Minden, ami a felszín alatt rejtőzik

A tagadás az élet megrontója

A tagadás olyannyira kommunikációnk részévé vált, hogy már fel sem tűnik nekünk. Szemrebbenés nélkül mondjuk, hogy jól vagyunk, miközben valójában belül őrlődünk. Nem akarjuk a világ tudtára adni, hogy gyengék vagyunk. Nem akarunk panaszkodni, s arra sem vágyunk, hogy sajnáljanak bennünket mások.

Ez így rendben is van, meg nem is. Hiszen, ha magunk előtt is tagadjuk azt, amit érzünk, az nagyon nincs rendjén. Soha semmi jó nem származott még abból, ha magunk elől is elrejtjük fájdalmunk.

Mert akkor esélyünk sincs rá, hogy valaha feldolgozzuk.

Lehet ezt szépíteni, de legyen szó egy szerettünk elvesztéséről, egy rosszul sikerült prezentációról vagy éppen egy kapcsolat haldoklásáról, ha nem nézünk szembe az adott sérüléssel, hanem lenyomjuk mélyen magunkban, abból nem lesz felépülés.

Azt hiszem jártunk már úgy mind, hogy azt hittük, ha igyekszünk elfeledkezni, tudomást se venni arról, hogy van egy fájdalmunk, azt képzelvén, hogy ezt így is meg lehet oldani, később (olykor évekkel később) kiderült az adott fájdalomról, hogy az ott munkált mélyen bennünk tovább, nem semmisült meg.

Helyette alattomos módon bekúszott a mindennapjainkba, s hatást gyakorolt életünk alakítására és az emberekkel való kapcsolatunkra. Aztán egy borús napon ismét megmutatta magát, amikor már azt hittük megúsztuk.

Amivel nem számolunk le és el, az előbb vagy utóbb, de biztos, hogy újra felfedi magát előttünk, hogy végre foglalkozzunk vele.

Egy barátom pár éve egy igazán jó kapcsolatot adott fel a linksége miatt. Igaz, a barátnője szakított vele, de a srác barátjává fogadta a lányt, mert meg akarta a kapcsolatot vele tartani, hiszen fontossá vált számára, mint ember. Megbocsátotta azt is, és örült, hogy a lány egy nála komolyabb, dolgos srác mellett kötött ki a kapcsolatuk lezáró szakaszában (bár ezt így nyíltan soha nem mondta ki)…

Egy társaságba jártak, minden rendben volt. Mivel én régebb óta vagyok a srác barátja, nekem a lány egyszer elmondta, hogy ő már csak úgy szereti, mint a testvérét. Sajnáltam, hogy vége a kapcsolatuknak, mert én tudtam, hogy ők egymásnak a nagy Ők voltak. Én tudtam min csúszott el a dolog, a lány is, de a srác nem akarta ezt teljesen belátni.

Helyette bulizott, csajozott, élt, elég rendesen. Három éven át nem tudott egyetlen nővel sem komoly kapcsolatot kialakítani, mert „élni akart” (jelzem 35 éves volt ekkor). Azok, akik alkalmasak lettek volna rá, túlságosan megijesztették (bár ő ezt nem ismerte be). S most egy olyan nő mellett van, aki az exeire féltékeny kinézetük és baráti kapcsolatuk miatt (pedig nem mai „csirke” már ő sem).

Ami igazán érdekes, hogy ez a lány, egy személyben megtestesíti barátom mindkét nagy szerelmének a negatív (és egy-két pozitív) tulajdonságát is.

Részben ezt már észrevette ő is ezt, de még mindig hárít. Inkább kínlódik a lánnyal, mert azt mondja, szeretne neki segíteni. Ami azért is mulatságos, mert neki kellene észrevennie, hogy igazából a lány azokkal a fájdalmakkal, veszteségekkel és hiányosságaival szembesíti, amik miatt elvesztette a lányokat, a párkapcsolatokban (igaz, barátok maradtak, de ugye az nagyon nem ugyanaz) s most e mélyre lenyomott fájdalma így mutatja meg magát újra. Tehát a lány az, aki (nem direkt módon) segíteni tudna rajta…

Mindaddig, amíg nem látjuk be, hogy nem vállaltunk felelősséget egyes döntéseinkért, s ezért elvesztettünk valami/valaki igazán fontosat, akkor nem tudunk annak fájdalmával sem szembesülni. Akkor sem, ha a kapcsolat redukálódik egy másfajta kötelékké. Igaz, nagyobb rá az esély (saját tapasztalat), de csak akkor, ha a fent említett dolog teljesül. Ha nem, akkor a sérülés tagadását is megerősítheti.

Persze mindannyiinknak van olyan fejezet az életében, amit nem olvasunk fel hangosan. Nem is kell, elég, ha magunkkal szemben őszinték vagyunk, s nem tagadjuk le azt, ami fáj, s nem menekülünk ivásba, szórakozásba, csajozásba, pasizásba esztelenül, hogy megmutassuk a világnak, mennyire jól vagyunk (miközben dehogy vagyunk).

Az élet nem fair, de mi magunkkal és másokkal szemben még lehetünk azok. Csak ne úgy, hogy szemet hunyunk fájdalmunk előtt, úgy, hogy aztán belerokkanunk…

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!