Minden, ami a felszín alatt rejtőzik

Vannak dolgok, amelyek nem maradhatnak kimondatlanul

Vannak olyan megoldatlan konfliktusok szinte mindannyiink életében, amelyek mardossák lelkünk. Sokszor nem is veszünk róluk tudomást, csak olyankor, mikor felbukkannak azok tudatunk mélyéről, valamilyen külső hatásra. Mindezt azért teszik, hogy eszünkbe juttassák, még nem zártunk le valamit, s az ott munkálkodik bennünk. Baráti, családi és szerelmi kapcsolatok miatti kimondatlan sérelmek ezek, amelyeket éveken át hagytunk figyelmen kívül.

Előfordul, hogy nem akarunk egy sebet felbolygatni. Azt gondoljuk nem is változna semmi azáltal sem, ha az illető elé állnánk, aki akarva vagy akaratlanul bennünk egy fájdalmas nyomot hagyott. Annyi igazság van is ebben a feltevésben, hogy valóban nem mindenki értené meg (akkor sem, ha közeli hozzátartozónk) azt, hogy mit akarunk tőle. Pedig sokszor nem is azon van a hangsúly, hogy bocsánatot kérjen, vagy őszinte megbánást mutasson, hanem azon, hogy mi végre egyszer elmondjuk neki szemtől szembe, hogy milyen érzések kavarognak bennünk bizonyos szavai és tettei miatt.

A nyílt és őszinte kommunikáció szeretteinkkel és barátainkkal olykor nagyon nehéz. Pedig vannak dolgok, amelyek nem maradhatnak kimondatlanul, akár tetszik, akár nem. Már csak azért sem, mert az bennünket fog emészteni, bár ringathatjuk magunkat abba a hitbe (ideig-óráig), hogy elfeledkezhetünk róluk. Persze ez csak addig a pontig „igaz”, amíg kerüljük azt, aki miatt fájdalmat éltünk át.

Különösen akkor faramuci helyzet ez, ha a sérelmet előidéző fél örömmel lát bennünket, s nekünk „meg kellene játszani” magunkat, elvégre neki fogalma sincs arról, hogy bántott minket. Másik esetben az is lehet, hogy ő dühös ránk, pedig nekünk lenne rá okunk (legalábbis ezt hisszük). Ilyen helyzeteket nem hagyhatunk szó nélkül. Mert lehet, hogy valami orbitális tévedés van a háttérben, amiről nem tudunk. Mint ahogy az is előfordulhat, hogy igazából mindkettőnknek van arra oka, hogy haragudjon, amit csak úgy lehetne helyre tenni, ha megbeszélnénk.

Azt hisszük az idő mindent megold, de ez nem igaz. Vannak olyan sérelmek, amelyeknek nincs elévülési ideje, pláne akkor, ha soha nem is lett az lekommunikálva. Persze mondhatjuk, hogy van olyan ember, aki nem látná be soha, hogy ő bánatot okozott nekünk. Ám a hangsúly nem is ezen van itt, hanem azon, hogy végre egyszer összeszedjük bátorságunk azért, hogy megmondjuk: – Ezzel és ezzel a dologgal,(akarva, vagy akaratlanul) úgy érzem megbántottál, és ez még mindig fáj, ráadásul nem is tudok e felett napirendre térni. Mond el légy szíves mi történt. Te hogy látod ezt a helyzetet? Miért romlott meg a kapcsolat kettőnk közt?

Elképzelhető, hogy a kérdésekre nem kapunk válaszokat, de a lényeg akkor is kimondásra kerül. Egyszer el kell jönnie egy olyan pontnak az életünkben, amikor ki kell állnunk az elé, aki miatt sok keserű könnyet nyeltünk már le. Nem azért, hogy megbocsássunk, mert vannak dolgok, amiket nem lehet megbocsátani (erről itt olvashatsz: http://mystique.cafeblog.hu/2017/06/21/nem-kell-mindent-megbocsatani/ ). Hanem azért, hogy megtanuljuk végre lekommunikálni azt, ami fáj, azzal/azokkal, akik valaha (vagy még mindig) a szívünkben és az életünkben előkelő helyet foglaltak el.

Sokszor engedünk el nehezen helyzeteket és embereket. Erre még azzal is tetézzük a gondjaink, hogy nem beszéljük meg sérelmeink velük, mintha így fogva tarthatnánk valamit, ami már régen nincs az életünkben. Bizalom és őszinteség nélkül nem beszélhetünk valódi kapcsolatról. Magunknak és a másiknak is hatalmas szívességet teszünk, ha elmondjuk, azt, ami miatt már évek óta gyötrődünk.

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!