Minden, ami a felszín alatt rejtőzik

A betegségek lelki háttere második rész

Vannak olyan időszakok az ember életében, mikor sokat betegeskedik. Rá lehet fogni ezeknek egy részét a rossz időjárásra, vagy a gyengébb immunrendszerre, vagy akár a körülöttünk élő bacilusokat hordozó emberekre is.

S bár korántsem érdemes a gyógyszeriparral és az orvostudománnyal ujjat húzni, (főként komoly esetekben), de azért olykor nem ártana magunkba is nézni, hogy a lelkünkben minden rendben van-e?

Ugyanis ha tetszik, ha nem, sokszor a megoldás a betegségeinkre önmagunkban keresendő.  Erről itt olvashatsz bővvebben: http://mystique.cafeblog.hu/2017/03/27/a-betegsegek-lelki-hattere-2/ S bár tüneti kezeléseket bármikor tudunk alkalmazni, úgy tűnik egyes makacs problémáknál, hogy jobb lenne a lelkünket is kivizsgálni és meggyógyítani. Alább egy rövid átfogó listát szeretnék ehhez ajánlani.

A Fejfájás oka önmagunk kritizálása. Tökéletesek akarunk lenni, nagy nyomás alá helyezzük magunkat és nem vagyunk képesek sem megbocsátani, sem elengedni a múltat. A harag és a düh okának felkutatásában vár feladat ránk.

A Nyakfájás oka stílusosan nyakasságunkban, vagyis makacsságunkban rejlik. Egy helyzetet csak egy nézőpontból vagyunk hajlandók szemlélni és ennek fogságában élünk. Más oldalról nem vagyunk hajlandóak közelíteni meg a témakört. Megoldás lehet egy bizonyos nézet elengedése és egy új lehetőség elfogadása.

A Torokproblémák, úgymint a mandulagyulladás, pajzsmirigy és száraz köhögés saját kreativitásunk blokkolása miatti figyelmeztetés. Frusztráció, mert sohasem azt tesszük, amit szeretnénk valójában. Félünk a változtatástól, ráadásul kívülről is akadályozva érezzük magunkat (szeretteink, munkatársaink stb.) által. Vizsgáljuk felül, miért nem akarunk előre haladni? Mitől félünk? Legyünk bátrak és engedjük át magunkban a változás magjait!

A klasszikusnak számító Hátprobléma a támogatás nélküliségre hívja fel figyelmünket. Nem érezzük szeretteink megértését és támogatását, szégyenérzetünk van a múltunk miatt, félünk attól, amit a hátunk mögött hagytunk és rettegünk, hogy megismételjük régmúltban elkövetett hibáinkat. (Ezek kívül a derékfájás, az anyagi problémák miatti szorongásunkat tükrözi.) Engedjük el a múltunkat. Éljünk a jelenben! A múlt elmúlt, nekünk a Mostra kell fókuszálni!

Gyomorproblémák esetén, nem annyira meglepő módon azzal van dolgunk, hogy valamit nem tudunk megemészteni, feldolgozni. Általában új tapasztalataink miatti félelmeinket fejezi ki. Rendszerint a „nem vagyok elég jó” gondolat társul hozzá, amit nem tudunk megoldani. Itt önmagunk szeretésében és értékelésében rejlik a gyógyír.

Lábproblémáink az előhaladás miatti ellenérzéseinket fejezik ki, különösen egy adott irányban való előrejutással szemben. Rugalmasságunk, büszkeségünk, egoizmusunk illetve hajlíthatatlanságunk hiányából fakadó rendellenség. A megfejtés egyaránt múltunkban és jelenünkben is kereshető.

Bőrproblémák jelentése legtöbbször egyéniségünk feletti fenyegetettségünk érzetét tükrözi. Úgy érezzük, mások uralkodnak és döntenek helyettünk és ezért dühösek vagyunk. Nézzük tüzetesen át, hogy tényleg más felelős-e a kialakult helyzetért, vagy csak nem akarunk önmagunkért felelősséget vállalni? Lépjünk ki a méltatlan helyzetből és változtassuk meg hozzáállásunkat a dolgokkal szemben.

Étkezési zavarok. Anorexia és falánkság. Extrém formája az önutálatnak. Miért adunk magunknak kevesebb ételt? Miért tömjük túl magunkat? Mi az az életünkben, amin nem tudunk túllépni? Változtassuk meg az önmagunkról alkotott véleményünk! Kritizál a főnökünk, vagy egy szerettünk? Úgy érezzük, nem vagyunk elég jók? Keressünk okokat a megértéshez, majd fogadjuk el és értékeljük, azt, akik vagyunk! S ami még ennél is fontosabb: kezdjük el sürgősen szeretni azt, aki vagy!

Pattanások, égési és vágott sebek, láz, fertőzések, fájó pontok a testen, gyulladás mind a harag kifejeződései. Próbálunk menekülni e negatív érzés elől, s el akarjuk nyomni. Félünk, hogy amit érzünk az rossz, s tudjuk egyes esetekben nem is lenne kifizetődő kimutatni. Ahelyett, hogy hagynánk, hogy a harag belülről marjon bennünket, keressünk kreatív módokat annak levezetésére. Üljünk az autónkba és menjünk egy kietlen területre, ahol kiordíthatjuk magunkból dühünket. Vagy rakjunk a fejünkre egy párnát és sikítsunk, ameddig a torkunk bírja. A lényeg az, hogy valamilyen módon vezessük le a felgyülemlett haragunkat.

