Minden, ami a felszín alatt rejtőzik

Ezért vágyunk az elérhetetlenre

Az elérhetetlen utáni sóvárogás sokunk életét keserítette már meg. Kívánunk valamit vagy valakit, aki/ami nem lehet miénk, s mi ebbe majd belepusztulunk. Mindegy, hogy egy luxusautóról van szó, vagy szerelmünk tárgyáról. A lényeg, hogy álomba ringatjuk magunkat, amely feltételezésekből, önáltatásból és önmagunk be nem teljesült részéből vetül ki mindarra, amivel utunk során találkozunk.

Vágyaink alapja általában abból fakad, hogy nem vagyunk elégedettek az életünkkel. S elképzelhető, hogy mélyen legbelül még mindig gyermekkori ideáinkból és álmainkból próbálunk valamit életre kelteni (anélkül, hogy erről tudnánk persze). Ennek tükrében születik meg bennünk az elérhetetlen iránti vágy valami/valaki olyan után, amit/akit lehetetlen elérnünk. S ez aztán valami/valaki olyanban ölt testet, aki/ami képes életre kelteni valamit, amiről már majdnem elfeledkeztünk.

Egyre több olyan emberrel találkozom, akinek a gyermekkorában volt egy érzelmileg megközelíthetetlen szülő, családtag, vagy barát. Valaki olyan, akinek a szeretetéért és figyelméért küzdeni kellett, de bármit tett is, nem kapta meg azt tőle. Róluk aztán az is kiderül, hogy voltak már szerelmesek egy (érzelmileg) elérhetetlen személybe. Voltak rögeszmés megszállottjai egy embernek, egy érzésnek, amely csak az ő fejükben és szívükben létezett úgy, ahogy azt elképzelték.

Vannak traumák, amelyek életre szóló harccá válnak. Azért, hogy megszüntessük azt a fájdalmat, ami egykor ért minket, azért, mert reméljük, egyszer sikerrel járunk, s elnyerjük választottunk. Ezért generálunk olyan helyzeteket az életünkben, ahol érzelmileg megközelíthetetlen emberekkel találkozunk újra és újra. Mert hisszük és reméljük, hogy a rideg közöny, egyszer átfordul forró szeretetbe.

Mindegy mennyire fogunk szenvedni (mert azért azt lelkünk mélyén tudjuk) és milyen veszélyes ez ránk nézve, nem tudunk jobb módszert egy régi seb gyógyítására. A baj csak az, hogy a régi (soha be nem gyógyult) seb mellé egy újabbat okozunk magunknak. Ez aztán olyan érzelmi felindulást okoz, amely elveszi az eszünket. Így ahelyett, hogy azzal rendeznénk a dolgot, aki érzelmileg elérhetetlen volt gyermekkorunkban, inkább egy újabb ilyen „kapcsolatban” keresünk „megoldásokat”.

Persze szívünk mélyén tudjuk, hogy a racionális és/vagy érzelmi analfabéták, csak magukra fordítanak figyelmet. Ők csak hagyják, hogy szeressük őket, anélkül, hogy szeretni akarnának minket. Ez persze nagyobb kárt okoz lelkünkben, mint egy beteljesült, majd véget ért szerelem. Mert míg az egyik a kölcsönösség jegyében született, a másik csak elvett tőlünk minden érzelmet (amit önként és oktalanul odaadtunk neki).

Igaz, menekülni a valóság elől, a szeretetet önmagunkon kívül keresni, lassan örökzöld slágerré válik. Mert hát, mi más lehetne az, mikor egy érzelmileg elérhetetlen iránt epekedünk, mint saját magunk szeretetének hiánya? Tagadhatatlan, hogy sokan vagyunk mazochisták (még ha nem is szánt szándékkal).

Olyanok, akik vélt vagy valós bűniekért, önmagukat képesek akár egy egész életen keresztül is büntetni azért, mert nem tudták elnyerni szeretetét egy embernek, s ezért azt hiszik, magukat sem tudják (és nem is lehet) szeretni. Persze ez sem más, mint mikor a sérült gyerek, (aki a felnőtt testbe zárva dühöng és zokog), valahogy ki akarja harcolni azt, hogy szeressék.

S mikor így viselkedünk nem is tudjuk felmérni, hogy tetteink csak szánalomra méltóak, de semmiképpen nem adnak okot arra, hogy érzelmileg közel engedjen minket, ahhoz, akire kivetítettük vágyaink. Szeretni egy felnőtt testbe zárt gyereket, nem könnyű. Főként, ha az elérhetetlenre vágyunk, s nem vesszük észre, azt, amink már van. Hiszen a reménytelen szerelmes, nem más, mint egy gyerek játszmája. Azért, hogy valaki figyeljen már rá végre, s szeresse úgy, ahogy azt ő szeretné.

Ezért van szükség mások véleményére

Tanácsot kérni azoktól szoktunk, akiknek adunk a véleményére. Visszacsatolást tetteinkről is csak tőlük várunk. Olykor aztán pont az fukarkodik a kritikával, akitől a legjobban számítanánk arra. Máskor pedig az fejti ki gondolatait rólunk és cselekedeteinkről, akihez egyáltalán nem állunk közel.

Persze a tanácsok és az ítélkezések tőlünk függetlenül is érkeznek hozzánk bárkitől, aki arra érdemesnek tartja magát. Igaz, az egy csöppet se baj, ha nem csak pozitív véleményeket hallunk magunkról, de itt most nem is ez a lényeg.

Előfordul, hogy túl nagy jelentőséget tulajdonítunk annak, ki mit gondol rólunk. Pedig elvileg autonóm személyiségek vagyunk, mégis sokszor hagyjuk, hogy mások beleszóljanak életünkbe (kéretlenül).

Nem véletlenül vannak olyan emberek az életünkben, akiknek fontos a szavuk. Akkor is, ha egyébként rettegünk az ítéletüktől, vannak, akiknek gondolatai fontosabbak, mint másoké. Mindez azért van, mert hajlamosan vagyunk azt gondolni, hogy szeretteink és barátaink tisztán értik minden cselekedetünk. Persze ez távol a valóságtól, mert senki sem lát bele a fejünkbe, de olykor megnyugtató ezt hinni.

