Minden, ami a felszín alatt rejtőzik

12 idézet Victor Hugo tollából

Victor Hugo műveit nem lehet kikerülni. Nincs olyan, aki ne ismerné legalább A nyomorultakat, vagy A párizsi Notre-Dame-t tőle. Miután annyi film, színdarab, mese és musical látott már napvilágot e műveiből, így az is ismeri történeteit, aki sohasem olvasott tőle semmit. Persze mindig van idő a pótlásra, hiszen szavai mélyre hatnak, mint minden története, amit valaha megírt.

Ennek fényében hoztam tőle néhány igazán nagyszerű idézetet az életről, a szerelemről, na meg a sorsról.

Élet:

„ Az embernek érzelmekre is szüksége van, mert gyengédség és szeretet nélkül az élet csupán afféle lélektelen gépezet.”

„ – Aztán miért ragaszkodik olyan nagyon az élethez?
– Ó, ezer okom van rá!
– Miféle okok, ha szabad kérdeznem?
– Hogy mifélék? Hát a levegő, az ég, a reggel, az este, a holdvilág, a csavargó cimboráim, a viháncolás a cafkákkal, a szép párizsi épületek tanulmányozása, három vastag könyv megírása, az egyik a püspök és a malmai ellen meg tudom is én, mi még. Anaxagorasz azt mondta, hogy ő a napot csodálni jött a világra. Én meg olyan szerencsés vagyok, hogy reggeltől estig egy lángésszel lehetek együtt: saját magammal, és ez fölöttébb kellemes.”

„A nagy emberek azok, akik sokat éreztek, sokat éltek; és néha, néhány év alatt az ember sok életet él.”

„Az élet egy virág, aminek méze a szerelem.”

 

Szerelem:

„Mennél elvakultabb (…) a szenvedély, annál időtállóbb. És akkor a legszívósabb, amikor a legkevesebb benne az értelem.”

„A szerelmi regényekben annyira elcsépelték már az “egyetlen szemvillanás”-t, hogy végül már szinte pellengére állították. Manapság már alig-alig merné valaki azt mondani egy emberpárról, hogy “meglátni és megszeretni egymást egy pillanat műve volt”. Pedig bizony így szeretnek egymásba az emberek, és csakis így. Ami még hozzájárul, az mind járulék, és csak később következik. Nincs kézzelfoghatóbb valóság, mint két lélek elemi erejű megrázkódtatása, mikor ezt a szikrát egymásba pattintják.”

„A legnagyobb boldogság az életben, ha szeretnek minket… Szeretnek azért, akik vagyunk, vagy annak ellenére!”

„A szerelem olyan, mint a fa: magától növekszik, mély gyökeret ereszt egész valónkba és gyakran tovább zöldül a szív romjain.”

Sors:

„Néhány szikla nem állítja meg a folyót. Az emberi ellenállások közt az események tovább folynak, és nem fordulnak vissza.”

„A sors keresztúthoz hasonlít, az irányválasztás mindig félelmetes.”

„Amit valakiről beszélnek, akár való, akár valótlan, gyakran ugyanolyan fontos szerepet játszik életében, kiváltképp sorsa alakulásában, mint az, amit cselekszik.”

„Megállta helyét a nyomorúságban, a nélkülözésben, a viharban, a szélzúgásban, a katasztrófában s a haláltusában, állt egyenesen; majd a Végzet elmosolyodott.”

 

Változtasd a szomorúságot és a haragot szenvedéllyé

Mindannyiunk életében előfordulnak olyan történések, amelyek végtelen szomorúsággal és féktelen haraggal borítják el szívünk és lelkünk. Amikor nem látunk a fájdalomtól és a dühtől, s azt sem tudjuk, hogyan folytassuk az életünket tovább, sírunk, jajgatunk, ordibálunk, csapkodunk, veszekszünk. Ilyenkor egészen meggondolatlanul szabadulnak el érzéseink és indulataink azért, hogy megszabaduljunk lelkünk terhétől. A gond csak az, hogy magában semmit nem változtat rajtunk a negatív érzés, ha csak nem transzformáljuk ezt az egészet, valami sokkal jobb érzésbe, amivel életünk válságán felülemelkedhetünk.

Van az a régi mondás, hogy „ami nem pusztít el, az csak erősebbé tesz”. Ez igaz is, meg nem is, mint azt már sokan megtapasztalhattuk. Előfordul, hogy valaki ezt úgy értelmezi, hogy a szomorúságot és a haragot úgy dolgozza fel, hogy többé nem engedi magát senkihez és semmihez túl közel. Nem akar szenvedni újra, ezért a szomorúság és a harag útjáról a csalódottság ösvényére lép rá, olykor úgy, hogy nem is veszi észre.

Védelemként persze, s azért, hogy ő legyen az „erősebb”. Pedig sokszor ezzel csak blokkolja életét és tapasztalásait, amelyekhez a jó és rossz történések egyaránt hozzájárulnak. Sötétség nélkül nincs világosság, de mivel a sötétség élénken él emlékezetében, ezért megelégszik a félhomállyal is. Anélkül, hogy tudná, hogy sem az nem megoldás, ha elnyomja érzéseit, sem az, ha próbálja azokat kikerülni.

