hogy aztán drogot tudjon venni rajta. Verekedésekbe keveredett és a barátnőivel is rosszul bánt. Agresszivitása miatt, lett is rendőrségi ügye, ekkor került az elvonóra, ahol néhány hónap alatt tiszta is lett (fizikailag, de nem lelkileg).

Mire befejezték tanulmányaikat, látszólag minden rendben volt. Ám Robi alig-alig kapott munkát, kezdett beleunni az állandó állásinterjúkba, az elutasításokba és a barátnője is elhagyta, mikor még 25 évesen se akart elköltözni otthonról. A marihuána akkora már 10 éve minden napi „barátja” volt. S lassan elkezdtek jelentkezni rajta bizonyos tünetek, úgy, mint a halogatás, és a felelősség vállalás hiánya például.

Alex életében akkortájt egy rendes barátnő tűnt fel. Minden kezdett jól alakulni életében, de lelki sérülékenysége még mindig hatott személyiségére. Mikor a lány összejött egy másik sráccal és rövid időn belül férjhez is ment hozzá, Alex kiborult. Visszaállt az amfetaminokra, s az ámokfutó élete folytatódott.

Robi memóriazavarai is kezdtek észrevehetővé válni. Mire harminc éves lett, már koordinációs képességének hiánya (marihuánát fogyasztókra jellemző) láthatóvá vált. Külön órákból tartotta el magát, de oda is egyre gyakrabban beszívott állapotában ment. Az, ami 16 évesen még „vicces” volt, kezdett inkább sajnálatra méltóvá válni, s az emberek egy része nem értette mi van ezzel az értelmes férfival?

Ma már mindketten meglehetősen link alakoknak számítanak. Robi elvileg könnyebben változtathatna, de nem akar. Lassan közelebb lesz a negyvenhez, mint a harminchoz, de még mindig otthon él, szülei tartják el, se állandó barátnőre, se karrierre nincs számára lehetőség. Alex élete is egyre látványosabban romlik. Legutóbb azt hallottam róla, hogy már árulja a tiniknek a drogokat.

Hiába mondják, hogy a lágy drog nem olyan vészes, mint a keményebb, ez nem teljesen igaz! A felelőtlenség, a lazaságnak tűnő, „minden mindegy, amíg én jól érzem magam” mentalitás, na meg persze az önsorsrontó magatartás mindkettőjüknél tetten érhető.

Ők olyan emberek, akiknek az életük szerves része a drog, amiből egyre több kell (a tolerancia gyorsan kialakul a szervezetben). Való igaz, ebbe nem halnak bele (maximum „csak” közvetve). De az elpazarolt élet legalább annyira rossz, mint a halál. Mert valódi álmaik és céljaik légvárakra vannak építve, így a megvalósítás is elmarad, talán örökre, ha nem térnek magukhoz…

Félelem és reszketés Las Vegasban

E regény csak azoknak ajánlott, akik képesek az őrületben elmerülni. Olyanoknak szól, akik meg akarnak ismerkedni egy (vagy inkább kettő) masszív drogos világával, akik a hippi kultúra leáldozása után is benne ragadtak a hatvanas évek őrült hullámaiban, s nemhogy a kikecmergésen törnék a fejüket, hanem sokkal inkább valami kétségbeesett hajszát folytatnak tudatuk elvesztése érdekében.

 

Thopmson regénye nem vállalkozik kevesebbre, mint arra, hogy egyes szám első személyben mesélje el mindazt, ami maradt a hatvanas évek kábítószerfüggő szubkultúrájának képviselőiből. Amolyan utóiratot készítve arról, mi tett annyi embert tönkre, míg keresték az Amerikai álmot. Egy olyan álmot, amelyek megvalósítása tüntetéshullámokon, lázadásokon, vietnámi háborún, Martin Luther King polgárjogi törekvésein, Nixon botrányon, feminista eszméken át vezetett.

S amelyeknek lecsillapítására kitaláltak olyan drogokat, amelyek megnyugtatták az embereket (lágy drogok), vagy éppen harcba segítettek (pszichedelikus drogok) vagy elnémítottak egy életre (olyan tudatmódosító szerek, amelyek egyszeri használat után képesek voltak megbontani egy ember tudatát végérvényesen).