Szeretni, tisztelni, becsülni, adni mások véleményére elemi dolog. Persze azért nem mindenki vélekedése érdekel jobb esetben bennünket, csak azoké, akik valamilyen okból vagy élethelyzetből kifolyólag közel kerültek a szívünkhöz. Olykor csak egy kedves vagy útba igazító szóra vágyunk tőlük. Máskor tudat alatt is azt várjuk, hogy valaki rakjon már rendet a fejünkbe (helyettünk).

Igaz, ha már arra vetemedünk, hogy véleményt kérünk magunkról, akkor nem a felületes, semmit mondó szavakra vagyunk kíváncsiak. Már csak azért sem, mert ha idáig jutottunk, akkor már összeszedtük minden bátorságunk, hogy fel tudjuk tárni érzelmeink és gondolataink.

Ez pedig ingoványos terep, szinte mindannyiinknak. Mert vannak, akik a megszerzett információval visszaélnek sajnos. (…..)

Persze az ember igyekszik megválogatni azt, hogy kit fogad bizalmába. Ennek ellenére, azért megtörténhet, hogy valakit mégis félreismerünk. Márpedig ez nagy pofon, ha éppen fontos útbaigazítást kérünk a feltételezett jó baráttól. Persze az is előfordul, hogy egy kívülálló jobban rálát egy adott problémára, mint az, aki valamilyen érzelmi kapcsolatban áll velünk, s ez az oka annak, hogy olykor egy idegennek hamarabb kitárulkozunk, mint egy hozzánk közel állónak.

Arra a kérdésre, hogy miért fontos egy másik ember véleménye, igen egyszerű a válasz. Mert feleletében ránézhetünk önmagunkra kívülről. A kép, ha szerencsénk van, valóban azt mutatja, amilyenek vagyunk. S még, ha nem is fedi teljesen a valóságot, mindig van valami, amit mi nem veszünk magunktól észre, s arra más rámutathat.

Egy vélemény, egy összegzés rólunk, olykor nagyon hasznos lehet. Például azért, hogy meglássuk, mit vetítünk rá az emberekre magunkból. Őszinte kritikát pedig csak attól kaphatunk, aki szeret minket annyira, hogy tudja, még ha fájni is fog az igazság, abból tudunk majd építkezni. Vagy éppen attól, akinek nem érdeke velünk finomkodni.

Egyesek bátorítanak, mások tanítanak minket. Szeretni, elfogadni, teljessé válni tanulunk egész életünkben. Családunk, barátaink s az olykor-olykor mellénk szegődő útitársak ösztönzőleg hatnak ránk. Mert miattuk is (persze elsősorban azért önmagunkért) szeretnénk jobb emberré válni.

Rajtunk áll, hogy mit engedünk be életünkbe és mi az, amit hagyunk, hogy „csak” áthaladjon rajtunk keresztül. Valójában csak az számít, mi mit gondolunk magunkról és eredményeinkről. Ugyanakkor igyekszünk olyan utakat járni, amiket a szeretett személyek is támogatnak.

Foglalkoztat bennünket véleményünk, hiszen ők az egyetlen őszinte tükrünk. Elvégre a szeretet senkit sem jogosít fel a hazugságra, sokkal inkább az őszinteségre.

A komfortzóna átka

A mai világban sokan vagyunk biztonsági játékosok. Védjük testünk és lelkünk minden potenciális sérüléstől. Ez pedig azt jelenti, hogy biztonsági övet, fejvédőt és térdvédőt nem csak az autóban, a kerékpáron és a sportjátékokhoz használunk. Mert egy ideje a hétköznapi életünkbe is magunkra vesszük azokat, sőt, felhúzunk magunk köré egy láthatatlan pajzsot is, hogy megvédjük szívünk az ismeretlentől.

Félünk. Valósággal rettegünk attól, hogy valami baj ér minket, amely kizökkent megszokott létezésünkből. S ezt akkora igyekezettel tesszük, hogy közben elfelejtünk igazán élni. Beszorulunk a biztonságot nyújtó életünkbe, amely börtönünkké válik. Persze, hiszen az, hogy lélegzünk, eszünk, iszunk, van fedél a fejünk felett, az csak amolyan kétes érzelmi biztonság, amely nem elégíti ki valódi vágyaink.

Az, aki önmagát burokba zárja, úgy hiszi jó az, amit tesz. Például olyan esetben, mikor elvesztette egy szerettét és nem akar több fájdalmat az életébe. Tartózkodik mindenféle élvezettől, nem kirándul az élet virágosabb oldalára. Biztonságra törekszik, ahol minden rendezett és monoton, na meg persze teljességgel kiszámítható. Fiatal férfiak és nők ássák bele magukat egy szürke életbe ily módon.

8-tól 4-ig munka, bevásárlás, vacsora és a gyerek lefektetése a program. Mindenki beletanul egy szerepbe, amelyben jól érzi magát. Van, aki anyaként, van, aki családfenntartóként, van, aki cicababaként vagy éppen örök agglegényként teljesedik ki. Baj csak abban az esetben van, ha a komfortzóna börtönné válik, s ezért egyre szűkebbnek érezzük a saját magunk által felvállalt életet is.

Mindenkinek eljön egyszer egy olyan pont az életében, mikor rájön, hogy semmire sem megy a biztonságra való törekvéssel, ha nem tud lelkesedni azért, amit csinál. Ekkor szokott eljönni az a pillanat, mikor végső elkeseredésünkben akkorát ugrunk a vakvilágba, hogy a nyakunkat törjük. Megfeledkezünk a biztonsági felszerelésről, mert annyira változtatni akarunk.

Mondhatnánk, hogy ez az életközépi válságban mutatkozik meg a leggyakrabban férfiaknál és nőknél egyaránt, de ez nem fedné teljesen a valóságot. Az az igazság, nem egy olyan fiatal van, aki éveket tölt el azzal, hogy nem mer úgy élni, ahogy valójában szeretne. Azért, mert arra nevelték, törekedjen a biztonságra, az élet minden területén. Abba pedig nem fér bele semmilyen őrültség.

