Minden, ami a felszín alatt rejtőzik

A történelem botrányhősnői: Donyale Luna, az első afroamerikai szupermodell

Bár Donyale Luna sok szempontból áttörést hozott a fekete bőrűek vizuális elfogadásában, mégis el van feledve. Azért is, mert az excentrikus életvitele és tragikus halála hangosabban szólt, mint az üzenet, amelyet közvetítenie kellett volna, hogy a „fekete gyönyörű”. Pedig ő volt az első afroamerikai szupermodell, aki a világon elsőként szerepelt Vogue címlapon. Salvador Dali Nefertiti reinkarnációjának nevezte, aki meg is festette őt. Andy Warhol és Fellini is felkarolta. Mégsem siker sztori története. Sokkal inkább egy olyan nőé, aki nem bírta feldolgozni a világhírt, a hippi korszak hozadékát, s a polgárjogi kérdések fajsúlyosságát.

Eredeti nevén Peggy Ann Freeman, 1945 augusztus 31.-én született Detriotban. Egy munkásosztálybeli családban, ahol apja alkoholista volt, aki Luna anyját rendszeresen bántalmazta. Gyermekkoráról nem sokat beszélt, de ha beszélt is, akkor rendszerint különböző sztorikat talált ki származásáról (ugyanúgy, mint Chanel). Egyszer azt mondta, szülei meghaltak egy autó balesetben, máskor, hogy nagymamája ír volt, aki egy skót művészhez ment hozzá feleségül.

Ami biztos, hogy Luna akkorra cseperedett fel, mikor Martin Luther King és Malcolm X polgárjogi törekvései is elindultak. S akkor változott meg élete, mikor 1963-ban King nagyszabású felvonulása is zajlott Washingtonban, többek között a rasszizmus elleni küzdelem nevében.

Ekkor történt, hogy David McCabe angol fotós is Detroitban járt, hogy egy magazin számára a Ford autó kiállításról fotókat készítsen. Ez pedig Luna iskolájától nem messze volt, így mikor az figyelmes lett a nagy tömegre, odament. A fotós, szinte azonnal kiszúrta az 1,88 méter magas, nádszál, de rendkívüli szépségű lányt. Oda is adta neki a névjegyét, mondván, olyan újságoknak is dolgozik, mint a Mademoiselle és a Glamour, és ha New Yorkban jár, keresse fel őt feltétlen.

Mikor ezzel a hírrel hazaállított, anyja nem volt elragadtatva az ötlettől. Főként azért nem, mert lányát ápolónőnek szánta, de az sokkal inkább színésznő akart lenni, s a modellkedést jó kiindulópontnak érezte ehhez. Végül kompromisszumot kötöttek, mely úgy szólt, hogy Luna nagynénjéhez költözik New Jerseybe, s szabadidejében fotózásokra jár. 1964-ben meg is érkezett New Yorkba, s felkereste a fotóst, az pedig miután jó néhány fotót készített róla és azokat bemutatta a Harper’s Bazaar főszerkesztőjének, Luna egy exkluzív, egy éves szerződést kapott az újságtól.

Mindez akkor történt, mikor Martin Luther King is megkapta a Nobel békedíjat. Úgy tűnt, a világ lassan készen áll a feketék teljes befogadására és ez Luna számára is előnyt jelentett. Ennek ellenére, mikor az 1965-ös januári Harper’s Bazaar főcímlapjára került egy illusztráció formájában, a karikatúra (bár megkapta az etnikai jellegzetességek egy részét) mégis fehér bőrűnek lett ábrázolva. Áprilisban a magazin belsejében hat oldalas divatanyag készült róla, ami keretében maszáj harcos nőnek ábrázolták, de a Herald Tribune és más jelentős újságok és mozgalmak előítéletekről és rasszizmusról harsogtak, így a fokozódó nyomás hatására, az anyagot törölték a számból.

Ez pedig, (hogy az egyik oldalról felmagasztalták, a másik oldalról hátba támadták) Lunát teljesen kikészítette. Inni kezdett és mellé gyógyszereket szedni. Ráadásul anyja ekkortájt lőtte agyon véletlenül apját, mikor az részegen bántalmazni akarta őt egy este. Nem is csoda, hogy egy kis időre az idegei felmondták a szolgálatot és kórházba került. Szerencsére akkor már olyan barátokat tudhatott támaszának, mint például Miles Davis, Sammy Davies Jr. és Andy Warhol. Így talpra állt, s 1966 januárjában átköltözött Londonba.

