Minden, ami a felszín alatt rejtőzik

Egy elfeledett magyar legenda a Forma 1 hajnaláról

Szenzációs teljesítménnyel, 154 km/h végsebességgel és egy eltört hátsó futóművel Szisz Ferenc megnyerte az első Le Mans-ban tartott Grand Prix versenyt. Ezzel történelmet írt. Amit a mai napig egy magyarnak sem sikerült újra megtennie ebben a sportágban, pedig azóta eltelt 111 év. Mégsem beszélünk róla túl sokat, pedig nem „csupán” egy autóversenyző volt. Hanem egy nagy tudású gépész is, akinek néhány olyan fejlesztést is köszönhet a sportág, amit a mai napig használnak.

Kezdetek

A Szeghalmon született szász családból származó Ferenc hatodik gyermekként látta meg a napvilágot 1873 szeptember 20.-án egy ló felcser fiaként. Apja a Wenckheim család szolgálatában állt, anyja háztartásbeli volt. Ferenc rézművesnek tanult, de az egyre nagyobb teret nyerő autók szerkezete hamar felkeltette érdeklődését, így mikor ideje engedte műszaki tanulmányokat folytatott.

1890-től Mezőhegyesen dolgozott egy fűtőházban, majd elindult a világba, hogy megismerkedjen az új mechanikai fejlesztésekkel. Megjárta Budapestet, Bécset, Elzász Lotaringiát, (ahol megismerkedett későbbi feleségével, Bettivel) és Münchent, ahol a Bosch cégnél dolgozott. A századfordulóra az ifjú pár Párizsban kötött ki. S Ferenc a Renault cégnél kezdett dolgozni előbb a szerszám-géposztályon, majd az autógyártáson.

A feltaláló

Lois Renault hamar felismerte benne a tehetséget, így szabadalmait megvette tőle és megengedte neki, hogy kedvére kísérletezzen fejlesztésekkel. Ennek köszönhetően megalkotta az első szabályozott öngyulladású motort és kiváltotta a kurblit egy sűrített levegős indítószerkezettel. Miután fejlesztéseit ő ismerte a legjobban, így az a megtiszteltetés érte, hogy a cég társalapítója, Lois Renault maga mellé vette a versenyeken.

(Ugyanis ekkor még úgy zajlottak a versenyek, hogy a versenyző mellett ült a szerelő, azért, hogy rögtön cselekedni tudjon, ha bármi baj van.) Aztán, Marcel Renault vette át a versenyzői szerepkört és ő is Szisz Ferencet választotta szerelőjének.

Versenyben

Miután a Madridban tartott versenyen elhunyt Marcel, Szisz Ferenc lett a csapat versenyzője. Ez 1903-ban történt, s egyből úgy, hogy ötödik helyen végzett autójával a Gordon Bennett Kupa versenyen. Aztán csapatával átugrottak az Egyesült Államokba, hogy részt vegyenek a New Yorkban megrendezett Long Islandi Vanderbilt Kupán. Itt már olyan nagyágyúk mellett versenyezhetett Szisz, mint Felice Nazzaro és Louis Chevrolet. Ötödik helyezést ért itt is el.

1905-ben kinevezték a Renault tesztelési osztályvezetőjének, ami rengeteg munkával járt. Ennek ellenére, mégis eljutott 1906 június 26-27-én az autósport első Grand Prix-jára. A verseny a Le Mans- Saint Calais- Ferte Bernard országúton zajlott, s a 103,18 km-es távot naponta hatszor kellett megtennie 32 versenyzőnek. A rekkenő hőség, s az útviszonyok következményeként aztán mindjárt az első napon kiesett 16 versenyző, majd a második napon még 5.

Végül Szisz a 90 lóerős Renault AK 90CV pilótájaként átlag 100, 8 km/h sebességgel és 32 perc fölénnyel (amely annak volt köszönhető, hogy az egyenesekben, ő volt a leggyorsabb és elérte a 154 km/h csúcssebességet) megnyerte az 1238, 16 km hosszúságú versenyt. Ezzel pedig legenda lett, s vagyonos, mert 45 ezer frankot nyert, megkapta a francia állampolgárságot, s állami kitüntetést is Franciaországtól.

Szisz győzelmét az is segítette, hogy ő használta először a Michelin fivérek újítását, a könnyen cserélhető keréktárcsára szerelt gumiabroncsot. (Így, ha defektes is lett az autó, gyorsan lehetett cserélni, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy ő és szerelője 4 perc alatt tudott kereket cserélni, míg a többieknek, negyed órába is beletelhetett a művelet. ) Így a módszer elterjedt, na meg a nagy versenyek rendezése is szerte Európában.

1908-ban újra rajthoz állt Szisz Le Mans-ban, de nem ért célba műszaki hiba miatt. Savannában ugyanígy járt, s abbahagyta a versenyzést. A rá következő évben elhagyta a Renault céget is, hogy saját műhelyt nyisson Neuilly-sur-Seine-ben.

Miután Európa szerte tisztelték, így 1914-ben újra rávették, hogy versenyezzen a Lyoni Grand Prix-n. Megkapta autója a tiszteletbeli Nr 1 rajtszámot, de a fél táv megtétele után fel kellett adnia a versenyzést műszaki hiba miatt. Aztán szeptemberben kitört az első világháború és Szisz önkéntesként bevonult a francia hadseregbe, s az algériai szállító csapatok vezetőjeként szolgált, ám 1915-ben tífuszos lett, és kórházba került.

A háború után javítóműhelyében dolgozott tovább, míg az 1930-as évek végén visszavonult és feleségével Párizstól nem messze Auffargis-i villájában élt, 71 éves korában bekövetkező haláláig, amelyet tüdőgyulladás okozott.

Franciaországban a Le Mans-i versenypálya mellett található Szisz Múzeum, Renault Múzeum, a Renault Történeti Múzeum és a Haris testvérek Autós Múzeuma is őrzi emlékét. Magyarországon a Hungaroring pálya bejáratánál emeltek neki egy autós szobrot 2003-ban.

Forrás: magyargplegendak.hu

libarius.hu

gphirek.hu

A nő, aki divatba hozta a művészetet

Sonia Delaunay volt az első, aki úgy gondolta a művészetet érdemes lenne ruhákon is megmutatni. Fontosnak tartotta, hogy a technikai fejlődés és az új mozgalmak mellett, a grafikus ábrák is helyet kapjanak az emberek ruhatárában és Párizs utcáin. Bár elsősorban festő volt, mégis, sokan csak a divat világából ismerik. Ráadásul férje hírneve is beárnyékolta az ő nevét, pedig rendkívül kreatív és produktív volt Sonia is.

Sara Stern 1885-ben született egy ukrán zsidó családban. 5 éves korában elvitte magával jómódú nagynénje és nagybátyja Szentpétervárra, ahol aztán betekintést nyert a művészek világába. 18 évesen Németországba került, Karlsruhe-be, hogy ott járjon művészeti iskolába. Itt találkozott Wilhelm Uhde festővel, akihez férjhez ment, majd elköltöztek Párizsba. Wilhelm ismertette meg őt Henry Rousseau munkáival, és elvitte őt a Montmartre-i Picasso stúdióba, ahol aztán nagy hatást gyakorolt rá Picasso Les Demoiselles d’Avignon (Avignoni kisasszonyok) című festménye.

Wilhelm volt az is, aki megrendezte feleségének első kiállítását is, ahol be lett mutatva annak Yellow Nude című festménye, amely szexuális és erotikus tartalmával keltett visszhangot, és amelyre erősen hatott a fent említett Picasso festmény. Sonia Wilhelmnek köszönhetően találkozott Robert Delaunay festővel is, akivel egymásba is szerettek. A találkozást követően Sonia elvált férjétől és hozzáment Roberthez, akinek a következő évben egy fiút is szült.