Életemben háromszor fordult elő, hogy a szomorúságot és a haragot, végül valami olyasmibe tudtam transzformálni, ami szenvedélyem. Minden nagy fájdalom, ami életemet övezte végül arra ösztökélt, hogy csináljam azt, amiben kedvelem lelem, mi több, ami a szenvedélyem. Teremtettem, úgy ahogy az nekem a leginkább kézenfekvő volt. Így van ez ma is, s azt hiszem, olykor a szomorúság és a düh, valóban szenvedéllyé változtatható.

Ehhez persze az kellett, hogy megéljem az érzéseimet, úgy ahogyan azok jöttek. Előfordult, hogy napokon át sírtam, kisebb-nagyobb megszakításokkal úgy, hogy elbújtam valahová, ahol senki nem találhat meg. Nem volt szükségem vigaszra, csak arra, hogy hagyjam, hogy átjárja lelkem a bánat, a maga teljes valójában. Nem azért, hogy magamat sajnáljam, hanem azért, hogy minél hamarabb megszabaduljak attól, ami a szívemet nyomja.

Az ilyen megtisztulásoknak mindig az lett a vége, hogy elkezdtem azzal foglalkozni, amiben szerettem volna kiteljesedni. Lelkesedéssel és teljes ráhangolódással tudtam magam belevetni a „munkába”, s azt hoztam ki magamból, amit addig nem tudtam. Hiszem, hogy kellenek a negatív érzéseink is ahhoz, hogy önmagunkat jobban meg tudjuk ítélni. Látnunk kell magunkban a gyengeséget is ahhoz, hogy képesekké váljunk valami olyat alkotni, ami szívből jön.

A harag sokszor ered és együtt is jár a szomorúsággal. A szakítás utáni feldolgozás folyamatában jól tetten érhető például. Először szomorú lesz az ember, aztán dühös. Van, aki e kettő érzés között ugrándozik is egy ideig. Amikor a harag a domináns bennünk a „csak azért is megmutatom a világnak” gondolatmenet is hozhat olyan eredményt, mint a szomorúság transzformálása. Persze csak akkor, ha a haragot lecsillapítani akarjuk, s hajlandóak vagyunk a fent említett idézet helyére behelyettesíteni a „magam örömére csinálom” gondolatot.

Negatív motivációval nincs lehetőség a szenvedélyünknek élni. A cél az, hogy a haragot ültessük át a szenvedélyünk megélésébe és megvalósításába, és ehhez csak pozitív motiváció jöhet szóba. Bármilyen kreatív tevékenység, amely szenvedélyt kelt bennünk, lehet a mi gyógyítónk is egyben. Írás, rajzolás, zenekomponálás, táncolás, építés, faragás, festés, szobrászkodás, főzés, sütés és a sort még folytathatnám a végtelenségig.

A lényeg az, hogy alkossunk, hozzunk létre valami újat. Nem kell kifogásokat keresni, mert mindenkinek van olyan dolog, amit szívesen kipróbálna, vagy szeret is csinálni, csak már rég elfeledkezett róla.

Sokszor jövünk azzal, hogy boldog és békés életet szeretnénk élni. Vannak döntések, amelyek ezt elő is segítik, de aztán kiderül, hogy mindez mit sem ér, ha nincs hozzá szenvedély. A nyugodt lét nem jelenti azt feltétlen, hogy ki is tudunk teljesedni abban, amit a legjobban szeretnénk. Olykor kiderül, hogy az érzelmek kikerülése, ugyan „megvéd” bennünket a rossz dolgoktól, de mit ér az élet, ha nem teszünk olyan dolgokat, amelyeket szenvedéllyel tudunk végezni?

Minden „munka”, amit örömmel végzünk és szenvedélyesen szeretünk, közelebb visz önmagunkhoz és a többi emberhez. Már csak azért is, mert szenvedéllyel élni és szeretni, bár sok buktatót rejt, mégis hatalmas magasságokba is repít bennünket. Kinek kell a nyugodt élet, ha abban nincs semmi izgalom? „A végén nem számít semmit a világ. Csak az számít, ami a szívünkben marad.”

10 klasszikus filmplakát Simpson módra

Harminc éve, hogy a Simpson család elindult hódító útjára. Igaz, akkor még a karakterek csak részben hasonlítottak a mostani alakjukra. Két év kellett hozzá, hogy kiforrja magát annyira a sorozat, hogy aztán a jól ismert nyitó zenéjüket megkomponálják. Matt Groening „klasszikusa” 16 írót foglalkoztat már három évtizede folyamatosan és köt le bennünket a képernyők elé.

Persze, ami az igaz, az utolsó évadok már nem sikerültek annyira, jóra. Sokan mondják, hogy a The Simpsons movie után végleg abba is kellett volna hagyni nem sokkal. Nem tették, mert a világon még mindig 7,7 millió ember követi a család „életét” nyomon. Nincs is még egy ilyen rajzfilm sorozat, mint a The Simpsons, ahol ennyi hírességet felvonultattak volna az epizódokban.