A félelem és reszketés Las Vegasban, egy olyan korrajz, amely nekünk, magyaroknak alig érthető. Hiszen nálunk kimaradt a hippi korszak, a nagy lázadással együtt és hála az égnek a drogok tömeges használata sem jött divatba (egy jó ideig). Vegashoz hasonló hely sincs nálunk, de azért az őrületet jól ismerjük. Persze nem azt, ami a szerencsejátékosokat, prostikat, kis és nagystílű bűnözőket egy helyen tartja…

Nem erről szól Thompson regénye sem, s ezért is izgalmas megismerkedni Las Vegasszal úgy, hogy a hazardírozás olyan formájának ad helyet, amely bizony nagyon veszélyes. Mert amellett, hogy Vegas a szerencsejátékok fellegvára, egyben az a város is, ahol „csak” marihuána birtoklásért 20 év börtönt lehet kapni.

 

S mikor mi megismerkedünk főhősünkkel és társával egy olyan Cadillacbe huppanunk, aminek csomagtartója tele van pakolva színültig mindenféle droggal. Ami azért is zavarba ejtő, mert főhősünk egy sportújságíró, aki egy motorversenyről készül riportot írni, ami nem indokolja e nagy mennyiségű szer birtoklását és felhasználását.

Persze aki ismeri Hunter S Thompson életét és munkásságát jól tudja, hogy a gonzó újságírás doktorának a drogok az íráshoz kellettek. (Ez is tette őt aztán tönkre, csak közben megalkotott egy olyan stílust, amelyet a mai napig sokan használnak, követnek).

Ami egyben azt is jelenti, hogy Thompson stílusa cinikus, szókimondó, na meg persze morbid. Mert miután leamortizálja hotel szobáját, nem teljesíti a rá bízott munkát, és teljesen szétüti magát mindenféle droggal, képes lazán átfurikázni a városon, hogy bejelentkezzen egy másik szállodába, ahol az állam rendőreinek a narkotikumukat használókról és azoknak veszélyeiről szóló konferenciáról kellene írnia egy tudósítást.

Mi ez, ha nem egy olyan szabatos és semmitől sem félő ember írása, aki belül azt élte meg (a drogok miatt), hogy mindentől fél, de közben bármit is tesz, a következményekkel nem számol?! Ráadásul annak ellenére, hogy nyelvezete igen szókimondó (nem ajánlott érzékeny lelkűeknek) mégis annyira lebilincseli az embert, hogy nem tud hatása alól menekülni az olvasó egy jó darabig. Szavai ütnek, de nem azzal, hogy trágár szavakat használ, hanem azzal, hogy egy kőkemény drogos, mámoros, értelmetlen víziót mutat be, s éppen ezért, legszívesebben mindenkinek ajánlanám, aki ki akar próbálni valamilyen kábítószert.

Írom ezt annak ellenére is, hogy tudom, ő nem okító célzattal írta meg ezt a könyvét. Mégis annyira behatóan mutatja be a junkiek életét, hogy aki elolvassa, biztosan elgondolkodik azon, hogy mennyivel értékesebb és értelmesebb egy tiszta élet.

Már csak azért is, mert minden, ami megbontja az elmét (akár egy-két órára, akár több napra) az veszélyes ránk és a körülöttünk élőkre. Ezért is ajánlatos elolvasni és okulni ebből a könyvből, na meg azért, mert Amerika egyik legnagyobb kedvencévé nőtte ki magát az elmúlt 45 évben.

A történelem botrányhősei: Hunter S. Thompson, aki túl bizarr volt ahhoz, hogy éljen és túl bizarr volt ahhoz, hogy meghaljon

Legismertebb könyvét komoly mennyiségű drog elfogyasztása után írta meg. Második legismertebb könyvéhez a legendásan balhés Hell’s Angels motoros bandával töltött el egy évet. Mikor kijött e könyve a banda tagjai ki is akarták végezni (mert belegyezésük nélkül lett megjelentetve a regény). Persze ez, a világ életében nyugtalan természetű és törvényen kívüli Huntert nem igazán izgatta jobban fel a szokásosnál.

