Minden, ami a felszín alatt rejtőzik

Christine de Pizan a feministák dédanyja, aki akkor írta meg a feminizmus alaptételeit, amikor még írnia se lett volna szabad tudnia egy nőnek

Írásait a szükség szülte. Miután férje meghalt, valahogyan el kellett tartania magát és gyerekeit. Nemesi családból származott, így kapcsolatai révén munkái sikeresek lettek. Christine de Pizan 1364-ben született Velencében. Ő volt az első nő, aki ismert lett költészetével.

Apja, Tomasso di Benvenuto da Pizzano orvos és asztrológus volt, aki a Bolognai egyetemen tanított. Amikor Christine 4 éves lett, a család átköltözött Párizsba, mert apját V. Károly udvari orvosnak kérte fel.

Oktatás és házasság

Christine apjától tanult olvasni és írni klasszikus irodalmi könyvek segítségével. Folyékonyan beszélt olaszul, franciául, görögül és latinul, érdeklődött a természettudományok iránt, majd a filozófiai is megragadta figyelmét.

Amikor 15 éves lett, férjhez ment Etienne de Castel főnemeshez. S annak ellenére, hogy házasságát szülei rendezték el, mégis nagyon boldogok lettek együtt (ez vezetett ahhoz, hogy Christine özvegy maradt férje halála után). A párnak három gyermeke született.

Özvegy és kezdő író

Christine boldogsága összesen három évig tartott. Ezután a búbópestis elvitte fiát, majd apja pártfogóját, V. Károlyt és végül apját is. A sok katasztrófa után férje is meghalt 1390-ben. Ezáltal lett az akkor mindössze 24 éves Christine özvegy és a család egyetlen kenyérkeresője. V. Károlyt VI. Károly követte a trónon, aki spórolni akart az udvari kiadásokon. Így a Pizan család nehéz helyzetbe került, s Christine ennek megoldásaként kezdett el írni, hogy biztosítsa családja megélhetését.

Munka és siker

Családi kapcsolatai révén, az udvarnál szerzett munkát a királyi kancellárián, mint a kancellária levélírója. 1399-ben elhunyt férjéről írt verseivel lett népszerű, majd VI. Károly felesége, Bajor Izabella biztosított neki feladatokat. Burgundia hercege Merész Fülöp kérésére V. Károlyról írt életrajzot. Kapcsolatai révén szabad bejárása volt az udvari királyi könyvtárba, ahol nagyon sok lefordított klasszikus irdalom is elérhetővé vált számára. A klasszikus mitológia aztán Christine legfontosabb ihletforrása lett, mikor el kezdte írni verseit és prózáit. (Munkáiban megemlíti Cicero és Ovidius hatását is. )

Bűnös nők a középkorban

1399-ben az Epistre au dieu d’amour című művében foglalkozott először a nők társadalmi helyzetével, amelyben aztán kritizálta a nők irodalmi ábrázolását is.

1405-ben írta meg legismertebb munkáját, a Livre de la Cité des Dames (A városi hölgyek könyve) címmel. Ebben írta meg, hogy mennyire fájlalja azokat a középkori vádakat, amelyekben a nőt természetéből kifolyólag bűnösnek ítélik meg. Ellenpéldának felsorakoztatja az összes női alakot a Bibliából és a mitológiai történetekből, amelyekben a nők szerinte erényes mivoltukban vannak megjelenítve. Művében egy olyan várost hoz létre számukra, amely egy olyan ideális világban van, ahova a nők elmenekülhetnek a nőellenes kultúra elől. Könyvében világosan kifejezi rosszallását a „nőgyűlölőkkel” szemben. Valamint tiltakozását fejezi ki a nők elleni diszkrimináció és az őket érő előítéletek miatt.

Még ugyanebben az évben jelent meg L’Avison (A vízió) című könyve, amely egyaránt tárgyalja a történelmi eseményeket és Christine professzionális pályafutását. Elmeséli benne V. Henrik inváziója okozta káoszt Franciaországban, s annak lehetséges következményeit, s azt is, hogy hogyan lett egy nő olvasni és írni tudó a középkorban, aki aztán a nagyközönségnek is tolmácsolni tudta a történéseket.

1406-ban jelent meg A három erény könyve, amely a Városi hölgyek című írásának folytatása. E műve is a nők társadalmi helyzetét tárgyalja, de nem egy idealizált környezetben, hanem Christine saját korában. Azt vitatja, hogyan kell egy nőnek viselkednie a környezetével és a férjével, valamint az özvegység kérdését is felveti, ami számára nagyon fontos volt.

1404-1407 között írja meg a Test politikai könyve című művét. Ebben a társadalmat a test különböző részeiként határolja be. A fej (a herceg), a végtagok (a lovagok) a láb pedig (a köznép).

1408-1410 körül jelent meg heraldikai tárgyú műve a Livre des faits d’arme et de chevalerie (A fegyverek hőstette és a lovagiasság könyve), amely egyike az első címertani tárgyú könyveknek.

1412-1414 között írta meg a Béke könyvét abban az időszakban, amikor úgy tűnt végre egyességre jut Anglia és Franciaország. Kifejti nézeteit a kortárs politikáról, és előhozakodik egy szigorú erkölcsi kódexszel (aminek alapja a Biblia és az erkölcsi kódex), amelyre szerinte minden kormánynak hagyatkoznia kellene.

Utolsó időszak

A franciák és angolok közötti viszály kihatott a Pizan családra is. Annyira, hogy 1418-ban Christine egyik lánya kolostorba vonult Poissy-ben, és ő is utána ment. 1429-ben írásba foglalta Jeanne De’ Arc dicséretét La Ditié de Jeanne d’Arc (Jeanne d’Arc meséje) címmel, amely aztán az utolsó munkájának is bizonyult. 1430-1431 körül halt meg ugyanitt.

Újrafelfedezés a 19. században

Christine nagyon jó minőségű munkát hagyott hátra, mivel pártfogoltja volt VI. Károlynak és Bajor Izabellának. Kéziratai szinte halála után azonnal átkerültek Angliába. 1498-ban el is készült az első fordítás könyvéből, amely VI Henrik rendeletére ki is lett nyomtatva és valósággal bestseller lett. Mégis csak a 19. században fedezték fel újra őt és írásait.

Annak ellenére sem ismerik nevét széles körben, hogy ő azelőtt volt feminista, mielőtt az első feminista hullám egyáltalán megszületett volna. Ő az ős feminista, aki azelőtt foglalta írásaiban a feminizmus kérdését, mielőtt azt még bárki is tudta volna, hogy mit jelent. Christine de Pizan volt az első támogatója a női emancipációnak. Talán pont ezért is tűntek el írásai ennyi ideig, hogy ne merítsen belőlük erőt senki…

Jekatyerina Dashkova, a konspirátor, aki eljutott a cárnő ágyáig

Volt konspirátor, politikus, nyelvész, matematikus, orvos és író. Ő volt a felvilágosodás eszméinek első hirdetője Oroszországban, aki nem mellesleg a világ első női vezetője lett egy akadémiának is, (az Orosz Tudományos Akadémiának). II. Nagy Katalin cárnő szeretőjeként és bizalmasaként is ismerték. Olykor kőművesként, szónokként és ügyvédként is. Jekatyerina Dashkova, a 18. századi Oroszország, egyik legkiemelkedőbb és legszínesebb alakjaként írta be magát a történelembe.

