Minden, ami a felszín alatt rejtőzik

(H)arci állapot

Soha életemben nem posztoltam olyan képet magamról, amin jól kivehetően és minden kétséget kizáróan jól látszódna az arcom. Egyszerűen erre képtelen vagyok. Így aztán képtelen/arctalan is vagyok az ismerőseim számára, olyannyira, hogy ezt sokan szóvá is teszik nekem, akik nem találkoznak velem minden nap, és kíváncsiak lennének rám.

Hol egy kalap mögé bújok, hol egész egyszerűen csak egy háttal készült képet adok közre, (vagy azt sem), de azokat is annyira ritkán és annyira nehezen, hogy azt elmondani se tudom. Ugyanis az van, hogy nem szeretem az arcom. Mert csúnya vagyok.

Pedig 10 éve van párom, barátaim se értik miért gondolom ezt így, s olykor már nekem is nagyon rossz ez a szörnyű érzés magammal szemben, mert jól tudom, az embereket egyáltalán nem érdekli, hogy nézek ki, csak engem bánt ez az egész.

Igaz, alapvetően nem szeretem magam kiadni a közösségi oldalakon, de ha „csak” ezzel lenne baj, akkor nem is zavarna ez a dolog. Mert évente, ha egy zenét posztolok, megköszönöm a születésnapi és névnapi köszöntőket és az ismerőseimet én is felköszöntöm, és részemről ennyi a virtuális közösségi élet, én inkább a valódi emberi kapcsolatokban hiszek.

Nem lettem függője egyetlen közösségi hálónak, bár írok, de ez minden, amit képes vagyok a külvilág felé adni magamból. Persze vannak kísérleteim arra, hogy kitörjek a komfort zónámból, de az az igazság, túl sok atrocitás ért kamasz koromban, és egyszerűen féltem a privát szférám és önmagamat a támadásoktól…

Visszatérve kinézetem miatti elképesztően makacs ágállásomra, elárulom, serdülő koromból van egy nem túl kellemes emlékem. Egyszer testnevelés órán véletlenül meghallottam, amint az egyik fiú azt mondja a másik fiúnak rólam, hogy: „Jó a melle, csak ronda a feje.”

Na, ez aztán mély nyomot hagyott is bennem, pedig először fel se fogtam. De ami tény az tény, azelőtt a nap előtt nem gondoltam, hogy bármi baj lenne az arcommal, de aztán elindultak a kétségek bennem, ami azóta is tart…

Valószínűleg az sem tett jót, hogy apám mindig a más lányát dicsérte meg, hogy milyen helyes és okos. Rólam, nekem, soha nem mondott semmi ilyesmit, és csak mostanra jutottam el odáig, hogy ezt neki is szóvá tegyem, hogy ez mennyire bántott.

Na meg az is biztos hatással volt rám, hogy rengetegszer voltam szem és fültanúja, hogy mennyire kedvesen és előzékenyen viselkedik más nőkkel, és ahhoz képest, miként bánt anyámmal és velem…

Mindig azt éltem meg mellette, hogy bármit is teszek, nem vagyok annyira szép és okos, hogy csak rám figyeljen.

Pedig voltak udvarlóim, (sőt mamám szerint kimondottan helyesek), de én ezt betudtam annak, hogy a belsőt nézték, nem a külcsínt. (Na meg azt, hogy viselkedésre világ életemben fiús lány voltam.)

Ez igaz is volt, meg nem is persze, de senki és semmi nem tudott, és még ma sem tud arról meggyőzni, hogy szívesen fényképezőgép elé álljak (ezért van rólam összesen 4-5 fotó az elmúlt 10 évben), mert ha nagy nehezen rá is veszem magam, akkor meg ott a bizonyíték előttem, hogy igen, baromi ronda vagyok, ezt nem kell senkinek mutogatni.

A legrosszabb az egészben az, hogy nem arról a bizonyos női elégedetlenkedésről van szó, amit mi mind jól ismerünk. Hanem egy belső ellenállásról, egy nem vagyok elég szép, jó és okos mentalitásról, amit nem tudok magamból törölni.

 Annak idején, mikor tanultam pszichológiát, akkor meg is kérdeztem néhány tanárom erről, de azt mondták, minden kulcsot ismerek a megoldáshoz, változtassak magamon…

Jó vicc volt, mert arra képes voltam, hogy 35 kg-t lefogyjak és tartsam (már 7 éve) de az arcomat nem tudom lecserélni (átplasztikáztatni meg nem fogom). Egy ideig már el tudtam fogadni, hogy egyszerűen csúnya vagyok, ez van, ezt kell szeretni, de most megint egy olyan periódus van az életemben, ahol ez most megint nagyon rossz, s tudom, szükség lenne magamat még jobban szeretni, de nem és nem tudok ezzel az arccal kibékülni, amit a természettől kaptam.

Furcsa, mert nagyon messzire jutottam önmagam elfogadása és megszeretése felé vezető utamon, de most itt van ez a megálló, és most megtorpantam, egy újabb akadály előtt. Igyekszem kezelni ezt a problémát is, (s mivel tudok róla írni is), így azt hiszem, elindultam a jó úton, és ha további felismerésekre és megoldásokra jutok, azt a köz javára majd megosztom.

Annyit elöljáróban már elmondok, hogy míg ezt írtam, rájöttem a lelkemben van vihar, azt kell lecsillapítani. Nemsokára jövök is majd a folytatással (reményeim szerint)!

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!