Nagy Britannia pedig meghozta számára a világhírt. Március elsején a brit Vogue címlapjára került, teljes valójában, ezzel pedig beírta magát a történelembe, mert ő lett az első fekete bőrű nő, aki Vogue címlapra került. Yves St. Laurent és Paco Rabanne is elkezdte őt rendszeresen alkalmazni kifutómunkákra. A legmagasabban fizetett modell lett és egyben az első afroamerikai szupermodell is a történelemben.

Mindez persze ismét új barátok szerzését is jelentette neki. Olyanokét, mint például Mick Jagger, Michael Cane, vagy éppen Mia Farrow és Salvador Dali. Persze viszonyai is lettek szép számmal, olyan hírességekkel, mint például Brian Jones zenész (a Rolling Stones zenekarból).

Amerika is elkezdte ismét őt ünnepelni, s mikor New Yorkban járt, egy éjszakai bárban maga Jackie Kennedy ment oda hozzá, hogy azt mondja neki: „Gyönyörű vagy.” (Ugyanis az afroamerikaik és az őket támogatók a vizuális elfogadásáért is küzdöttek, s azt az üzenetet tűzték ki szlogenjüknek, hogy „a fekete gyönyörű”).

Mindezek mellett Luna saját alteregót is kialakított magának, amivel önmagát és környezetét is szórakoztatta. Mikor származásáról kérdezték, sokszor mondta azt, hogy:” Drágám, én a Holdról jöttem”. S mire átköltözött Olaszországba, excentrikussága már sok egyéb módon is megmutatkozott. (Szinte mindig cipő nélkül járt, a kifutón pedig hol kézen állva vonult be, hol valamilyen vadállat mozgását utánozta pl.: kígyó, tigris, valamint rendszeresen zöld vagy kék kontaktlencsét használt.)

Amikor az olyan komoly témákról kérdezték, mint a polgárjogi aktivizmus, válaszaiban is megmutatkozott excentrikussága. Ilyen volt az az eset, mikor 1968-ban egy újságírónő megkérdezte tőle, hogy reméli-e, hogy az, amit csinál, megnyitja az ajtót a többi afroamerikai nőnek is? Luna szarkasztikus válasza aztán mindenkit sokkolt: „Ha ez azzal jár, hogy több munkához jutnak az ázsiai, latin amerikai, indián és afroamerikai emberek- tök jó-. Csak nem izgat. „ (Ez persze nem jelentette azt, hogy hidegen hagyja a téma, csak miután a pár évvel ezelőtti őt ért támadások megmaradtak emlékezetében, nem akart állást foglalni, amit jól is tett. )

1968 volt ugyanis az az év is, amikor Martin Luther King merénylet áldozata lett és vért folyt Amerika utcáin. A dolgok még jobban eldurvultak, de mindez Lunát már nem érintette komolyabban, mert ő akkor már azt tervezte, hogy Londonból átköltözik férjével Olaszországba. Filmes karrierjét igyekezett elindítani, ami néhány sikeres kooperációt valóban hozott számára. Szerepelt az 1968-as Rolling Stones rock and roll Circus dokumentumfilmben, kapott egy kis szerepet 1969-ben Frederico Fellini Satyricon című filmjében, majd 1970-ben Soft Self Potrait címmel Salvador Dali önmagáról készített művész dokumentfilmjében szerepelt, önmagát alakítva.

Mindezek ellenére filmcsillag nem lett belőle. Így 1975-ben már azzal sokkolta a közvéleményt, hogy a Playboy hasábjain pucéran szerepelt. Ugyanekkor kezdett LSD-t is használni, ami egy idő után már nem volt tolerálható. 1976-ban visszavonult, s a házasságába akart kiteljesedni. Egy ideig úgy tűnt talán sikerül is neki, mert 1977-ben életet adott egy kislánynak, aki a Dream (álom) nevet kapta. Sajnos azonban lánya sem tartotta vissza a drogoktól túl sokáig, mert 1979 május 17.-én heroin túladagolásban elhunyt, mindössze 33 korában.