Ez a lista természetesen korántsem teljes. Mégis támpontot ad ahhoz, amit már annyiszor, annyian elmondtak nekünk. A gondolataink alkotják érzéseink. Érzéseink testi tüneteink. S testi tüneteink, közérzetünk.

Fontos, hogy átlássuk egyes problémáinknak mi áll a hátterében. Lényeges kitétel ehhez elkezdeni, szeretni, értékelni önmagunkat minden egyes tettünkben. Ha kell, álljunk a tükör elé minden nap és mondogassuk magunknak, addig, amíg csak el nem hisszük: Szeretlek és értékellek téged. Megbocsájtok neked és mindenki másnak. Engedélyezem magamnak a kreatív kifejeződést! Biztonságban vagyok, minden rendben van a világomban.

A betegségek lelki háttere

Sokan vagyunk, akik próbálnak gyógyírt találni testi és lelki tüneteikre. Igyekszünk úrrá lenni a fájdalmon, hogy az élet napos oldalán maradjunk, s ezért olykor kísérletezünk önmagunkon mindenféle csodaszerrel. Előfordul, hogy ugyanezen okból, úgy teszünk, mintha nem is létezne testünkben semmiféle betegség, (s reménykedünk majd így becsapjuk a szervezetünk). Míg nem le nem dönt a lábunkról egy influenza, vagy egy derékbecsípődés, ne adj Isten valamilyen egészen komoly kimenetelű betegség.  

Mind igyekszünk jól élni, amihez az is hozzátartozik, hogy egészségesek szeretnénk lenni. Ehhez aztán vitaminokat viszünk be a szervezetünkbe, ha szükséges gyógyszereket is, hogy, tovább maradjunk az egészségesnek vélt talajon testünkkel. Olykor titkon azt reméljük, ezzel kiküszöbölhetjük azt a csorbát is, ami a lelkünkben sebet képzett. Persze, ameddig csak tüneti kezelést alkalmazunk, nem jutunk előbbre.

Szakirodalmat olvasunk, eljárunk az orvoshoz, akitől azt várjuk, hogy majd segít jobban lenni. Különböző kúráknak vetjük alá magunkat, sportolunk, mégsem javul lelki életünk. Minden próbálkozásunk ellenére sokan vagyunk, akik folyton valamilyen kisebb vagy nagyobb betegséggel küzdenek, szinte egész életükben.

Olyanok vagyunk, mint a Mátrix alkotóelemei, akik komótosan teszik a dolguk, de semmit nem tudnak igaz valójában átélni és ezzel átérezni.

Jó néhányan vagyunk, akik nem tudjuk, hogyan kell igazán élni. Mintha valami vagy valaki gátat állított volna a jó és dolgok teljes valójában való megélése elé, s mintha minden figyelmeztetés ellenére sem akarnánk tudomásul venni, hogy valami bennünk és körülöttünk nem jól működik.

Hiányos ismereteink vannak arról, hogy mit jelent betegnek lenni, de betegségtudatunk mégis sokkal erősebb, mint az életszeretetünk. Nézzük, hogyan megy el mellettünk az élet, ahelyett, hogy tevőlegesen is részt vennénk benne, aztán csodálkozunk, mikor testünk jelez, hogy nem bírja elviselni már ezt a látszatéletet.

Igyekszünk homokba dugni a fejünket, s úgy tenni mintha nem vennénk észre, hogy elfelejtettük megélni az életet, s vele együtt önmagunk teljes lényét. Még sem akarunk, vagy sokkal inkább merünk betegségeinknek jelentőséget tulajdonítani és foglalkozni azoknak lelki formájával. Könnyebb a gyógyszeres fiókba nyúlni, orvoshoz elmenni, a látszólagos problémát megoldani, mint önmagunkért felelősséget vállalni.

Míg irigykedve figyeljük, hogyan élik meg mások az élet nagy dolgait, mi csak álmodozunk mindarról, mit szeretnénk, ahelyett, hogy tennénk értük. Önmagunkat kalitkába száműzzük, s még csak nem is vesszük észre. Felületesen élünk. S ez azt jelenti, hogy felületesen is oldjuk meg felmerülő egészségügyi (és lelki) problémáink.

Annak ellenére is, hogy a betegségeknek mindig van céljuk velünk. Olykor mérgekkel túltelítődött szervezetünk arra szólít fel, hogy végre zárjuk ki életünkből romboló emberi kapcsolatainkat. Máskor egy megfázás azért tör a napi rutinba, mert túl sok minden történik egyszerre, amit képtelenek vagyunk feldolgozni.

Felmerülő fájdalmaink a szeretet és gyengédség hiányára utalnak életünkben, míg halálos betegségeink az élettől való félelemre, a bennünk élő folyamatos bizonytalanságérzetre, és a bántások megelégelésére próbálná utolsó lehetőségként felhívni figyelmünket.