Nem egy olyan 20-22 éves lánnyal találkoztam az egyetemen, akinek ennyi idősen is haza kellett mennie este 10 órára. Korlátok közé szorították, nem hagyták élni, s miután lediplomázott és munkába állt egy-egy ilyen lány, aztán meg olyan vad életbe kezdett, amibe jobb, bele sem menni…

Előbb vagy utóbb mindenki beleun a jó kislány/kisfiú szerepkörbe (ha az nem szívből jön). S akár külső nyomásra vállalta ezt a szerepet, akár magától, ennek legtöbbször az a vége, hogy kilép az illető komfortzónájának elrozsdásodott rácsai közül.

Nem lehet egy életen át eltemetni önmagunkat és vágyainkat. Előbb vagy utóbb rájövünk, hogy a komfortzónának nincs semmi haszna, ha előtte és közben nem éltünk azon kívül is. Minél inkább védjük magunk az ismeretlentől, a mástól, annál jobban beszűkül életterünk. Na meg az elfogadási képességünk is csorbát szenved, ha senkit nem engedünk magunkhoz közel, azért, mert félünk.

Nem lehet egy egész életen át biztonságban élni. Hiába próbálunk különböző eszközöket használni védelmünkre, az élet tele van kihívásokkal, amelyek elől, ha elzárkózunk, csak még rosszabb lesz az életünk. Már csak azért is, mert a közhiedelemmel ellentétben a komfortzónán kívüli élet, nem feltétlenül jelenti azt, hogy őrült dolgokat kell csinálnunk. Sokkal inkább azt foglalja magában, hogy merünk őszintén élni és szeretni, akkor is, ha tudjuk, ezzel vállaljuk a sírás kockázatát is.

Te vagy a hibás! – avagy a hibáztatás lélektana

Vannak, akik mindenért másokat okolnak. Aztán persze van olyan ember is, aki mindenért magát hibáztatja. Az egy dolog, hogy felelősséget kell vállalnunk tetteinkért. Na de biztos, hogy jó az, ha csak a magunk szemében keressük a szálkát, meg a gerendát is?

Azért kérdés ez, mert előfordul, hogy az, hogy vállaljuk mások előtt hibáinkat és elismerjük, hogy szoktunk tévedni és helytelenül cselekedni, sebezhetővé tesz minket. Ezzel pedig van, aki vissza is él, hogy nyerő helyzetbe kerüljön velünk szemben. A kimondott szó, olyan fegyverré válik, amit mi magunk adunk a másik kezébe. Például azáltal, hogy meggondolatlanul felvállaljuk egy (vagy több) hibánkat, s ezt ő arra használja, hogy reánk hárítsa a saját felelősségét (is) bizonyos helyzetekben.

 

Így válik önmagunk felvállalása (jóval és rosszal együtt) támadási felületté. Főként, ha az illető számára valamilyen kényelmetlen helyzetet szeretnénk tisztázni. Ilyenkor van az, hogy ahelyett, hogy konstruktív kommunikációt folytathatnánk, csak annyit érünk el, hogy azt vágják a fejünkhöz, hogy mi vagyunk a hibásak, hiszen egyszer (vagy többször) már mondtuk, hogy ilyen és ilyen hibáink vannak, hozunk rossz döntéseket, és nem vagyunk tökéletesek.

Ez az a pont, mikor a felvállalt hibáink késként lesznek a hátunkba döfve: – Őszinte voltál? Vállaltad a felelősséget magadért és tetteidért? Nesze, akkor innentől kezdve vállald mindenért (vagyis helyettem is) a felelősséget! – gondolja magában az illető.

Van, aki mások önostorozó magatartását arra használja, hogy önmagát felmentse. Eszébe sincs magába nézni, inkább kivetíti saját tetteit és hibáit is arra az esztelenre, aki előtte felvállalta a felelősséget azért, amilyen döntései voltak. Ez pedig az olyanokra destruktívan hat, akik egyébként is hajlamosak magukat hibáztatni mindenért. Azért, mert magukban keresik a probléma gyökerét (amivel nincs is baj alap esetben) a hibáztatás miatt még rosszabb embernek tekintik magukat, hiszen tényleg vannak hibái… s ezért érdemtelen az emberek szeretetére (ami már nem a reális belátás része).

Nagyon úgy tűnik, a mai világban elismerni a hibáinkat, a gyengeség jele. Ami miatt aztán belénk is rúgnak alkalomadtán még azok is, akik szeretnek minket (állítólag). Persze felelősséget vállalni önmagunkért, nem divat, s többen menekülnek előle, mint ahányan vállalják. Persze sem az önostorozó mentalitás, sem mások hibáztatása nem vezet jóra, sem magunkkal, sem másokkal szemben.

Az olyanok, akik bűntudatot keltenek bennünk, hogy ne kelljen saját hibáikkal szembe nézni, persze fontos leckékre tanítanak. Arról például, hogy nem mindenki vall ugyanolyan értékeket, az emberek változnak, van, aki nem tud felnőni, s ez ellen nem tehetünk semmit, csak annyit, hogy tudomásul vesszük, hogy nem vagyunk azonos állásponton. A hozzáállásunkat tudjuk igazítani csak az ilyen emberekhez. Van, aki így avanzsál barátból át egyszerű ismerőssé, míg végül már nem marad már az sem.

Persze az ilyen embert ez nem zavarja, mert az a vicc az egészben az, hogy sokan közöttük zseniális manipulátorok. Azok között vannak, akik nagyszerűen el tudják magukat adni nagy közönség előtt. Tudják, ki mit akar hallani és bájologásban is élen járnak. Éppen ezért tudnak bennünket is bántani, mert tudják, hogy hajlamosak vagyunk, mindenért magunkat hibáztatni.

Az, hogy valaki kitárulkozik nekik, olyan, mintha felkérnék egy keringőre. Azért, hogy megpörgessen, de annyira, hogy a pokolban landoljunk végül. Szívük mélyén ostobának néznek minket, mert vállaljuk rossz döntéseinkért és cselekedeteinkért a felelősséget és azok következményeit. S mikor beszélni akarunk velük, azért, hogy helyre tegyük a dolgokat, nem lehet, mert ebben a világban túl könnyen és egyszerűen lehet embereket ignorálni és törölni, s helyükbe másokat rakni, akikkel majd ugyanezt teszik.