1743 március 17.-én született. Anyját két éves korában elvesztette, apja nem törődött vele, így nagybátyja nevelte fel. 15 éves korában férjhez ment Dashkova herceghez. Férje a Nagy Katalint támogatók vezéralakja volt (abban az időben az udvarház két táborra szakadt a III. Pétert támogatókra és a Katalint támogatókra), így kerültek az udvarházhoz. Jekatyerina még tinédzser volt, mikor megszülte fiát, majd lányát. Barátságot kötött Nagy Katalinnal, akihez hasonlóan igen komoly és mindenre kiterjedő taníttatást kapott (ami a 18. században még ritkaság volt egy nő számára).

20 éves korában elvesztette férjét, s így a barátságból szeretői viszony lett Nagy Katalin és közötte. Persze műveltsége is sokat nyomott a latba, mert matematikát tanult a Moszkvai egyetemen, több nyelven beszélt (francia, német, olasz), és az olyan irodalmárok és tudósok írásait, értekezéseit bújta, mint Voltaire, Charles Montesquieu és Nicolas Boileau. Mivel egyik legfőbb bizalmasa lett Katalinnak nem volt kérdés, hogy mikor Péter trónra került, segít neki azt letaszítani onnan. Igaz, a testőrség is Katalin mellé állt, mert nem állhatták Péter poroszok iránti imádatát.

(A történészek még mindig vitatkoznak azon, hogy megölték-e a cárt egyáltalán. Egy nemrég napvilágra került információ szerint a cár véletlenül halt meg, Katalin egy másik (férfi) szeretőjével közbeni verekedés alkalmával, de a Péter ellen irányuló összeesküvés ettől függetlenül valóban létezett. )

Akárhogy is, Jekatyerina a cárnő támogatásáért egy arannyal és gyémánttal kirakott csillagot kapott a béke fenntartója titulussal együtt. Ám a trónra lépés, a két nőt eltávolította egymástól, így Dashkova hercegnő összetörten távozott az udvarháztól, ráadásul egészen elszegényedve (megboldogult férje irtózatos adóságot hagyott maga után) így, mikor a cárnő már nem támogatta őt, kénytelen volt visszavonulni gyerekeivel egy vidéki birtokra, ahol gyümölcsöt termeltek. Öt év alatt, összeszedett annyi pénzt, hogy gyerekeivel együtt elutazzon Európába. (Ugyanis gyerekeinek megfelelő taníttatást akart biztosítani.)

Nagyfokú ismerete a tudományokról, az irodalomról aztán meg is nyitotta előtte az európai előkelő szalonok és társadalmi összejövetelek kapuit. Gyerekei Angliában tanultak, míg ő találkozott fiatalkori idoljával, Voltaire-rel Genovában. Párizsban összebarátkozott Diderot-val és Benjamin Franklinnal, aki az Amerikai Tudományos Akadémia tagjává választotta. Ő lett az első orosz és első nő, aki tiszteletbeli tagságot kapott az új világi akadémián.

1782-ben (10 év után) tért vissza Oroszországba. A cárnő pedig mindjárt azzal bízta meg, hogy élessze fel az Akadémiát a szó szerinti romjaiból. (Ekkor segített Jekatyerina az építési munkálatokban is.) Miután felépült, a Szent-Pétervári Művészeti és Tudományos Akadémia vezetője lett. Két évre rá, az Orosz Tudományos Akadémia elnökének választotta meg a cárnő (amely akadémiát egyébként maga Jekatyerina találta ki, hogy összegyűjtse a tudósokat és felvilágosultakat.) Szándéka az volt, hogy megmutassa a világnak, hogy Oroszország is rá tud lépni a Felvilágosultak útjára. Sőt, nők is képesek erre, s ennek tükrében egy havonta megjelenő magazin írója is lett.

12 évig tartó elnöksége alatt hat épületet renováltak, köztük a nyomda részt is. A közreműködésével megszületett az első Orosz Szótár is, amely hat év alatt készült el. Írt két nagy sikerű drámát is; a Fábián házassága Franciaországig is eljutott, míg a Toissioko orosz népszerűségnek örvendett.

1792-ben II. Nagy Katalin cárnő paranoiássá vált. Meggyanúsította Jekatyerinát, hogy republikánus, és le akarja őt taszítani trónjáról. Mindennek oka az volt, hogy Jekatyerina egyre nagyobb népszerűségnek örvendett, ráadásul hírt adott a havonta megjelenő újságában a republikánus eszmékről, a francia forradalomról és a felvilágosultak új generációjáról. Ez pedig annyira feldühítette a cárnőt, hogy először megtiltotta, hogy az újságban bármi ezzel kapcsolatos dolog megjelenjen, majd mikor a forradalom győzelméről mégis hírt adott Dashkova, beszüntette az újságot és minden címétől és rangjától is megfosztotta régi barátnőjét a cárnő.

Miután összevesztek, Jekatyerina visszavonult ismét vidéki birtokára. Két évvel később, mikor a cárnő meghalt, vissza kapta egy rövid időre az Akadémiától vezető rangját. Miután I. Pál a cárnő fia került a trónra 1796-ban, más politika és irányítási mód lett az uralkodó Oroszországban. Pál mindenkit eltávolított, akinek köze volt apja halálához, így Jekatyerina és a cárnő összes támogatója, száműzve lett Novgorodba. Miután 1801-ben megölték Pált, Jekatyerina Moszkvába utazott. Ott dolgozott egy birtokon, emlékiratain, 1810 január 4.-én bekövetkező haláláig.

Hedy Lamarr, a nő, akire ezután gondolsz, ha a mobilod használod

Ki mondja, hogy aki szép az nem lehet okos? Bárki is látja így, sztereotípiákban gondolkodik! Hedy Lamarr a példa arra, hogy bár a szépsége miatt jutott el Hollywoodig, mégsem ott érte el a legnagyobb sikereket. Mert neki köszönhetjük, hogy van WI-FI, Bluetooth és GPS is.

A kicsi Hedy persze aligha gondolta, hogy egyszer születésnapja az Európai Feltalálók napja lesz. Már csak azért sem, mert anyja egy magyar-zsidó zongorista volt, apja pedig osztrák bankár, szóval távol állt környezetétől a tudományok iránti érdeklődés. Igaz, intelligenciája hamar megmutatkozott, hisz négy éves korától kezdve házi tanítók oktatták. Megtanult négy nyelven folyékonyan beszélni, zongora és táncórákat vett, majd 16 évesen Bécs egyik legismertebb színi tanodájának növendékeként brillírozott.

Mégis férjhez adták 19 éves korában egy nála 13 évvel idősebb osztrák fegyvergyároshoz, aki miatt a katolikus hitre is át kellett térnie. Ez aztán későbbi feltaláló karrierjére nézve fontosabb is lett, mint azt ő akkor el tudta volna képzelni. Ugyanis, míg férje a szépséges díszítőelem szerepét szánta neki az ismerősöknek és barátoknak rendezett partikon, addig Hedy figyelt és tanult az ott elhangzottakból. Ismereteit gyarapította az a tény is, hogy férjével rendszeresen járt fegyverkiállításokra és vásárokra; aminek köszönhetően behatóan megismerkedett a fegyverek világával és a modern haditechnológiával.

