Minden, ami a felszín alatt rejtőzik

16 tanács a Dalai Lámától, azért, hogy úgy élj, ahogy szeretnél

Amikor eszembe jut a Dalai Láma, mindjárt mosolygó arccal jelenik meg előttem. Nincs még egy ilyen ember, akire így tudnék rögtön emlékezni. Annak ellenére, hogy meghurcolták, elűzték hazájából még képes szeretettel szívében fordulni az emberek felé. Sokunk számára lehet példakép, azért, mert úgy tanít az együttérzésre, nyitottságra és jóságra az emberekkel szemben, hogy nem csak beszél ezekről, hanem csinálja is.

Összeszedtem egy csokorba 16 gondolatát a békéről, a szeretetről és az egóról. Érdemes megfogadni ezeket, egy ilyen embertől, mint a Dalai Láma.

Hiszem, hogy minden szenvedés forrása a tudatlanság. Az emberek a boldogság vagy kielégülés önző hajhászása által okoznak másoknak fájdalmat. Az igaz boldogság mégis a belső békéből és elégedettségből származik, amelyet úgy érhetünk el, hogy gyakoroljuk az önzetlenséget, a szeretetet, a kegyelmet és megszüntetjük a tudatlanságot, az önzést és a kapzsiságot.

Mérlegeld a sikeredet annak fényében, hogy mit kellett föladnod azért, hogy elérd!

A Földnek nincs szüksége több „sikeres emberre”. Nagyobb szüksége van gyógyító, béketeremtő, helyreállító, mesélő és szerető emberekre.

Életünk célja, hogy segítsünk másoknak. Ha pedig ez nem megy, legalább ne ártsunk nekik.

Ha magadat nem szereted. Más sem tud szeretni téged.

Ha képes vagy legyőzni a belső démonaid (úgy, mint a féltékenység, irigység, gyűlölet, harag… stb.) akkor ezután már semmilyen feladat sem lesz lehetetlen számodra.

Nincs senki ezen a világon, aki tiszta és tökéletes. Szóval, ha kerülöd az embereket a kis hibáikért, mindig egyedül leszel. Ítélkezz kevesebbet és szeress többet.

Az emberek különböző utakon keresik a beteljesülést és a boldogságot. Csak azért, mert az nem a te utad, az még nem jelenti azt, hogy elvesztek.

Sohasem lesz béke a külső világban, ha a belső világunkban nem teremtünk békét.

Emlékezz; nem megkapni azt, amit szeretnél, olykor csodálatos szerencse.

A csend a legjobb válasz annak, aki nem értékeli a szavaidat.

Legyél hálás azért, ami most vagy, és harcolj azért, aki lenni akarsz holnap.

Türelem nélkül semmilyen nagydolgot nem lehet elérni.

Az embernek két nagy tévedése van. Az egyik: hogy valóságnak tartja azt, ami nem az. A másik: hogy nem tartja valóságnak, azt, ami az.

Rosszul teszed, ha megsértődsz, amikor megtudod, hogy a hátad mögött becsmérelnek. Ha negatívan fogadsz bármi effélét, te magad rombolod le a lelki békédet. Az ember maga felel magáért, a fájdalmaiért. A sértéseket úgy kell tudomásul venni, mint a szellőt, amely elleng mögöttünk. Másképpen szólva, félre kell söpörni az emberek durvaságait. Hogy érzünk-e fájdalmat, szenvedést bizonyos helyzetekben, ez leginkább attól függ, miképpen viszonyulunk az adott körülményekhez. Sokat számít, hogy nem vagyunk-e túl érzékenyek, nem vesszük-e túl komolyan a dolgokat.

Sose add fel. Bármi történjék is, ne add fel. Erősítsd meg szíved. Országodban túl sok energiát fordítanak az ész fejlesztésére, ahelyett, hogy szívüket edzenék. Légy együtt érző, a barátaidon kívül mindenki mással is. Légy együtt érző, dolgozz lelked és egyben a világ békéjéért. Dolgozz a békéért, és hallgass rám: sose add fel. Nem számít, mi folyik körülötted, nem számít, mi történik. Sose add fel!

 

Ezért vágyunk az elérhetetlenre

Az elérhetetlen utáni sóvárogás sokunk életét keserítette már meg. Kívánunk valamit vagy valakit, aki/ami nem lehet miénk, s mi ebbe majd belepusztulunk. Mindegy, hogy egy luxusautóról van szó, vagy szerelmünk tárgyáról. A lényeg, hogy álomba ringatjuk magunkat, amely feltételezésekből, önáltatásból és önmagunk be nem teljesült részéből vetül ki mindarra, amivel utunk során találkozunk.

Vágyaink alapja általában abból fakad, hogy nem vagyunk elégedettek az életünkkel. S elképzelhető, hogy mélyen legbelül még mindig gyermekkori ideáinkból és álmainkból próbálunk valamit életre kelteni (anélkül, hogy erről tudnánk persze). Ennek tükrében születik meg bennünk az elérhetetlen iránti vágy valami/valaki olyan után, amit/akit lehetetlen elérnünk. S ez aztán valami/valaki olyanban ölt testet, aki/ami képes életre kelteni valamit, amiről már majdnem elfeledkeztünk.