A gonzó újságírás atyja, Hunter Stockton Thompson 1937 júliusában látta meg a napvilágot. Apja egy biztosítási ügynök volt, anyja egy alkoholista, aki próbálta fiát kontrollálni. Ugyanis Hunterrel egész fiatalkorától kezdve csak a baj volt. Pedig az írás iránti mérhetetlen szeretete és abban való tehetsége korán megmutatkozott. Ennek csak egy dolog szabott gátat, mégpedig, hogy igyekezett a határait feszegetni. Például úgy, hogy vandalizmus, drogozás, rablás miatt megjárta a fiatalkorúak börtönét. Addig-addig, hogy egyszer aztán a bíróság is megunta a dolgot.

Két lehetőség közül választhatott: Megy megint a börtönbe, vagy megy a hadseregbe. Hunter a légierőt választotta.

Miután elvégezte az alapkiképzést, áthelyezték egy Floridában lévő légi bázisra ahol sportról írt a légierő újságának. Két évig bírta az ottani morált, aztán kilépett, s néhány évig keresztül-kasul bejárta Amerikát, s néhány kisebb újságnak dolgozott, mint sportújságíró. Egy rövid kitérőt is tett másoló fiúként a Time magazinnál. Ezután fogta magát és át tette székhelyét Puerto Ricoba, ahol ismét egy sportújságnak dolgozott már.

Itt kezdte el személyes írói karrierjét a Rumnapló megírásával (amit csak 1998-ban publikált).

Az, hogy vad, fékevesztett utakat tehetett meg az őt finanszírozó újságok által, azért volt lehetséges, mert az ellenkultúráról úgy írt, hogy ő is benne volt az eseményekben (nem egyszer előfordult, hogy ő maga generált is néhányat), s egyedi stílusa elnyerte a nagyközönség tetszését. Népszerűségét a The Nation nevű lapnak köszönhette, ami megbízta, hogy készítsen egy cikket a Hell’s Angels motoros bandáról 1965-ben, amely aztán óriási siker lett. Annyira, hogy Hunter elhatározta, hogy ebből könyvet készít és egy éven át járta az országot a hírhedt motorosokkal, s minden balhéjukban benne volt. Ott állt rá az olyan kemény drogokra, mint az LSD is, s a fegyverekkel való „szerelme” is itt mélyült el.

1967-ben publikálta a Pokol angyalai – Vad rege az angyalokról című könyvét, a motorosok beleegyezése nélkül, amiért meg is akarták ölni. A hallucinációkkal tarkított, magával ragadó egyes szám első személyű írásmódja ekkor vált védjegyévé. S elindította egy igazán sikeres írói/újságírói karrier felé is.

A Hell’s Angels fenyegetései miatt feleségével (1963-ban vette el Sandy Cocklint) és fiával (1964-ben született Juan) elköltözött Aspenbe. De a tiszta, nyugodt környezet Huntert lehúzta így 1968-ban újra járta az országot és a Vietnámi háború miatt ellentüntetésekről, a Hippi mozgalmakról és a Kennedy választási kampányról írt. Ennek a korszakának legismertebb cikke A Kentucky Derby dekadens és romlott című, amelyet ma már az első igazi gonzó újságcikkeként neveznek meg. Persze e sikerek után is maradt bajkeverő, így indult 1970-ben a Coloradói seriff választáson. Majd írt egy cikket a Rolling Stone-nak Az Aspeni párbaj címmel erről, aminek következtében élete végéig dolgozott aztán a legendás újságnak, pedig az újság először elküldte őt melegebb éghajlatra…

1971-ben Los Angelesben volt, hogy írjon az ottani rendőrök brutalitásáról a keleti gettókban. Itt találkozott Oscar Zeta Acostával, akivel együtt utazott át Vegasba, hogy tudósítson a Mint 400 elnevezésű motorversenyről. Itt találta ki Raul Duke nevű alteregóját, aki keresi az Amerikai álmot, amelyből aztán megszületett a Félelem és reszketés Las Vegasban- Őrült utazás az amerikai álom fellegvárában című könyve (1972-ben lett publikálva), amely legnagyobb sikere is lett. A könyv igazán élethűen bemutatja Hunter valódi személyiségét is egyúttal, na meg, azt, milyen egy junkie valójában. Én speciel ezért ajánlanám a mai fiatalságnak, hogy elrettenjenek a drogoktól (bár Thompson nem ezzel a szándékkal írta e könyvét).