A legriasztóbb az egészben az, hogy évtizedes barátságokat is képesek azért felrúgni, hogy ne kelljen a saját felelősségükkel soha sem szembenézni. Mindenkinek vannak hibái, nekem is és neked is, de ők ezt nem látják be. Az pedig baj, mert nagy különbség van a között, aki ismeri hibáit és változtatni akar rajta és a között, aki be sem látja hibáit és tévedéseit. Mert míg az egyiknek esélye van javulni, a másik mások hibáztatásán túl sem jut tovább egész életében…

Emlékek fogságában

Fogva tartani a múltat nem lehet. Annak ellenére sem, hogy sokan élünk az emlékeinkbe temetkezve. Azért, mert már nincs merszünk, vagy nem is akarunk a jelenben élni. Abból tápláljuk szellemünk és lelkünk, hogy életünk egy letűnt korszakára emlékezünk, ahol még minden lehetségesnek látszott.

Olykor az sem számít, hogy jó vagy rossz volt az az élet. Csak az a lényeg, hogy valami olyat kapunk tőle, amiért hevesebben doboghat szívünk. Amikor a jelen megrémiszt, mert a lassú elmúlásra figyelmeztet, hajlamosak vagyunk olyan emlékekbe kapaszkodni, amelyek úgy reméljük, majd erőt adnak a folytatáshoz.

Elmúlt boldog pillanatokat, szenvedéllyel teli vágyakat, és ifjonti álmokat keltünk életre újra, hogy enyhítsük a jelen ürességét. Azért, hogy elűzzük azt a fájdalmas űrt, amely igyekszik közömbössé változtatni minket, hogy elfelejtsünk élni és érezni.

A boldogtalanság szokott így kopogtatás nélkül betörni hozzánk, hogy aztán eluraljon mindent körülöttünk. Azért, hogy önsajnálatba süllyedjünk, s ne is törődjünk azzal, mi zajlik a világban, az emberekkel, s mi tényleg magunkra maradjunk végül.

Aki emlékei közt él, az nem képes a jelenben lenni. Az emlékezés fájdalmával és örömével táplálja lelkét. Azért, mert azt hiszi, nincs számára jövő, s ezért elveszi magától a jelent is.

Azt hihetnénk, az idősek „privilégiuma” az emlékezés, de ez persze nincs így. Mert van, aki már egész fiatalon kárhozatra ítéli magát. Csak mert nem tud elszakadni attól, ami már elmúlt és magára hagyta, s ezért nem is látja meg a lehetőségeit, amelyekkel egy új, (jobb) életet teremthetne magának.

Van, aki annyira megijed attól, hogy valami már csak a múlt része, hogy nem tudja azt elfogadni. Képtelen megemészteni a megváltoztathatatlant, s ezért küzd azzal, körömszakadtáig. Persze ő is feladja előbb vagy utóbb, csak éppen úgy, hogy belemenekül emlékeibe. Ott él (vagy inkább vegetál) tovább, s nem törődik azzal, mi lesz vele.

Olykor megsemmisíti reményeink egy félresikerült szerelem vagy barátság. Ez aztán azt jelenti, hogy elkezdjük magunkat hibáztatni. Annyira, hogy végül úgy érezzük, nem érdemeljük meg a jót, így az emlékeinkbe menekülünk (büntetés és önsanyargatás) gyanánt.

Mindez azért történik, mert azt hisszük nem tudunk valakit, vagy valamit elengedni, ami egykor boldogságot hozott az életünkbe. Hiába lett belőle keserűség és fájdalom, még mindig reménykedünk abban, hogy ami elmúlt, az visszahozható… Ha máshogy nem is, de emlékezés közben mindenképpen ott lehetünk és azzal, akivel boldogok voltunk – gondoljuk ilyenkor.

Fogva tartanánk egy pillanatot, amely megnyitotta előttünk a boldogságot. Legszívesebben visszafordítanánk az idő kerekét. Azért, hogy visszalépjük abba a pillanatba és ott maradjunk örökre, ahol jó volt még szeretni és szeretve lenni.

Van, mikor egy kapcsolat egyoldalú lezárása nehezíti meg az elengedést. Van, mikor egyik fél sem képes felülemelkedni a múlton. S mikor az egyik egy kicsit távolabbra kerül, a másik visszahúzza őt, azért hogy emlékei közül ne szabadulhasson.

Életek mennek tönkre azért, mert az emlékezés zsákutcájában ragadunk. Új életre hívó esélyeket szalasztunk el, mert nem tudjuk, elengedi azt, ami egykor boldoggá tett.

Mindez azért, mert meg vagyunk győződve róla, hogy egy életünk van, amiben a boldogság már kiszökött az ajtónkon, s mi már nem engedhetjük azt vissza más úton, más valaki által, mert az már nem lenne fair mással szemben.

Van, mikor már csak emlékeink közt őrizhetünk egy pillanatot, amelyben későn ismertünk a boldogságra. Éppen ezért ugyanaz az emlék, amely mosolyt csal orcánkra, máskor könnyeket fakaszt. De ez nem baj, ilyen az emlékezés szövevényes hálója, s ez az emlékezés folyamata.

Semmi nem múlik el nyomtalanul. Minden bennünk él tovább. Van, akit a szívünkben hordunk, van, akit elménk egy sötét sarkába száműzünk. Ne ragadjunk az emlékeink közt sokáig! Mert abból nem lesz holnap, sem holnapután…

Vannak dolgok, amelyek nem maradhatnak kimondatlanul

Vannak olyan megoldatlan konfliktusok szinte mindannyiink életében, amelyek mardossák lelkünk. Sokszor nem is veszünk róluk tudomást, csak olyankor, mikor felbukkannak azok tudatunk mélyéről, valamilyen külső hatásra. Mindezt azért teszik, hogy eszünkbe juttassák, még nem zártunk le valamit, s az ott munkálkodik bennünk. Baráti, családi és szerelmi kapcsolatok miatti kimondatlan sérelmek ezek, amelyeket éveken át hagytunk figyelmen kívül.