Egyre több olyan emberrel találkozom, akinek a gyermekkorában volt egy érzelmileg megközelíthetetlen szülő, családtag, vagy barát. Valaki olyan, akinek a szeretetéért és figyelméért küzdeni kellett, de bármit tett is, nem kapta meg azt tőle. Róluk aztán az is kiderül, hogy voltak már szerelmesek egy (érzelmileg) elérhetetlen személybe. Voltak rögeszmés megszállottjai egy embernek, egy érzésnek, amely csak az ő fejükben és szívükben létezett úgy, ahogy azt elképzelték.

Vannak traumák, amelyek életre szóló harccá válnak. Azért, hogy megszüntessük azt a fájdalmat, ami egykor ért minket, azért, mert reméljük, egyszer sikerrel járunk, s elnyerjük választottunk. Ezért generálunk olyan helyzeteket az életünkben, ahol érzelmileg megközelíthetetlen emberekkel találkozunk újra és újra. Mert hisszük és reméljük, hogy a rideg közöny, egyszer átfordul forró szeretetbe.

Mindegy mennyire fogunk szenvedni (mert azért azt lelkünk mélyén tudjuk) és milyen veszélyes ez ránk nézve, nem tudunk jobb módszert egy régi seb gyógyítására. A baj csak az, hogy a régi (soha be nem gyógyult) seb mellé egy újabbat okozunk magunknak. Ez aztán olyan érzelmi felindulást okoz, amely elveszi az eszünket. Így ahelyett, hogy azzal rendeznénk a dolgot, aki érzelmileg elérhetetlen volt gyermekkorunkban, inkább egy újabb ilyen „kapcsolatban” keresünk „megoldásokat”.

Persze szívünk mélyén tudjuk, hogy a racionális és/vagy érzelmi analfabéták, csak magukra fordítanak figyelmet. Ők csak hagyják, hogy szeressük őket, anélkül, hogy szeretni akarnának minket. Ez persze nagyobb kárt okoz lelkünkben, mint egy beteljesült, majd véget ért szerelem. Mert míg az egyik a kölcsönösség jegyében született, a másik csak elvett tőlünk minden érzelmet (amit önként és oktalanul odaadtunk neki).

Igaz, menekülni a valóság elől, a szeretetet önmagunkon kívül keresni, lassan örökzöld slágerré válik. Mert hát, mi más lehetne az, mikor egy érzelmileg elérhetetlen iránt epekedünk, mint saját magunk szeretetének hiánya? Tagadhatatlan, hogy sokan vagyunk mazochisták (még ha nem is szánt szándékkal).

Olyanok, akik vélt vagy valós bűniekért, önmagukat képesek akár egy egész életen keresztül is büntetni azért, mert nem tudták elnyerni szeretetét egy embernek, s ezért azt hiszik, magukat sem tudják (és nem is lehet) szeretni. Persze ez sem más, mint mikor a sérült gyerek, (aki a felnőtt testbe zárva dühöng és zokog), valahogy ki akarja harcolni azt, hogy szeressék.

S mikor így viselkedünk nem is tudjuk felmérni, hogy tetteink csak szánalomra méltóak, de semmiképpen nem adnak okot arra, hogy érzelmileg közel engedjen minket, ahhoz, akire kivetítettük vágyaink. Szeretni egy felnőtt testbe zárt gyereket, nem könnyű. Főként, ha az elérhetetlenre vágyunk, s nem vesszük észre, azt, amink már van. Hiszen a reménytelen szerelmes, nem más, mint egy gyerek játszmája. Azért, hogy valaki figyeljen már rá végre, s szeresse úgy, ahogy azt ő szeretné.

Ollózott természet

Az orosz Nikolai Tolstyh eredetileg újságíróként dolgozott. Csakhogy annyira unta munkáját, hogy úgy érezte valamit kezdenie kell a benne lévő energiákkal, így kitalált egy új művészeti formát.

Ötlete valójában rém egyszerű, éppen ezért zseniális. Állatmintákat vág ki papírból, s hozzájuk a természetet használja háttérnek.

Ebből aztán olyan csodák jönnek létre, mint a víz alapú delfin, vagy éppen a virágos medve.

Annyira egyszerű ez az egész, hogy akár a gyerekeknek is tölthetünk le sablonokat a netről, amikhez, ha kivágtuk a formát, akkor lehet használni bármit háttérnek, amit csak akarunk.

Az emberi kreativitás határtalan. S mikor már azt hinnék, nem lehet újat mutatni, mindig jön valami, ami megmutatja, hogy milyen sokrétű fantáziával rendelkezünk, mi ember. Persze Nikolai már sokadik sorozatán dolgozik. Kíváncsian várjuk, következő alkotásait is!

 Forrás: designworld.com

beautyfulllife.com

Egy elfeledett magyar legenda a Forma 1 hajnaláról

Szenzációs teljesítménnyel, 154 km/h végsebességgel és egy eltört hátsó futóművel Szisz Ferenc megnyerte az első Le Mans-ban tartott Grand Prix versenyt. Ezzel történelmet írt. Amit a mai napig egy magyarnak sem sikerült újra megtennie ebben a sportágban, pedig azóta eltelt 111 év. Mégsem beszélünk róla túl sokat, pedig nem „csupán” egy autóversenyző volt. Hanem egy nagy tudású gépész is, akinek néhány olyan fejlesztést is köszönhet a sportág, amit a mai napig használnak.

Kezdetek

A Szeghalmon született szász családból származó Ferenc hatodik gyermekként látta meg a napvilágot 1873 szeptember 20.-án egy ló felcser fiaként. Apja a Wenckheim család szolgálatában állt, anyja háztartásbeli volt. Ferenc rézművesnek tanult, de az egyre nagyobb teret nyerő autók szerkezete hamar felkeltette érdeklődését, így mikor ideje engedte műszaki tanulmányokat folytatott.