Jó háziasszonyként és anyaként, abba is hagyta a festést és varrni, hímezni kezdett. Ekkor készítette fiának a ma már ikonikus jelentőséggel bíró kubista patchwork takarót, ami aztán későbbi alkotásainak kiindulópontja lett. (Ez a munkája „egyébként”, a legelső teljesen absztrakt művészi kifejeződés darabjaként van kiállítva a Musée National d’Art Moderne-ben.)

Készített teljesen absztrakt könyvborítókat, fadobozokat és játékokat is később fiának. Sőt, férjének és magának is készített ruhákat, amelyekben aztán együtt mentek a Párizsi éjszakába mulatni. 1913-tól aztán megint festeni kezdett, és közös munkába fogott Cendrasszal, ahol Cendras versei mellé kerültek Sonia alkotásai. Ekkor készítette a Szimultán ruhát is, amelyet a tangó és a foxtrott vibráló hangja és üteme, na meg Apolloniare orfizmusa is inspirált. Ennek hatására született meg az „Elektromos prizma”, amely aztán egy teljesen új irányzat lett, s megmutatkozott Sonia alkotásainak színében, formájában (aztán meg Sonia védjegyévé is vált).

Mikor kitört az első világháború Robert és Sonia Spanyolországba költöztek. Eleinte boltokat festett, majd designer ruhákat kezdett itt készíteni. 1917-ben nyitotta meg Madridban és Barcelonában ruhaboltjait. A rengeteg terem, a design ruhák, saját kiállítási részt is lehetővé tettek, így aztán kitűnő okot és helyet adtak a Vogue és más nagyhírű újság fotósainak és azok modelleinek, hogy ott dolgozzanak.(Így történt, hogy az akkori filmsztár Gloria Swanson is állandó vásárlója lett Sonia ruháinak.)

1921-től Sonia a dadaizmus felé fordult és a szurrealista írók társaságát kezdte keresni. Kifejlesztett egy új stílust, aminek darabjait költemény-ruháknak hívott. A geometrikus formák és színek egymás mellé kerültek Tristan Tzara költő soraival. Tervezett strandruhákat, nyakkendőket, napernyőket, kézitáskákat, cipőket is ezen új stílus jegyében. 1925-ben még egy filmhez is készített ruhákat a női modelleknek és Delaunay név végleg egybeforrt a szimultán elnevezéssel. Sőt, egy modellfotózáshoz még egy Citroen autót is „Szimultán egyenruhába” öltöztetett.

Segei Diaghilev balett táncos is állandó vásárlója lett, aki aztán megrendelte Soniától az Orosz balett táncosok kosztümjét is. Ekkor már porcelánokra is készített alkotásokat valamint ékszereket és lakberendezési tárgyakat is lehetett tőle vásárolni.

Az 1929-ben kezdődő világgazdasági válság aztán utolérte őt és kreációit is. Csak 1936 körül kezdett újra magához térni, de akkor annyira, hogy a rá következő évben már a Párizsi nemzetközi kiállításra három pompás színes vásznat készített, amelyek egy-egy fal nagyságúak voltak. Ezek a francia technológiát ünneplik azzal, hogy repülőgép motorokat, propellereket és pilótafülkéket ábrázoltak. Művei megjárták aztán Madridot, Barcelonát, Németországot is.

Miután 1941-ben férje meghalt, Sonia visszafordult a festészet felé. 1951-től sorra nyíltak meg kiállításai szerte a világon New Yorktól Németországig. 1964-ben kapott kiállítást a Louvre-ban is. 1975-ben hatalmas retrospektív kiállítást rendeztek műveiből és megkapta a Francia becsületrendet. 1979-ben, 94 évesen hunyt el Párizsban. Munkáiból inspirálódott Mondrian és Andy Warhol is. 2015-ben a Londoni Tate Modern múzeumban nyitottak neki kiállítást. A DSquared2 2015 tavasz/nyár kollekciójában volt látható a kifutón a legutoljára Sonia töretlen hatása.

Forrás: theguardian.com

José Teunissen: Couture Graphique

Stanley Baron: Sonia Delaunay

Harcos nők a történelemben: Az onna-bugeisa története

Férfi szamurájokról, már mind hallottunk. A női szamurájokról ellenben nem sokat tudunk. Pedig léteztek, még hozzá elég hosszú időn keresztül. Jeleskedtek harcművészetekben, részt vettek háborúkban, sőt, egyikük a legenda szerint egy császárnő volt, aki bátorságával és harci képességeivel meghódította Koreát is.

Az onna-bugeisa kialakulása

Az onna-bugeisa jelentése: a harcművészetek női mestere. S ahhoz, hogy elindítani tudjuk, e történetet róluk, egészen vissza kell nyúlnunk a feudális Japánig. Oda, ahol e harcos nők a bushi (szamuráj) kaszthoz, vagyis a felső osztályhoz tartoztak. Abba az időben, amikor a férfi szamurájok mellett harcoltak, hogy együttesen meg tudják védeni otthonaikat.

Persze felemelkedésük oka igen prózai volt. Valaha az időszámításunk kezdetén meg kellett a nőknek védenie faluikat a betolakodóktól. Főleg akkor volt erre szükség, mikor a férfiak nem voltak otthon (mert elmentek vadászni, halászni, vagy sokáig távol voltak). S bár nem volt gyakori látvány, hogy egy nő harcoljon, megtették, ami tőlük tellett, pedig nem volt más szerep igazán szánva nekik ez időtájban, mint mindenhol máshol is a világban…

Harcmodor és Kiképzés

Ennek ellenére a szükség törvényt bontott. Így elkezdték a nőket kiképezni a fegyverek használatára és a harcművészetekre. Megtanultak bánni a ko-naginatával (a feudális Japán szamurájainak egyik harci fegyverének női változatával), a kaikennel (kétélű tőrrel) és a tantoval (késsel) is. Ezeket a fegyvereket ugyanis könnyebben tudták a nők használni és elrejteni, mint azokat, amiket a férfi szamurájok használtak (kardok, lándzsák).

Arról nem is beszélve, hogy a ko-naginata tökéletesen alkalmas volt a lóháton történő harcokhoz, hosszúsága és pehelysúlya miatt. A kaiken ezzel ellentétben a közelharcokban tett jó szolgálatot, ahol behatárolt volt a mozgástér. Egyébként ez a fegyver volt az, amit használtak a tradicionális harakirire (öngyilkosságra) is, amikor a szamuráj vagy szamuráj nő szégyent hozott a családra.

Ezek voltak azok a fegyverek is, amelyekkel elkezdték trenírozni a lányokat minden iskolában az Edo korszakban aztán.

Harcművészetek terén a korai időszakban a Tantojutsu ismeretét sajátították el. S miután képességeikkel és tudásukkal bizonyítottak, elnyerték az otthonuk és családjuk professzionális védelmezőjének kijáró tiszteletet.

Dzsingu császárnő legendája

 

Az első női szamurájról időszámításunk szerint 200 körüliről vannak adatok. Dzsingu császárnő 169-269 között élt, s miután férje meghalt, ő vezette harcosait a Korea elleni hódító hadjáratba a legenda szerint. Akkor, amikor még egy nő nagyon nem volt megszokott a harctéren. Az biztos, hogy rengeteg japán nőt inspirált története akár igaz, akár nem. Annyi bizonyított, hogy valóban két évszázadon keresztül Korea Japán megszállása alatt volt. Ám, hogy tényleg Dzsingu vezette e halálmegvető bátorsággal a japánokat akkor, már soha nem derül ki biztosan. Mindenesetre nem csak a japán, hanem a koreai hagyomány is szót ejt róla.