Előfordul, hogy nem akarunk egy sebet felbolygatni. Azt gondoljuk nem is változna semmi azáltal sem, ha az illető elé állnánk, aki akarva vagy akaratlanul bennünk egy fájdalmas nyomot hagyott. Annyi igazság van is ebben a feltevésben, hogy valóban nem mindenki értené meg (akkor sem, ha közeli hozzátartozónk) azt, hogy mit akarunk tőle. Pedig sokszor nem is azon van a hangsúly, hogy bocsánatot kérjen, vagy őszinte megbánást mutasson, hanem azon, hogy mi végre egyszer elmondjuk neki szemtől szembe, hogy milyen érzések kavarognak bennünk bizonyos szavai és tettei miatt.

A nyílt és őszinte kommunikáció szeretteinkkel és barátainkkal olykor nagyon nehéz. Pedig vannak dolgok, amelyek nem maradhatnak kimondatlanul, akár tetszik, akár nem. Már csak azért sem, mert az bennünket fog emészteni, bár ringathatjuk magunkat abba a hitbe (ideig-óráig), hogy elfeledkezhetünk róluk. Persze ez csak addig a pontig „igaz”, amíg kerüljük azt, aki miatt fájdalmat éltünk át.

Különösen akkor faramuci helyzet ez, ha a sérelmet előidéző fél örömmel lát bennünket, s nekünk „meg kellene játszani” magunkat, elvégre neki fogalma sincs arról, hogy bántott minket. Másik esetben az is lehet, hogy ő dühös ránk, pedig nekünk lenne rá okunk (legalábbis ezt hisszük). Ilyen helyzeteket nem hagyhatunk szó nélkül. Mert lehet, hogy valami orbitális tévedés van a háttérben, amiről nem tudunk. Mint ahogy az is előfordulhat, hogy igazából mindkettőnknek van arra oka, hogy haragudjon, amit csak úgy lehetne helyre tenni, ha megbeszélnénk.

Azt hisszük az idő mindent megold, de ez nem igaz. Vannak olyan sérelmek, amelyeknek nincs elévülési ideje, pláne akkor, ha soha nem is lett az lekommunikálva. Persze mondhatjuk, hogy van olyan ember, aki nem látná be soha, hogy ő bánatot okozott nekünk. Ám a hangsúly nem is ezen van itt, hanem azon, hogy végre egyszer összeszedjük bátorságunk azért, hogy megmondjuk: – Ezzel és ezzel a dologgal,(akarva, vagy akaratlanul) úgy érzem megbántottál, és ez még mindig fáj, ráadásul nem is tudok e felett napirendre térni. Mond el légy szíves mi történt. Te hogy látod ezt a helyzetet? Miért romlott meg a kapcsolat kettőnk közt?

Elképzelhető, hogy a kérdésekre nem kapunk válaszokat, de a lényeg akkor is kimondásra kerül. Egyszer el kell jönnie egy olyan pontnak az életünkben, amikor ki kell állnunk az elé, aki miatt sok keserű könnyet nyeltünk már le. Nem azért, hogy megbocsássunk, mert vannak dolgok, amiket nem lehet megbocsátani (erről itt olvashatsz: http://mystique.cafeblog.hu/2017/06/21/nem-kell-mindent-megbocsatani/ ). Hanem azért, hogy megtanuljuk végre lekommunikálni azt, ami fáj, azzal/azokkal, akik valaha (vagy még mindig) a szívünkben és az életünkben előkelő helyet foglaltak el.

Sokszor engedünk el nehezen helyzeteket és embereket. Erre még azzal is tetézzük a gondjaink, hogy nem beszéljük meg sérelmeink velük, mintha így fogva tarthatnánk valamit, ami már régen nincs az életünkben. Bizalom és őszinteség nélkül nem beszélhetünk valódi kapcsolatról. Magunknak és a másiknak is hatalmas szívességet teszünk, ha elmondjuk, azt, ami miatt már évek óta gyötrődünk.

Negatív vagy pozitív motivációból táplálkozik önbizalmad?

Gondolkodtál már rajta, hogy miből merítesz önbizalmat? Na és azon, hogy ehhez a motivációd negatív vagy pozitív? Mi hajt az életben? Az anyagi javak, esetleg az Istenben/Buddhában/Krisnában/Jehovában való hited? Vagy a legerősebb motivációd sokkal inkább a bukástól való félelem?

A hit manapság elég kényes kérdés. Egyre több ugyanis a hite vesztett ember, s ezért sokan nem tudják már, mi az, amiből építkezhetnének. Persze mindennek oka valahol ott keresendő, ahol a materiális dolgokkal foglalkozó énünk is dagonyázik. Ma már sokkal több ember foglalkozik azzal, hogy mennyire vastag pénztárcája, mint, hogy hol tart lelke a fejlődésben…

Igaz, azért vannak még olyanok, akik keresik a megoldást érzelmi problémáikra. Nem véletlen, hogy jó ideje nagy mennyiségben el lehet adni spirituális tanokról szóló könyveket például. A baj ezzel csak az, hogy sokan instant eredményeket várnak egy-két könyv elolvasásától.

Azt hiszik, ha elméleti síkon már értik a problémájuk egy részét, akkor már meg is van oldva a gond.

A tanulási szakaszt sokan meg akarják maguknak spórolni (tisztelet a kivételnek). A pszichológusok és pszichiáterek is pontosan ezért olyan felkapottak. Igaz, hamar közlik a pácienssel, hogy nekik nem feladatuk megmondani, hogy mit csinált rosszul és mit kellene másként csinálni. Ahhoz tanulni kell… és ők csak a belátásban tudnak segíteni.

Éppen ezért a pozitív motivációból eredő önbizalom megtalálása és fenntartása, egyszemélyes és létfontosságú feladat. Főként azoknak, akiknek otthon több pofon és szidás járt, mint dicséret. Igaz, ők is megtaláltak a túlélésre az eszközük. Csak az nem tudatosult, hogy nem jó motivációt választottak az önmagukba vetett hitük táplálására.

Van, aki annyira nem jót, hogy azt hiszi, nincs önbizalma. Én is ezt gondoltam, s ezért a kitartásommal és makacsságommal kompenzáltam, az önmagamba vetett hitem hiányát (tudat alatt). Hosszú évekkel később jöttem rá, hogy nem az volt a baj velem, hogy nem volt önbizalmam. Hanem az, hogy azt negatív motivációval párosítottam.