1890-től Mezőhegyesen dolgozott egy fűtőházban, majd elindult a világba, hogy megismerkedjen az új mechanikai fejlesztésekkel. Megjárta Budapestet, Bécset, Elzász Lotaringiát, (ahol megismerkedett későbbi feleségével, Bettivel) és Münchent, ahol a Bosch cégnél dolgozott. A századfordulóra az ifjú pár Párizsban kötött ki. S Ferenc a Renault cégnél kezdett dolgozni előbb a szerszám-géposztályon, majd az autógyártáson.

A feltaláló

Lois Renault hamar felismerte benne a tehetséget, így szabadalmait megvette tőle és megengedte neki, hogy kedvére kísérletezzen fejlesztésekkel. Ennek köszönhetően megalkotta az első szabályozott öngyulladású motort és kiváltotta a kurblit egy sűrített levegős indítószerkezettel. Miután fejlesztéseit ő ismerte a legjobban, így az a megtiszteltetés érte, hogy a cég társalapítója, Lois Renault maga mellé vette a versenyeken.

(Ugyanis ekkor még úgy zajlottak a versenyek, hogy a versenyző mellett ült a szerelő, azért, hogy rögtön cselekedni tudjon, ha bármi baj van.) Aztán, Marcel Renault vette át a versenyzői szerepkört és ő is Szisz Ferencet választotta szerelőjének.

Versenyben

Miután a Madridban tartott versenyen elhunyt Marcel, Szisz Ferenc lett a csapat versenyzője. Ez 1903-ban történt, s egyből úgy, hogy ötödik helyen végzett autójával a Gordon Bennett Kupa versenyen. Aztán csapatával átugrottak az Egyesült Államokba, hogy részt vegyenek a New Yorkban megrendezett Long Islandi Vanderbilt Kupán. Itt már olyan nagyágyúk mellett versenyezhetett Szisz, mint Felice Nazzaro és Louis Chevrolet. Ötödik helyezést ért itt is el.

1905-ben kinevezték a Renault tesztelési osztályvezetőjének, ami rengeteg munkával járt. Ennek ellenére, mégis eljutott 1906 június 26-27-én az autósport első Grand Prix-jára. A verseny a Le Mans- Saint Calais- Ferte Bernard országúton zajlott, s a 103,18 km-es távot naponta hatszor kellett megtennie 32 versenyzőnek. A rekkenő hőség, s az útviszonyok következményeként aztán mindjárt az első napon kiesett 16 versenyző, majd a második napon még 5.

Végül Szisz a 90 lóerős Renault AK 90CV pilótájaként átlag 100, 8 km/h sebességgel és 32 perc fölénnyel (amely annak volt köszönhető, hogy az egyenesekben, ő volt a leggyorsabb és elérte a 154 km/h csúcssebességet) megnyerte az 1238, 16 km hosszúságú versenyt. Ezzel pedig legenda lett, s vagyonos, mert 45 ezer frankot nyert, megkapta a francia állampolgárságot, s állami kitüntetést is Franciaországtól.

Szisz győzelmét az is segítette, hogy ő használta először a Michelin fivérek újítását, a könnyen cserélhető keréktárcsára szerelt gumiabroncsot. (Így, ha defektes is lett az autó, gyorsan lehetett cserélni, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy ő és szerelője 4 perc alatt tudott kereket cserélni, míg a többieknek, negyed órába is beletelhetett a művelet. ) Így a módszer elterjedt, na meg a nagy versenyek rendezése is szerte Európában.

1908-ban újra rajthoz állt Szisz Le Mans-ban, de nem ért célba műszaki hiba miatt. Savannában ugyanígy járt, s abbahagyta a versenyzést. A rá következő évben elhagyta a Renault céget is, hogy saját műhelyt nyisson Neuilly-sur-Seine-ben.

Miután Európa szerte tisztelték, így 1914-ben újra rávették, hogy versenyezzen a Lyoni Grand Prix-n. Megkapta autója a tiszteletbeli Nr 1 rajtszámot, de a fél táv megtétele után fel kellett adnia a versenyzést műszaki hiba miatt. Aztán szeptemberben kitört az első világháború és Szisz önkéntesként bevonult a francia hadseregbe, s az algériai szállító csapatok vezetőjeként szolgált, ám 1915-ben tífuszos lett, és kórházba került.

A háború után javítóműhelyében dolgozott tovább, míg az 1930-as évek végén visszavonult és feleségével Párizstól nem messze Auffargis-i villájában élt, 71 éves korában bekövetkező haláláig, amelyet tüdőgyulladás okozott.

Franciaországban a Le Mans-i versenypálya mellett található Szisz Múzeum, Renault Múzeum, a Renault Történeti Múzeum és a Haris testvérek Autós Múzeuma is őrzi emlékét. Magyarországon a Hungaroring pálya bejáratánál emeltek neki egy autós szobrot 2003-ban.

Forrás: magyargplegendak.hu

libarius.hu

gphirek.hu

Ezért van szükség mások véleményére

Tanácsot kérni azoktól szoktunk, akiknek adunk a véleményére. Visszacsatolást tetteinkről is csak tőlük várunk. Olykor aztán pont az fukarkodik a kritikával, akitől a legjobban számítanánk arra. Máskor pedig az fejti ki gondolatait rólunk és cselekedeteinkről, akihez egyáltalán nem állunk közel.