Ennek tükrében kicsit meglepő is, hogyan jutott Ausztriában, néma filmekben szerepekhez egy ilyen komoly ember oldalán… Pedig jutott, sőt, egy hangosfilm főszereplője is lett, (az Extase címűben), amivel aztán be is írta magát a filmtörténelembe. Hedy volt az első nő, aki két snitt erejéig anyaszült meztelenül mutatkozott a kamera előtt, s akinek az arcát filmezték egészen közelről orgazmus (megjátszása) közben.

Talán mondani sem kell, férje nem repesett e kétes sikeréért. Ezért aztán a Hedy-t övező figyelem hatására, Fritz egy vidéki villába száműzte őt, hogy ott óvja az érte rajongók növekvő táborától. A nő sem ezt, sem a nácik elterjedését Ausztriába nem tűrte jól, és megszökött. Meg sem állt Amerikáig, ahol aztán előzetes filmkarrierje után, Hollywood tárt karokkal fogadta őt. Persze szigorúan csak a szépsége miatt, így ehhez mérten aggattak rá szerepeket, (magyarán eljátszhatta a szépséges díszítőelem szerepét, újra és újra).

 

Igaz divatdiktátor is lett belőle, mert egy csapásra divatba hozta a barna hajat és a középen elválasztott frizurát. Ezen kívül a kalapokat, turbánokat, sálakat is újra népszerűvé tette, így minden nő őt utánozta. Ezt tudván nem is meglepő, hogy az egyetlen valamire való jó filmje, amire ma is emlékeznek még: A Sámson és Delila. Ennél jóval többet ért neki első házasságából szerzett tudása, amelyet a vacsoraasztal mellett szedett össze férje ismeretségi köréből. Pedig a rádió-távvezérlésre szolgáló adathordozó feltalálását egy igen furcsa véletlennek köszönhette.

Egy nap ugyanis, mikor szomszédjánál a zongorista-zeneszerző George Antheil-nél járt tanácskérés miatt (aminek tárgya az volt, hogy csináltasson e nagyobb mellett magának), elindult egy érdekes beszélgetés. Miután levették a napirendről Hedy „melleit”, áttértek George problémájára, miszerint egy zongoraművet akart egy 16 darab mechanikus (lyukszalagos) zongorára szinkronizálni. Ebből lett aztán a 88 frekvenciát használó torpedóvezérlő (a zongora is 88 billentyűből áll) ezzel oldván meg a szövetséges erők támogatásának problémáját. Hedy el is vitte a tervrajzot az egyik amerikai katonai laboratóriumnak, hogy felajánlja szolgálataikat.

 

1942 augusztus 11.-én szabadalmaztatták a „Titkos kommunikációs rendszert”, amely azért volt nagyszerű, mert a ma frekvenciaugratásos adásmódnak nevezett módszer segítségével a torpedókat irányító rádiócsatornákat meg tudták így védeni a felderítés és a zavarás ellen. Vagyis a tengeri célpontok ellen indított torpedók találati valószínűsége növelhetővé vált, így háború kimenetele is változtathatóvá lett.

Hedy és George felajánlotta találmányát a haditengerészetnek, akik csak a szabadalmi idő után két évvel (1957-ben) vették elő azt. Így az első bevetésre csak George halála után, 1962-ben került sor a Kuba elleni blokád idején, s a haditengerészet csak 1985-ben tette elérhetővé mindenkinek ezt a fajta technikát.

Annak ellenére, hogy Anthein 1959-ben meghalt, Hedy folytatta a fejlesztést egészen 2000-ben bekövetkező haláláig. (Még egy kis Hollywoodi laboratóriumot is vezetett, ahol nem csak a tudománnyal foglalkozott, hanem a szépségiparral is és a filmgyártással is.)

1997-ben megkapta találmányáért az Electronic Frontier Foundation díjat, vagyis a technika úttörőjének járó kitüntetést. Ugyanebben az évben első női kitüntetettje is lett a BULBIE Gnass Spirit of Achievement Bronze Award – vagyis a Feltalálói Oscar-díjnak is. Ma, mikor a mobilunkat használjuk, hogy üzeneteket küldjünk, adatokat továbbítsunk, a Hedy és George által feltalált rendszert használjuk. S bár sokan ostobának gondolták, mert szép volt, sokkal többet tett le az asztalra, mint azok, akik így vélekedtek róla.

Első hullámos szüfrazsettek: Lucy Stone

lucy_stone_in_bloomersLucy Stone amerikai szüfrazsett és abolicionista, aki harcolt a rabszolgatartás ellen, a nők választójogáért, és létrehozta másodmagával az amerikai Nők Lapját. Az 1800-as évek közepén éppen hogy csak térd alá érő szoknyát húzott, ami alatt buggyos nadrágot viselt, ami már önmagában elég nagy botrányt kavart.

Lucy Massachusetts-ben született 1818-ban, hat fiútestvér mellé. Hamar kitűnt bátyjai közül kivételes intelligenciájával, de ez csak arra volt elég, hogy mint sok más lány kortársai közül, tanár lehessen belőle 16 éves korától, miközben testvérei egyetemre járhattak. Édesapja megtagadta tőle az anyagi támogatást, mely Lucy-t mélységesen felháborította, s eltökélte, hogy tanári fizetéséből igyekszik pénzt gyűjteni oktatására. 25 éves korára elegendő pénz gyűlt össze, s beiratkozott az egyetlen egyetemre, ahol nőket is oktattak.

29 éves korára elvégezte tanulmányait, és mind Massachusetts-be és Ohio államban ő lett az első nő, aki diplomát szerzett. Miután megszerezte a diplomát nyilvános előadásokat tartott a rabszolgatartás eltörléséért és a nők választási jogáért. Ez keltette fel figyelmét a rabszolgatartás elleni mozgalom vezetőjének William Lloyd Garrison-nak, aki hallotta egyik nyilvános beszédét, s utána felkérte, hogy legyen tagja szervezetének.

Így aztán 1847 őszétől minden hétvégén az eltörléspárti mozgalom szószolójaként, míg hét közben a nők választási jogáért harcolt Lucy. Mint minden eltörléspárti nőt, így őt is érték fizikai és szóbeli támadások, ő mégis hamarosan a legkedveltebb szónok lett, országszerte. Egy alkalommal a kongregációs templomban is méltatatták latin és görög fordításait a Bibliából, mert ő azt állította, hogy egyes pontok rosszul vannak fordítva és a nőket szándékosan alacsonyabb rendűnek állítják be, mint azt a szent könyv írja valójában.

1850-ben, két évvel a Seneca Falls nevezetű nőjogi egyezmények létrejötte után, Lucy összehívta a Massachusetts-be élő nőket, hogy ismertesse velük jogaikat. Szónoklata megjelent a nemzetközi sajtóban is, melynek hatására 1850 és 1855 között keresztül-kasul bejárta Amerikát és eljutott Kanadába is. Körútja során találkozott Henry Blackwellel, aki két éven át kitartóan udvarolt neki, mire sikerült meggyőznie, hogy létesítsenek egy egyenlőségen alapuló házasságot.