A „csak azért is megmutatom” mentalitás volt az eszközöm, ami ugyan mindig segített a földről felállni és megerősíteni elhatározásomban, de közben sokat görcsöltem az adott helyzeten.

Ha nem pozitív energiák veszik körül a törekvéseinket, mindig ez a helyzet. Ha a harag, az elkeseredettség irányítja tetteink, a bukástól való félelemmel keverve, szabotáljuk az önmagunkba vetett hitünk. Azt gondoljuk, hogy nincs önbizalmunk, miközben addig „hergeljük” magunk, amíg újra neki nem futunk elérésre váró célunknak.

De persze mikor nagy kínkeservesen megvalósul vágyunk, nem tudunk annak örülni…

Van, mikor az ember nem veszi észre, ha révbe ér, mert annyira elfárad a nagy „küzdésbe”. Sokunkat neveltek úgy, hogy csak ha rossz eredményeket értünk el, lettünk azért megszólva, megverve. Ha jó eredményeket értünk el, nem kaptunk dicséretet, az a világ legtermészetesebb dolga volt, tehát szóra sem volt érdemes…S mi ezeket a tanult mintákat visszük tovább egész életünkben.

Ezért vesszük néhányan természetesnek (ha nagy nehezen) elérjük célunk. Ezért nem tudjuk annak sikerét  sem megélni. Bezzeg a bukást, a pofont, több napon, héten, hónapon át érezzük és megéljük újra és újra…

Így ösztökéljük magunk (helytelenül) a jobb teljesítmény elérésére anélkül, hogy tudnánk róla.

Az, hogy negatív, vagy motivációból ered e önbizalmunk, fontos kérdés. Már csak azért is, mert mindenki szeretne fejlődni, tudásra szert tenni, és jó eredményeket elérni, hogy büszke lehessen arra, aki és ami. Azok vagyunk, amiként cselekszünk és gondolkodunk. Tehát az, hogy hol tartunk, csak abból fakad, amilyen módon állunk a feladatainkhoz és önmagunkhoz.

A lelki fejlődésnek fokozatai vannak. Nincs gyors eredmény, hosszú ideig kell tenni érte a dolgunk.

A pozitív motiváció csak akkor lehet hatásos, ha átalakítjuk téves meggyőződéseinket. Ha a negatív személetet, cselekvést, pozitív szemlélettel helyettesítjük, s abból építjük fel az önmagunkba vetett hitünk, amit már elértünk az életünkben.

A valódi önbizalom alapja csak valódi eredményekre rakható le. Ehhez pedig fontos, hogy belássuk, mindenkinek vannak eredményei, amelyekre büszke lehet, hogy azokra építve újabb eredményeket könyvelhessen el magának.

Ennek alapja a reális önmagunkra tekintés képessége. Ha ezt tudatosítjuk, többé nem negatív motivációból ered majd önbizalmunk. Rájövünk, hogy igenis vannak dolgok, amelyek csak úgy működőképesek, ha pozitív motivációt társítunk hozzá. Ehhez persze el kell engednünk a múltunk árnyait, amelyek kísértettek ez idáig.

Mérgező elvárásaink

Kapcsolataink sokféleképpen tönkretehetők. Ilyen mód az is például, amikor túlzott, vagy irreális elvárásokat támasztunk az emberekkel szemben. Előfordul, hogy ez azért van, mert minden vágyunkat és álmunkat (tudat alatt), átültetnénk a valóságba. Ez pedig olyan terhet ró a párunkra, a barátunkra, a gyermekünkre, aminek súlyát ők nem bírják el.

Van, akinek konkrét elképzelése van arról, milyen lenne egy ideális kapcsolat számára, és hogyan érezné magát jól és szeretve.

A probléma ezzel az, hogy nem vesszük észre, hogy valami olyasmit akarunk a másikra erőltetni, ami nem várható el, s nem is lehet azt kierőszakolni. Ha mégis megpróbáljuk, egy sor problémát generálunk az életükben. Mert ha valaki azt éli meg mellettünk, hogy nem fogadjuk el annak, aki, hanem más embert akarunk belőle faragni, akkor abból örökös harc lesz.

Persze a baj forrása mindig bennünk van. Aki nem fogadja el magát, aki állandóan megalkudott már gyerekkorától kezdve azért, hogy szeressék, az nem tudja, hogy a szeretet, az elismerés és tisztelet, nem elvárható dolgok. Főként akkor nem, ha ehhez eszünk ágában sincs elmondani (vagy nem is tudjuk), mi a szeretetnyelvünk. (Erről itt olvashatsz: http://mystique.cafeblog.hu/2014/03/10/szeretetnyelvek/ ). Ebből kifolyólag arról sincs fogalmunk, mi az, ami a másik félt, boldoggá tenné…

Úgy várni el bárkitől is érzéseket és tetteket, hogy nem mutatjuk meg neki hozzá a szívünkhöz vezető utat, teljesen értelmetlen. Pedig ehhez is, mint annyi mindenhez még, csak érdemi kommunikációra lenne szükség. Persze van, aki inkább tettekkel, érintésekkel, segítségnyújtással adja tudtunkra, milyen előkelő helyen vagyunk szívében, mint hogy szavakba öntse. A szeretetnyelvek ismerete pontosan ezért is olyan fontos.

Hiszen az, hogy tudjuk, kinek mire van szüksége, hogy érezze, értékelve és szeretve van, bárminemű kapcsolatnak hasznára válik.

Hajlamosak vagyunk elsiklani bizonyos tények felett. Bőszen mantrázzuk elvárásainkat, mert azt hisszük ez jogunkban áll. Elvárunk érzéseket, tetteket, szavakat, mert nagy bennünk a birtoklási vágy. Erősen hat tudatunkra az a téves nézet, hogy aki szeret bennünket, az a miénk, pedig senki és semmi nem kisajátítható.

A szeretet szabadságot ad, nem korlátokat. Mindaddig, amíg mérgezzük kapcsolatainkat saját (sokszor elképesztően irreális) elvárásainkkal, addig nem érjük el azt, amire vágyunk. Mindaddig, amíg meg nem értjük saját magunkat, addig nem tudjuk elengedni elvárásainkat sem. Ennek pedig oka, sokszor egy-egy érzelmi trauma a múltunkból, ami a tudatunk mélyén szunnyad.