Persze a tanácsok és az ítélkezések tőlünk függetlenül is érkeznek hozzánk bárkitől, aki arra érdemesnek tartja magát. Igaz, az egy csöppet se baj, ha nem csak pozitív véleményeket hallunk magunkról, de itt most nem is ez a lényeg.

Előfordul, hogy túl nagy jelentőséget tulajdonítunk annak, ki mit gondol rólunk. Pedig elvileg autonóm személyiségek vagyunk, mégis sokszor hagyjuk, hogy mások beleszóljanak életünkbe (kéretlenül).

Nem véletlenül vannak olyan emberek az életünkben, akiknek fontos a szavuk. Akkor is, ha egyébként rettegünk az ítéletüktől, vannak, akiknek gondolatai fontosabbak, mint másoké. Mindez azért van, mert hajlamosan vagyunk azt gondolni, hogy szeretteink és barátaink tisztán értik minden cselekedetünk. Persze ez távol a valóságtól, mert senki sem lát bele a fejünkbe, de olykor megnyugtató ezt hinni.

Szeretni, tisztelni, becsülni, adni mások véleményére elemi dolog. Persze azért nem mindenki vélekedése érdekel jobb esetben bennünket, csak azoké, akik valamilyen okból vagy élethelyzetből kifolyólag közel kerültek a szívünkhöz. Olykor csak egy kedves vagy útba igazító szóra vágyunk tőlük. Máskor tudat alatt is azt várjuk, hogy valaki rakjon már rendet a fejünkbe (helyettünk).

Igaz, ha már arra vetemedünk, hogy véleményt kérünk magunkról, akkor nem a felületes, semmit mondó szavakra vagyunk kíváncsiak. Már csak azért sem, mert ha idáig jutottunk, akkor már összeszedtük minden bátorságunk, hogy fel tudjuk tárni érzelmeink és gondolataink.

Ez pedig ingoványos terep, szinte mindannyiinknak. Mert vannak, akik a megszerzett információval visszaélnek sajnos. (…..)

Persze az ember igyekszik megválogatni azt, hogy kit fogad bizalmába. Ennek ellenére, azért megtörténhet, hogy valakit mégis félreismerünk. Márpedig ez nagy pofon, ha éppen fontos útbaigazítást kérünk a feltételezett jó baráttól. Persze az is előfordul, hogy egy kívülálló jobban rálát egy adott problémára, mint az, aki valamilyen érzelmi kapcsolatban áll velünk, s ez az oka annak, hogy olykor egy idegennek hamarabb kitárulkozunk, mint egy hozzánk közel állónak.

Arra a kérdésre, hogy miért fontos egy másik ember véleménye, igen egyszerű a válasz. Mert feleletében ránézhetünk önmagunkra kívülről. A kép, ha szerencsénk van, valóban azt mutatja, amilyenek vagyunk. S még, ha nem is fedi teljesen a valóságot, mindig van valami, amit mi nem veszünk magunktól észre, s arra más rámutathat.

Egy vélemény, egy összegzés rólunk, olykor nagyon hasznos lehet. Például azért, hogy meglássuk, mit vetítünk rá az emberekre magunkból. Őszinte kritikát pedig csak attól kaphatunk, aki szeret minket annyira, hogy tudja, még ha fájni is fog az igazság, abból tudunk majd építkezni. Vagy éppen attól, akinek nem érdeke velünk finomkodni.

Egyesek bátorítanak, mások tanítanak minket. Szeretni, elfogadni, teljessé válni tanulunk egész életünkben. Családunk, barátaink s az olykor-olykor mellénk szegődő útitársak ösztönzőleg hatnak ránk. Mert miattuk is (persze elsősorban azért önmagunkért) szeretnénk jobb emberré válni.

Rajtunk áll, hogy mit engedünk be életünkbe és mi az, amit hagyunk, hogy „csak” áthaladjon rajtunk keresztül. Valójában csak az számít, mi mit gondolunk magunkról és eredményeinkről. Ugyanakkor igyekszünk olyan utakat járni, amiket a szeretett személyek is támogatnak.

Foglalkoztat bennünket véleményünk, hiszen ők az egyetlen őszinte tükrünk. Elvégre a szeretet senkit sem jogosít fel a hazugságra, sokkal inkább az őszinteségre.

Gigantikus csodák homokból

Van, aki a vízparton heverészni szeret. Persze előtte azért egy kicsit megmártózik a vízben. Mások, a gyerekekkel ásóval, kisvödörrel felszerelkezve érkeznek a homokos partra. Azért, hogy várat építsenek, vagy éppen elássák apát, hogy addig se tudjon fegyelmezni.

Aztán vannak olyanok is, akik a homokban meglátják a lehetőséget. Arra, hogy olyan gigantikus és csodálatos alkotásokat készítsenek, amelyeknek az emberek a csodájára járnak. Nyár van, és ez azt jelenti, hogy többen vannak vízparton, mint otthon. Éppen ezért, egy kis művészetet is érdemes odacsempészni ilyenkor.

Úgy, mint a KingSand csapata például, akik belga és holland művészek találkozásából jöttek létre. Igaz, az Északi- tengerben fürödni tényleg nem a legjobb ötlet, így az, hogy homokszobrokat készítenek, nem is olyan meglepő. Jól is teszik, mert munkáikkal megjárták Ausztráliát is. Azt hiszem, az ő váruk, nem olyan, amit bárki meg tudna építeni, no meg a sakktáblájuk sem biztos, hogy alkalmas a sakkozásra. (De szépnek, szép.)