1881-ben ő lett az első nő, akinek képe (legalábbis feltételezetten róla készült portréja) rákerült egy papírpénzre.

Tomoe Gozen

1180-1185 között két uralkodó klán között dúlt háború. Egy könyvben meg is emlékeznek a félelmetes harcos nőről, Tomeoról, aki híres volt szépségéről, intelligenciájáról és harci képességeiről. Kitűnő íjász és lovas volt, mestere a katana (szamuráj kard) forgatásának, ráadásul jó politikusnak is bizonyult. A maga idejében ő volt a legnagyobb szamuráj (nő), aki bátorsága által szerte Japánban ismert lett. A klánjának vezére, mindig Tomeot mutatta be első számú tábornokaként.

Hagaku Gozen

1201-ben egy másik bátor harcos szamuráj nő is helyet követelt a japán történelemben. Hagaku vezette unokaöccse mellett a csatába 3000 emberét a Torisakayama erőd védelmére. Az ostrom része volt annak a felkelésnek, amely meg akarta dönteni, az akkori uralkodókat, a Kamakuro klánt. Sajnos az ellenség több mint háromszoros túlerőben volt, hozzájuk képest, így az erőd, amit Hagako társaival védett, hamar elesett. Ugyan a nő megsebesült a harcok során, de annyira lenyűgözte bátorságával és harci képességeivel az ellenfelet, hogy a harcosok közül néhányan el akarták aztán őt venni feleségül.

Hanyatlás és a női szamurájok utolsó felemelkedése

A 15.-17. században az onna-bugeisa szerepe megváltozott Japánban. A nők ismét a háztartás és gyereknevelés szerepére voltak csak alkalmasak. A férfi szamurájok is a harcos lét helyett, vissza lettek minősítve egyszerű bürokratákká, akik a császárt szolgálják. Ez egészen így ment a 17. század közepéig. Akkor jött el a pillanat a női szamurájok számára az utolsó kivirágzásukra.

Az utolsó feudális japán katonai szövetség ekkor alakult meg. Ismét a szakképzett fegyverforgatásra került a hangsúly, amely kemény kiképzéssel párosult. Nem csak a férfiakat, hanem a nőket is befogadtak ide. Így hamarosan a nők ismét a faluk és klánok védelmező szerepkörében jeleskedhettek.

Nakano Takeko

A kései 18. századi császári udvar megszegte szabályait, s női harcosokkal is védte magát. A magasan képzett Nakano Takeko lett a női osztag vezetője, aki rendkívüli intelligenciájáról a ko-naginata forgatásáról, és a harcművészetek mesteri űzéséről volt ismert. Nakano csapatát önállónak tekintették és Joshitai-nak nevezték, vagyis női hadseregnek. Együtt harcoltak a férfi szamurájokkal az Aizu csatában is, s ahol végül számtalan híres szamuráj megölése után Nakano szívébe egy golyó fúródott és meghalt.

Utolsó leheletével arra kérte húgát, hogy fejezze le őt, hogy az ellenség ne vihesse el fejét trófeának. Fejét egy fenyőfa tövénél égették el Aizu Bangemachi szenthelyén, a tisztelet jeleként.

Ennek a csatának a vége volt a Meidzsi-restauráció periódusának kezdetét jelző mozzanat (a demokrácia kezdete Japánban), amely az utolsó feudális katonai szövetség végét jelentette, a női szamurájok bukásával együtt.

Christine de Pizan a feministák dédanyja, aki akkor írta meg a feminizmus alaptételeit, amikor még írnia se lett volna szabad tudnia egy nőnek

Írásait a szükség szülte. Miután férje meghalt, valahogyan el kellett tartania magát és gyerekeit. Nemesi családból származott, így kapcsolatai révén munkái sikeresek lettek. Christine de Pizan 1364-ben született Velencében. Ő volt az első nő, aki ismert lett költészetével.

Apja, Tomasso di Benvenuto da Pizzano orvos és asztrológus volt, aki a Bolognai egyetemen tanított. Amikor Christine 4 éves lett, a család átköltözött Párizsba, mert apját V. Károly udvari orvosnak kérte fel.

Oktatás és házasság

Christine apjától tanult olvasni és írni klasszikus irodalmi könyvek segítségével. Folyékonyan beszélt olaszul, franciául, görögül és latinul, érdeklődött a természettudományok iránt, majd a filozófiai is megragadta figyelmét.

Amikor 15 éves lett, férjhez ment Etienne de Castel főnemeshez. S annak ellenére, hogy házasságát szülei rendezték el, mégis nagyon boldogok lettek együtt (ez vezetett ahhoz, hogy Christine özvegy maradt férje halála után). A párnak három gyermeke született.

Özvegy és kezdő író

Christine boldogsága összesen három évig tartott. Ezután a búbópestis elvitte fiát, majd apja pártfogóját, V. Károlyt és végül apját is. A sok katasztrófa után férje is meghalt 1390-ben. Ezáltal lett az akkor mindössze 24 éves Christine özvegy és a család egyetlen kenyérkeresője. V. Károlyt VI. Károly követte a trónon, aki spórolni akart az udvari kiadásokon. Így a Pizan család nehéz helyzetbe került, s Christine ennek megoldásaként kezdett el írni, hogy biztosítsa családja megélhetését.

Munka és siker

Családi kapcsolatai révén, az udvarnál szerzett munkát a királyi kancellárián, mint a kancellária levélírója. 1399-ben elhunyt férjéről írt verseivel lett népszerű, majd VI. Károly felesége, Bajor Izabella biztosított neki feladatokat. Burgundia hercege Merész Fülöp kérésére V. Károlyról írt életrajzot. Kapcsolatai révén szabad bejárása volt az udvari királyi könyvtárba, ahol nagyon sok lefordított klasszikus irdalom is elérhetővé vált számára. A klasszikus mitológia aztán Christine legfontosabb ihletforrása lett, mikor el kezdte írni verseit és prózáit. (Munkáiban megemlíti Cicero és Ovidius hatását is. )

Bűnös nők a középkorban

1399-ben az Epistre au dieu d’amour című művében foglalkozott először a nők társadalmi helyzetével, amelyben aztán kritizálta a nők irodalmi ábrázolását is.

1405-ben írta meg legismertebb munkáját, a Livre de la Cité des Dames (A városi hölgyek könyve) címmel. Ebben írta meg, hogy mennyire fájlalja azokat a középkori vádakat, amelyekben a nőt természetéből kifolyólag bűnösnek ítélik meg. Ellenpéldának felsorakoztatja az összes női alakot a Bibliából és a mitológiai történetekből, amelyekben a nők szerinte erényes mivoltukban vannak megjelenítve. Művében egy olyan várost hoz létre számukra, amely egy olyan ideális világban van, ahova a nők elmenekülhetnek a nőellenes kultúra elől. Könyvében világosan kifejezi rosszallását a „nőgyűlölőkkel” szemben. Valamint tiltakozását fejezi ki a nők elleni diszkrimináció és az őket érő előítéletek miatt.

Még ugyanebben az évben jelent meg L’Avison (A vízió) című könyve, amely egyaránt tárgyalja a történelmi eseményeket és Christine professzionális pályafutását. Elmeséli benne V. Henrik inváziója okozta káoszt Franciaországban, s annak lehetséges következményeit, s azt is, hogy hogyan lett egy nő olvasni és írni tudó a középkorban, aki aztán a nagyközönségnek is tolmácsolni tudta a történéseket.

1406-ban jelent meg A három erény könyve, amely a Városi hölgyek című írásának folytatása. E műve is a nők társadalmi helyzetét tárgyalja, de nem egy idealizált környezetben, hanem Christine saját korában. Azt vitatja, hogyan kell egy nőnek viselkednie a környezetével és a férjével, valamint az özvegység kérdését is felveti, ami számára nagyon fontos volt.