Sikerén felbuzdulva megírta ugyanebben az évben a Nixon választási kampányáról szóló könyvét. Fear and Loathing on the Campaign Trail ’72 címmel. Ezután elutazott Vietnámban, hogy tudósítson az ottani körülményekről. 1974-ben megbízást kapott, hogy készítsen tudósítást a Muhammad Ali és George Foreman között zajló boksz mérkőzésről, de Thompson kihagyta a mérkőzést, mert annyira beállt fél kilo marihuánától, hogy egész végig a hotelben található uszodában lubickolt. Innentől kezdve egyre súlyosbodtak drog problémái, és a hallucinációs megnyilvánulásai, annyira, hogy felesége 1980-ban el is vált tőle.

1979 és 1994 között megjelenő rövidebb írásaiból a Random House nevű kiadó megjelentette a The Gonzo Papers 4 részes kötetet. A Great Shark Thompson önéletrajzi írása, a Generation of Swin a yuppie korszak kritikája, Songs of Doomed korábbi írásai gyűjteménye, és a Better than Sex Clintonról értekezik.

2003-ban elvette asszisztensét Anita Bejmurkot, akivel együtt szerkesztették meg a Kingdom of Fear könyvet, amelyet a Bush korszakról írt (Busht jobban utálta, mint Nixont). 2005-re már nagyon súlyos mániákus depresszióval küzdött, hallucinációk gyötörték, amiket még számtalan egyéb egészségügyi gond is tarkított. 2005 február 20.-án végül agyonlőtte magát. Kérésére egy ágyúból lőtték ki hamvait Aspeni farmján.

„Túl bizarr volt, hogy éljen, túl bizarr volt ahhoz, hogy meghaljon.” Hihetetlen, hogy azzal az életmóddal, ahogyan ő élt, egyáltalán megélhette a 67 éves kort. Soha nem csinált titkot abból, hogy drog használó. (Otthonában nem egyszer találtak ipari mennyiségű drogot, mégsem került börtönbe…) Mégis, írói tehetsége megkérdőjelezhetetlen. Igaz, ő az újságírói objektivitást mítosznak ítélte, így ő mindig a saját véleményét mondta el arról, amit megélt a cikkeiben. 1998-ban Johny Depp játszotta el a Félelem és reszketés Las Vegasban, című filmben az ugyanezzel a címmel megírt könyvéből, ami szerintem az egyik leginkább jól sikerült filmre vitt könyv. Hunter S. Thompson gyökeresen megváltoztatta mindazt, ami korábban az (újság)írást jellemezte.

Élet egy nőcsábász apukával

Az én apukám fiatalsága teljében rendkívül népszerű volt a nők körében. Nem feltétlen azért, mert annyira jóképű volt, hanem, mert meglehetősen jó dumával rendelkezett és jó humorral áldotta meg az élet. Persze önbizalma is elég sokat nyomott a latba. Na meg az, hogy két nővére van, szóval elég jól ismeri a női nemet gyermekkorától kezdve.

Nagyon sok szép nő futott utána. Láttam közülük egyet-kettőt és néha meg is lepődtem, mit láthattak benne azok a ragyogó nők? Ő mégis mindig azokért volt igazán oda, akik nem omoltak rögtön a nyakába. Mint minden igazi férfi jobban kedvelte az olyan „zsákmányt”, akiért meg kellett küzdenie annál, amiért csak a kisujját kellett nyújtania. Anyukám azt hiszem a nehezen megkapható zsákmányok mezőnyét magasan verte. Olyan szinten nem foglalkozott apukám próbálkozásaival, hogy egy-egy történet meghallgatása után, már én is megsajnáltam a pórul járt félt. Előfordult, hogy apám 67 km-t kerékpározott, azért, hogy édesanyámat meglátogassa (bejelentés nélkül). S bár mindenki mondta a családban anyukámnak, hogy engedje be, ő azt mondta, nem hívta, szóval apukám szépen hazabiciklizhetett.

Valószínűleg az ilyen és hasonló húzásokat követően, én, apukám helyében nem foglalkoztam volna többé anyámmal. Ő azonban olyan szerelmes volt, mint a nagyágyú és persze a hiúsága sem hagyta, hogy valaki vele így bánjon. Kitartásának mértéke, (miután én létezem), azt hiszem egyértelmű. A hős elnyerte a lányt és boldogan éltek egy darabig együtt….