Még mindig a belgáknál maradva, itt van egy ígéretes tehetség. Elvégre az Északi-tenger ilyen szempontból a művészetnek kedvez, nem a strandolóknak. Oostende minden évben megrendezi a maga homokszobrászati fesztiválját. Ennek egyik remekbeszabott darabja lett az Alice Csodaországban legutóbbi filmváltozatának szereplőgárdája.

Mozinál maradva, aztán itt egy cseh tehetség munkája is. Radovan Zivny egyre népszerűbb, lentebb láthatjuk is miért. Bár ez az Alien nem túl bizalomgerjesztő, még így homokból sem. Ettől függetlenül mesteri alkotás, mint, ahogy a Gandalf, hobbit és Golem hármasa is.

Ha pedig már az űrben járunk, akkor itt van kettő igen megtévesztő alkotás is. Régóta lehet tudni, hogy a gabonakörök és homokba készített motívumok emberek munkája. Jim Denevans például gereblyével és/vagy egy bottal dolgozik. Elképesztő alkotásai vannak, az egyszer biztos.

 

 

 Forrás: hln.be

weburbanist.com

sandworld.co.uk

Sylvia Plath. Egy író, akit a siker, öngyilkosságba sodort

Sylvia Plath összesen 30 évet élt. Öngyilkos lett, akkor, amikor Az üvegbúra című könyve óriási siker lett. Egész életét mély depresszió övezte. Hol csendesen kísérte útján, hol hangosan kiabált benne a szorongás és félsz, amely végül a gázcsap megnyitását eredményezte.

Egy író születése

„A legnehezebb dolog úgy élni a jelenben, hogy nem hagyjuk beszennyezni azt a jövőtől való félelemmel és a múlt megbánásával.” Ez a mondat gyakorlatilag magába foglalja, mi az, ami miatt Sylvia egész életében szenvedett. Az 1932-ban született lány pedig két tudós ember családjába született. Csakhogy hat éves korában elvesztette apját, amit sohasem hevert ki, s ezt Daddy című versében meg is írta.

Egészen korán megmutatkozott írói vénája. Igaz, főként azért, mert az írás számára maga volt a terápia. Legalábbis arra szolgált, hogy kiírja magából fájdalmát és félelmeit. Ez 11 éves korától kezdve azt jelentette, hogy naplót vezetett és verseket írt, amelyek aztán a helyi újságokban meg is jelentek.

Az üvegbúra inspirálója

Összesen 18 éves volt, mikor publikálásra került egy írása a nemzeti sajtóban. Miután befejezte a középiskolát, a northamptoni egyetemre ment, ahol kitűnő tanuló volt. Az egyetemen töltött évei alatt segédszerkesztője lett a Mademoiselle című lapnak.

Sajnos a harmadik tanévben aztán komoly és mély depresszióba süllyedt, amikor az öngyilkossággal is megpróbálkozott.

Rövid időre elmegyógyintézetbe került és sokkterápiát is alkalmaztak rajta. Miután „rendbe jött” visszament az egyetemre és summa cum laudéval végzett 1955-ben. Ezután elköltözött Angliába, Cambridge-be, hogy ott folytassa tanulmányait. Itt találkozott a rá következő év februárjában Ted Hughes költővel.

Házasság

A találkozásból szerelem lett, majd négy hónap ismeretség után házasság. Sylvia épp olyan megveszetten írt és dolgozott, mint amennyire szerelmes volt férjébe. Támogatta azt első verseskötete beküldésére. S mikor megnyerte az első díjat, Sylvia és Ted először Massachusettsben, majd Bostonban vállalt tanári állást.

1959-ben aztán visszatértek Angliába. Sylvia folyamatosan írt, miközben a BBC-nek is dolgozott. 1960-ban jelent meg első verseskötete az 1956-1960 között írt verseiből The Colossus címmel. Ugyanebben az évben megszülte első gyermeküket is Frieda-t.

A következő évben Devonba költöztek, s berendezték családi fészküket. 1962-ben megszületett második gyermekük is, Nicholas. Ugyanebben az évben azonban feltűnt a színen egy másik nő Ted életében. Assasia Wevill lett közös életük véget vetője.

A végjáték

Ted nem akart válni, de Sylvia ragaszkodott hozzá. Ezután elköltözött a gyerekeivel Londonba, miközben Ted elvette a másik nőt. Azon a télen rengeteg írt Sylvia. A verseiből készült Ariel című kötet, már csak halála után lett publikálva 1965-ben.

Ellenben Az üvegbúra című regényét megjelentette 1963-ban Victoria Lucas álnéven. S ugyanez év február 11.-én Sylvia eltömítette az összes nyílást a konyhában és kinyitotta a gázcsapot, s beletette fejét a sütőbe.

Két gyermeke a szomszéd szobában aludtak ekkor. A szomszédok törték be az ajtót, de addigra Sylvia halott volt. A két kicsi megúszta, s az apjukhoz került. A közvélemény Tedet hibáztatta, bár ő sosem felelt a vádakra.

Igaz, a szeretője is hat évvel később ugyanígy ölte meg magát, és az akkor öt éves kislányukat. A búcsúlevélben az állt, hogy nem hagyja őket élni Sylvia emléke.