Egy elfeledett lingvista: Lomb Kató

108 éve, 1909 február 8-án született Szilárd Katalin. Miután férjhez ment, felvette a Lomb nevet, s így már mindenki csak Lomb Katóként ismerte őt. Élettörténete, s az, amilyen képességekkel bírt, lenyűgöző. 16 nyelvet beszélt, ő volt Magyarország egyik első szinkrontolmácsa, aki bejárta a világot.

Kissé érthetetlen is, miért feledkeztünk meg egy ekkora tehetségről, akihez csak Kőrösi Csoma Sándor volt igazán fogható, magyar történelmünkben. Pedig Kató néni története azért is érdekes, mert mikor négy évesen elkezdett németül tanulni, szülei teljesen reménytelennek ítélték bármilyen idegen nyelv elsajátítására. S nem csak ők voltak erről meggyőződve, hanem bizony tanárai is, egészen a középiskola befejezéséig. Mivel kettesre érettségizett németből, így kémia és fizika szakon doktorált a pécsi Erzsébet Tudományegyetemen.

Diplomájának aztán sosem vette hasznát, igaz, közbe jött a háború is. Mivel zsidó származású volt, két éven át bujkált az akkor két éves kisfiával a nyilasok elől. Férjét, aki szintén zsidó volt, viszont békén hagyták, mert elektromérnök volt a LAUB Villamosmotorgyárnál, ahol létfontosságú hadifelszereléseket gyártottak. Akárhogy is, egy szerencsés véletlennek köszönhetően, Kató néni egyik búvóhelyén ráakadt egy orosz ponyvaregényre, ami aztán megváltoztatta egész életét.

Mivel akkor még tiltott nyelv volt az orosz, a csodával határos módon, tudott csak beszerezni magának egy orosz-magyar és magyar-orosz nagyszótárt, amelyet aztán ő lelkesen elkezdett kiolvasni. Miután ezzel kész volt, újra kezébe vette az orosz ponyvaregényt, és abból, olvasás közben kisilabizálta az orosz nyelvtant. Jegyzeteket írt a tanultakból, amelyeket később korrigált, és igyekezett elcsípni orosz nyelvű rádióadásokat. Ezzel a módszerével két év alatt megtanult oroszul.

Mikor vége lett a háborúnak önszorgalma és nyelvtanulási képessége kapóra jött. Besétált a budapesti városházára, s megkérdezte van-e szükség orosz tolmácsra? Egyből felvették, (mivel nagy szükség volt valakire, aki a megszállók nyelvét ismeri) s elindult Kató néni tolmács karrierje. Két év múlva már a Parlamentben találta magát és tolmácsként dolgozott az ott lévő képviselőknek.

Magyarország egyik első szinkrontolmácsa akkor lett, mikor már néhány másik idegen nyelvet is elsajátított az általa már kipróbált módszerével. Ekkor már Kodálynak, Bernardnak fordított, UNESCO üléseken vett részt szinkrontolmácsként, s egyik nagy előnye, hogy hét-nyolc féle székbe beültethették azt hozta magával, hogy bejárhatta kivételes nyelvtudásával mind az öt kontinenst.

Később tanított a Műegyetemen, fordított szak és szépirodalmi műveket és írt négy könyvet, amelyeknek címei: Így tanulok nyelveket, Egy tolmács a világ körül, Bábeli harmónia és Nyelvekről jut eszembe. Saját magát lingvistának hívta, mert nem szerette a nyelvész kifejezést, mert azt mondta, ő nyelvtanulás öröméért és saját szórakoztatása végett kezdett el tanulni, ami aztán kitartott élete végéig.

Tudomásunk szerint, ahogy ő fogalmazott: „16 nyelven keresett pénzt”. Ezek a nyelvek között az angol, a német (mert azt aztán újra és jól elsajátította), a francia, az orosz, az olasz, a dán, a héber, a latin, a japán, a kínai, a bolgár, a szlovák, az ukrán, a spanyol, lengyel és román szerepeltek. Négy megjelent könyvéből kettőben, még megemlíti a holland, norvég, portugál, cseh és a svéd nyelveken íródott publicisztikák megértését is. Valamint azt is lehet róla tudni, élete végéig biztosan tanult tovább nyelveket, mert utolsó éveiben készült interjúiban megemlíti, hogy az újkori zsidó nyelvet, az ivritet is elkezdte tanulni.