1404-1407 között írja meg a Test politikai könyve című művét. Ebben a társadalmat a test különböző részeiként határolja be. A fej (a herceg), a végtagok (a lovagok) a láb pedig (a köznép).

1408-1410 körül jelent meg heraldikai tárgyú műve a Livre des faits d’arme et de chevalerie (A fegyverek hőstette és a lovagiasság könyve), amely egyike az első címertani tárgyú könyveknek.

1412-1414 között írta meg a Béke könyvét abban az időszakban, amikor úgy tűnt végre egyességre jut Anglia és Franciaország. Kifejti nézeteit a kortárs politikáról, és előhozakodik egy szigorú erkölcsi kódexszel (aminek alapja a Biblia és az erkölcsi kódex), amelyre szerinte minden kormánynak hagyatkoznia kellene.

Utolsó időszak

A franciák és angolok közötti viszály kihatott a Pizan családra is. Annyira, hogy 1418-ban Christine egyik lánya kolostorba vonult Poissy-ben, és ő is utána ment. 1429-ben írásba foglalta Jeanne De’ Arc dicséretét La Ditié de Jeanne d’Arc (Jeanne d’Arc meséje) címmel, amely aztán az utolsó munkájának is bizonyult. 1430-1431 körül halt meg ugyanitt.

Újrafelfedezés a 19. században

Christine nagyon jó minőségű munkát hagyott hátra, mivel pártfogoltja volt VI. Károlynak és Bajor Izabellának. Kéziratai szinte halála után azonnal átkerültek Angliába. 1498-ban el is készült az első fordítás könyvéből, amely VI Henrik rendeletére ki is lett nyomtatva és valósággal bestseller lett. Mégis csak a 19. században fedezték fel újra őt és írásait.

Annak ellenére sem ismerik nevét széles körben, hogy ő azelőtt volt feminista, mielőtt az első feminista hullám egyáltalán megszületett volna. Ő az ős feminista, aki azelőtt foglalta írásaiban a feminizmus kérdését, mielőtt azt még bárki is tudta volna, hogy mit jelent. Christine de Pizan volt az első támogatója a női emancipációnak. Talán pont ezért is tűntek el írásai ennyi ideig, hogy ne merítsen belőlük erőt senki…

Jekatyerina Dashkova, a konspirátor, aki eljutott a cárnő ágyáig

Volt konspirátor, politikus, nyelvész, matematikus, orvos és író. Ő volt a felvilágosodás eszméinek első hirdetője Oroszországban, aki nem mellesleg a világ első női vezetője lett egy akadémiának is, (az Orosz Tudományos Akadémiának). II. Nagy Katalin cárnő szeretőjeként és bizalmasaként is ismerték. Olykor kőművesként, szónokként és ügyvédként is. Jekatyerina Dashkova, a 18. századi Oroszország, egyik legkiemelkedőbb és legszínesebb alakjaként írta be magát a történelembe.

1743 március 17.-én született. Anyját két éves korában elvesztette, apja nem törődött vele, így nagybátyja nevelte fel. 15 éves korában férjhez ment Dashkova herceghez. Férje a Nagy Katalint támogatók vezéralakja volt (abban az időben az udvarház két táborra szakadt a III. Pétert támogatókra és a Katalint támogatókra), így kerültek az udvarházhoz. Jekatyerina még tinédzser volt, mikor megszülte fiát, majd lányát. Barátságot kötött Nagy Katalinnal, akihez hasonlóan igen komoly és mindenre kiterjedő taníttatást kapott (ami a 18. században még ritkaság volt egy nő számára).

20 éves korában elvesztette férjét, s így a barátságból szeretői viszony lett Nagy Katalin és közötte. Persze műveltsége is sokat nyomott a latba, mert matematikát tanult a Moszkvai egyetemen, több nyelven beszélt (francia, német, olasz), és az olyan irodalmárok és tudósok írásait, értekezéseit bújta, mint Voltaire, Charles Montesquieu és Nicolas Boileau. Mivel egyik legfőbb bizalmasa lett Katalinnak nem volt kérdés, hogy mikor Péter trónra került, segít neki azt letaszítani onnan. Igaz, a testőrség is Katalin mellé állt, mert nem állhatták Péter poroszok iránti imádatát.

(A történészek még mindig vitatkoznak azon, hogy megölték-e a cárt egyáltalán. Egy nemrég napvilágra került információ szerint a cár véletlenül halt meg, Katalin egy másik (férfi) szeretőjével közbeni verekedés alkalmával, de a Péter ellen irányuló összeesküvés ettől függetlenül valóban létezett. )

Akárhogy is, Jekatyerina a cárnő támogatásáért egy arannyal és gyémánttal kirakott csillagot kapott a béke fenntartója titulussal együtt. Ám a trónra lépés, a két nőt eltávolította egymástól, így Dashkova hercegnő összetörten távozott az udvarháztól, ráadásul egészen elszegényedve (megboldogult férje irtózatos adóságot hagyott maga után) így, mikor a cárnő már nem támogatta őt, kénytelen volt visszavonulni gyerekeivel egy vidéki birtokra, ahol gyümölcsöt termeltek. Öt év alatt, összeszedett annyi pénzt, hogy gyerekeivel együtt elutazzon Európába. (Ugyanis gyerekeinek megfelelő taníttatást akart biztosítani.)

Nagyfokú ismerete a tudományokról, az irodalomról aztán meg is nyitotta előtte az európai előkelő szalonok és társadalmi összejövetelek kapuit. Gyerekei Angliában tanultak, míg ő találkozott fiatalkori idoljával, Voltaire-rel Genovában. Párizsban összebarátkozott Diderot-val és Benjamin Franklinnal, aki az Amerikai Tudományos Akadémia tagjává választotta. Ő lett az első orosz és első nő, aki tiszteletbeli tagságot kapott az új világi akadémián.

1782-ben (10 év után) tért vissza Oroszországba. A cárnő pedig mindjárt azzal bízta meg, hogy élessze fel az Akadémiát a szó szerinti romjaiból. (Ekkor segített Jekatyerina az építési munkálatokban is.) Miután felépült, a Szent-Pétervári Művészeti és Tudományos Akadémia vezetője lett. Két évre rá, az Orosz Tudományos Akadémia elnökének választotta meg a cárnő (amely akadémiát egyébként maga Jekatyerina találta ki, hogy összegyűjtse a tudósokat és felvilágosultakat.) Szándéka az volt, hogy megmutassa a világnak, hogy Oroszország is rá tud lépni a Felvilágosultak útjára. Sőt, nők is képesek erre, s ennek tükrében egy havonta megjelenő magazin írója is lett.

12 évig tartó elnöksége alatt hat épületet renováltak, köztük a nyomda részt is. A közreműködésével megszületett az első Orosz Szótár is, amely hat év alatt készült el. Írt két nagy sikerű drámát is; a Fábián házassága Franciaországig is eljutott, míg a Toissioko orosz népszerűségnek örvendett.

1792-ben II. Nagy Katalin cárnő paranoiássá vált. Meggyanúsította Jekatyerinát, hogy republikánus, és le akarja őt taszítani trónjáról. Mindennek oka az volt, hogy Jekatyerina egyre nagyobb népszerűségnek örvendett, ráadásul hírt adott a havonta megjelenő újságában a republikánus eszmékről, a francia forradalomról és a felvilágosultak új generációjáról. Ez pedig annyira feldühítette a cárnőt, hogy először megtiltotta, hogy az újságban bármi ezzel kapcsolatos dolog megjelenjen, majd mikor a forradalom győzelméről mégis hírt adott Dashkova, beszüntette az újságot és minden címétől és rangjától is megfosztotta régi barátnőjét a cárnő.