Az tény, hogy Ted gondozta Sylvia írásos hagyatékát annak halála után. Igyekezett gyermekeiket elzárni a közvéleménytől, de az élet úgy hozta, hogy fiuk, akiből biológus lett, szintén öngyilkos lett 47 éves korában.

A mai napig pszichológusok, olvasók és irodalmárok firtatják miért ölte meg magát Sylvia. 1982-ben ő lett az első író, aki versgyűjteményeiért posztumusz Pulitzer-díjat kapott.

 

Forrás: cultura.hu

poets.org

Slyvia Plath, de poezie van de mythe

Megszakadt szívvel élni

Ha a szív megszakad, az nem gyerekjáték. Mert a képletesnek tűnő mondat előbb vagy utóbb valósággá válik. Sok népi bölcsesség van, amely a szívünkről szól. Egy ideig azt hittem mindez közhely, aztán egy napon rájöttem, hogy koránt sem így van.

Egészen pontosan akkor történt mindez, mikor nagymamám történetét hosszú évek beszélgetéstöredékeiből lassan összeraktam. Elmesélem, hogyan szakadt meg az ő szíve először, aztán másodjára, hogy lássuk és tanuljunk abból, milyen fontos, a szívünk valójában.

Grétinek három fivére és két húga volt. Mindig a fiúk között lebzselt, így azok barátait is jól ismerte kicsi korától kezdve. Volt egy fiú, akivel totyogós koruktól kezdve barátságot ápolt. Aztán ahogy cseperedtek, a barátságból szerelem lett, csakhogy jött a háború és Gréti testvérei és barátja a frontra került.

Szerencsére mind épségben hazaértek, de addigra minden megváltozott otthon. Gréti azt hitte, apja a szűkölködő évek után férjhez adja szerelméhez, ám a háború utáni állapotok, a földek egyesítését sürgette. Így Gréti apja úgy döntött, egy vagyonos fiúhoz kell mennie a lánynak, hogy a két gazdaságból meglehessen élni mindkét családnak rendesen.

Ez pedig azt jelentette, hogy érzelmeit el kellett temetnie, s a család jövőjét kellett előtérbe helyeznie.

Elfogadta a kérőt, és elindult élete legnehezebb 34 éve. Egy férjjel, aki nem dolgozott, s bordélyházba járt, mert persze sem a házasság, sem Gréti nem volt nagyapám szíve vágya. Annyira nem, hogy ignorált otthon (is) minden munkát, s Gréti maga látta el az állatokat (lovat, csirkét, marhát, libát, sertést), na meg a pár hektó saját földet is.

Aztán megszülte első lányát, majd azt a hátára kötette egy vászonpelenka segítségével és ment a földekre dolgozni tovább.

Egy évvel később itt és így folyt el a magzatvize újra. Második lánya úgy döntött, ő a burgonyaföldön akar megszületni. Férje a bordélyházban ütötte agyon az időt, rá nem lehetett számítani. Szerencsére jött Gréti szomszédasszonya, aki rögtön el is szaladt a bábáért, s valakit elszalajtottak az orvoshoz is, de mire az kiért, Gréti már megszült.

Igaz, akkora vérveszteséggel szült meg, hogy úgy tűnt nem éli túl. Ráadásul terhesen volt 45 kg, így még gyengébb volt. Nem tudtak vérátömlesztést csinálni ott a helyszínen sem műszeres vizsgálatra nem került sor, így csak pár nappal később derült ki, hogy Grétinek a szíve megszakadt. Szó szerint, nem átvitt értelemben. Egy verőér a szívében elpattant, s a szívén egy lyuk keletkezett.

A csodával határos módon túlélte ezt, anélkül, hogy bármit is csináltak volna vele, (olyan helyen volt a szakadás, ahol nem lehetett műteni). Így két évvel később hasonló körülmények között, világra hozta apámat is, mert nagyapám addig nem hagyta békén, amíg fiú utódja nem lett.

60 éven keresztül élt egy elpattant verőérrel együtt nagymamám. Azért, mert meg kellett tanulnia érzelmeit eltemetni, s egy olyan férfi mellett élni, akit semmi porcikája nem kívánt. Ebbe szakadt bele szíve, de túlélte. Igaz, olyan áron, hogy sem gyermekei felé, sem más felé nem tudta az érzelmeit többé kimutatni.

Aztán 34 évvel később, mikor felnőttek a gyerekek és megházasodtak, el akart válni. Lányai nem akarták engedni, pedig tudták mennyit szenvedett. Végül csak elköltözött, egy másik városba, hogy új életet kezdjen. S ott szomszédja lett annak a férfinak, akit valaha szeretett.

A férfi persze megnősült, bár csak nagyon későn. Nem is lett gyermeke, s mamámmal sem sokszor láttam beszélni. Egymás mellett élnek a mai napig. Mamám nem ment újra férjhez, csak a családnak él továbbra is…

Három évvel ezelőtt, aztán egyszer csak fáradékony lett. Elvittük orvoshoz, s kiderült a szíve meg akarja adni magát, de még lehet műteni. Senki nem akarta elhinni, hogy egy elpattant érrel szívében élte addig életét. Szegeden a szívsebészeten csodájára jártak a néninek, aki túlélte (sőt, együtt élt 62 évig) azzal, amivel nem lehet, az orvoslás mai állása szerint.