Az olyan tapasztalatokból, amelyekből azt tanultuk meg, hogy a világon bárki elhagyhat bennünket, ha nem csináljuk azt, amit szeretne, ilyenek. Az, akit azért bántottak, elhagytak, semmibe vettek, mert nem teljesítette a vele szemben támasztott elvárásokat, felnőtt korában is keresi sebeire a gyógyírt. Ezért, mikor szeretni próbál, szinte megfojtja ragaszkodásával és elvárásaival a másikat.

Van, akinek a veszteségektől való félelem beépül jellemébe.

Nem tud elengedni, sem megbocsátani, de igazán szeretni se. Ilyen esetekben sokszor a bennünk élő kisgyermekkel kell foglalkoznunk. Azzal, aki nem kapta meg azt a szeretetet, amire vágyott, s ezért úgy küzdött érte, hogy mindig azt tette, amit elvártak tőle.

Emberi kapcsolatainkra nyomja rá bélyegét szeretetéhségünk, ami egy irreális szeretetteli kapcsolatról való képzelgésbe torkollik. Ha nem volt jó mintánk arra, hogy milyen az igazi szeretet, akkor nehéz az igazi szeretetet magunkban megtalálni. Nem lehetetlen, de kitartásra és állhatatosságra és főként őszinteségre van hozzá szükség saját magunkhoz, na meg mások felé is.

Ha sorozatosan bukunk bele egyes emberi kapcsolatainkba, annak az az oka, hogy még mindig nem engedtük el elvárásaink.

A jó hír az, hogy ezen lehet változtatni. Az élet úgyis utunkba sodorja a leckéket mindaddig, amíg nem tanulunk belőlük. Addig, amíg végre fel nem hagyunk önmagunk szeretetének külső forrásokból való megszerzésével, biztosan megkapjuk az ilyen helyzeteket. Majd, mikor megértjük mennyire nincs értelme senkitől semmit elvárni, akkor azzal is szembesülünk, hogy, igazából az egyetlen, akivel szemben elvárásaink lehetnek, az csakis saját magunk vagyunk. S ezért, vagy ez ellen tudunk is tenni.

A bukások értelme

Van úgy, hogy minden összejön. Az életünk kártyavárként omlik össze, s mi csak arra vagyunk képesek, hogy tátott szájjal bámuljuk a romokat, aminek a közepén ülünk. Ha összeesküvéseket akarnánk gyártani, akkor azt is gondolhatnánk, hogy van abban valami szisztéma, hogy a magánéleti, a munkahelyi, és a társadalmi problémák együttesen érik utol az embert. Mintha valaki, vagy valami tesztelni akarná, hogy mennyit bírunk még el, s ezért a totális összeomlás is csak egy olyan kiképzés része, amelyről csak a végén szerzünk tudomást, azért, hogy ne tudjunk rá lélekben felkészülni.

Persze kérdés az is, hogy jó lenne-e az nekünk, ha a bajról előre tudnánk? Vajon, ha ismernénk előre minden lépésünk következményét és mindig a helyes ösvényen járnánk, akkor is fejlődnénk?

Vannak, akik szerint csak úgy lehet fejlődni, ha mindenfélét megtapasztalunk. Ahhoz pedig ismernünk kell a sötétséget is, nemcsak a fényt.

Pont olyan ez, mint mikor nem tudjuk, milyen következményeket fog maga után vonni egy-egy döntésünk. Egy barátom sokszor mondta is ezt nekem: „Mindig csak utólag derül ki, hogy az, amit teszünk, jó vagy rossz útra terel bennünket. „

Ez akkor is így van, ha hiszünk önmagunkban és terveinkben. Akkor is, ha igyekszünk számolni minden tényezővel és mérlegeljük, hogy megtettünk-e mindent, amit lehetett vagy nem, egy cél eléréséhez.  

Persze ehhez azért az sem árt, ha nem omlik össze a világunk, mert rossz ösvényre tévedtünk. Nem attól válunk jóvá, hogy mindig a helyes döntéseket hozzuk meg. Sokkal inkább attól, hogy elismerjük és tanulunk a hibáinkból. Elvégre az élet nem más, mint állandó tanulás.

A tapasztalások lényege is ebben áll, s azt hiszem, csak az tudja igazán az élet nagyszerűségét és örömeit elismerni, aki megjárta a maga tévútját. Boldog, hogy van, aki képes mosolyt csalni arcára, hogy van, akit szerethet, s van, akinek átadhatja, mindazt, amit magának is adott volna, korábban. A hollandok például úgy nevelik gyermekeiket, hogy hagyják, hadd kövessék el a maguk hibáit. Elengedik kezüket, de ott vannak, amikor segítségre szorulnak, mindig a háttérben, s ha kell, mellszélességgel kiállnak értük bármikor.

Nincs majomszeretet, sem csimpaszkodás, mégis óvják őket a háttérből. Csak éppen úgy, hogy hagyják a gyermekeiket a saját útjukat járni.

Az olyan katasztrófa, amely életünk majd minden területét áthatja, mindig egy próba. Annak a tesztje, hogy tudjuk-e mit akarunk és elég erős-e hitünk magunkban, akkor is, ha kiderül tévútra sodródtunk és hibát hibára halmoztunk.

Belátjuk-e hogy, nem vagyunk tökéletesek és ezzel nincs semmi baj. Megértjük e, hogy olykor hiába cselekszünk a legjobb szándékunk szerint, az sem elég. Na, nem azért, mert mindenre életképtelenek vagyunk, vagy, mert nem volt hitünk a dolgok jóra fordulásában. Sokkal inkább azért, mert valamiért azt az utat kellett megjárnunk, ahhoz, hogy jobban értékelni tudjuk azt, ha a helyes irányt megtaláljuk.