Módszerével, az autodidakta tanulási móddal sokak foglalkoztak. Erősen is hitt abban, hogy az érdeklődés nagyon fontos, ha egy nyelvet akarunk elsajátítani, mint az is, hogy legyen motivációnk. Ezeknek a gátlásosságunk mértéke (illetve annak levetkőzése) az, ami képes határt szabni. Hiszen csak ezek összességéből fogunk tudni használható eredményt elérni.

Ebből kifolyólag nem hitt a nyelvtehetségben. Sokkal inkább a fentebb felsoroltak meglétében. Véleménye a nyelvismeretről ez volt: „A nyelv az egyetlen, amit érdemes rosszul is megtanulni, mert amíg egy orvos nem hibázhat, mert egy életbe is kerülhet, egy rosszul elmondott, de mégis érthető nyelvtöréssel azért valamire megyünk. „

Első könyvében Az Így tanulok nyelveket címűben megemlíti mi is a probléma Magyarországon az idegen nyelv oktatásának módszerével. Annak ellenére, hogy e könyve első kiadása 1970-es, sajnos szomorúan meg lehet állapítani, hogy az, amit ott felvázolt a magyar közoktatásban elhibázott idegen nyelvi oktatásról, ma is állja a helyét, ezért mindenkinek ajánlom figyelmébe. 2003-ban bekövetkezett haláláról ugyanúgy elfeledkeztek (csak két-három újság hozta le), mint az életében elértekről. Pedig joggal inspirálhat Kató néni bárkit arra, hogy mindig van mód a céljaink eléréséhez, ha hiszünk magunkban eléggé.

A történelem botrányhősnői: Dzsinga Mbandi, a fekete özvegy

A 15. század végén a portugálok elértek Dél-Afrika nyugati partjára. Nemsokára újabb hajók jöttek és elkezdődött Afrika 400 éves megszállása. Bár eleinte sikerült Kongó királyának egyességet kötni, s cserekereskedelemre lépni az újonnan érkezőkkel, közel 100 év után a kongóiak megelégelték a növekvő elnyomást, s szembeszálltak a zsarnokokkal…

A portugálok okulva a Kongóban történtekből, délebbre már úgy vették az irányt, hogy biztosra mentek. 1570 körül 700 katonával és 7 hajóval betörtek Ndongóba, így az ott élőknek esélyük sem volt az ellenállásra. Ebben a nem éppen egyszerű időszakban született meg 1583-ban Dzsinga, Ndongó királyának elsőszülött lánya. Az a nő, aki gyakran járt férfiruhába, embereket használt széknek, 60 férfiból álló háremet tartott fent, egy éjszaka után, minden szeretőjét kivégeztette, és akinek 35 éven át tartó harcaiban, nők és férfiak egyaránt küzdöttek. 

Igaz, fivérével úgy nőtt fel, hogy azt kellett végignézniük hogyan igyekszenek a portugálok elpusztítani mindent, ami számukra fontos. Az afrikai kultúra megtiprását, a kereszténységre való erőszakos átnevelést, az emberek elhurcolását és eladását, s persze a portugálok egyre növekvő kapzsiságát láthatták premier plánból.

Mikor apjuk meghalt, Dzsinga bátyja igyekezett jó kapcsolatot ápolni az előrenyomuló keresztény hittérítőkkel, a rabszolga kereskedőkkel, a s az újonnan érkező telepesekkel, akik addigra létrehozták Luanda városát. Egyik tárgyalásuk alkalmával végül sikerült is békét kötnie a portugálokkal, s Dzsinga a jó szándék jeleként még meg is keresztelkedett, és felvette az Ana de Suosa nevet. ( S a portugálok vezetője lett a keresztapja.)

Persze a béke nem tartott sokáig, mert a portugálok alig három évvel később megszegték a békeszerződést, és 1623-ban megtámadták Ndongót. Dzsinga bátyja viszont nem akart harcolni, annak ellenére sem, hogy húga joggal sürgette ellenlépésre, hiszen több száz ember került börtönbe és elhurcolásra. Bátyjától csak ennyi telt, hogy szóban fejezte ki nem tetszését, amiért a portugálok egyszerűen félre lökték.