Megműtötték, de a műtét nem hozott eredményt. A szívsebészeten nem mondták meg, de aztán a másik klinikán, ahová vitték lábadozni, elárulták, hogy az állapotát stabilizálták, de a lyuk megmaradt a szívén…

Nem lehet betapasztani, mert már több mint 60 éve hordja ki lábon szíve fájdalmát. Mind átvitt, mind tényleges értelemben ő a legerősebb nő, akit ismerek és szeretek. Igaz, csak mostanra, majdnem 90 éves korára kezd érzelmeket kimutatni újra. Talán a műtét mégis tudott rajta egy kicsit segíteni ily módon.

Igaz, szíve már sosem forr össze. De legalább nem szakad tovább, soha többet.

A komfortzóna átka

A mai világban sokan vagyunk biztonsági játékosok. Védjük testünk és lelkünk minden potenciális sérüléstől. Ez pedig azt jelenti, hogy biztonsági övet, fejvédőt és térdvédőt nem csak az autóban, a kerékpáron és a sportjátékokhoz használunk. Mert egy ideje a hétköznapi életünkbe is magunkra vesszük azokat, sőt, felhúzunk magunk köré egy láthatatlan pajzsot is, hogy megvédjük szívünk az ismeretlentől.

Félünk. Valósággal rettegünk attól, hogy valami baj ér minket, amely kizökkent megszokott létezésünkből. S ezt akkora igyekezettel tesszük, hogy közben elfelejtünk igazán élni. Beszorulunk a biztonságot nyújtó életünkbe, amely börtönünkké válik. Persze, hiszen az, hogy lélegzünk, eszünk, iszunk, van fedél a fejünk felett, az csak amolyan kétes érzelmi biztonság, amely nem elégíti ki valódi vágyaink.

Az, aki önmagát burokba zárja, úgy hiszi jó az, amit tesz. Például olyan esetben, mikor elvesztette egy szerettét és nem akar több fájdalmat az életébe. Tartózkodik mindenféle élvezettől, nem kirándul az élet virágosabb oldalára. Biztonságra törekszik, ahol minden rendezett és monoton, na meg persze teljességgel kiszámítható. Fiatal férfiak és nők ássák bele magukat egy szürke életbe ily módon.

8-tól 4-ig munka, bevásárlás, vacsora és a gyerek lefektetése a program. Mindenki beletanul egy szerepbe, amelyben jól érzi magát. Van, aki anyaként, van, aki családfenntartóként, van, aki cicababaként vagy éppen örök agglegényként teljesedik ki. Baj csak abban az esetben van, ha a komfortzóna börtönné válik, s ezért egyre szűkebbnek érezzük a saját magunk által felvállalt életet is.

Mindenkinek eljön egyszer egy olyan pont az életében, mikor rájön, hogy semmire sem megy a biztonságra való törekvéssel, ha nem tud lelkesedni azért, amit csinál. Ekkor szokott eljönni az a pillanat, mikor végső elkeseredésünkben akkorát ugrunk a vakvilágba, hogy a nyakunkat törjük. Megfeledkezünk a biztonsági felszerelésről, mert annyira változtatni akarunk.

Mondhatnánk, hogy ez az életközépi válságban mutatkozik meg a leggyakrabban férfiaknál és nőknél egyaránt, de ez nem fedné teljesen a valóságot. Az az igazság, nem egy olyan fiatal van, aki éveket tölt el azzal, hogy nem mer úgy élni, ahogy valójában szeretne. Azért, mert arra nevelték, törekedjen a biztonságra, az élet minden területén. Abba pedig nem fér bele semmilyen őrültség.

Nem egy olyan 20-22 éves lánnyal találkoztam az egyetemen, akinek ennyi idősen is haza kellett mennie este 10 órára. Korlátok közé szorították, nem hagyták élni, s miután lediplomázott és munkába állt egy-egy ilyen lány, aztán meg olyan vad életbe kezdett, amibe jobb, bele sem menni…

Előbb vagy utóbb mindenki beleun a jó kislány/kisfiú szerepkörbe (ha az nem szívből jön). S akár külső nyomásra vállalta ezt a szerepet, akár magától, ennek legtöbbször az a vége, hogy kilép az illető komfortzónájának elrozsdásodott rácsai közül.

Nem lehet egy életen át eltemetni önmagunkat és vágyainkat. Előbb vagy utóbb rájövünk, hogy a komfortzónának nincs semmi haszna, ha előtte és közben nem éltünk azon kívül is. Minél inkább védjük magunk az ismeretlentől, a mástól, annál jobban beszűkül életterünk. Na meg az elfogadási képességünk is csorbát szenved, ha senkit nem engedünk magunkhoz közel, azért, mert félünk.

Nem lehet egy egész életen át biztonságban élni. Hiába próbálunk különböző eszközöket használni védelmünkre, az élet tele van kihívásokkal, amelyek elől, ha elzárkózunk, csak még rosszabb lesz az életünk. Már csak azért is, mert a közhiedelemmel ellentétben a komfortzónán kívüli élet, nem feltétlenül jelenti azt, hogy őrült dolgokat kell csinálnunk. Sokkal inkább azt foglalja magában, hogy merünk őszintén élni és szeretni, akkor is, ha tudjuk, ezzel vállaljuk a sírás kockázatát is.