A javaslata az volt, hogy hagyjanak ki esküjükből, minden asszonyokhoz illő engedelmességgel kapcsolatos szövegrészt és tiltakozzanak a házassági törvény ellen oly módón, hogy Lucy megtartja lánykori nevét. Később erről azt mondta: „A nevem az identitásom része, és azt nem szeretném elveszíteni.” 37 éves házasságuk alatt két gyermekük született, melyből Alice lányuk maradt életben, aki édesanyja nyomdokaiba is lépett. 1858-ban második terhessége során emlékeztette Amerikát a „Képviselet nélkül nincs adózás” elvére, így mikor hatalmasra duzzadt a ki nem fizetett adója, házát elárverezték.

usawjournalA polgárháború után Kansasbe ment, hogy választójogért kampányoljon, majd a New Jersey-i női választójogi mozgalom elnöke lett. Segített a New Englandi mozgalom megalapításában, majd 1869-ben családjával Bostonba költözött. Ugyanebben az időben dolgozott az Amerikai esélyegyenlőségi szövetségben is. Ekkor érte egyik legnagyobb csalódása, mikor jó barátja Anthony Stanton a választójogokat csak a fekete férfiaknak indítványozta (ugyanis félt mindkét nemre vonatkozóan kérni jogokat) és azt el is fogadták.

Stanton a nőknek is ígért kampánya során választójogokat, ezért mikor csak a fekete férfiakért kampányolt végül örökre összeveszett Lucy-val. Annyira, hogy Lucy kilépett az mozgalomból és újat alapított és létrehozta az első Nők Lapját, mely tekintélyes ismertségre és elismerésre tett szert. A lap hosszú fennállása alatt segített a nők jogainak széles körben való elterjesztésében, ami hatással volt a nők önmagukért való kiállásáért folytatott küzdelem felvállalásában.

Lucy 1893-ban mondott utoljára beszédet Kolumbiában, ahonnan üdvözletét küldte az Amerikai női választójogi szövetségnek, de már nem figyeltek rá. Anthony Stanton és társai, már más utakon jártak, mint ő, de Lucy munkássága, melyet a nőkért tett, nem maradt ismeretlen. Miután ugyanebben az évben meghalt, lánya folytatta munkásságát, majd 1930-ban publikálta anyjáról szóló életrajzi könyvét.

Harcos nők a történelemben: A faji megkülönböztetés elleni küzdelem 4 női élharcosa

1996 óta, március 21 a faji megkülönböztetés elleni küzdelem világnapja. Azért ez a nap, mert 1960-ban a dél-afrikai apartheid rezsim egy olyan törvényt hozott, amellyel a nem fehér lakosság mozgását korlátozni kívánta. Ez ellen egy békés tüntetés keretében mentek utcára az emberek, jogokat követelni. Aminek az lett az eredménye, hogy a rendőrség tüzet nyitott rájuk és 69 ember életét vesztette.

A történelem során számtalan igazságtalanság esett meg az emberekkel. Nem csupán bőrszínűk miatt, hanem azért is, mert mások nem ismerték el őket egyenrangú félnek. Ennek alkalmából négy nőt hoztam ma nektek, akik sokat tettek a faji megkülönböztetés ellen (is).

Dorothy Pitman Hughes és Gloria Steinem. dorothy gloria

Dorothy története nem hétköznapi. Összesen 10 éves volt, mikor édesapját a Ku- klux-klan néhány tagja összeverte a család georgiai házának tornácán. A kis Dorothy akkor Istenhez fohászkodott, hogy mentse meg apját, ő pedig cserébe egész életét annak szenteli, hogy a világ jobb hely legyen. Apja túlélte, ő pedig a középiskola befejezése után munkához látott. Miután New Yorkban elindította zenei karrierjét, olyan polgárjogi aktivisták mellé csatlakozott, mint Martin Luther King és Malcolm X.

Gloria Steinem szabadúszó újságíróként, politikai és feminista hangvételű cikkeivel vált ismertté. A két hölgy találkozásából született meg, az első kimondottan feminista hangvételű újság, a Ms. Magazine. Megalapították a Women’s Action Allience (Női mozgalmak szövetsége), ami elindította az 1971-ben kezdődő tüntetéseket is a nők jogaiért és a társadalmi megkülönböztetésből fakadó diszkrimináció felszámolásáért. Az 1970-es években előadásokat tartottak szerte Amerikában, amelyekkel az osztályok közötti, illetve a rasszok közötti negatív megkülönböztetésre is felhívták a figyelmet. Mindketten politizáltak, míg Dorothy, Jimmy Carter kampányfelelőse volt, addig Gloria egyéni kampányba kezdett. Gloria poltikiai törekvésének egyik kiemelkedő tüntetés sorozata a dél-afrikai apartheid rezsim ellen szólt.  Helyet kapott a parlamentben is, s a “véletlen folytán” akkor járt le a mandátuma, mikor Trump munkába állt…

yuri

Yuri Kochima japán-amerikai polgárjogi aktivista. Yuri egy viszonylag jómodó, főként fehérek lakta környéken nőtt fel San Pedroban. Élete akkor változott meg, amikor Pearl Harbort követően az apját az FBI őrizetbe vette, mint a nemzetbiztonságot veszélyeztető gyanúsítottat. Bár beteg volt, megtagadták tőle az orvosi ellátást, így egy nappal szabadon engedése után, meghalt. Nem sokkal ezután Yuri és anyja három évre internáló táborba került. Miután férjhez ment Yuri, New Yorkba költözött, ahol csatlakozott Malcom X szervezetéhez. A vietnámi háború alatt mentora lett az ázsiai-amerikai mozgalomnak, hatására rengeteg fiatal is társult törekvéseikhez. Yuri és férje, el akarta érni, hogy elnézést kérjenek az egész ázsiai-amerikai közösségtől az internálásért, ami meg is történt 1988-ban végül.

 

 

Malala_Juszufzai01

Malála Júszafszai pakisztáni születésű emberjogi aktivista és a világ legfiatalabb Nobel békedíjasa. Mindössze 11 éves volt, mikor először szólalt fel a szunnita muszlim családban született lány az ellen, mert az egyre nagyobb teret nyerő iszlám fundamentalista tálibok megtiltották tartományukban a lányok tanítását, s iskolákat zártak be. Annak ellenére, hogy visszafoglalta egy időre a szunnita tábor Maláláék tartományát, a lány egyre több fenyegető üzenetet kapott. Ennek vége az lett, hogy két fegyveres tálib megállította az iskolabuszt, amin a lány utazott, majd többször meglőtték. Csodával határos módon túlélte a támadást, és nemzeti hőssé vált. Főként, mikor bejelentette egy évre az őt ért támadást követően, hogy egy alapot hozott létre, aminek fő célkitűzése, hogy a világon minden lány és minden gyerek tanulhasson.  

 

 

 

Ezek a nők, mind valami igazán fontosat igyekeztek és igyekeznek elérni. Erejüket és hitüket mi sem bizonyítja jobban, mint hogy, ügyük mellé szívvel-lélekkel tudnak és tudtak állni. Nem azért nagyszerűek mert, törekvéseik egy része beleillik a többek között feministák által is folytatott küzdelmekbe. Hanem azért, mert kiállnak és kiálltak a mai napig azokért a dolgokért, amelyekben hittek és még ma is hisznek.  

3 kevésbé ismert történet a szabadságharcban küzdőkről

Az 1848-1849 között zajlott szabadságharc mérföldkőnek számít nekünk, magyaroknak. Nem csak azért, mert sokat tanultunk és olvastunk róla, hanem mert a szólásszabadságról és magyar nyelvi jogok követeléséről is szólt (többek közt). Annak ellenére, hogy megbukott, az egyik legnemesebb vállalkozása volt nemzetünknek. Mert összehozta az egész magyarságot egy jó ügy érdekében.