Ekkor lépett Dzsinga közbe, hogy tárgyalást kezdeményezzen az emberek szabadon bocsátása érdekében. A vásznon is megörökített eseményen, csupán egy szék volt a teremben, (amin a portugálok tárgyalója ült), de Dzsinga megoldotta a helyzetet. Egy szolgáját használta széknek, s miután a tárgyalás befejeződött, megölte azt, mondván, nem ül ugyanazon a széken kétszer. 

A tárgyalás sikerrel zárult, és később, Dzsinga első uralkodói megnyilvánulásának pillanatává vált. Kihozta az embereket a börtönből, s sikertől megrészegülve úgy érezte, jobb, ha ő maga veszi kézbe a dolgokat, s megmérgezte bátyját (egyes források szerint megette a szívét is). Akárhogy történt, Dzsinga trónra került, s miután megkoronázták, áttette székhelyét délre, hogy megerősítse pozícióját. Egyességet kötött a Matamba királysággal, uralma alá hajtotta a nem túl népszerű kannibál Jaga törzset és létrehozott egy új országot, amely elmenekült rabszolgák, s disszidens katonák otthona lett.

A megnövekedett létszámú királyságából létrehozott egy hadsereget, akikkel elkezdte 35 éves ellenállási harcát a portugálokkal szemben. Mikor 1640-ben megjelentek a hollandok Matambában, első dolga volt velük szövetséget kötni, így akkora erőfölényre tett szert, hogy egészen kicsi területre tudta seregével visszaszorítani a portugálok fennhatóságát. 8 éven át tartott ez az állapot, aztán a portugálok Brazília felől jelentős támogatást kaptak és visszaverték Dzsinga csapatait, s a királyság nagyrészt brazil fennhatóság alá került.

Nem maradt más választása, vissza kellett vonulnia Matambába, s ott is maradt uralkodni 1663-ban bekövetkezett haláláig. Mivel a portugálok nagyon jól tudták, hogy amíg Dzsinga meg nem hal, addig nem foglalhatják el azt a területet, az uralkodásából hátralevő 15 évet Matamba lakossága békében töltötte. Csak Dzsinga halála után tudták a portugálok elfoglalni a mai Angola területét.

Harcos nők a történelemben: Ani Pachen, a tibeti Jeanne d’Arc

anipanchenPachen Dolma 1933-ban született Kelet-Tibetben egy harcos klán főnökének egyetlen gyermekeként. Éppen ezért, már egész kiskorától kezdve tanult lovagolni és fegyverekkel bánni. A probléma csak az volt, hogy Pachen, ennél jóval békésebb életet szeretett volna élni. Így mikor 1950-ben férjhez kellett volna mennie egy másik klán vezetőjéhez, hogy egyesítsenek két klánt, ami a kezdődő kínai invázió ellen is nagyobb erőfölényt adott volna, inkább megszökött, és belépett egy buddhista kolostorba szerzetesnőnek.

Itt kapta az Ani Pachen nevet, amely annyit tesz: Szerzetesnő, nagy bátorsággal. Apja utána küldte néhány emberét azzal az üzenettel, hogy nem kell férjhez mennie, csak térjen haza, de Ani nem ment. Inkább meditálni akart megtanulni, hogy elsajátíthassa a belső békét. Ezen törekvését azonban meg kellett szakítania, mikor 1958-ban apja meghalt a kínaiak elleni küzdelemben, és a klánnak vezetőre lett szüksége, kiváltképp, hogy a megszállók egyre közelebb jutottak családjának lakhelyéhez.

Mivel tisztában volt vele, hogy apja mennyire szívén viselte a klán sorsát, így vállalta a vezető szerepét. Összeszedett hát a klánból 600 embert, akikkel ellenállási csoportot hozott létre, hogy megtorolják azt a pusztítást, amit a kínaiak okoztak (ősi buddhista kolostorokat romboltak le és embereket gyilkoltak halomra). Csapatával a hegyekben laktak és lóháton küzdöttek a megszállók tankjai ellen. S bár Ani pontosan tudta, hogy módszerűk merőben ellentmond a buddhista tanoknak, nem tudta tétlenül nézni, hogyan teszik tönkre otthonát és népét.