Miután összevesztek, Jekatyerina visszavonult ismét vidéki birtokára. Két évvel később, mikor a cárnő meghalt, vissza kapta egy rövid időre az Akadémiától vezető rangját. Miután I. Pál a cárnő fia került a trónra 1796-ban, más politika és irányítási mód lett az uralkodó Oroszországban. Pál mindenkit eltávolított, akinek köze volt apja halálához, így Jekatyerina és a cárnő összes támogatója, száműzve lett Novgorodba. Miután 1801-ben megölték Pált, Jekatyerina Moszkvába utazott. Ott dolgozott egy birtokon, emlékiratain, 1810 január 4.-én bekövetkező haláláig.

Hedy Lamarr, a nő, akire ezután gondolsz, ha a mobilod használod

Ki mondja, hogy aki szép az nem lehet okos? Bárki is látja így, sztereotípiákban gondolkodik! Hedy Lamarr a példa arra, hogy bár a szépsége miatt jutott el Hollywoodig, mégsem ott érte el a legnagyobb sikereket. Mert neki köszönhetjük, hogy van WI-FI, Bluetooth és GPS is.

A kicsi Hedy persze aligha gondolta, hogy egyszer születésnapja az Európai Feltalálók napja lesz. Már csak azért sem, mert anyja egy magyar-zsidó zongorista volt, apja pedig osztrák bankár, szóval távol állt környezetétől a tudományok iránti érdeklődés. Igaz, intelligenciája hamar megmutatkozott, hisz négy éves korától kezdve házi tanítók oktatták. Megtanult négy nyelven folyékonyan beszélni, zongora és táncórákat vett, majd 16 évesen Bécs egyik legismertebb színi tanodájának növendékeként brillírozott.

Mégis férjhez adták 19 éves korában egy nála 13 évvel idősebb osztrák fegyvergyároshoz, aki miatt a katolikus hitre is át kellett térnie. Ez aztán későbbi feltaláló karrierjére nézve fontosabb is lett, mint azt ő akkor el tudta volna képzelni. Ugyanis, míg férje a szépséges díszítőelem szerepét szánta neki az ismerősöknek és barátoknak rendezett partikon, addig Hedy figyelt és tanult az ott elhangzottakból. Ismereteit gyarapította az a tény is, hogy férjével rendszeresen járt fegyverkiállításokra és vásárokra; aminek köszönhetően behatóan megismerkedett a fegyverek világával és a modern haditechnológiával.

Ennek tükrében kicsit meglepő is, hogyan jutott Ausztriában, néma filmekben szerepekhez egy ilyen komoly ember oldalán… Pedig jutott, sőt, egy hangosfilm főszereplője is lett, (az Extase címűben), amivel aztán be is írta magát a filmtörténelembe. Hedy volt az első nő, aki két snitt erejéig anyaszült meztelenül mutatkozott a kamera előtt, s akinek az arcát filmezték egészen közelről orgazmus (megjátszása) közben.

Talán mondani sem kell, férje nem repesett e kétes sikeréért. Ezért aztán a Hedy-t övező figyelem hatására, Fritz egy vidéki villába száműzte őt, hogy ott óvja az érte rajongók növekvő táborától. A nő sem ezt, sem a nácik elterjedését Ausztriába nem tűrte jól, és megszökött. Meg sem állt Amerikáig, ahol aztán előzetes filmkarrierje után, Hollywood tárt karokkal fogadta őt. Persze szigorúan csak a szépsége miatt, így ehhez mérten aggattak rá szerepeket, (magyarán eljátszhatta a szépséges díszítőelem szerepét, újra és újra).

 

Igaz divatdiktátor is lett belőle, mert egy csapásra divatba hozta a barna hajat és a középen elválasztott frizurát. Ezen kívül a kalapokat, turbánokat, sálakat is újra népszerűvé tette, így minden nő őt utánozta. Ezt tudván nem is meglepő, hogy az egyetlen valamire való jó filmje, amire ma is emlékeznek még: A Sámson és Delila. Ennél jóval többet ért neki első házasságából szerzett tudása, amelyet a vacsoraasztal mellett szedett össze férje ismeretségi köréből. Pedig a rádió-távvezérlésre szolgáló adathordozó feltalálását egy igen furcsa véletlennek köszönhette.

Egy nap ugyanis, mikor szomszédjánál a zongorista-zeneszerző George Antheil-nél járt tanácskérés miatt (aminek tárgya az volt, hogy csináltasson e nagyobb mellett magának), elindult egy érdekes beszélgetés. Miután levették a napirendről Hedy „melleit”, áttértek George problémájára, miszerint egy zongoraművet akart egy 16 darab mechanikus (lyukszalagos) zongorára szinkronizálni. Ebből lett aztán a 88 frekvenciát használó torpedóvezérlő (a zongora is 88 billentyűből áll) ezzel oldván meg a szövetséges erők támogatásának problémáját. Hedy el is vitte a tervrajzot az egyik amerikai katonai laboratóriumnak, hogy felajánlja szolgálataikat.

 

1942 augusztus 11.-én szabadalmaztatták a „Titkos kommunikációs rendszert”, amely azért volt nagyszerű, mert a ma frekvenciaugratásos adásmódnak nevezett módszer segítségével a torpedókat irányító rádiócsatornákat meg tudták így védeni a felderítés és a zavarás ellen. Vagyis a tengeri célpontok ellen indított torpedók találati valószínűsége növelhetővé vált, így háború kimenetele is változtathatóvá lett.

Hedy és George felajánlotta találmányát a haditengerészetnek, akik csak a szabadalmi idő után két évvel (1957-ben) vették elő azt. Így az első bevetésre csak George halála után, 1962-ben került sor a Kuba elleni blokád idején, s a haditengerészet csak 1985-ben tette elérhetővé mindenkinek ezt a fajta technikát.

Annak ellenére, hogy Anthein 1959-ben meghalt, Hedy folytatta a fejlesztést egészen 2000-ben bekövetkező haláláig. (Még egy kis Hollywoodi laboratóriumot is vezetett, ahol nem csak a tudománnyal foglalkozott, hanem a szépségiparral is és a filmgyártással is.)

1997-ben megkapta találmányáért az Electronic Frontier Foundation díjat, vagyis a technika úttörőjének járó kitüntetést. Ugyanebben az évben első női kitüntetettje is lett a BULBIE Gnass Spirit of Achievement Bronze Award – vagyis a Feltalálói Oscar-díjnak is. Ma, mikor a mobilunkat használjuk, hogy üzeneteket küldjünk, adatokat továbbítsunk, a Hedy és George által feltalált rendszert használjuk. S bár sokan ostobának gondolták, mert szép volt, sokkal többet tett le az asztalra, mint azok, akik így vélekedtek róla.

Első hullámos szüfrazsettek: Lucy Stone

lucy_stone_in_bloomersLucy Stone amerikai szüfrazsett és abolicionista, aki harcolt a rabszolgatartás ellen, a nők választójogáért, és létrehozta másodmagával az amerikai Nők Lapját. Az 1800-as évek közepén éppen hogy csak térd alá érő szoknyát húzott, ami alatt buggyos nadrágot viselt, ami már önmagában elég nagy botrányt kavart.

Lucy Massachusetts-ben született 1818-ban, hat fiútestvér mellé. Hamar kitűnt bátyjai közül kivételes intelligenciájával, de ez csak arra volt elég, hogy mint sok más lány kortársai közül, tanár lehessen belőle 16 éves korától, miközben testvérei egyetemre járhattak. Édesapja megtagadta tőle az anyagi támogatást, mely Lucy-t mélységesen felháborította, s eltökélte, hogy tanári fizetéséből igyekszik pénzt gyűjteni oktatására. 25 éves korára elegendő pénz gyűlt össze, s beiratkozott az egyetlen egyetemre, ahol nőket is oktattak.