A történelemről mindig elmondható, hogy ha sokat kutatunk, fel lehet fedezni addig kevésbé ismert történetek. Nekem ilyen volt az is, mikor a családomnak elkészült a családfája, és kiderült, hogy egy ősöm is részt vett a harcokban például. Szegedi lévén, abban azért nem vagyok biztos, nem-e pont Rózsa Sándorral és bandájával vett részt benne (bár remélem nem). De lássuk csak, miért is írtam ezt!

A betyárok harca

Rózsa Sándor egy hírhedt és igen komoly múltú betyár hadvezér volt. Irodalmi alakjának nincs sok köze a valódi személyhez, de hát ilyen a szépirodalom. 1836-1845 között igen sűrű életet élt. Rablások, fosztogatások, gyilkosságok fűződtek nevéhez. 9 év után megelégelte az ezzel járó életmódot és írt Ferenc Ferdinándnak egy levelet. A krónikák szerint, azt kérte tőle, hogy felejtsék el addigi összes bűnét, s megígéri, hogy ő onnantól kezdve jó útra tér. Persze Ferdinánd elutasította az ajánlatot. Így hát a legendás betyár fojtatta a már jól ismert életmódját.

Egészen 1848-ig, mikor újabb lehetőséget látott felcsillanni, a kegyelemre. Írt egy levelet Kossuth Lajosnak, hogy hajlandó egész bandájával a fegyveres harcokban részt venni, ha elfelejtik neki addigi bűneit. Kossuth némi habozás után, végül beleegyezett. Így Rózsa Sándor és bandája 1848 november 9.-én már részt vett a Temesőrnél zajló csatában. Bár először Damjanich elismerően nyilatkozott a betyárok bátorságáról, ezt a véleményét aztán a csata után gyorsan visszavonta. Ugyanis a betyárok elkezdtek fosztogatni, s a tábornok dührohamot kapott.

Ezt azonban még valahogy elnézték nekik. Nem úgy a bánáti Ezeres községben, november 17.-én történteket. Rózsa Sándort és bandáját a falu védelmére rendelték ki oda. Ezzel ellentétben a betyárok fosztogatni kezdtek és 36 embert legyilkoltak. Itt már egyértelmű volt, hogy ki kell tenni őket a seregből. Sőt, a krónikák szerint akkor egy példátlan nagy összegű (10000 pengő forint) vérdíjat is kitűztek a betyárok vezérének fejére.

Hegedűvel a szabadságharcban

Sárközi Ferenc egy híres roma hegedűművész volt, aki a bécsi és a pesti konzervatóriumban tanult. A feljegyzések szerint már apja is zenész volt, nevezetesen Esterházy Pál herceg szolgálatában. Amikor kitört a szabadságharc, az elsők között volt, aki bandájával ajánlkozott a harctérre. A közvélekedés szerint, ezt hálálta meg neki hadnagyi ranggal Kossuth. A zenészekre akkoriban, a lelkesítés szerepe jutott a harcok során. Maga Sárközi karmesterként lett beosztva a 47. zászlóaljba, amivel aztán részt vett Budavár bevételénél, Komáromnál, Sarkadon és a debreceni ütközetnél. Világosnál elfogták, s mivel hadnagyi rangban volt, ki akarták végezni. Ez azonban meg lett akadályozva Gróf Forgách Sándor kormánybiztos jóvoltából.

 

 

 

 

Támogatókból lett ellenzékiek

Mikor március 15.-én felolvasták a 12 pontot, még sokan üdvözölték annak törekvéseit. Többek között a szlovákok, akiknek lelkészei szónoki székükben lelkesítették híveik. A szerbek szimpátia tüntetéseket szerveztek, nem különben a románok. Ezek a népek azt remélték, ezáltal majd ők is ki tudják vívni saját autoritásuk. Ám a lelkesedés hamar alább hagyott és előbb a szerbek, majd a románok is (miután Magyarország és Erdély unióját akarták szorgalmazni a magyarok) különálló kormányszervezetet választottak meg maguknak. Követelték a külön nemzetté nyilvánítást is (az még belefért volna, hogy a magyar nyelv legyen a hivatalos, de a szabaddá nyilvánításban már nem tudtak megegyezni.)

Ezzel ellentétben a belső Magyarországon élő románok és szerbek inkább olyan megoldást kerestek, amelyekkel a különbözőségeket áthidalhatják. A szlovákok például ugyan külön nemzetté nyilvánították magukat, nyelvi jogokat és autonóm területeket követelve (ezt a mozgalmat Pest elfojtotta), mégsem álltak a Habsburgok oldalára, hanem maradtak a forradalom oldalán (persze nem viták nélkül) ugyanúgy, mint a svábok és a ruszinok is.

Rajtuk kívül vannak olyan hölgyek is, akik részt vettek a forradalomban, de szerepükről keveset tudni. Róluk egy másik bejegyzésemben olvashatsz tovább: http://mystique.cafeblog.hu/2016/03/14/a-szabadsagharc-noi-harcosai/

A történelem botrányhősnői: Donyale Luna, az első afroamerikai szupermodell

Bár Donyale Luna sok szempontból áttörést hozott a fekete bőrűek vizuális elfogadásában, mégis el van feledve. Azért is, mert az excentrikus életvitele és tragikus halála hangosabban szólt, mint az üzenet, amelyet közvetítenie kellett volna, hogy a „fekete gyönyörű”. Pedig ő volt az első afroamerikai szupermodell, aki a világon elsőként szerepelt Vogue címlapon. Salvador Dali Nefertiti reinkarnációjának nevezte, aki meg is festette őt. Andy Warhol és Fellini is felkarolta. Mégsem siker sztori története. Sokkal inkább egy olyan nőé, aki nem bírta feldolgozni a világhírt, a hippi korszak hozadékát, s a polgárjogi kérdések fajsúlyosságát.

Eredeti nevén Peggy Ann Freeman, 1945 augusztus 31.-én született Detriotban. Egy munkásosztálybeli családban, ahol apja alkoholista volt, aki Luna anyját rendszeresen bántalmazta. Gyermekkoráról nem sokat beszélt, de ha beszélt is, akkor rendszerint különböző sztorikat talált ki származásáról (ugyanúgy, mint Chanel). Egyszer azt mondta, szülei meghaltak egy autó balesetben, máskor, hogy nagymamája ír volt, aki egy skót művészhez ment hozzá feleségül.

Ami biztos, hogy Luna akkorra cseperedett fel, mikor Martin Luther King és Malcolm X polgárjogi törekvései is elindultak. S akkor változott meg élete, mikor 1963-ban King nagyszabású felvonulása is zajlott Washingtonban, többek között a rasszizmus elleni küzdelem nevében.

Ekkor történt, hogy David McCabe angol fotós is Detroitban járt, hogy egy magazin számára a Ford autó kiállításról fotókat készítsen. Ez pedig Luna iskolájától nem messze volt, így mikor az figyelmes lett a nagy tömegre, odament. A fotós, szinte azonnal kiszúrta az 1,88 méter magas, nádszál, de rendkívüli szépségű lányt. Oda is adta neki a névjegyét, mondván, olyan újságoknak is dolgozik, mint a Mademoiselle és a Glamour, és ha New Yorkban jár, keresse fel őt feltétlen.