Nem kell ahhoz hinni a holisztikus gyógyászatban vagy jártasnak lenni a pszicho analitikában, hogy lássuk, testünkre hat lelkünk állapota. Persze nem kell lemondani a kisebb-nagyobb betegségekre szánt gyógyszeres és egyéb kúrákról, de mint mindennek, annak is oka van, hogy miért ez vagy az a betegség támadta meg testünket. Amelyet nem árt, ha átgondolunk.

Hajlamosak vagyunk egy-egy felszínre jutó problémánál leragadni. S csak arról tudomást venni, ami kézzel fogható, amit képes könnyedén megemészteni szellemünk. Ha görcsöl a hasunk, beveszünk egy görcsoldót, ha el kezd hullani a hajunk, akkor megvesszük a legújabb hajnövesztőt.

Azzal azonban, hogy mégis miért történtek ezek pont most velünk, már nem foglalkozunk.

Ráfogjuk a közelgő cikluskezdetre, az utolsó utáni gombócra, vagy arra, hogy nem viseltünk télen sapkát. Ezek az okok igazak is meg nem is, mert igen, ezek okozhatják és okozzák is a felmerülő problémákat, de ez még mindig csak a felszín megkapirgálása, s nem a mélyben megbúvó probléma feltárására utaló magatartás.

Valljuk be, sokszor tényleg nem merünk lejjebb ásni. Nincs bátorságunk a mélybe ereszkedni, mert azokat a „betegségeket” amik ott vannak, már nem tudjuk külső segítséggel orvosolni. Ahhoz csak önmagunkra számíthatunk.

Olykor olyannyira engedjük elfajulni a dolgokat, hogy végül nincs más választásunk csak az, hogy önmagunkba fordulunk. Olykor nem akarunk úgy élni és érezni, ahogyan mindenki más körülöttünk, s ezért annyira kicsúszunk az egészséges pályáról, hogy elkezdünk beszürkülni. A test ilyenkor nem tud már mást tenni csak azt, hogy elfordul tőlünk. Elvégre mit tehet azért, hogy rájöjjünk máshogy is lehet élni? Erőszakkal nem tud hatni ránk, így elveszi tőlünk a legfontosabbat, az egészségünk. Így talán majd hajlandóak vagyunk foglalkozni azzal, ami beteggé tette lelkünk (és testünk)!

folyt köv.

15 kérdés életed alakításához

Mindannyiinknál előfordulnak olyan időszakok az életünkben, amikor azon morfondírozunk, hogy azt az életet éljük-e (még), amit valójában szeretnénk? Elégedettek vagyunk-e a munkánkkal, a párkapcsolatunkkal, és azzal, akivé lettünk? Ehhez olykor nem árt, ha feltesszük magunknak a megfelelő kérdéseket. Azokat, amelyekre ha őszintén válaszolunk, elindulhatunk azon az úton, amerre menni szeretnénk tovább az életben.

Az első és legalapvetőbb ilyenkor feltenni azt a kérdést magunknak, hogy azt csináljuk-e, amit valójában akartunk mindig is csinálni? Olyan munkánk van, amivel „csak” biztosítjuk magunknak a megélhetést, vagy olyan, aminek segítségével követjük is álmaink? (Szóval, hogy büszkék vagyunk-e arra, amit dolgozunk? )Persze senki nem vonja kétségbe, hogy a megélhetés olykor kíván némi megalkuvást. Mégis, azt hiszem senkinek sem mindegy, hogy utálattal megyünk-e dolgozni, vagy, úgy, hogy örömet lelünk abban, amit csinálunk.

Az álmok követését tovább gondolva aztán, ott van egy másik fontos kérdés is. Az, hogy mennyire vagyunk azzal tisztában, hogy a siker és kudarc mindig két esélyes? Félünk a hibázástól, vagy tisztában vagyunk azzal, hogy minden 50-50%-os? S főként, hogy van-e olyan dolog az életben, amire nagyon vágyunk, de sohasem volt merszünk azt megpróbálni?

Ehhez pedig nem árt, ha megkérdezzük magunkat, hogy miért aggódunk a leginkább? Azért, mert félünk, mit szólnának mások kreatív terveinkhez, vagy azért, mert inkább a stabil, de monoton hétköznapokat választva végül teljesen beszürkül életünk? Kérdezzük meg magunkat és válaszoljunk őszintén! Volt már olyan, aki szeretett bennünket, vagy mi szerettük őt, és mégis elhagytuk, vagy hagytuk őt elmenni?

Ez a kérdés azért is fontos, mert ebből jól láthatjuk, mennyire vagyunk/voltunk képesek követni szívünket. Mennyire mertünk vállalni kockázatot, azért, amire vágytunk. Elvégre életünk, csak akkor lehet olyan, mint amilyet szeretnénk, ha adunk esélyt magunknak a boldogság eléréséhez! Az, aki már veszített el olyat, ami/aki nagyon fontos volt neki, tudja, mit jelent ez önmagára nézve. Szóval legyünk őszinték magunkhoz, s válaszoljunk ennek tükrében!

Ha pedig a szívnél tartunk, kérdezzük meg ezt is: Volt már olyan ember, aki annyira inspirálóan hatott ránk, hogy hatásával azzá lettünk, akik ma vagyunk? Arra gondolok, mikor egy-egy találkozás után, már nem leszünk azok soha többé, mint előtte. Ez persze jelenthet jót is és rosszat is, a történtek tükrében. Ezen kívül pedig még egy kérdés: Van olyan ember, akit csodálunk és, ha van, miért?