29 éves korára elvégezte tanulmányait, és mind Massachusetts-be és Ohio államban ő lett az első nő, aki diplomát szerzett. Miután megszerezte a diplomát nyilvános előadásokat tartott a rabszolgatartás eltörléséért és a nők választási jogáért. Ez keltette fel figyelmét a rabszolgatartás elleni mozgalom vezetőjének William Lloyd Garrison-nak, aki hallotta egyik nyilvános beszédét, s utána felkérte, hogy legyen tagja szervezetének.

Így aztán 1847 őszétől minden hétvégén az eltörléspárti mozgalom szószolójaként, míg hét közben a nők választási jogáért harcolt Lucy. Mint minden eltörléspárti nőt, így őt is érték fizikai és szóbeli támadások, ő mégis hamarosan a legkedveltebb szónok lett, országszerte. Egy alkalommal a kongregációs templomban is méltatatták latin és görög fordításait a Bibliából, mert ő azt állította, hogy egyes pontok rosszul vannak fordítva és a nőket szándékosan alacsonyabb rendűnek állítják be, mint azt a szent könyv írja valójában.

1850-ben, két évvel a Seneca Falls nevezetű nőjogi egyezmények létrejötte után, Lucy összehívta a Massachusetts-be élő nőket, hogy ismertesse velük jogaikat. Szónoklata megjelent a nemzetközi sajtóban is, melynek hatására 1850 és 1855 között keresztül-kasul bejárta Amerikát és eljutott Kanadába is. Körútja során találkozott Henry Blackwellel, aki két éven át kitartóan udvarolt neki, mire sikerült meggyőznie, hogy létesítsenek egy egyenlőségen alapuló házasságot.

A javaslata az volt, hogy hagyjanak ki esküjükből, minden asszonyokhoz illő engedelmességgel kapcsolatos szövegrészt és tiltakozzanak a házassági törvény ellen oly módón, hogy Lucy megtartja lánykori nevét. Később erről azt mondta: „A nevem az identitásom része, és azt nem szeretném elveszíteni.” 37 éves házasságuk alatt két gyermekük született, melyből Alice lányuk maradt életben, aki édesanyja nyomdokaiba is lépett. 1858-ban második terhessége során emlékeztette Amerikát a „Képviselet nélkül nincs adózás” elvére, így mikor hatalmasra duzzadt a ki nem fizetett adója, házát elárverezték.

usawjournalA polgárháború után Kansasbe ment, hogy választójogért kampányoljon, majd a New Jersey-i női választójogi mozgalom elnöke lett. Segített a New Englandi mozgalom megalapításában, majd 1869-ben családjával Bostonba költözött. Ugyanebben az időben dolgozott az Amerikai esélyegyenlőségi szövetségben is. Ekkor érte egyik legnagyobb csalódása, mikor jó barátja Anthony Stanton a választójogokat csak a fekete férfiaknak indítványozta (ugyanis félt mindkét nemre vonatkozóan kérni jogokat) és azt el is fogadták.

Stanton a nőknek is ígért kampánya során választójogokat, ezért mikor csak a fekete férfiakért kampányolt végül örökre összeveszett Lucy-val. Annyira, hogy Lucy kilépett az mozgalomból és újat alapított és létrehozta az első Nők Lapját, mely tekintélyes ismertségre és elismerésre tett szert. A lap hosszú fennállása alatt segített a nők jogainak széles körben való elterjesztésében, ami hatással volt a nők önmagukért való kiállásáért folytatott küzdelem felvállalásában.

Lucy 1893-ban mondott utoljára beszédet Kolumbiában, ahonnan üdvözletét küldte az Amerikai női választójogi szövetségnek, de már nem figyeltek rá. Anthony Stanton és társai, már más utakon jártak, mint ő, de Lucy munkássága, melyet a nőkért tett, nem maradt ismeretlen. Miután ugyanebben az évben meghalt, lánya folytatta munkásságát, majd 1930-ban publikálta anyjáról szóló életrajzi könyvét.

Harcos nők a történelemben: A faji megkülönböztetés elleni küzdelem 4 női élharcosa

1996 óta, március 21 a faji megkülönböztetés elleni küzdelem világnapja. Azért ez a nap, mert 1960-ban a dél-afrikai apartheid rezsim egy olyan törvényt hozott, amellyel a nem fehér lakosság mozgását korlátozni kívánta. Ez ellen egy békés tüntetés keretében mentek utcára az emberek, jogokat követelni. Aminek az lett az eredménye, hogy a rendőrség tüzet nyitott rájuk és 69 ember életét vesztette.

A történelem során számtalan igazságtalanság esett meg az emberekkel. Nem csupán bőrszínűk miatt, hanem azért is, mert mások nem ismerték el őket egyenrangú félnek. Ennek alkalmából négy nőt hoztam ma nektek, akik sokat tettek a faji megkülönböztetés ellen (is).

Dorothy Pitman Hughes és Gloria Steinem. dorothy gloria

Dorothy története nem hétköznapi. Összesen 10 éves volt, mikor édesapját a Ku- klux-klan néhány tagja összeverte a család georgiai házának tornácán. A kis Dorothy akkor Istenhez fohászkodott, hogy mentse meg apját, ő pedig cserébe egész életét annak szenteli, hogy a világ jobb hely legyen. Apja túlélte, ő pedig a középiskola befejezése után munkához látott. Miután New Yorkban elindította zenei karrierjét, olyan polgárjogi aktivisták mellé csatlakozott, mint Martin Luther King és Malcolm X.

Gloria Steinem szabadúszó újságíróként, politikai és feminista hangvételű cikkeivel vált ismertté. A két hölgy találkozásából született meg, az első kimondottan feminista hangvételű újság, a Ms. Magazine. Megalapították a Women’s Action Allience (Női mozgalmak szövetsége), ami elindította az 1971-ben kezdődő tüntetéseket is a nők jogaiért és a társadalmi megkülönböztetésből fakadó diszkrimináció felszámolásáért. Az 1970-es években előadásokat tartottak szerte Amerikában, amelyekkel az osztályok közötti, illetve a rasszok közötti negatív megkülönböztetésre is felhívták a figyelmet. Mindketten politizáltak, míg Dorothy, Jimmy Carter kampányfelelőse volt, addig Gloria egyéni kampányba kezdett. Gloria poltikiai törekvésének egyik kiemelkedő tüntetés sorozata a dél-afrikai apartheid rezsim ellen szólt.  Helyet kapott a parlamentben is, s a “véletlen folytán” akkor járt le a mandátuma, mikor Trump munkába állt…

yuri

Yuri Kochima japán-amerikai polgárjogi aktivista. Yuri egy viszonylag jómodó, főként fehérek lakta környéken nőtt fel San Pedroban. Élete akkor változott meg, amikor Pearl Harbort követően az apját az FBI őrizetbe vette, mint a nemzetbiztonságot veszélyeztető gyanúsítottat. Bár beteg volt, megtagadták tőle az orvosi ellátást, így egy nappal szabadon engedése után, meghalt. Nem sokkal ezután Yuri és anyja három évre internáló táborba került. Miután férjhez ment Yuri, New Yorkba költözött, ahol csatlakozott Malcom X szervezetéhez. A vietnámi háború alatt mentora lett az ázsiai-amerikai mozgalomnak, hatására rengeteg fiatal is társult törekvéseikhez. Yuri és férje, el akarta érni, hogy elnézést kérjenek az egész ázsiai-amerikai közösségtől az internálásért, ami meg is történt 1988-ban végül.