No persze miután mégis csak egy nőimádó férfiról van szó, nem túl meglepő, hogy néhány év után, újra kezdődtek nő ügyei. Csak annyi különbséggel, hogy azt már titokban kellett csinálnia, lehetőleg a nagyközönség bevonása nélkül. Sajnos azonban nem válogatta meg mindig túlságosan körültekintően a nőket. Ugyanis nem egyszer előfordult, hogy mikor vele voltam, előkerült a semmiből egyikük, másikjuk. Az én gyermeki szerető szívem persze rögtön szimatolt is valamit a levegőben. Vagy azért, mert túlságosan mézes-mázasok voltak velem a nők, vagy azért, mert apám viselkedését éreztem furcsának. Valószínűleg azonban, ezt tudatosítani nem tudatosíthattam magamban, mert bár híresen locsi-fecsi kisgyerek voltam, anyámnak ezekről a találkozásokról sohasem szóltam.

Annak ellenére sem, hogy apám iránti rajongó szívemet, olykor a féltékenység mardosta. Mi az, hogy azzal az idegen nénivel ilyen kedves az én apukám? Miért nem velem foglalkozik?– gondoltam magamban. Persze aztán apám mindig kapcsolt is később (legalábbis úgy sejtem). Mert bármennyire is haragudtam rá, mégis a cinkostársa maradtam továbbra is. Olyannyira, hogy külön kódunk volt arra, ha valami „csak a mi kettőnk titka” volt. Igaz, a kódunk túl nyílván való volt, így majd mindig lebuktunk. Imádtam, így igyekeztem mindig a kedvében járni. Persze a sokadik lebukás után, szüleim elváltak, én anyukámhoz kerültem, s azért, mert apu „egyedül” maradt, nagyon sajnáltam.

Ő volt a bálványom (tudom ez nem újszerű egy kislánynál) és én bűntudatot éreztem, amiért nem lehettem vele mindig. Igyekeztem hát elnyerni figyelmét, olyan dolgokkal, amikkel még több közös időt tudtam vele együtt tölteni. Így kezdtem el focimeccsekre járni vele is ki a stadionba, na meg természetesen ezért lettem Fradi drukker, bár sokáig azt se tudtam, hogy miért ellenség az UTE és a Fradi. Talán az is, hogy egy kivétellel csak férfi barátaim vannak (barátságról beszélek), is valahonnan innen ered. Mert mindig azon voltam, hogy őt megértsem, így aztán törvényszerűen a fiúkkal találtam meg mindig a hangot jobban, kiskoromtól kezdve.

Sok-sok éven adták át a kilincset a nők egymásnak apám életében. Voltak olyanok, akik lehettek volna élete új szerelmei is, de ő másképp döntött. Miután felnőttem is, még találkoztam egyikük, másikjukkal. Voltak közöttük szépek, kedvesek, elvált gyerekes anyák, sőt nem egy olyan is, aki apámnál 10-20 évvel fiatalabb volt. Minden jel arra mutatott, és én szurkoltam is érte, hogy előbb-utóbb, lehorgonyoz egy jóra való nőnél. Ez azonban nem történt meg soha, pedig, alkalom adódott rá életében elég sűrűn. Csak nagy sokára értettem meg, hogy azért nincs élettársa, mert kötöttségek nélkül akart és akar még mindig élni. Senki máshoz, csakis önmagához tud hűséges lenni, s minél idősebb, ebből már nem fog engedni. Sok nő azt hitte megváltoztathatja, de persze ez sosem valósult meg. Még akkor sem, mikor apukám halántéka őszes lett, belépett hatvanasok táborába és most már igényelné, hogy legyen körülötte mindig valaki. Ám lelke, mely örökifjú maradt, s az esze is, a múltban élt élet után hajtja őt még mindig. Lassan, csak sokára fogadtam el, hogy ezt az életet választotta, szerető társ és nyugalmas lét helyett. Szeretőm őt, szóval elfogadtam, hogy ez van, ő egy ilyen férfi. És én csak azt remélem, tényleg ez az életforma az, ami a legjobb neki.

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!