Ez utóbbi már kapcsolódik a bátorság kérdéséhez: Előfordult már valaha, hogy áthágtuk a saját vagy mások szabályait valaki olyanért, aki sokat jelent/jelentett nekünk? Ehhez kötve aztán feltehető még egy kérdés: Van olyan, amit megbántunk, hogy megtettük, vagy éppen, hogy nem tettük meg?

Ha lenne egy időgépünk, és visszamehetnénk az időben, hogy beszéljünk gyerekkori önmagunkkal, milyen tanácsot adnánk magunknak? Vagy ha úgy jobban tetszik, tegyük fel ezt kérdést (is): Ha klónozhatnánk magunkat, melyik tulajdonságunkat, hagynánk ki a másolatból?

Utolsó körben válaszoljunk még néhány felvetésre: Mikor volt utoljára mikor szívből nevettünk és mikor volt az, amikor mi nevetettünk meg másokat? Van olyan ember az életünkben, akit úgy Isten igazán szívből szeretünk? Teszünk olyan dolgokat, amiért önmagunk és mások körülöttünk boldogabbak lesznek?

Ha a boldogságot lehetne valutában mérni, milyen gazadagok lennénk? S ha véget érne ma éjfélkor a világ, mi az az egy dolog, amit még mindenképpen megtennénk?

Az élet tele van kereszteződésekkel, ahol el kell döntenünk, merre akarunk menni tovább. Ilyenkor tavasszal, egyébként is kitakarítjuk a lakást, a természet is ébredezni kezd, hogy a világ megújuljon és virágba boruljon. Sokan ilyenkor jönnek rá, hogy már nem bírják azt az életet élni, mint amit eddig éltek. Éled a szívükben a vágy, a valódi életre, a valódi érzésekre. Mindenki megérdemli, hogy megadja magának az esélyt önmaga kiteljesedéséhez. Ehhez kell beismerni magunknak, hogy mit is szeretnénk kezdeni az életünkkel. Azt az életet éljük-e, mint amire vágytunk, vagy még messze vagyunk tőle? Gondoljuk végig a kérdéseket őszintén. S ha megválaszoltuk őket, cselekedjünk, hisz ébred a világ.  🙂

Téveszmék az önértékelésben: A siker, mint bűn

A nyugati társadalom alapvető elvárása, hogy önmagunkról és elért sikereinkről csak visszafogottam beszéljünk. Megköveteli a szerénységet tőlünk, mert visszatetszést vált ki, ha valaki kérkedik a sikereivel. Egyrészről ez a hozzáállás érthető, hiszen senki sem szereti az öntelt és fölényeskedő embert. Másrészről viszont a siker, mint egyfajta bűn jelenik meg az emberek lelki szeme előtt, aminek következtében vannak, akik nem is mernek örülni igazán annak, ha valami sikerül.

Ez pedig baj, mert a sikerhez és a kudarchoz való hozzáállásunk, sokat elárul rólunk. Mint ahogy az is, hogy egyáltalán tudjuk-e, hol kezdődik a helyes önértékelés és hol van az a pont, ahol már átestünk a ló túloldalára? Már csak azért is, mert képességeink és hiányosságaink helyes megítélése, a helyes önértékelés alapja. Ugyanakkor, önmagunk túlbecslése és felsőbb rendűnek ítélése másokhoz képest, már nem az.

Úgy tűnik, valamilyen okból kifolyólag ez a két fogalom keveredett össze bennünk. S a siker néhányunknak negatív tulajdonságokkal együtt felruházva képzelhető csak el. Ennek oka általában egészen kicsi korunkra nyúlik vissza. Szinte biztos, hogy ott lett valami, valaki által nagyon félremagyarázva.

Ha az önértékelés felől közelítjük meg a problémát, akkor alapvetően két csoportra lehet osztani a társadalmat: vannak magas és az alacsony önbecsléssel megáldott emberek. Ezen belül még két alcsoport található úgy, mint a stabil illetve a labilis csoport:

Ők azok, akiket a család, a közösségbe való beilleszkedés vagy annak hiánya, később a tanulmányi eredmény és az ebből fakadó társadalmi ranglétrán elfoglalt helyük befolyásol abban, hogy mennyire erős lábakon áll önbizalmuk, legyenek alacsony vagy magas önértékeléssel is megáldva.

Az, hogy milyen fogalmakat társítunk a sikerhez, arról a belénk nevelt dogmák, a ránk erőltetett elképzelések, kiközösítések, osztályzatok, előléptetések, elbocsátások, hódítások, szakítások tehetnek, azáltal, mert hatással voltak, arra, hogyan ítéltük meg magunkat és másokat.

Mindezeknek a kulcsa pedig az, hogy a pozitív és/vagy negatív történéseket miként tudtuk magunkban feldolgozni és mit tanítottak a felnőttek erről nekünk. Mindenki elsajátított egy taktikát, hogy tartani tudja önmagában a lelket. Az, hogy ez segítő vagy hátráltató volt a helyes önértékelés felé vezető úton, csak később válik világossá (ha egyáltalán az lesz).