Harminc év alatt 600 híres vendégük volt. Köztük Stephen Hawking és az Aerosmith is például. Kanapés gegjeikben annyi film és zene paródiája szerepelt már, hogy megszámolni se lehet. A South Parkban is volt egy rész, amely arról szólt, hogy nincs olyan ötlet már, amit a Simspon írói ki ne találtak volna (ergo már csak utánozni lehet őket, akkor is, ha nem tudunk róla).

Az alább látható klasszikus filmek Simpsonizált változataiért is részben ők a felelősek. Na meg azok a grafikusok, akik viccesnek találják Homert, Bartot és a többieket olyan nagysikerű filmekhez adni, mint a Terminátor vagy a Keresztapa. Na de nézzük miről is beszélek. Ebben a nagy hőségben ránk fér egy kis szórakozást, lássuk, hogy fest Marge, Audrey Hepburnként az Álom luxuskivitel plakátján!

Nyomában jöhet is Homer, Rocky szerepében. Bár ez a plakát a harmadik részhez készült, azért a hatás lehengerlő.

Itt van persze Bart és Lisa osztálytársa Ralph is. Bart, mint Tom Cruise, Ralph, mint Dustin Hoffman a klasszikus Esőmber filmből.

Miután túl vagyunk a romantikán és drámán, jöhet egy kis fantasy sci-fi. Marge, mint Trinty, Homer, mint Neo na meg a két bohóc, mint háttérszereplők a Matrix filmplakátján.

Ha pedig sci-fi, akkor nem maradhat ki a Terminator se. Bart, mint maga a Terminator, kedves barátja Milhouse, pedig John Connor.

Miután már ilyen veszélyes vizekre eveztünk, akkor itt egy kellemes thriller is. Marge, mint Sharon Stone az Elemi ösztönben.

Persze ehhez van még Homernak is egy-két szava. Fel is veszi nyomban A Sebhelyesarcú ábrázatát.

Azért van olyan is, mikor az egész család (egy kivételével) helyet kap, egy monumentális filmben. Itt van a Star Wars helyett a Bart Wars.

Ezután  jöhet egy kis black comedy. Umma Thurman helyett Marge Simpson csodálható meg a legendás Ponyvaregény film plakátján.

Végül, de nem utolsósorban pedig minden idők legjobb maffia filmje jön. Homer igazán megtisztelve érezheti magát, hiszen Marlon Brando szerepében, mint Keresztapa mutathatja meg magát nekünk.

Forrás: simpsonskewsme.com

claudia-r.devianart.com

A nő, aki divatba hozta a művészetet

Sonia Delaunay volt az első, aki úgy gondolta a művészetet érdemes lenne ruhákon is megmutatni. Fontosnak tartotta, hogy a technikai fejlődés és az új mozgalmak mellett, a grafikus ábrák is helyet kapjanak az emberek ruhatárában és Párizs utcáin. Bár elsősorban festő volt, mégis, sokan csak a divat világából ismerik. Ráadásul férje hírneve is beárnyékolta az ő nevét, pedig rendkívül kreatív és produktív volt Sonia is.

Sara Stern 1885-ben született egy ukrán zsidó családban. 5 éves korában elvitte magával jómódú nagynénje és nagybátyja Szentpétervárra, ahol aztán betekintést nyert a művészek világába. 18 évesen Németországba került, Karlsruhe-be, hogy ott járjon művészeti iskolába. Itt találkozott Wilhelm Uhde festővel, akihez férjhez ment, majd elköltöztek Párizsba. Wilhelm ismertette meg őt Henry Rousseau munkáival, és elvitte őt a Montmartre-i Picasso stúdióba, ahol aztán nagy hatást gyakorolt rá Picasso Les Demoiselles d’Avignon (Avignoni kisasszonyok) című festménye.

Wilhelm volt az is, aki megrendezte feleségének első kiállítását is, ahol be lett mutatva annak Yellow Nude című festménye, amely szexuális és erotikus tartalmával keltett visszhangot, és amelyre erősen hatott a fent említett Picasso festmény. Sonia Wilhelmnek köszönhetően találkozott Robert Delaunay festővel is, akivel egymásba is szerettek. A találkozást követően Sonia elvált férjétől és hozzáment Roberthez, akinek a következő évben egy fiút is szült.

Jó háziasszonyként és anyaként, abba is hagyta a festést és varrni, hímezni kezdett. Ekkor készítette fiának a ma már ikonikus jelentőséggel bíró kubista patchwork takarót, ami aztán későbbi alkotásainak kiindulópontja lett. (Ez a munkája „egyébként”, a legelső teljesen absztrakt művészi kifejeződés darabjaként van kiállítva a Musée National d’Art Moderne-ben.)

Készített teljesen absztrakt könyvborítókat, fadobozokat és játékokat is később fiának. Sőt, férjének és magának is készített ruhákat, amelyekben aztán együtt mentek a Párizsi éjszakába mulatni. 1913-tól aztán megint festeni kezdett, és közös munkába fogott Cendrasszal, ahol Cendras versei mellé kerültek Sonia alkotásai. Ekkor készítette a Szimultán ruhát is, amelyet a tangó és a foxtrott vibráló hangja és üteme, na meg Apolloniare orfizmusa is inspirált. Ennek hatására született meg az „Elektromos prizma”, amely aztán egy teljesen új irányzat lett, s megmutatkozott Sonia alkotásainak színében, formájában (aztán meg Sonia védjegyévé is vált).