 

 

Malala_Juszufzai01

Malála Júszafszai pakisztáni születésű emberjogi aktivista és a világ legfiatalabb Nobel békedíjasa. Mindössze 11 éves volt, mikor először szólalt fel a szunnita muszlim családban született lány az ellen, mert az egyre nagyobb teret nyerő iszlám fundamentalista tálibok megtiltották tartományukban a lányok tanítását, s iskolákat zártak be. Annak ellenére, hogy visszafoglalta egy időre a szunnita tábor Maláláék tartományát, a lány egyre több fenyegető üzenetet kapott. Ennek vége az lett, hogy két fegyveres tálib megállította az iskolabuszt, amin a lány utazott, majd többször meglőtték. Csodával határos módon túlélte a támadást, és nemzeti hőssé vált. Főként, mikor bejelentette egy évre az őt ért támadást követően, hogy egy alapot hozott létre, aminek fő célkitűzése, hogy a világon minden lány és minden gyerek tanulhasson.  

 

 

 

Ezek a nők, mind valami igazán fontosat igyekeztek és igyekeznek elérni. Erejüket és hitüket mi sem bizonyítja jobban, mint hogy, ügyük mellé szívvel-lélekkel tudnak és tudtak állni. Nem azért nagyszerűek mert, törekvéseik egy része beleillik a többek között feministák által is folytatott küzdelmekbe. Hanem azért, mert kiállnak és kiálltak a mai napig azokért a dolgokért, amelyekben hittek és még ma is hisznek.  

3 kevésbé ismert történet a szabadságharcban küzdőkről

Az 1848-1849 között zajlott szabadságharc mérföldkőnek számít nekünk, magyaroknak. Nem csak azért, mert sokat tanultunk és olvastunk róla, hanem mert a szólásszabadságról és magyar nyelvi jogok követeléséről is szólt (többek közt). Annak ellenére, hogy megbukott, az egyik legnemesebb vállalkozása volt nemzetünknek. Mert összehozta az egész magyarságot egy jó ügy érdekében.

A történelemről mindig elmondható, hogy ha sokat kutatunk, fel lehet fedezni addig kevésbé ismert történetek. Nekem ilyen volt az is, mikor a családomnak elkészült a családfája, és kiderült, hogy egy ősöm is részt vett a harcokban például. Szegedi lévén, abban azért nem vagyok biztos, nem-e pont Rózsa Sándorral és bandájával vett részt benne (bár remélem nem). De lássuk csak, miért is írtam ezt!

A betyárok harca

Rózsa Sándor egy hírhedt és igen komoly múltú betyár hadvezér volt. Irodalmi alakjának nincs sok köze a valódi személyhez, de hát ilyen a szépirodalom. 1836-1845 között igen sűrű életet élt. Rablások, fosztogatások, gyilkosságok fűződtek nevéhez. 9 év után megelégelte az ezzel járó életmódot és írt Ferenc Ferdinándnak egy levelet. A krónikák szerint, azt kérte tőle, hogy felejtsék el addigi összes bűnét, s megígéri, hogy ő onnantól kezdve jó útra tér. Persze Ferdinánd elutasította az ajánlatot. Így hát a legendás betyár fojtatta a már jól ismert életmódját.

Egészen 1848-ig, mikor újabb lehetőséget látott felcsillanni, a kegyelemre. Írt egy levelet Kossuth Lajosnak, hogy hajlandó egész bandájával a fegyveres harcokban részt venni, ha elfelejtik neki addigi bűneit. Kossuth némi habozás után, végül beleegyezett. Így Rózsa Sándor és bandája 1848 november 9.-én már részt vett a Temesőrnél zajló csatában. Bár először Damjanich elismerően nyilatkozott a betyárok bátorságáról, ezt a véleményét aztán a csata után gyorsan visszavonta. Ugyanis a betyárok elkezdtek fosztogatni, s a tábornok dührohamot kapott.

Ezt azonban még valahogy elnézték nekik. Nem úgy a bánáti Ezeres községben, november 17.-én történteket. Rózsa Sándort és bandáját a falu védelmére rendelték ki oda. Ezzel ellentétben a betyárok fosztogatni kezdtek és 36 embert legyilkoltak. Itt már egyértelmű volt, hogy ki kell tenni őket a seregből. Sőt, a krónikák szerint akkor egy példátlan nagy összegű (10000 pengő forint) vérdíjat is kitűztek a betyárok vezérének fejére.

Hegedűvel a szabadságharcban

Sárközi Ferenc egy híres roma hegedűművész volt, aki a bécsi és a pesti konzervatóriumban tanult. A feljegyzések szerint már apja is zenész volt, nevezetesen Esterházy Pál herceg szolgálatában. Amikor kitört a szabadságharc, az elsők között volt, aki bandájával ajánlkozott a harctérre. A közvélekedés szerint, ezt hálálta meg neki hadnagyi ranggal Kossuth. A zenészekre akkoriban, a lelkesítés szerepe jutott a harcok során. Maga Sárközi karmesterként lett beosztva a 47. zászlóaljba, amivel aztán részt vett Budavár bevételénél, Komáromnál, Sarkadon és a debreceni ütközetnél. Világosnál elfogták, s mivel hadnagyi rangban volt, ki akarták végezni. Ez azonban meg lett akadályozva Gróf Forgách Sándor kormánybiztos jóvoltából.

 

 

 

 

Támogatókból lett ellenzékiek

Mikor március 15.-én felolvasták a 12 pontot, még sokan üdvözölték annak törekvéseit. Többek között a szlovákok, akiknek lelkészei szónoki székükben lelkesítették híveik. A szerbek szimpátia tüntetéseket szerveztek, nem különben a románok. Ezek a népek azt remélték, ezáltal majd ők is ki tudják vívni saját autoritásuk. Ám a lelkesedés hamar alább hagyott és előbb a szerbek, majd a románok is (miután Magyarország és Erdély unióját akarták szorgalmazni a magyarok) különálló kormányszervezetet választottak meg maguknak. Követelték a külön nemzetté nyilvánítást is (az még belefért volna, hogy a magyar nyelv legyen a hivatalos, de a szabaddá nyilvánításban már nem tudtak megegyezni.)

Ezzel ellentétben a belső Magyarországon élő románok és szerbek inkább olyan megoldást kerestek, amelyekkel a különbözőségeket áthidalhatják. A szlovákok például ugyan külön nemzetté nyilvánították magukat, nyelvi jogokat és autonóm területeket követelve (ezt a mozgalmat Pest elfojtotta), mégsem álltak a Habsburgok oldalára, hanem maradtak a forradalom oldalán (persze nem viták nélkül) ugyanúgy, mint a svábok és a ruszinok is.

Rajtuk kívül vannak olyan hölgyek is, akik részt vettek a forradalomban, de szerepükről keveset tudni. Róluk egy másik bejegyzésemben olvashatsz tovább: http://mystique.cafeblog.hu/2016/03/14/a-szabadsagharc-noi-harcosai/

A történelem botrányhősnői: Donyale Luna, az első afroamerikai szupermodell

Bár Donyale Luna sok szempontból áttörést hozott a fekete bőrűek vizuális elfogadásában, mégis el van feledve. Azért is, mert az excentrikus életvitele és tragikus halála hangosabban szólt, mint az üzenet, amelyet közvetítenie kellett volna, hogy a „fekete gyönyörű”. Pedig ő volt az első afroamerikai szupermodell, aki a világon elsőként szerepelt Vogue címlapon. Salvador Dali Nefertiti reinkarnációjának nevezte, aki meg is festette őt. Andy Warhol és Fellini is felkarolta. Mégsem siker sztori története. Sokkal inkább egy olyan nőé, aki nem bírta feldolgozni a világhírt, a hippi korszak hozadékát, s a polgárjogi kérdések fajsúlyosságát.