Mint mindennek, így az alacsony és magas önértékeléssel rendelkező embernek is megvan az előnye és hátránya is.

Például ha valaki magas önbecsléssel rendelkezik, az habozás nélkül mer belevágni új dolgokba, és sikerei tovább erősítik az amúgy is jó értékítéletét önmagáról. Ha kudarc éri, nem dől össze a világ körülötte, egyetlen baja, hogy átsiklik a kudarc okán azért, mert nem látja be, hogy túlbecsülte egyes képességeit.

Egója egyszerre menti meg az olykor tényleg felesleges önostorozástól, ugyanakkor megóvja attól is, hogy máskor esetleg javítva előző elképzelésén tovább jusson sikerei sorolásában.

Vele ellentétben az alacsony önbecslésű ember bár szeretne sikereket elérni, mégsem mer fejest ugrani semmibe, ami ehhez közelebb vinné. Ha mégis valamiféle eredményt könyvel el, szinte értetlenül áll előtte, mert sokszor nem (elegendő) cselekvésével eleve szabotálja lehetőségeit.

A kudarcot jobban kezeli, hiszen már ismeri az ezzel járó érzelmi következményeket. S persze számba veszi azt is, hogy mit rontott el és mit kellene máshogy tenni, amiért hajlandó tanulni, de mivel önmagát lebecsmérli, mégsem éri el a kívánt eredményt…

Mindezek a tulajdonságok, pedig nem visznek előre bennünket. Azért sem, mert igenis meg kellene tanulnunk önmagunk képességeit helyesen felbecsülni végre. El kellene fogadni, hogy kudarc ugyanolyan természetes dolog, mint a siker, és előfordul, hogy az egyikből következik a másik.

A kudarc okának felismerése és az abból való tanulás ezért is fontos. Ehhez kell ismerni valódi értékeinket és képességeinket, mint ahogy azt is számításba venni, hogy mennyire erős az önmagunkba vetett hitünk.

Az is lényeges, hogy megértsük, a siker nem bűn, de nem is erény. Sokkal inkább egy olyan eredmény, amelyre büszkének kell lennünk, mert mögötte rengeteg munka van és joggal örülhetünk neki.

Persze nem kell elszállni elért eredményeinktől (főként azért nem, mert a nyugati társadalom hajlamosabb más kárának örülni, mint együtt örülni azzal, akinek valami sikerül). Mert az csak azt bizonyítja, mennyire nem nincs rendben értékítéletünk. (Hiszen azt bántjuk, aki, mert valamit megtenni, álmai/céljai érdekében, de nem járt sikerrel…)

Ezért is lenne jó, ha elfogadnánk magunkat és belátnánk, hogy milyen téveszmék irányították életünk. Az sem lenne hátrány, ha megtanulnánk tisztelni magunkat, hogy mások törekvéseit is tiszteletben tartsuk és elismerjük. Persze azért nem árt, ha hallgatunk megérzéseinkre, mikor egy célt kitűzünk magunknak. Na meg a belső kritikusunkra, aki nem a kudarcok elkerülésére, hanem a fejlődésre ösztökél valójában bennünket.

A sikeres ember valójában az, aki helyes önértékeléssel éli napjait. Az, aki tud tanulni és hajlandó is, anélkül, hogy másokat le akarna húzni. Meg van benne az empátia magával és másokkal szemben. S ösztökéli saját sikereivel, a körülötte élőket.

Lelki dolgok: A függőségek mögött megbúvó segélykiáltás

Életem során találkoztam néhány komoly függőségben szenvedő emberrel. Én magam dohányos vagyok, így még a „szerencsésebb”, ebben a körben. Gyermekkorom óta ismerek alkoholistát, játék, drog és szexfüggőt. Na persze ezeket sokan elmondhatjuk magunkról, (sajnos) azt hiszem.

Akárhányszor próbáltam magam beleásni ezekbe a témákba, mert szerettem volna megérteni a miértekre a választ, mindig ugyanoda lyukadtam ki. Mindenféle függőség mögött ugyanaz a dolog áll, nevezetesen a gyenge ember, aki nem képes késztetései felett önkontrollt gyakorolni. Sokáig tartotta és részben még tartja is magát bennem ez a nézet. Eltartott egy ideig mire beláttam, hogy ezen kívül, azért másról is szól minden függőség.

Valami ugyanolyan egyértelmű dologról, mint a fent említett, mégis hajlamosak vagyunk annak kérdését figyelmen kívül hagyni.

A szeretet hiányáról, vagy félreértelmezéséről beszélek, amely aztán kényszeres cselekedetekre sarkall bennünket. Olyan egyértelmű, mégis annyira közhelyes, hogy talán pont ezért is akartam ennek fontosságát és hiányának kárát tagadni. Persze én is függő vagyok, talán ezért nem láttam a fától az erdőt, ki tudja?

Mindenesetre akkor nyílt fel a szemem kicsit jobban, mikor felnőtt koromban találkoztam egy újabb függővel. (Valahogy vonzom a sérült lelkeket.) Tőle aztán nagyon sokat tanultam, már túl volt sok mindenen. Tanulmányoztam jó néhány pszichológiai könyvet, s árgus szemekkel figyeltem a tudományos publikációkat is.