Mikor kitört az első világháború Robert és Sonia Spanyolországba költöztek. Eleinte boltokat festett, majd designer ruhákat kezdett itt készíteni. 1917-ben nyitotta meg Madridban és Barcelonában ruhaboltjait. A rengeteg terem, a design ruhák, saját kiállítási részt is lehetővé tettek, így aztán kitűnő okot és helyet adtak a Vogue és más nagyhírű újság fotósainak és azok modelleinek, hogy ott dolgozzanak.(Így történt, hogy az akkori filmsztár Gloria Swanson is állandó vásárlója lett Sonia ruháinak.)

1921-től Sonia a dadaizmus felé fordult és a szurrealista írók társaságát kezdte keresni. Kifejlesztett egy új stílust, aminek darabjait költemény-ruháknak hívott. A geometrikus formák és színek egymás mellé kerültek Tristan Tzara költő soraival. Tervezett strandruhákat, nyakkendőket, napernyőket, kézitáskákat, cipőket is ezen új stílus jegyében. 1925-ben még egy filmhez is készített ruhákat a női modelleknek és Delaunay név végleg egybeforrt a szimultán elnevezéssel. Sőt, egy modellfotózáshoz még egy Citroen autót is „Szimultán egyenruhába” öltöztetett.

Segei Diaghilev balett táncos is állandó vásárlója lett, aki aztán megrendelte Soniától az Orosz balett táncosok kosztümjét is. Ekkor már porcelánokra is készített alkotásokat valamint ékszereket és lakberendezési tárgyakat is lehetett tőle vásárolni.

Az 1929-ben kezdődő világgazdasági válság aztán utolérte őt és kreációit is. Csak 1936 körül kezdett újra magához térni, de akkor annyira, hogy a rá következő évben már a Párizsi nemzetközi kiállításra három pompás színes vásznat készített, amelyek egy-egy fal nagyságúak voltak. Ezek a francia technológiát ünneplik azzal, hogy repülőgép motorokat, propellereket és pilótafülkéket ábrázoltak. Művei megjárták aztán Madridot, Barcelonát, Németországot is.

Miután 1941-ben férje meghalt, Sonia visszafordult a festészet felé. 1951-től sorra nyíltak meg kiállításai szerte a világon New Yorktól Németországig. 1964-ben kapott kiállítást a Louvre-ban is. 1975-ben hatalmas retrospektív kiállítást rendeztek műveiből és megkapta a Francia becsületrendet. 1979-ben, 94 évesen hunyt el Párizsban. Munkáiból inspirálódott Mondrian és Andy Warhol is. 2015-ben a Londoni Tate Modern múzeumban nyitottak neki kiállítást. A DSquared2 2015 tavasz/nyár kollekciójában volt látható a kifutón a legutoljára Sonia töretlen hatása.

Forrás: theguardian.com

José Teunissen: Couture Graphique

Stanley Baron: Sonia Delaunay

Az érzelmi prosti

Olykor észrevétlenül huny ki a lélek utolsó szikrája egy nőből. Minden egyes nap kisminkelve és szép ruhákban lejt végig az utcán, szeméből mégis a meggyötörtség olvasható ki. Bánatos szépség, aki azt várja, szeressen belé valaki. De a legtöbb férfi csak a prédát látja benne, akit csak megkívánni lehet, de szeretni nem szabad.

Az érzelmi prosti sok csalódáson van már túl. Ennek ellenére még mindig vár a nagy szerelemre, ami aztán kiszolgáltatott helyzetbe sodorja. Mikor valaki végre hajlandó őt észrevenni, bármit megtenne és meg is tesz, hogy azt maga mellett tartsa. A férfi lehet akár egy semmirekellő is, ő már csak azt látja, hogy végre valaki hajlandó vele foglalkozni.

A szeretethiány olykor olyan helyzetbe sodor egy nőt, amiért mást, máskor, simán elítélne. Szerelem híján, testi vágyakban próbál a szív hangjaira válaszokat találni, s mikor nem talál mást, csak ürességet, még keserűbbé válik, amiért aztán persze kétségbeesetten kapálózik. Afférokba bonyolódik, önmagát megalázza, hogy a szeretet morzsáját valakitől egy-két órára megkapja. Persze, amiben részesül, minden, csak nem szerelem, de neki ez már valójában édes mindegy, csak az a lényeg, hogy akarja őt valaki.

Vannak, akik annyira akarják a nagy szerelmet, hogy azt bárkiben és bármilyen helyzetben látni vélik. Nagy érzelmeket felvonultató kapcsolatra vágynak, a szerelem mindent elsöprő érzésére és ezért túl messzire mennek. Felkínálják testüket azt remélvén, így majd a férfi képes lesz őket szeretni… Persze az csak kiélvezi azt, amit tálcán adnak oda neki, miközben a nő igyekszik elfojtani érzéki sikolyai mögé szíve valódi kívánságait.