Mikor ezzel a hírrel hazaállított, anyja nem volt elragadtatva az ötlettől. Főként azért nem, mert lányát ápolónőnek szánta, de az sokkal inkább színésznő akart lenni, s a modellkedést jó kiindulópontnak érezte ehhez. Végül kompromisszumot kötöttek, mely úgy szólt, hogy Luna nagynénjéhez költözik New Jerseybe, s szabadidejében fotózásokra jár. 1964-ben meg is érkezett New Yorkba, s felkereste a fotóst, az pedig miután jó néhány fotót készített róla és azokat bemutatta a Harper’s Bazaar főszerkesztőjének, Luna egy exkluzív, egy éves szerződést kapott az újságtól.

Mindez akkor történt, mikor Martin Luther King is megkapta a Nobel békedíjat. Úgy tűnt, a világ lassan készen áll a feketék teljes befogadására és ez Luna számára is előnyt jelentett. Ennek ellenére, mikor az 1965-ös januári Harper’s Bazaar főcímlapjára került egy illusztráció formájában, a karikatúra (bár megkapta az etnikai jellegzetességek egy részét) mégis fehér bőrűnek lett ábrázolva. Áprilisban a magazin belsejében hat oldalas divatanyag készült róla, ami keretében maszáj harcos nőnek ábrázolták, de a Herald Tribune és más jelentős újságok és mozgalmak előítéletekről és rasszizmusról harsogtak, így a fokozódó nyomás hatására, az anyagot törölték a számból.

Ez pedig, (hogy az egyik oldalról felmagasztalták, a másik oldalról hátba támadták) Lunát teljesen kikészítette. Inni kezdett és mellé gyógyszereket szedni. Ráadásul anyja ekkortájt lőtte agyon véletlenül apját, mikor az részegen bántalmazni akarta őt egy este. Nem is csoda, hogy egy kis időre az idegei felmondták a szolgálatot és kórházba került. Szerencsére akkor már olyan barátokat tudhatott támaszának, mint például Miles Davis, Sammy Davies Jr. és Andy Warhol. Így talpra állt, s 1966 januárjában átköltözött Londonba.

Nagy Britannia pedig meghozta számára a világhírt. Március elsején a brit Vogue címlapjára került, teljes valójában, ezzel pedig beírta magát a történelembe, mert ő lett az első fekete bőrű nő, aki Vogue címlapra került. Yves St. Laurent és Paco Rabanne is elkezdte őt rendszeresen alkalmazni kifutómunkákra. A legmagasabban fizetett modell lett és egyben az első afroamerikai szupermodell is a történelemben.

Mindez persze ismét új barátok szerzését is jelentette neki. Olyanokét, mint például Mick Jagger, Michael Cane, vagy éppen Mia Farrow és Salvador Dali. Persze viszonyai is lettek szép számmal, olyan hírességekkel, mint például Brian Jones zenész (a Rolling Stones zenekarból).

Amerika is elkezdte ismét őt ünnepelni, s mikor New Yorkban járt, egy éjszakai bárban maga Jackie Kennedy ment oda hozzá, hogy azt mondja neki: „Gyönyörű vagy.” (Ugyanis az afroamerikaik és az őket támogatók a vizuális elfogadásáért is küzdöttek, s azt az üzenetet tűzték ki szlogenjüknek, hogy „a fekete gyönyörű”).

Mindezek mellett Luna saját alteregót is kialakított magának, amivel önmagát és környezetét is szórakoztatta. Mikor származásáról kérdezték, sokszor mondta azt, hogy:” Drágám, én a Holdról jöttem”. S mire átköltözött Olaszországba, excentrikussága már sok egyéb módon is megmutatkozott. (Szinte mindig cipő nélkül járt, a kifutón pedig hol kézen állva vonult be, hol valamilyen vadállat mozgását utánozta pl.: kígyó, tigris, valamint rendszeresen zöld vagy kék kontaktlencsét használt.)

Amikor az olyan komoly témákról kérdezték, mint a polgárjogi aktivizmus, válaszaiban is megmutatkozott excentrikussága. Ilyen volt az az eset, mikor 1968-ban egy újságírónő megkérdezte tőle, hogy reméli-e, hogy az, amit csinál, megnyitja az ajtót a többi afroamerikai nőnek is? Luna szarkasztikus válasza aztán mindenkit sokkolt: „Ha ez azzal jár, hogy több munkához jutnak az ázsiai, latin amerikai, indián és afroamerikai emberek- tök jó-. Csak nem izgat. „ (Ez persze nem jelentette azt, hogy hidegen hagyja a téma, csak miután a pár évvel ezelőtti őt ért támadások megmaradtak emlékezetében, nem akart állást foglalni, amit jól is tett. )

1968 volt ugyanis az az év is, amikor Martin Luther King merénylet áldozata lett és vért folyt Amerika utcáin. A dolgok még jobban eldurvultak, de mindez Lunát már nem érintette komolyabban, mert ő akkor már azt tervezte, hogy Londonból átköltözik férjével Olaszországba. Filmes karrierjét igyekezett elindítani, ami néhány sikeres kooperációt valóban hozott számára. Szerepelt az 1968-as Rolling Stones rock and roll Circus dokumentumfilmben, kapott egy kis szerepet 1969-ben Frederico Fellini Satyricon című filmjében, majd 1970-ben Soft Self Potrait címmel Salvador Dali önmagáról készített művész dokumentfilmjében szerepelt, önmagát alakítva.

Mindezek ellenére filmcsillag nem lett belőle. Így 1975-ben már azzal sokkolta a közvéleményt, hogy a Playboy hasábjain pucéran szerepelt. Ugyanekkor kezdett LSD-t is használni, ami egy idő után már nem volt tolerálható. 1976-ban visszavonult, s a házasságába akart kiteljesedni. Egy ideig úgy tűnt talán sikerül is neki, mert 1977-ben életet adott egy kislánynak, aki a Dream (álom) nevet kapta. Sajnos azonban lánya sem tartotta vissza a drogoktól túl sokáig, mert 1979 május 17.-én heroin túladagolásban elhunyt, mindössze 33 korában.

Egy elfeledett lingvista: Lomb Kató

108 éve, 1909 február 8-án született Szilárd Katalin. Miután férjhez ment, felvette a Lomb nevet, s így már mindenki csak Lomb Katóként ismerte őt. Élettörténete, s az, amilyen képességekkel bírt, lenyűgöző. 16 nyelvet beszélt, ő volt Magyarország egyik első szinkrontolmácsa, aki bejárta a világot.

Kissé érthetetlen is, miért feledkeztünk meg egy ekkora tehetségről, akihez csak Kőrösi Csoma Sándor volt igazán fogható, magyar történelmünkben. Pedig Kató néni története azért is érdekes, mert mikor négy évesen elkezdett németül tanulni, szülei teljesen reménytelennek ítélték bármilyen idegen nyelv elsajátítására. S nem csak ők voltak erről meggyőződve, hanem bizony tanárai is, egészen a középiskola befejezéséig. Mivel kettesre érettségizett németből, így kémia és fizika szakon doktorált a pécsi Erzsébet Tudományegyetemen.

Diplomájának aztán sosem vette hasznát, igaz, közbe jött a háború is. Mivel zsidó származású volt, két éven át bujkált az akkor két éves kisfiával a nyilasok elől. Férjét, aki szintén zsidó volt, viszont békén hagyták, mert elektromérnök volt a LAUB Villamosmotorgyárnál, ahol létfontosságú hadifelszereléseket gyártottak. Akárhogy is, egy szerencsés véletlennek köszönhetően, Kató néni egyik búvóhelyén ráakadt egy orosz ponyvaregényre, ami aztán megváltoztatta egész életét.