Egyetlen női vezérként vett részt a lázadó klánok alkotta felkelésekben. Ezért a kínaiakkal és más klánok vezéreivel történő találkozásai nem voltak éppen egyszerűek. Egy olyan társadalomban, ahol a nőnek otthon lett volna helye, senki nem vette őt komolyan. Ami kapóra jött és néhány alkalommal sikert is hozott neki és csapatának az elnyomókkal szemben. Ám hiába („nagy bátorsága”), a kínaiak ellen nem győzhettek. Így mikor már biztosra volt vehető a tibeti nép veresége, Ani úgy döntött, menekül családjával együtt (ugyanúgy, ahogy még sok ezer tibeti).

Sajnos azonban 1960-ban, 25 éves korában elkapták őt és börtönbe került. A következő 21 évben folyamatosan kínozták kihallgatás címén és egy sötét lyukban többedmagával vasbilincsre verve tartották fogva. Elmondása szerint előfordult nem egyszer, hogy fejjel lefele lógatva volt megkötözve, és addig ütötték, amíg el nem ájult. Esete nem volt egyedi, minden fogva tartottal ugyanígy bántak. Ami tartotta a lelket benne az a buddhista hite volt. Például az egyik kilenc hónapos magánzárkában töltött ideje alatt, a hagyományos buddhista rituáléval, a leborulással (amelyből 100.000 darabot végzett el akkor) élte túl a megpróbáltatást.

1981-ben végül szabadon engedték. Az országot még mindig a kínaiak uralták (ahogyan ma is), de visszatért szülőfalujába, azzal a reménnyel, hogy családját ott találja, de rajta kívül senki nem élte túl a megszállást. Ezután Lhászába ment, tüntetéseket szervezett és szónoklatokat tartott a tibeti hagyományok és kultúra megvédése érdekében. Mikor 1988-ban olyan pletykák kezdtek szárnyra kelni, hogy megint le akarják tartóztatni, úgy döntött elhagyja Tibetet, majd egy hónap gyaloglás után elért Nepálba, ahonnan elrepült Indiába.

Alig néhány héttel ezután, teljesült egyik legnagyobb álma; találkozott a Dalai Lámával. Első találkozójukat, még sok másik követte, míg végül Ani Pachent a tibetiek sorsának nemzetközi hangjává nem választották meg. A világot körbeutazta, hogy elmesélje élete történetét az embereknek. Hatására Amerikában óriási tüntetéseket szerveztek a kínai megszállás ellen és persze azért, hogy felhívják a világ figyelmét Tibet tarthatatlan helyzetére. Richard Gere szorgalmazására (és támogatásával) megszületett könyve is, amelyet egy társszerzővel írt meg: Ani Pachen, Adelaide Donnelly: Sorrow Mountain: The journey of a Tibetan Warrior Nun).

Majd Indiában, Dharamszalában végleg letelepedett, és a Dalai Láma mellett, a tibeti emigráns kormányban kapott helyet. Komoly erőfeszítéseket tett azért, hogy megbocsásson azoknak, akik kínozták őt, ám ez koránt sem volt egyszerű neki. Egy alkalommal azt mondta: „Olykor még mindig dühös vagyok a kínaiakra… azért a szenvedésért, amit okoztak nekem és népemnek. Őszentsége azt mondta, nem kell, hogy gyűlöljem a kínaiakat. De én még ennyi év után is a barlangomban (ahol meditált) küzdök a haragommal. „

Szerencsére, az 1958-ban félbe hagyott törekvése, amely pontosan a belső béke elsajátítására vonatkozott, végül sikerrel zárult. 2002-ben bekövetkezett halálakor békésen tudott távozni az élők sorából.

Első hullámos szüfrazsettek: Lucy Stone

lucy_stone_in_bloomersLucy Stone amerikai szüfrazsett és abolicionista, aki harcolt a rabszolgatartás ellen, a nők választójogáért, és létrehozta másodmagával az amerikai Nők Lapját. Az 1800-as évek közepén éppen hogy csak térd alá érő szoknyát húzott, ami alatt buggyos nadrágot viselt, ami már önmagában elég nagy botrányt kavart.

Lucy Massachusetts-ben született 1818-ban, hat fiútestvér mellé. Hamar kitűnt bátyjai közül kivételes intelligenciájával, de ez csak arra volt elég, hogy mint sok más lány kortársai közül, tanár lehessen belőle 16 éves korától, miközben testvérei egyetemre járhattak. Édesapja megtagadta tőle az anyagi támogatást, mely Lucy-t mélységesen felháborította, s eltökélte, hogy tanári fizetéséből igyekszik pénzt gyűjteni oktatására. 25 éves korára elegendő pénz gyűlt össze, s beiratkozott az egyetlen egyetemre, ahol nőket is oktattak.