Eszközzé válik, testi vágyak kielégítésének tárgyává, s a lelke vészcsengőjét próbálja elhallgattatni. Eljátssza az érzéketlent, a szenvtelen játékmestert, miközben a lelke zokog, s egyetlen, mindent elsöprő szerelmet bizonyító ölelésre vágyik. Persze hiába… mert egy férfi az erotikus vágyakat nem keveri össze a szerelemmel. Csak elveszi a jussát, aztán megy tovább, mert neki egy érzelmi prosti nem lehet élete szerelme.

Egy érzelmi prostituált nem ismeri már azt fel, ha egy kapcsolat, csak tisztán testi örömökre épül.  Más nőkről egy ilyen helyzetben meg is van a véleménye, de önmagát akkor sem veszi észre. Minden egyes alkalommal úgy szeretkezik, hogy a szívét is odaadja a másiknak, hadd törje össze azzal, hogy az üres lélekkel veszi őt birtokba. Szerelmet keres, ott ahol a másik csak gyönyört lát, és persze ebbe ő egy idő után bele is rokkan.

Érzelmi kapcsolatra vágyik, miközben csak az összegyűrt lepedőt kellene látnia. Becsapja magát és a másikat, mert azt állítja, neki nincsenek érzései. Úgy tesz, mintha csak sexre vágyna, mert tudja, ha mást is mutat, akkor a férfi elmegy tőle. Titkon mégis azt reméli, végül szerelem lesz az egészből, ha elég kitartóan várakozik. Persze hazugságaival önmagát sebzi meg, mert a másik nem veszi észre vívódását. Felnőtt ember egy érzelmi prosti is, ezért elvileg tudnia kellene, hogy ott, ahol érzékiséget ajánl azért, hogy a másik törődjön vele, az csak csereüzlet.

Abból nem szövődik szerelem, csak még nagyobb bánat, na meg egy üres lélek, aki már nem tudja a végére magát sem szeretni. Ezért az érzelmi prosti lyan nő, aki észrevétlenül csinál magából prostituáltat, azzal, hogy kívülről várja, hogy valaki bebizonyítsa neki, hogy ő is szerethető…

Ha nem tetszik ahogyan élsz, változtass!

Cselekedeteink meghatározzák, kik vagyunk. Az, hogy, mit mondunk, nem sokat jelent, ha csak az elméleti síkig jutunk. Ha egy gondolat a tettek mezejére jut, az már valami! Ellenben ha csak tervezgetünk, de nem lépünk, csak álmodozunk, a tényleges élet mellettünk elsiklik.

Ha nem változtatunk soha, nem fejlődünk. Igaz, akkor sem toporgunk egy helyben, mert a nem cselekvés is döntés, ami a lassú hanyatlás felé visz. Bármennyire prózain hangzik is, sajnos ez az igazság. Ha nem csinálunk semmit, akkor nem várhatjuk, hogy jobb legyen az életünk, változzon kapcsolati státuszunk, vagy eredményesebb legyen a munkánk.

Sem a panaszkodás, sem az irigykedés, sem a makacsság nem segít semmilyen helyzetben. A változást még sohasem vitte előre, ha valamire negatív érzéseket aggattunk az életünkben. Persze ahhoz elegendőnek kellene lennie, hogy azért változtassunk azon, amiben nem érezzük jól magunkat. Ehhez pedig hatalmas szívességet tehetünk magunknak, ha változtatunk a hozzáállásunkon.

Az élet döntésekből áll, na meg feladatokból. Akár akarjuk akár nem, ez van, ezen, nem változathatunk. Persze ellenállhatunk az árnak, azt remélvén, hogy az nem sodor el bennünket. De, hogy egy barátomat idézzem: „Amin nem tudsz változtatni, azt a legjobb, ha elfogadod. Ennél jobb módszer az elengedésre nincsen. „

Annak oka, hogy miért jövök az elengedéssel igen egyszerű. Sokszor ragaszkodunk ideákhoz, álmokhoz, kapcsolatokhoz görcsösen, pedig azoknak egész egyszerűen abban a formában, ahogy azt mi reméljük, nincs jövőjük. Persze eszem ágában sincs azt mondani, hogy fel kell adni a reményt. Csak azt gondolom, van, mikor be kell látnunk, hogy egy adott mód, ahogy egy dolgot elképzeltünk nem tud megvalósulni (ezért vagy azért) s így azt a megoldást el kell engednünk és más utat kell keresni reményeink valóra váltásához.

Előfordul, hogy ez azért van így, mert nem határozzuk meg jól, mit is szeretnénk. Sokszor beszélünk rébuszokban úgy, hogy észre se vesszük. Azt mondjuk, hogy arra vágyunk, hogy sok pénzünk legyen. Pedig az esetek többségében nem pénzt akarunk, hanem gondoktól mentes életet, amihez a pénz csak eszköz. Máskor vissza akarjuk kapni régi szerelmünk. Ezért azt kívánjuk, keressen meg bennünket azzal, hogy még mindig szeret. Pedig itt sem ez a vágy él bennünk valójában. Hanem az, hogy legyen mellettünk valaki olyan, aki képes igazán értékelni és szeretni azt, akik vagyunk (ahelyett, hogy azon dolgoznánk, hogy mi megszeressük magunkat).