Mivel akkor még tiltott nyelv volt az orosz, a csodával határos módon, tudott csak beszerezni magának egy orosz-magyar és magyar-orosz nagyszótárt, amelyet aztán ő lelkesen elkezdett kiolvasni. Miután ezzel kész volt, újra kezébe vette az orosz ponyvaregényt, és abból, olvasás közben kisilabizálta az orosz nyelvtant. Jegyzeteket írt a tanultakból, amelyeket később korrigált, és igyekezett elcsípni orosz nyelvű rádióadásokat. Ezzel a módszerével két év alatt megtanult oroszul.

Mikor vége lett a háborúnak önszorgalma és nyelvtanulási képessége kapóra jött. Besétált a budapesti városházára, s megkérdezte van-e szükség orosz tolmácsra? Egyből felvették, (mivel nagy szükség volt valakire, aki a megszállók nyelvét ismeri) s elindult Kató néni tolmács karrierje. Két év múlva már a Parlamentben találta magát és tolmácsként dolgozott az ott lévő képviselőknek.

Magyarország egyik első szinkrontolmácsa akkor lett, mikor már néhány másik idegen nyelvet is elsajátított az általa már kipróbált módszerével. Ekkor már Kodálynak, Bernardnak fordított, UNESCO üléseken vett részt szinkrontolmácsként, s egyik nagy előnye, hogy hét-nyolc féle székbe beültethették azt hozta magával, hogy bejárhatta kivételes nyelvtudásával mind az öt kontinenst.

Később tanított a Műegyetemen, fordított szak és szépirodalmi műveket és írt négy könyvet, amelyeknek címei: Így tanulok nyelveket, Egy tolmács a világ körül, Bábeli harmónia és Nyelvekről jut eszembe. Saját magát lingvistának hívta, mert nem szerette a nyelvész kifejezést, mert azt mondta, ő nyelvtanulás öröméért és saját szórakoztatása végett kezdett el tanulni, ami aztán kitartott élete végéig.

Tudomásunk szerint, ahogy ő fogalmazott: „16 nyelven keresett pénzt”. Ezek a nyelvek között az angol, a német (mert azt aztán újra és jól elsajátította), a francia, az orosz, az olasz, a dán, a héber, a latin, a japán, a kínai, a bolgár, a szlovák, az ukrán, a spanyol, lengyel és román szerepeltek. Négy megjelent könyvéből kettőben, még megemlíti a holland, norvég, portugál, cseh és a svéd nyelveken íródott publicisztikák megértését is. Valamint azt is lehet róla tudni, élete végéig biztosan tanult tovább nyelveket, mert utolsó éveiben készült interjúiban megemlíti, hogy az újkori zsidó nyelvet, az ivritet is elkezdte tanulni.

Módszerével, az autodidakta tanulási móddal sokak foglalkoztak. Erősen is hitt abban, hogy az érdeklődés nagyon fontos, ha egy nyelvet akarunk elsajátítani, mint az is, hogy legyen motivációnk. Ezeknek a gátlásosságunk mértéke (illetve annak levetkőzése) az, ami képes határt szabni. Hiszen csak ezek összességéből fogunk tudni használható eredményt elérni.

Ebből kifolyólag nem hitt a nyelvtehetségben. Sokkal inkább a fentebb felsoroltak meglétében. Véleménye a nyelvismeretről ez volt: „A nyelv az egyetlen, amit érdemes rosszul is megtanulni, mert amíg egy orvos nem hibázhat, mert egy életbe is kerülhet, egy rosszul elmondott, de mégis érthető nyelvtöréssel azért valamire megyünk. „

Első könyvében Az Így tanulok nyelveket címűben megemlíti mi is a probléma Magyarországon az idegen nyelv oktatásának módszerével. Annak ellenére, hogy e könyve első kiadása 1970-es, sajnos szomorúan meg lehet állapítani, hogy az, amit ott felvázolt a magyar közoktatásban elhibázott idegen nyelvi oktatásról, ma is állja a helyét, ezért mindenkinek ajánlom figyelmébe. 2003-ban bekövetkezett haláláról ugyanúgy elfeledkeztek (csak két-három újság hozta le), mint az életében elértekről. Pedig joggal inspirálhat Kató néni bárkit arra, hogy mindig van mód a céljaink eléréséhez, ha hiszünk magunkban eléggé.

A történelem botrányhősnői: Dzsinga Mbandi, a fekete özvegy

A 15. század végén a portugálok elértek Dél-Afrika nyugati partjára. Nemsokára újabb hajók jöttek és elkezdődött Afrika 400 éves megszállása. Bár eleinte sikerült Kongó királyának egyességet kötni, s cserekereskedelemre lépni az újonnan érkezőkkel, közel 100 év után a kongóiak megelégelték a növekvő elnyomást, s szembeszálltak a zsarnokokkal…

A portugálok okulva a Kongóban történtekből, délebbre már úgy vették az irányt, hogy biztosra mentek. 1570 körül 700 katonával és 7 hajóval betörtek Ndongóba, így az ott élőknek esélyük sem volt az ellenállásra. Ebben a nem éppen egyszerű időszakban született meg 1583-ban Dzsinga, Ndongó királyának elsőszülött lánya. Az a nő, aki gyakran járt férfiruhába, embereket használt széknek, 60 férfiból álló háremet tartott fent, egy éjszaka után, minden szeretőjét kivégeztette, és akinek 35 éven át tartó harcaiban, nők és férfiak egyaránt küzdöttek. 

Igaz, fivérével úgy nőtt fel, hogy azt kellett végignézniük hogyan igyekszenek a portugálok elpusztítani mindent, ami számukra fontos. Az afrikai kultúra megtiprását, a kereszténységre való erőszakos átnevelést, az emberek elhurcolását és eladását, s persze a portugálok egyre növekvő kapzsiságát láthatták premier plánból.

Mikor apjuk meghalt, Dzsinga bátyja igyekezett jó kapcsolatot ápolni az előrenyomuló keresztény hittérítőkkel, a rabszolga kereskedőkkel, a s az újonnan érkező telepesekkel, akik addigra létrehozták Luanda városát. Egyik tárgyalásuk alkalmával végül sikerült is békét kötnie a portugálokkal, s Dzsinga a jó szándék jeleként még meg is keresztelkedett, és felvette az Ana de Suosa nevet. ( S a portugálok vezetője lett a keresztapja.)

Persze a béke nem tartott sokáig, mert a portugálok alig három évvel később megszegték a békeszerződést, és 1623-ban megtámadták Ndongót. Dzsinga bátyja viszont nem akart harcolni, annak ellenére sem, hogy húga joggal sürgette ellenlépésre, hiszen több száz ember került börtönbe és elhurcolásra. Bátyjától csak ennyi telt, hogy szóban fejezte ki nem tetszését, amiért a portugálok egyszerűen félre lökték.

Ekkor lépett Dzsinga közbe, hogy tárgyalást kezdeményezzen az emberek szabadon bocsátása érdekében. A vásznon is megörökített eseményen, csupán egy szék volt a teremben, (amin a portugálok tárgyalója ült), de Dzsinga megoldotta a helyzetet. Egy szolgáját használta széknek, s miután a tárgyalás befejeződött, megölte azt, mondván, nem ül ugyanazon a széken kétszer. 