Két évvel ezelőtt aztán, ki jött az a tanulmány, amire vártam. Dióhéjban elmondva, arról szólt, hogy a szeretet nem léte és ilyen, vagy olyan módon való pótlása áll minden függő szándékában, mikor valaminek a rabjává válik. A kicsi én igyekszik gyengeségét palástolni, azzal, hogy valamit birtokba vesz. Pedig az a valami, amit birtoklunk, az vesz bennünket birtokba (Harcosok klubja), ez mindig így van, kivétel nélkül.

A probléma forrása tehát meglett, de mint tudjuk a tudás, még nem jár önmagában automatikus gyógyulással. Ehhez kell visszafejteni életünk fonalát, hogy milyen szeretetre vágyunk, kinek a szeretetét hiányoltuk, vagy nem kaptuk meg, amiért kialakult egy függőség bennünk.

Bár általános tényként konstatálták például Freud elméletet a dohányosoknál sokáig, (hogy anyánk nem szoptatott elég ideig bennünket), ez nem állja meg a helyét, minden esetben. Sokkal inkább valószínű, hogy a dohányos azért ereget füstöt, mert nem akarja látni a valóságot maga körül, hogy igazából milyen életet él, ahelyett, amit szeretne és, hogy nem kapta meg azt a fajta szeretet, amire vágyott volna az anyjától, az apjától a testvérétől a nagyszülőtől, vagy bárki mástól, akit ő pedig nagyon szeretett.

Ugyanez elmondható a drog, játék, szex és számítógép függő emberről is. Nem akarja egyikük sem látni a valóságot, s függőségük alkalmas arra, hogy elmeneküljenek örökre egy védettnek hitt világba, illúziók közé.

Minek fedje fel valódi érzelmeit, hogy aztán megint megsebezzék? Inkább erőt gyűjt a kényszeres cselekedetből (legalábbis ezt hiszi) miközben valójában csak egyre jobban gyengül.

Akármelyikükre is gondolok, mind képtelen helyesen kifejezni érzelmeit. Az alkoholista képtelen az érzelmei kimutatására (csak ha iszik, akkor veszti el a kontrollt e fölött pont), a drogos görcsösen ragaszkodik a másikhoz, a játékfüggő és szexfüggő is ugyanúgy elnyomja az érzelmeit, hogy aztán egészségtelen formában kerüljön benne felszínre egy kényszeres pillanatában.

Rettenetesen vágynak a szeretetre, mégis távol tartják maguktól azt. Azért is, mert azt képzelik, gyengébbeknek tűnnének mások szemében, ha kiderülne mennyire vágynak a szeretetre, s nem veszik észre valójában, már így sincs erejük.

Nem értik, hogy pont abból tudnának erőt gyűjteni, ha mernének szeretni. Ha megtanulnának önkontrollt gyakorolni és úgy fordulni mások felé, ahogy szeretnék, hogy feléjük is fordulnának szeretteik. Eleve az, aki képtelen önkontrollt gyakorolni, nem szereti magát. Elvégre rombolja testét, lelkét, még akkor is, mikor mindenki javulásra sarkallná.

A társadalom peremén ragadt emberek, mint amilyen ők is, mindig a különbözőségükkel akarnak figyelemre szert tenni. Ugyanis azt hiszik, valamiben ki kell tűnniük ahhoz, hogy őket is szeressék, vagy, hogy legalább foglalkozzanak velük. Alapvetően nem tudják elfogadni önmagukat úgy, ahogy vannak, így aztán szeretni sem.

Pedig a függő embernek, ha meg akar gyógyulni, akkor ez az egyik legfontosabb, amit meg kell tanulnia ahhoz, hogy önmaga felett kontrollja legyen.

Sérült lelkek: Interjú egy szexfüggővel

A legtöbben azt hiszik, hogy egy szexuális függő élvezi, amit csinál. Nem terheli őt lelkifurdalás társa és áldozatai miatt, csak él bele a világba. Mindez azért van így, mert sokan összetévesztik a szexuális ragadozókkal az ilyen embert. Pedig a valóság az, hogy vannak olyan szexfüggők, akik lelkileg és testileg bántalmazott emberek, akik kényszeresen cselekednek. Erről itt olvashatsz bővebben: http://mystique.cafeblog.hu/2015/01/08/kenyszerbetegsegek-a-szexualis-fuggoseg/

Tim egy régi barátom, aki megengedte, hogy elmeséljem történetét. Hívjuk így, de előre bocsátom, ő egy belga ember, aki a hatvanas évek végén született. Anyja egy sztriptíz bárban dolgozott, apja pedig egy piti bűnöző volt, aki rablásokból, betörésekből „élt”. Emellett apja ivott és drogokat is használt, ami aztán torzult személyiséget hívott elő belőle…

Ennek esett áldozatul Tim, mert a saját apja megerőszakolta őt, mikor 14 éves volt, az anyja pedig végignézte ezt… Mikor az iskolába ment másnap, a tanárok (“szerencsére”) egyből észrevették, hogy valami nincs rendben. Hívták a gyámügyet, s Tim a nagymamájához került, egy másik városba. Két év alatt, úgy, ahogy a gyógyszerek hatására rendbe jött, s beleszeretett egy barátja húgába, akinek az egész családja is befogadta őt.