Ilyen helyzet az is, mikor a munkahelyünkön várjuk, hogy végre elismerjék remek teljesítményünk. Dolgozunk is rendületlenül, de vannak jobbak nálunk. A kitartás persze segít, de sokszor itt is arról van szó, hogy nem vagyunk tisztában azzal, milyen minőségű munkát végzünk. Lehet, hogy magunkhoz képest jók és jobbak vagyunk, de olykor be kell látnunk, hogy csak az segítheti a munkánk elismerését, ha reálisan mérjük fel kvalitásaink, és ha kell, tanulunk, hogy fejlődjünk, hogy aztán elismerésben részesüljünk.

Minden remény, amely érzéseket és vágyakat hivatott életre kelteni, csak akkor teljesülhet be, ha teszünk érte. Magától még sosem változott (csak úgy) semmi, ahogy azt mi szerettük volna. Nincs hozzá jóságos tündér keresztanyánk, csak mi magunk és a döntési képességünk. A legtöbben azért panaszkodunk, mert nem bírunk a tettek mezejére lépni, de ezt nem szívesen ismerjük el. Ez a valódi oka annak, hogy beleragadunk a múltról való ábrándozásban, ahelyett, hogy tennénk, amit tennünk kellene. 

Ezért nem határozzuk meg valódi vágyaink sem. Mert nem tudjuk, pontosan mit is akarunk az életünkkel és miben is reménykedünk. Ráadásul olykor az is előfordul, hogy még magunk előtt is tagadjuk, mire vágyunk szívünk mélyén. Persze meglehet, még nem is jutottunk el arra a pontra, ahol pontosan meg tudnánk fogalmazni, mire is vágyunk. Szóval itt az idő feltenni a kérdést: Tudjuk, valójában mit akarunk? Vagy csak panaszkodunk, és azt várjuk, valaki mondja, már meg helyettünk mit csináljunk?

Észbontó alkotások acélhuzalból

Seung Mo Park koreai születésű szobrász gyermekkora óta rajzol. Megjárta Indiát, hogy megtalálja önmagát, s ezért elmélyedt a buddhizmusban. Olyan jól sikerült mindez neki, hogy aztán olyat talált ki, ami egy csapásra híressé tette. Alkotásaihoz rozsdamentes acélt, alumíniumot és üvegszálat is használ, ezzel elérve egy új alkotási módot a 3 dimenziós művészetben.

A Maya nevezetű sorozata rétegezettet rozsdamentes acélhuzalból kézzel kivágott portrékból áll. Addig hajlítja, alakítja az anyagot, míg végül 3 dimenzióssá nem válik alkotása. Éppen ezért fotorealisztikus munkái csak bizonyos távolságból láthatók jól. A munkamenet a következőképpen zajlik:

A Human elnevezésű sorozatához alumínium huzalt és üvegszálat használ. Elképesztő az a precizitás és aprólékosság, ahogyan a ruhák ráncait, az izomzatot, a testet, az arcot megteremti ebből az anyagból.

Műveit New Yorktól Tajvanig viszik kiállításokra. S mivel ennyire termékeny művész egész biztosan fogunk még róla hallani.

http://www.seungmopark.com/

Piszkos Fred, Vanek úr és a többiek

„Négy különböző nemzetiség képviselője volt az asztalnál: egy amerikai gyalogos, egy francia őrvezető, egy angol géppuskás és egy orosz hússaláta.”

Mosolyra húzódott a szád? Nem csodálom. Hiszen Rejtő Jenő írásai szórakoztatóak, humorosak és mindenki jobban érzi magát könyvei hatására.

A szórakoztató irodalom egyik legismertebb alakjának könyveiről, leginkább csak ponyvairodalomként beszélünk. Pedig, Reich Jenő munkássága ennél azért jóval több volt. Fordított Erich Kastnertől, írt színpadra műveket, készített utazásai során kalandregényeket, sőt, még életében segédkezett két forgatókönyv elkészítésében (Sportszerelem és az Urilány szobát keres című filmekhez).

Egy baráti kört alkotott Karinthy Frigyessel, Kabos Gyulával és Latabár Kálmánnal. Az egyetlen „bűne”, hogy zsidónak született és ezért a második világháborúban egy munkatáborban végezte összesen 37 évesen.

Legismertebb írásai az idegenlégióról szóltak. Ami azért is érdekes, mert ő összesen egy hétig volt a francia idegenlégió tagja, aztán gyenge testalkata és egészségi állapota miatt leszerelték. Ennek ellenére abból az egyetlen hétből annyi élményre tett szert, amiből aztán megszületett Az elátkozott part, A három testőr Afrikában, a Csontbrigád, és A láthatatlan légió című könyvei.

Mi bizonyítaná jobban szárnyaló képzeletét, mint az, hogy összesen hét nap elegendő volt számára, hogy abból könyvek szülessenek?!