29 éves korára elvégezte tanulmányait, és mind Massachusetts-be és Ohio államban ő lett az első nő, aki diplomát szerzett. Miután megszerezte a diplomát nyilvános előadásokat tartott a rabszolgatartás eltörléséért és a nők választási jogáért. Ez keltette fel figyelmét a rabszolgatartás elleni mozgalom vezetőjének William Lloyd Garrison-nak, aki hallotta egyik nyilvános beszédét, s utána felkérte, hogy legyen tagja szervezetének.

Így aztán 1847 őszétől minden hétvégén az eltörléspárti mozgalom szószolójaként, míg hét közben a nők választási jogáért harcolt Lucy. Mint minden eltörléspárti nőt, így őt is érték fizikai és szóbeli támadások, ő mégis hamarosan a legkedveltebb szónok lett, országszerte. Egy alkalommal a kongregációs templomban is méltatatták latin és görög fordításait a Bibliából, mert ő azt állította, hogy egyes pontok rosszul vannak fordítva és a nőket szándékosan alacsonyabb rendűnek állítják be, mint azt a szent könyv írja valójában.

1850-ben, két évvel a Seneca Falls nevezetű nőjogi egyezmények létrejötte után, Lucy összehívta a Massachusetts-be élő nőket, hogy ismertesse velük jogaikat. Szónoklata megjelent a nemzetközi sajtóban is, melynek hatására 1850 és 1855 között keresztül-kasul bejárta Amerikát és eljutott Kanadába is. Körútja során találkozott Henry Blackwellel, aki két éven át kitartóan udvarolt neki, mire sikerült meggyőznie, hogy létesítsenek egy egyenlőségen alapuló házasságot.

A javaslata az volt, hogy hagyjanak ki esküjükből, minden asszonyokhoz illő engedelmességgel kapcsolatos szövegrészt és tiltakozzanak a házassági törvény ellen oly módón, hogy Lucy megtartja lánykori nevét. Később erről azt mondta: „A nevem az identitásom része, és azt nem szeretném elveszíteni.” 37 éves házasságuk alatt két gyermekük született, melyből Alice lányuk maradt életben, aki édesanyja nyomdokaiba is lépett. 1858-ban második terhessége során emlékeztette Amerikát a „Képviselet nélkül nincs adózás” elvére, így mikor hatalmasra duzzadt a ki nem fizetett adója, házát elárverezték.

usawjournalA polgárháború után Kansasbe ment, hogy választójogért kampányoljon, majd a New Jersey-i női választójogi mozgalom elnöke lett. Segített a New Englandi mozgalom megalapításában, majd 1869-ben családjával Bostonba költözött. Ugyanebben az időben dolgozott az Amerikai esélyegyenlőségi szövetségben is. Ekkor érte egyik legnagyobb csalódása, mikor jó barátja Anthony Stanton a választójogokat csak a fekete férfiaknak indítványozta (ugyanis félt mindkét nemre vonatkozóan kérni jogokat) és azt el is fogadták.

Stanton a nőknek is ígért kampánya során választójogokat, ezért mikor csak a fekete férfiakért kampányolt végül örökre összeveszett Lucy-val. Annyira, hogy Lucy kilépett az mozgalomból és újat alapított és létrehozta az első Nők Lapját, mely tekintélyes ismertségre és elismerésre tett szert. A lap hosszú fennállása alatt segített a nők jogainak széles körben való elterjesztésében, ami hatással volt a nők önmagukért való kiállásáért folytatott küzdelem felvállalásában.

Lucy 1893-ban mondott utoljára beszédet Kolumbiában, ahonnan üdvözletét küldte az Amerikai női választójogi szövetségnek, de már nem figyeltek rá. Anthony Stanton és társai, már más utakon jártak, mint ő, de Lucy munkássága, melyet a nőkért tett, nem maradt ismeretlen. Miután ugyanebben az évben meghalt, lánya folytatta munkásságát, majd 1930-ban publikálta anyjáról szóló életrajzi könyvét.

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!