Ott aztán olyan családi mintát ismert meg, amilyet előtte sosem. Megértette, milyen jó az, ha van az embernek normális anyja, meg apja, akik aztán támogatják, védik, szeretik csemetéik. Minden rendben ment, s Tim rendkívül vonzó fiatal férfivá érett. A lányok csak úgy tapadtak rá, neki csak választania kellett volna. 2 évig ellenállt a kísértésnek, de szerelme egyik barátnője nem hagyta magát lerázni:

–  Tudod, az a nagyon nyomulós lány volt, aki kierőszakolja, hogy figyelj rá. Ráadásul volt valami a magatartásában, ami az apámra emlékeztetett. – magyarázza.

 S mivel apjára nagyon dühös volt, s meg akarta azt büntetni, a lánnyal közösült, úgy, ahogy az apja is tette vele. Aztán a dolog kitudódott, s a szerelmi kapcsolata véget ért. Ő pedig ismét elesettnek és gyengének érezte magát…

Ezek után egyik nőt, a másik után fogyasztotta, és mindegyikkel ugyanazt tette. Függősége kezdett elhatalmasodni felette, amelyben az lett a lényeg, hogy az összes nővel, ugyanúgy legyen együtt, ahogy az apja is vele:

–  Amikor megláttam egy jó nőt az utcán, akkor mindjárt el is képzeltem, mit csinálnék vele. S elkezdtem azon agyalni, hogyan hálózzam be az illetőt. Azon a környéken keringtem ahol láttam, ha rájöttem, hol lakik, akkor ott is megfordultam rendszeresen és így tovább. A rögeszmémmé vált a megszerzése, mert semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra, hogy le akarok feküdni vele.

Megnyerő kinézete miatt, aztán rendre közel is került ahhoz, akihez csak akart. Ám a szex nem mindig volt olyan, mint amilyennek várta, s előfordult, hogy fizikai és lelki fájdalmat is okozott neki. Főként, mert minden egyes alkalommal rekonstruálta azt a fajta közüsélést, amit apja tett vele. Csak most ő volt az elkövető, ez pedig mérhetetlen bűntudatban csúcsosodott ki benne a nők miatt.

–  Voltak hetek, mikor minden egyes nap, másik nővel szeretkeztem.  Szerettem volna legalább egyiküket szeretni, de képtelen voltam. Barátaim irigykedtek rám,  de én valójában nagyon nem éreztem jól magam a bőrömben. Aztán lett egy 29 éves barátnőm, aki férjnél volt. El akarta hagyni a férjét miattam, de ennek súlyosságát akkor én még nem értettem meg, hiszen csak 18 éves voltam. Nem is mondtam rá semmit, csak, hogy csinálja, amit jónak lát. Én csak szeretkezni jártam össze vele, de ő ennek a ténynek kicsit nagyobb jelentőséget tulajdonított, ma már tudom.

Egy napon aztán a megcsalt férj és barátai Tim elé álltak. Jól helyben hagyták, s néhány hétre kivonták őt a forgalomból…

–  Az az igazság, már előtte is éreztem, hogy ég a lábam alatt a talaj. Tudtam, hogy baj van velem, mert nem bírtam leállni, de azt is tudtam, hogy támpontokat kell szereznem a gyógyulásomhoz. Jelentkeztem az egyetemre, pszichológia szakra. Úgy gondoltam, ha megismerem a beteg emberek elméjét meg tudok bocsátani apámnak is, és én is normális leszek újra.

A megismerés még sem jelentett számára automatikus gyógyulást. Bár ledoktorált és először tanársegéd lett belőle, majd tanár az egyetemen, megint a régi problémával találta szembe magát:

–  Volt egy-két lány diákom, aki rám hajtott. Én pedig nem álltam ellen, pedig tudtam mi a protokoll. Később már én kezdtem hajtani egyeseket, és sikerrel jártam. Aztán egyik diákom szerelmes lett belém, s elmondta a szüleinek a dolgot… Ők pedig kirúgattak,  jogosan.

Újra kicsúszott hát lába alól a talaj. Hazament szülővárosába, s egyik barátja felvidítás gyanánt droggal kínálta, ő pedig rendszeres használó lett. Egyszer aztán egy szórakozóhelyről hazafelé, balesetet szenvedtek. Barátja elhunyt, ő viszont életben maradt:

–  Akkor éreztem Isten igazából először úgy, hogy változtatni akarok az életemen, s hogy nem akarok úgy meghalni, hogy nincs körülöttem szerető család és társ. Letettem a drogot, megismerkedtem egy nővel, akinek aztán mindent elmondtam magamról. Azt is, hogy mit tett velem apám, s hogy milyen gondjaim vannak, amelyeket nem tudok kordában tartani. Megegyeztünk, hogy megpróbálunk együtt élni, s majd akkor kiderül, hogy hogyan tovább. Három év után, s annak köszönhetően, hogy őszinte voltam mindig a párommal és elmondtam, ha valaki mással is voltam együtt, úgy döntöttünk, hogy gyereket vállalunk.