12 kevésbé ismert dolog Stephen Kingről

Könyveiből legalább egy, szinte mindenkinek a polcán ott van. Lehetetlen kikerülni alkotásait, mert annyira sokoldalú és termékeny író, hogy még, ha nem is olvasott tőle valaki, a könyveiből készült filmek valamelyikét biztosan látta. Elég csak a Remény rabjaira, a Végítéletre vagy éppen a Halálsoron című könyveiből készült filmadaptációkra gondolni. King nevét és munkáit mind ismerjük, akár szeretjük a horror- fantasy- sci-fi műfaját, akár nem.

Stephen King 1947 szeptember 21.-én született Mainben. Két éves korában apja elhagyta őt és testvérét és anyjuk egyedül nem volt mindig képes ellátni szülői feladatait. Előfordult, hogy egy időre a két fiú az anyjuk vagy éppen az apjuk családjánál volt elszállásolva. Ezért aztán a két testvér igencsak szoros kapcsolatot ápol egymással.

King élete első rémtörténetét az anyjától hallotta hat éves korában. Az anyja egy vízbefulladásnak volt szem és fültanúja bakfis korában, amit este lefekvés előtt mondott el a kis Stevie-nek, ez pedig benne mély nyomott hagyott.

Hét éves korában kimaradt az iskolából, mert sokat betegeskedett. Ennek köszönhetően rengeteg képregényt olvasott, míg eljutott Jack London vérfagyasztó rémtörténeteihez. Ekkor kezdett írni is, bár a történetei csak másolatok voltak egy-egy képregénynek. Mikor anyjának megmutatta, az közölte vele, hogy írja meg inkább a saját történetét, és ő így is tett. Így élete első novellája négy mágikus állatról szólt, akiknek Trükkös nyuszi volt a vezetőjük.

Gyermekkora nem volt éppen felhőtlen. A kis Stevie rendszeresen rémálmokkal küzdött, amelyeket csak úgy tudott kezelni, ha kiírta magából. Így került „A rettegés félvilága” című története is nyomtatásban egy horror magazinba először.

Legelső „betstellerét” 14 évesen írta. Egészen pontosan azután, miután megnézte az Edgar Allan Poe A kút és az inga című novellájából készült horror filmet. Ezt dolgozta fel aztán egy regény formájában. Diáktársai úgy vették, mint a cukrot, e kis irományát. Ám eljutott az igazgatói irodába is a könyv, s nem tetszést váltott ki az irodalom tanárából. Meg is mondta neki, hogy nem ilyen „szemétre” kellene a tehetségét pazarolnia. Szegény Stevie-t egészen 40 éves koráig gyötörte ezért a bűntudat.

Először bátyja által kezdett el újságba írni. Egészen pontosan egy „sufniban” gyártották az alig 900 fős városkának a hely híreit. Ezután a középiskolában is megkeresték, hogy írjon az iskolai újságba. Ez aztán az egyetemen is így folytatódott.

Az egyetemen kezdett el érdeklődni a politika iránt. Annyira, hogy aztán tagja lett a vietnámi háború ellen tüntetők táborának is. Sajnos ez volt az a hely is, ahol a drogokkal találkozott. Itt kezdett marihuánát, majd LSD-t használni, valamint keményen inni.

Bár sikeresen elvégezte az egyetemet és középiskolai angoltanárként elhelyezkedett és megnősült, a pénz nem vetette fel. Annyira, hogy a nyári szünetben, egy mosodában is dolgozott, s mikor megszületett első, majd második gyermeke, a szorongása fokozódott az anyagi terhek és novellái sorozatos elutasításai miatt, amely aztán a gyermekeire irányult.

„Előfordult, hogy úgy éreztem meg tudnám őket ütni. Nem tettem, de nagyon szégyelltem magam ezért a gondolatért.” – mondta.

Bár 1973-ban a Carrie óriási siker lett, és 100.000 fontot jelentett neki és családjának, szorongása még mindig keserítette életét. Rettegett, hogy valami nagyon rosszat ír, de ez sosem történt meg, mert a következő könyve, a Ragyogás is, óriási siker lett. Ennek ellenére ivott tovább, pedig megszületett harmadik gyermeke is és a felesége is elküldte egy alkalommal otthonról. Csakhogy ekkora már attól félt King, hogy miután alkoholos és/vagy kokainos befolyás alatt írta sikeres könyveit, a többi nem lesz jó ezek nélkül. 20 év után, számtalan megszegett ígéret és családi krízis után hagyta abba az ivást és a drogozást végül.

Richard Bachman néven is publikált, mert mikor sikeres lett, a kiadók még az évi egy könyvmegjelenést preferálták. Teljes személyiséget talált ki az egészhez, sőt maga is ajánlott saját nevén írott könyveiben néhányat az alteregójának.

1986-ban megpróbálkozott, a rendezéssel és forgatókönyvírással, de bukás lett belőle.

Egyetlen könyve van, amelyet lányának írt, amikor az 13 éves volt. A könyv A mágus, és A sárkány szeme címmel is megjelent. Sokan támadják, mert nem egy tipikus King könyv. Persze, mert fantasy mese, méghozzá lovagi történet, amely a jó és a rossz örök harcát tárgyalja.

Stephen King nem csak ír, hanem zenél is. Egészen pontosan 1992-ben néhány író társával egyetemben megalapította a Rock Bottom Remainders nevű rock and roll bandát. Eredetileg csak egy fellépést akartak, az Amerikai Könyvkereskedők Konferenciájára. Ám a dolog annyira jól sikerült, hogy turnéztak is, s még mindig összejárnak zenélni, bár a gárda egy része azóta megváltozott.

forrás: stephen king.com

dailymail. co.uk

Stephen King: Az írásról

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!