A tárgyalás sikerrel zárult, és később, Dzsinga első uralkodói megnyilvánulásának pillanatává vált. Kihozta az embereket a börtönből, s sikertől megrészegülve úgy érezte, jobb, ha ő maga veszi kézbe a dolgokat, s megmérgezte bátyját (egyes források szerint megette a szívét is). Akárhogy történt, Dzsinga trónra került, s miután megkoronázták, áttette székhelyét délre, hogy megerősítse pozícióját. Egyességet kötött a Matamba királysággal, uralma alá hajtotta a nem túl népszerű kannibál Jaga törzset és létrehozott egy új országot, amely elmenekült rabszolgák, s disszidens katonák otthona lett.

A megnövekedett létszámú királyságából létrehozott egy hadsereget, akikkel elkezdte 35 éves ellenállási harcát a portugálokkal szemben. Mikor 1640-ben megjelentek a hollandok Matambában, első dolga volt velük szövetséget kötni, így akkora erőfölényre tett szert, hogy egészen kicsi területre tudta seregével visszaszorítani a portugálok fennhatóságát. 8 éven át tartott ez az állapot, aztán a portugálok Brazília felől jelentős támogatást kaptak és visszaverték Dzsinga csapatait, s a királyság nagyrészt brazil fennhatóság alá került.

Nem maradt más választása, vissza kellett vonulnia Matambába, s ott is maradt uralkodni 1663-ban bekövetkezett haláláig. Mivel a portugálok nagyon jól tudták, hogy amíg Dzsinga meg nem hal, addig nem foglalhatják el azt a területet, az uralkodásából hátralevő 15 évet Matamba lakossága békében töltötte. Csak Dzsinga halála után tudták a portugálok elfoglalni a mai Angola területét.

Harcos nők a történelemben: Ani Pachen, a tibeti Jeanne d’Arc

anipanchenPachen Dolma 1933-ban született Kelet-Tibetben egy harcos klán főnökének egyetlen gyermekeként. Éppen ezért, már egész kiskorától kezdve tanult lovagolni és fegyverekkel bánni. A probléma csak az volt, hogy Pachen, ennél jóval békésebb életet szeretett volna élni. Így mikor 1950-ben férjhez kellett volna mennie egy másik klán vezetőjéhez, hogy egyesítsenek két klánt, ami a kezdődő kínai invázió ellen is nagyobb erőfölényt adott volna, inkább megszökött, és belépett egy buddhista kolostorba szerzetesnőnek.

Itt kapta az Ani Pachen nevet, amely annyit tesz: Szerzetesnő, nagy bátorsággal. Apja utána küldte néhány emberét azzal az üzenettel, hogy nem kell férjhez mennie, csak térjen haza, de Ani nem ment. Inkább meditálni akart megtanulni, hogy elsajátíthassa a belső békét. Ezen törekvését azonban meg kellett szakítania, mikor 1958-ban apja meghalt a kínaiak elleni küzdelemben, és a klánnak vezetőre lett szüksége, kiváltképp, hogy a megszállók egyre közelebb jutottak családjának lakhelyéhez.

Mivel tisztában volt vele, hogy apja mennyire szívén viselte a klán sorsát, így vállalta a vezető szerepét. Összeszedett hát a klánból 600 embert, akikkel ellenállási csoportot hozott létre, hogy megtorolják azt a pusztítást, amit a kínaiak okoztak (ősi buddhista kolostorokat romboltak le és embereket gyilkoltak halomra). Csapatával a hegyekben laktak és lóháton küzdöttek a megszállók tankjai ellen. S bár Ani pontosan tudta, hogy módszerűk merőben ellentmond a buddhista tanoknak, nem tudta tétlenül nézni, hogyan teszik tönkre otthonát és népét.

Egyetlen női vezérként vett részt a lázadó klánok alkotta felkelésekben. Ezért a kínaiakkal és más klánok vezéreivel történő találkozásai nem voltak éppen egyszerűek. Egy olyan társadalomban, ahol a nőnek otthon lett volna helye, senki nem vette őt komolyan. Ami kapóra jött és néhány alkalommal sikert is hozott neki és csapatának az elnyomókkal szemben. Ám hiába („nagy bátorsága”), a kínaiak ellen nem győzhettek. Így mikor már biztosra volt vehető a tibeti nép veresége, Ani úgy döntött, menekül családjával együtt (ugyanúgy, ahogy még sok ezer tibeti).

Sajnos azonban 1960-ban, 25 éves korában elkapták őt és börtönbe került. A következő 21 évben folyamatosan kínozták kihallgatás címén és egy sötét lyukban többedmagával vasbilincsre verve tartották fogva. Elmondása szerint előfordult nem egyszer, hogy fejjel lefele lógatva volt megkötözve, és addig ütötték, amíg el nem ájult. Esete nem volt egyedi, minden fogva tartottal ugyanígy bántak. Ami tartotta a lelket benne az a buddhista hite volt. Például az egyik kilenc hónapos magánzárkában töltött ideje alatt, a hagyományos buddhista rituáléval, a leborulással (amelyből 100.000 darabot végzett el akkor) élte túl a megpróbáltatást.

1981-ben végül szabadon engedték. Az országot még mindig a kínaiak uralták (ahogyan ma is), de visszatért szülőfalujába, azzal a reménnyel, hogy családját ott találja, de rajta kívül senki nem élte túl a megszállást. Ezután Lhászába ment, tüntetéseket szervezett és szónoklatokat tartott a tibeti hagyományok és kultúra megvédése érdekében. Mikor 1988-ban olyan pletykák kezdtek szárnyra kelni, hogy megint le akarják tartóztatni, úgy döntött elhagyja Tibetet, majd egy hónap gyaloglás után elért Nepálba, ahonnan elrepült Indiába.

Alig néhány héttel ezután, teljesült egyik legnagyobb álma; találkozott a Dalai Lámával. Első találkozójukat, még sok másik követte, míg végül Ani Pachent a tibetiek sorsának nemzetközi hangjává nem választották meg. A világot körbeutazta, hogy elmesélje élete történetét az embereknek. Hatására Amerikában óriási tüntetéseket szerveztek a kínai megszállás ellen és persze azért, hogy felhívják a világ figyelmét Tibet tarthatatlan helyzetére. Richard Gere szorgalmazására (és támogatásával) megszületett könyve is, amelyet egy társszerzővel írt meg: Ani Pachen, Adelaide Donnelly: Sorrow Mountain: The journey of a Tibetan Warrior Nun).

Majd Indiában, Dharamszalában végleg letelepedett, és a Dalai Láma mellett, a tibeti emigráns kormányban kapott helyet. Komoly erőfeszítéseket tett azért, hogy megbocsásson azoknak, akik kínozták őt, ám ez koránt sem volt egyszerű neki. Egy alkalommal azt mondta: „Olykor még mindig dühös vagyok a kínaiakra… azért a szenvedésért, amit okoztak nekem és népemnek. Őszentsége azt mondta, nem kell, hogy gyűlöljem a kínaiakat. De én még ennyi év után is a barlangomban (ahol meditált) küzdök a haragommal. „

Szerencsére, az 1958-ban félbe hagyott törekvése, amely pontosan a belső béke elsajátítására vonatkozott, végül sikerrel zárult. 2002-ben bekövetkezett halálakor békésen tudott távozni az élők sorából.

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!