Töretlen népszerűségének bizonyítéka az a két könyve, amelyekből filmek készültek. A Vesztegzár a Grand Hotelben című könyvéből a Meztelen diplomata 1963-ban Palásthy György rendezésében (és olyan legendás színészek játékával, mint Márkus László, Krencsey Marianne, Rajz János, Garas Dezső) és A három testőr Afrikában Bujtor István rendezésében 1996-ban (Koncz Gábor, Tordy Géza, Benedek Miklós, Rátóti Zoltán játékával).

A zenében is megjelennek művei: Szörényi Levente és Bródy János által írt Wágner úr a Fonográf előadásában 1975-ben, sőt állítólag az R-Go nyolcvanas évekbeli színpadi dzsungel díszleteit is Rejtő regényei ihlették.

Akárhogy is én gyerekkorom óta szeretem könyveit, mert olvastatják magukat. Valahogy mindig azt gondoltam, hogy ez azért van így, mert az író is gördülékenyen haladt a lapok tele írásával, miközben ő maga is jól szórakozott. Való igaz, nem a szépirodalom a műfaja, hiszen Rejtő könyvei, nem tartalmaznak húsz oldalas leírást egy tájról. Ő In medias res indul neki a történetének, hogy aztán mindjárt egy bunyó kellős közepén találja magát az ember, s a következő pillanatban már egy lovagias ügy intézéséért drukkolhasson.

Laza eleganciával viszi előre a történet fonalát, s közben úgy bontakoztatja ki a szereplők személyiségét, hogy abban nincs semmi mesterkéltség. Mindenkiről kiderül valami az életéből, ami miatt még a legádázabb bűnözőt is megszeretjük kicsit. Ezért is olyan jók Rejtő írásai, mert szeretethetővé teszi az embereket (akármilyen galádságot is követtek el).

Nincs csöpögős romantika, bár sokszor szerepelnek gáláns lovagok írásaiban, mégis mindez olykor csak egy indok (a sok közül), amiért a hős, kötelékeiből szabadulni akar. Ironikus humora a mai napig utánozhatatlan. (pedig, mi magyarok, az iróniával baráti kapcsolatban állunk). Ha elkezdjük olvasni könyvét, biztos nem tesszük le addig, ameddig a végére nem értünk. Nem véletlen, hogy képregények is születtek Rejtő Jenő könyveiből!

Nem kell mindent megbocsátani

Vannak dolgok, amiket nem lehet és nem is kell megbocsátani. Ilyen az, mikor valaki egy védtelen gyermeket bántalmaz/ erőszakol meg, és ezzel egy életet tönkretesz. Azt sem könnyű elfeledni, ha „csak” elhagyja a szülő a gyermekét. Mindegyik esetben sérül a bizalom, ami aztán kihat a gyermek egész életére, hiszen ha az is bántotta/cserbenhagyta, akiben feltétel nélkül bízott, akkor joggal merül fel benne, hogy másoktól, mit remélhet?

Van, amit szinte egyáltalán nem lehet megbocsátani. Már csak azért sem, mert az elkövető fel sem fogja, vagy egyenesen elbagatellizálja tette súlyosságát, annak ellenére is, hogy elvileg „ép eszű”.

Dr.Harriet Lerner könyve a Why won’t you apologize? (Miért nem akarsz megbocsátani?) azt taglalja, hogy a felelőtlen magatartás is ellehetetleníti a megbocsátást. Legalábbis addig biztosan, amíg meg nem tisztul az áldozat lelke attól az iszonyatos fájdalomtól, dühtől és bánattól, amit éveken át fojtott el magában.

Az ő érvét támasztja alá egy barátom története is, akit a saját apja erőszakolt meg gyerekkorában. Neki „csupán” 48 évébe került, hogy élhető, egészséges életet élhessen ma. Az, ami vele történt szexuális függőséget alakított ki nála (erről itt olvashatsz: http://mystique.cafeblog.hu/2017/03/08/serult-lelkek-interju-egy-szexualis-fuggovel/). Azért, mert nem tudott megbocsátani az apjának és az anyjának, és az elfojtott haragja azt hozta elő belőle, hogy saját áldozatait is ugyanúgy bántotta, ahogyan az apja őt, bár utána rettenetes lelkiismeret furdalása gyötörte.

A „keresztény” világban is nyilvánosságra került az, amit már régen sejtettünk: azok a papok, akik gyermekeket molesztálnak, maguk is molesztálás áldozatai voltak gyermekkorukban, és ez így megy már évszázadok óta…

Ördögi kör ez, s mint láthatjuk a „keresztényi megbocsátás” nekik sem sikerült. Mert kimondatlanul és a megélés lehetősége nélkül megmaradt bennük mindaz, amit a bántalmazóikkal szemben éreztek és éreznek, még ma is.