Eredeti nevén Peggy Ann Freeman, 1945 augusztus 31.-én született Detriotban. Egy munkásosztálybeli családban, ahol apja alkoholista volt, aki Luna anyját rendszeresen bántalmazta. Gyermekkoráról nem sokat beszélt, de ha beszélt is, akkor rendszerint különböző sztorikat talált ki származásáról (ugyanúgy, mint Chanel). Egyszer azt mondta, szülei meghaltak egy autó balesetben, máskor, hogy nagymamája ír volt, aki egy skót művészhez ment hozzá feleségül.

Ami biztos, hogy Luna akkorra cseperedett fel, mikor Martin Luther King és Malcolm X polgárjogi törekvései is elindultak. S akkor változott meg élete, mikor 1963-ban King nagyszabású felvonulása is zajlott Washingtonban, többek között a rasszizmus elleni küzdelem nevében.

Ekkor történt, hogy David McCabe angol fotós is Detroitban járt, hogy egy magazin számára a Ford autó kiállításról fotókat készítsen. Ez pedig Luna iskolájától nem messze volt, így mikor az figyelmes lett a nagy tömegre, odament. A fotós, szinte azonnal kiszúrta az 1,88 méter magas, nádszál, de rendkívüli szépségű lányt. Oda is adta neki a névjegyét, mondván, olyan újságoknak is dolgozik, mint a Mademoiselle és a Glamour, és ha New Yorkban jár, keresse fel őt feltétlen.

Mikor ezzel a hírrel hazaállított, anyja nem volt elragadtatva az ötlettől. Főként azért nem, mert lányát ápolónőnek szánta, de az sokkal inkább színésznő akart lenni, s a modellkedést jó kiindulópontnak érezte ehhez. Végül kompromisszumot kötöttek, mely úgy szólt, hogy Luna nagynénjéhez költözik New Jerseybe, s szabadidejében fotózásokra jár. 1964-ben meg is érkezett New Yorkba, s felkereste a fotóst, az pedig miután jó néhány fotót készített róla és azokat bemutatta a Harper’s Bazaar főszerkesztőjének, Luna egy exkluzív, egy éves szerződést kapott az újságtól.

Mindez akkor történt, mikor Martin Luther King is megkapta a Nobel békedíjat. Úgy tűnt, a világ lassan készen áll a feketék teljes befogadására és ez Luna számára is előnyt jelentett. Ennek ellenére, mikor az 1965-ös januári Harper’s Bazaar főcímlapjára került egy illusztráció formájában, a karikatúra (bár megkapta az etnikai jellegzetességek egy részét) mégis fehér bőrűnek lett ábrázolva. Áprilisban a magazin belsejében hat oldalas divatanyag készült róla, ami keretében maszáj harcos nőnek ábrázolták, de a Herald Tribune és más jelentős újságok és mozgalmak előítéletekről és rasszizmusról harsogtak, így a fokozódó nyomás hatására, az anyagot törölték a számból.

Ez pedig, (hogy az egyik oldalról felmagasztalták, a másik oldalról hátba támadták) Lunát teljesen kikészítette. Inni kezdett és mellé gyógyszereket szedni. Ráadásul anyja ekkortájt lőtte agyon véletlenül apját, mikor az részegen bántalmazni akarta őt egy este. Nem is csoda, hogy egy kis időre az idegei felmondták a szolgálatot és kórházba került. Szerencsére akkor már olyan barátokat tudhatott támaszának, mint például Miles Davis, Sammy Davies Jr. és Andy Warhol. Így talpra állt, s 1966 januárjában átköltözött Londonba.

Nagy Britannia pedig meghozta számára a világhírt. Március elsején a brit Vogue címlapjára került, teljes valójában, ezzel pedig beírta magát a történelembe, mert ő lett az első fekete bőrű nő, aki Vogue címlapra került. Yves St. Laurent és Paco Rabanne is elkezdte őt rendszeresen alkalmazni kifutómunkákra. A legmagasabban fizetett modell lett és egyben az első afroamerikai szupermodell is a történelemben.

Mindez persze ismét új barátok szerzését is jelentette neki. Olyanokét, mint például Mick Jagger, Michael Cane, vagy éppen Mia Farrow és Salvador Dali. Persze viszonyai is lettek szép számmal, olyan hírességekkel, mint például Brian Jones zenész (a Rolling Stones zenekarból).

Amerika is elkezdte ismét őt ünnepelni, s mikor New Yorkban járt, egy éjszakai bárban maga Jackie Kennedy ment oda hozzá, hogy azt mondja neki: „Gyönyörű vagy.” (Ugyanis az afroamerikaik és az őket támogatók a vizuális elfogadásáért is küzdöttek, s azt az üzenetet tűzték ki szlogenjüknek, hogy „a fekete gyönyörű”).

Mindezek mellett Luna saját alteregót is kialakított magának, amivel önmagát és környezetét is szórakoztatta. Mikor származásáról kérdezték, sokszor mondta azt, hogy:” Drágám, én a Holdról jöttem”. S mire átköltözött Olaszországba, excentrikussága már sok egyéb módon is megmutatkozott. (Szinte mindig cipő nélkül járt, a kifutón pedig hol kézen állva vonult be, hol valamilyen vadállat mozgását utánozta pl.: kígyó, tigris, valamint rendszeresen zöld vagy kék kontaktlencsét használt.)

Amikor az olyan komoly témákról kérdezték, mint a polgárjogi aktivizmus, válaszaiban is megmutatkozott excentrikussága. Ilyen volt az az eset, mikor 1968-ban egy újságírónő megkérdezte tőle, hogy reméli-e, hogy az, amit csinál, megnyitja az ajtót a többi afroamerikai nőnek is? Luna szarkasztikus válasza aztán mindenkit sokkolt: „Ha ez azzal jár, hogy több munkához jutnak az ázsiai, latin amerikai, indián és afroamerikai emberek- tök jó-. Csak nem izgat. „ (Ez persze nem jelentette azt, hogy hidegen hagyja a téma, csak miután a pár évvel ezelőtti őt ért támadások megmaradtak emlékezetében, nem akart állást foglalni, amit jól is tett. )

1968 volt ugyanis az az év is, amikor Martin Luther King merénylet áldozata lett és vért folyt Amerika utcáin. A dolgok még jobban eldurvultak, de mindez Lunát már nem érintette komolyabban, mert ő akkor már azt tervezte, hogy Londonból átköltözik férjével Olaszországba. Filmes karrierjét igyekezett elindítani, ami néhány sikeres kooperációt valóban hozott számára. Szerepelt az 1968-as Rolling Stones rock and roll Circus dokumentumfilmben, kapott egy kis szerepet 1969-ben Frederico Fellini Satyricon című filmjében, majd 1970-ben Soft Self Potrait címmel Salvador Dali önmagáról készített művész dokumentfilmjében szerepelt, önmagát alakítva.

Mindezek ellenére filmcsillag nem lett belőle. Így 1975-ben már azzal sokkolta a közvéleményt, hogy a Playboy hasábjain pucéran szerepelt. Ugyanekkor kezdett LSD-t is használni, ami egy idő után már nem volt tolerálható. 1976-ban visszavonult, s a házasságába akart kiteljesedni. Egy ideig úgy tűnt talán sikerül is neki, mert 1977-ben életet adott egy kislánynak, aki a Dream (álom) nevet kapta. Sajnos azonban lánya sem tartotta vissza a drogoktól túl sokáig, mert 1979 május 17.-én heroin túladagolásban elhunyt, mindössze 33 korában.

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!