Ehhez persze néhány dolgot meg kell értenünk. Például azt, hogy nem tudunk mindent jól csinálni, s másokat sem tudunk irányítani, csak elfogadni döntéseik. Meglehet, kissé pesszimistának hangzik ez a gondolat, pedig nem az. Igaz, így is sokan vagyunk, akik csak arra tudnak fókuszálni, amit elrontottak…

Ez pedig baj, mert így nem tudunk biztos alapokra helyezni törekvéseket. Ha pedig az nem megy, akkor sorra fog összeomlani minden kártyavár, amit nagy nehezen sikerül felépítenünk…

Változtasd a szomorúságot és a haragot szenvedéllyé

Mindannyiunk életében előfordulnak olyan történések, amelyek végtelen szomorúsággal és féktelen haraggal borítják el szívünk és lelkünk. Amikor nem látunk a fájdalomtól és a dühtől, s azt sem tudjuk, hogyan folytassuk az életünket tovább, sírunk, jajgatunk, ordibálunk, csapkodunk, veszekszünk. Ilyenkor egészen meggondolatlanul szabadulnak el érzéseink és indulataink azért, hogy megszabaduljunk lelkünk terhétől. A gond csak az, hogy magában semmit nem változtat rajtunk a negatív érzés, ha csak nem transzformáljuk ezt az egészet, valami sokkal jobb érzésbe, amivel életünk válságán felülemelkedhetünk.

Van az a régi mondás, hogy „ami nem pusztít el, az csak erősebbé tesz”. Ez igaz is, meg nem is, mint azt már sokan megtapasztalhattuk. Előfordul, hogy valaki ezt úgy értelmezi, hogy a szomorúságot és a haragot úgy dolgozza fel, hogy többé nem engedi magát senkihez és semmihez túl közel. Nem akar szenvedni újra, ezért a szomorúság és a harag útjáról a csalódottság ösvényére lép rá, olykor úgy, hogy nem is veszi észre.

Védelemként persze, s azért, hogy ő legyen az „erősebb”. Pedig sokszor ezzel csak blokkolja életét és tapasztalásait, amelyekhez a jó és rossz történések egyaránt hozzájárulnak. Sötétség nélkül nincs világosság, de mivel a sötétség élénken él emlékezetében, ezért megelégszik a félhomállyal is. Anélkül, hogy tudná, hogy sem az nem megoldás, ha elnyomja érzéseit, sem az, ha próbálja azokat kikerülni.

Életemben háromszor fordult elő, hogy a szomorúságot és a haragot, végül valami olyasmibe tudtam transzformálni, ami szenvedélyem. Minden nagy fájdalom, ami életemet övezte végül arra ösztökélt, hogy csináljam azt, amiben kedvelem lelem, mi több, ami a szenvedélyem. Teremtettem, úgy ahogy az nekem a leginkább kézenfekvő volt. Így van ez ma is, s azt hiszem, olykor a szomorúság és a düh, valóban szenvedéllyé változtatható.

Ehhez persze az kellett, hogy megéljem az érzéseimet, úgy ahogyan azok jöttek. Előfordult, hogy napokon át sírtam, kisebb-nagyobb megszakításokkal úgy, hogy elbújtam valahová, ahol senki nem találhat meg. Nem volt szükségem vigaszra, csak arra, hogy hagyjam, hogy átjárja lelkem a bánat, a maga teljes valójában. Nem azért, hogy magamat sajnáljam, hanem azért, hogy minél hamarabb megszabaduljak attól, ami a szívemet nyomja.

Az ilyen megtisztulásoknak mindig az lett a vége, hogy elkezdtem azzal foglalkozni, amiben szerettem volna kiteljesedni. Lelkesedéssel és teljes ráhangolódással tudtam magam belevetni a „munkába”, s azt hoztam ki magamból, amit addig nem tudtam. Hiszem, hogy kellenek a negatív érzéseink is ahhoz, hogy önmagunkat jobban meg tudjuk ítélni. Látnunk kell magunkban a gyengeséget is ahhoz, hogy képesekké váljunk valami olyat alkotni, ami szívből jön.

A harag sokszor ered és együtt is jár a szomorúsággal. A szakítás utáni feldolgozás folyamatában jól tetten érhető például. Először szomorú lesz az ember, aztán dühös. Van, aki e kettő érzés között ugrándozik is egy ideig. Amikor a harag a domináns bennünk a „csak azért is megmutatom a világnak” gondolatmenet is hozhat olyan eredményt, mint a szomorúság transzformálása. Persze csak akkor, ha a haragot lecsillapítani akarjuk, s hajlandóak vagyunk a fent említett idézet helyére behelyettesíteni a „magam örömére csinálom” gondolatot.

Negatív motivációval nincs lehetőség a szenvedélyünknek élni. A cél az, hogy a haragot ültessük át a szenvedélyünk megélésébe és megvalósításába, és ehhez csak pozitív motiváció jöhet szóba. Bármilyen kreatív tevékenység, amely szenvedélyt kelt bennünk, lehet a mi gyógyítónk is egyben. Írás, rajzolás, zenekomponálás, táncolás, építés, faragás, festés, szobrászkodás, főzés, sütés és a sort még folytathatnám a végtelenségig.

A lényeg az, hogy alkossunk, hozzunk létre valami újat. Nem kell kifogásokat keresni, mert mindenkinek van olyan dolog, amit szívesen kipróbálna, vagy szeret is csinálni, csak már rég elfeledkezett róla.

Sokszor jövünk azzal, hogy boldog és békés életet szeretnénk élni. Vannak döntések, amelyek ezt elő is segítik, de aztán kiderül, hogy mindez mit sem ér, ha nincs hozzá szenvedély. A nyugodt lét nem jelenti azt feltétlen, hogy ki is tudunk teljesedni abban, amit a legjobban szeretnénk. Olykor kiderül, hogy az érzelmek kikerülése, ugyan „megvéd” bennünket a rossz dolgoktól, de mit ér az élet, ha nem teszünk olyan dolgokat, amelyeket szenvedéllyel tudunk végezni?

Minden „munka”, amit örömmel végzünk és szenvedélyesen szeretünk, közelebb visz önmagunkhoz és a többi emberhez. Már csak azért is, mert szenvedéllyel élni és szeretni, bár sok buktatót rejt, mégis hatalmas magasságokba is repít bennünket. Kinek kell a nyugodt élet, ha abban nincs semmi izgalom? „A végén nem számít semmit a világ. Csak az számít, ami a szívünkben marad.”

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!