A megbocsátásról mindig azt mondják, hogy bennünket szolgál (erről itt olvashatsz: http://mystique.cafeblog.hu/2017/04/21/lelki-dolgok-a-megbocsatas/). Ez igaz is, abban az esetben, ha tényleg megéltük előtte az érzéseinket, és megvolt az ehhez szükséges érzelmi nagytakarítás. Bár engem csak elhagyott anyám, sírtam, aztán dühös lettem rá, ami 10 éven át hatott életemre. Mikor ez idő alatt egyszer-kétszer felbukkant újra az életemben, abból mindig óriási veszekedés is lett, amit egy nagyon rövid élettartamú békekötés követett…

Ma már azt gondolom azért volt ez így, mert nem éreztem rajta, hogy érezné tettének súlyát, inkább csak azt, hogy sajnálja magát és azt várja, hogy én segítsek (gyerekfejjel) rajta… így aztán esélyem se volt rá, hogy megbocsássak. S mivel nem voltam rá képes találkozásaink után gyötrődtem, ami olykor „tombolásba” csapott át.

Kb. 8 évvel ezelőtt aztán minden harag elszállt belőlem és készen álltam rá, hogy rendezzem vele kapcsolatom. Újra tudtam bízni benne, bár voltak bennem szálkák, azt nem tagadom. Persze az enyhülést az én hozzáállásom változása hozta el… S bár sokáig egész jól megvoltunk, egyszer csak megint azon kaptam magam, hogy már nem dühös vagyok, hanem inkább csalódott, hogy van, ami sohasem változik, és ezt olykor már nehezen tolerálom…

Csak akkor lehet teljes mértékben megbocsátani, ha a másik őszintén megbánta, amit tett, de erre nagyon kicsi az esély, mert az ember önfelmentő képessége határtalan. Igaz, az sem jár automatikus gyógyulással, ha megbánja tettét, ugyanis ahhoz kellünk mi is, hogy felszabadítsunk magunkban minden elfojtott érzést és haragot, ami nyomorítja életünk és a másokkal való kapcsolatunk.

A mai napig, ha egy általam nagyon szeretett ember távozik az életemből (legyen az szerelem vagy barátság) mindig azt a traumát élem át újra, mint mikor az anyám lépett ki az életemből. S minden egyes alkalommal meg kell küzdenem magammal és a görcsös ragaszkodásommal, miszerint nem akarok senkit sem elveszíteni az életemből, mert ha ez történik, az azt jelenti, hogy nem vagyok szeretethető…

Mindaddig, amíg van bennünk egy gát, ami elzárja érzelmeink elől az utat, nem lehet ezektől a téves és káros berögződésektől megszabadulni. Ezen pedig az sem segít, hogy sokan tanultuk azt, hogy nem szabad dühösnek, elítélőnek lenni a szüleinkkel, és ezért bűntudatunk van, ha rossz érzéseink vannak velük szemben mégis.

Azok, akiket bántalmaztak, molesztáltak, cserbenhagytak (joggal) érezhetnek dühöt és ezért akár „ki is futhatnak a világból”, hogy üvöltsenek egy (vagy több) nagyot. Nekem a fél maratonira való edzés az, ami évek óta segít. Ez segítette elő azt, hogy ki merek állni magamért, és egy ideje elkezdtem lekommunikálni azt, ami rosszul esik, akkor, amikor kell.

Hosszú tanulási folyamat, míg az ember megérti, vannak érzések, amiket muszáj megélni, bármennyire is rosszak azok. Nem lehet figyelmen kívül hagyni, mert azok hozzánk tartoznak, belőlünk indulnak, így foglalkozni kell velük és ki is kell fejezni azokat. Azért fontos ez, hogy egyszer tényleg megbocsássuk (ha tudjuk) azt is, ami megbocsáthatatlan.

Nem az elkövetők lelki nyugalmáért, hanem a saját lelki békénkért.

Mese és valóság egy képen. Ismerkedj meg Olga Barentsava munkáival

Nem tudom, ki hogy van vele, de engem mindig lenyűgöz, mikor a mesék világát keresztezi a valóság. Például úgy, hogy a „vad” állatok a védtelen nőkkel és gyerekekkel össze vannak eresztve. Van valami igazán varázslatos és hátborzongató abban, amikor a vadak kezes bárányként viselkednek az emberekkel. Ezért tudnám elképzelni én is, hogy Stepannal, a 7 láb magas és 1400 font nagyságú medvével a kamerák elé állnék. ( Igaz, a macik, amúgy is a gyengéim.)

Az orosz fotós Olga Barentsava is nagyon szeretheti őt, mert már többször dolgozott vele. Először akkor, mikor egy elég „érdekes” fotósorozatot készített vele és modellekkel, egy vadászat ellenes kampányhoz. Persze Stepan néhány hónapos korától emberek között él. De azért ezek a képek, elég mesések és ijesztőek, nem?

Persze a gyerekemet már nem engedném a közelébe szívesen. Azért mégis csak egy medvéről van szó, bár ez a kép nagyon aranyos, azt elismerem.

Azt már szívesebben megengedném neki, hogy mellém üljön.

Sőt, csak akkor mennék férjhez, ha ő adna össze bennünket (vagy legalább egy ilyen fénykép készülhetne a nagy eseményről! ).

Igaz, azt se bánnám, ha hozzábújhatnék, hogy megnyugtasson.

Olga további képei itt találhatók: https://www.instagram.com/olga.barantseva/

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!