Mindez akkor történt, mikor kezdett divatba jönni a terapeuta foglalkozás és a holisztikus gyógyászat Belgiumban. Ő pedig miután a pszichológiában nem találta meg azt, amit keresett, a spiritualitással ötvözött pszichológia felé fordult:

–  Úgy tűnt megtaláltam az utam, s rendelőt nyitottam pszichikai problémákkal küzdő gyerekeknek. S mikor megszületett az első majd a második lányom, már egy érzelmileg kiegyensúlyozottabb apát kaptak, aki már jobban kontroll alatt tudta tartani késztetéseit.

Persze Timnek azért még ez után is lettek viszonyai, de már jóval kevesebb, mint azelőtt. Volt, amiről beszámolt otthon, volt, amiről nem, de az élettársával végül 10 év után elváltak egymástól útjaik. A csavar mindössze annyi lett, hogy a nő hagyta el őt, Tim legjobb barátjáért. Így újabb csapás jött számára, ami visszarántotta a régi viselkedésmintájához:

–  Egyik kis páciensem anyukája fizetés gyanánt felajánlkozott nekem… Én is elkezdtem egyre másra ismét vadászni a nőkre és megint csak ott találtam magam, hogy minden nap más nővel bújtam ágyba és megint meg kell tennem mindenkivel ugyanazt…

Egy évvel később, aztán lett egy új páciense. Egy 18 éves lány, aki a szakadék szélén állt, ugyanúgy és ugyanolyan okokból kifolyólag, mint ő is valaha:

–  Az volt a félelmetes az egészben, hogy szakasztott azok a dolgok történtek a lány múltjában és jelenében, amik annak idején velem is. Elég nyilvánvaló volt, hogy ő okkal jött az életembe… Minden egyes nappal, ahogy közelebb jutottunk az ő megoldásaihoz, közelebb kerültem saját magam megértéséhez is. S életemben először (a lányaimon kívül) a nőkben már csak az embert láttam.

Miután befejezték a terápiát, Tim összetalálkozott újra gyermekkori szerelmével:

–  Anna akkor jött képbe, mikor végre megértettem, hogy vannak dolgok, amiket nem lehet elfeledni, csak együtt élni velük. Végtelenül nagy boldogság számomra, hogy egy olyan nő van az életemben, aki mindenkinél jobban ismer, s aki úgy szeret, ahogy vagyok. Minden kapcsolatot megszüntettem az összes nővel, akikkel valaha lefeküdtem, pedig erre nem kért soha. Ennek öt éve, s remélem (mert teszek érte), hogy ez most már így is marad…”

Szörnyű belegondolni, hogy egy ennyire súlyos dolog, mint a nemi erőszak (ebben az esetben a saját szülő általi) mekkora károkat okoz. Tim egész életére hatással volt, és állt az öngyilkosság határán is párszor. Ma azt mondja, megbocsátott apjának, mert tudja, beteg ember volt. Ám anyjával nem beszél 35 éve, s valószínűleg már sohasem fog…

Mitől Nő a nő?

Világ életemben nehezen határoztam meg azt, hogy mit jelent számomra nőnek lenni. Már csak azért is, mert sohasem éreztem ezt kiváltságnak, sokkal inkább akadálynak az érvényesülésben, s csak egészen későn, húszas éveim derekán kezdtem keresni, annak a módját, hogy hogyan fejezzem ki nőisségem.

Bevallom, egészen addig a pontig egyszerű módon közelítettem meg azt, kit látok nagy betűs Nőnek. A nagy mell, a homokóra alkat volt a válasz az egészre, na meg a lehengerlő kisugárzás és az önbizalom (ami nekem sohasem adatott meg). Mára ezeknek a vélekedéseknek egy részét elvetettem, hisz ezek a tényezők távol állnak az egész női lét megfogalmazásától.

Elvégre a nőiesség viselkedésben, mozdulatokban, illatban, hanglejtésben éppen annyira ott van, s a testi sajátosságok (mint a nagy mell és kerek formák), nem minden nő számára adottak. 

Persze hozzáállásom a női nemhez nem meglepő, főként, ha figyelembe vesszük, hogy egész életemben férfiak közt voltam (vagyok). Így a női létről való egyszerűsített elképzeléseim is kicsit több értelmet nyernek. Ráadásul édesanyám is az egyszerű, természetes szépséget testesítette (és testesíti) meg. Sminket, magas sarkú cipőt, vörös rúzst és szoknyát sohasem viselt.

Éppen ezért, még ma is úgy érzem, számomra a női lét misztérium. Mert bár, tudom, hogy vágyak, érzelmek, gyengéd mozdulatok összességében érhető tetten mindaz, amely bennünket Nővé tesz, de még mindig úgy érzem, én, a többiekhez képest, csak esetlenül botladozom, ha szoknyát húzok.

Talán ezért is van az, hogy a mai napig, mikor olyannal találkozok, akire rá illik a nagy betűs Nő fogalma, legszívesebben elbújnék szégyenembe. Egyszerre csodálom és irigylem tőle azt a mágikus képességet, hogy tud igazi Nő lenni, aki mellett az én megjelenésem még mindig csak kislányosnak tűnik.

Mondom ezt úgy, hogy egészen a húszas éveim derekáig kövér voltam, s, azt hittem, ha lefogyok, akkor majd igazi Nő válik belőlem. De hiába fogytam 36 kilogrammot (amit már sok éve tartok is) és kezdtem el sminkelni, rendszeresen sportolni és olyan ruhákat hordani, amiben jól érzem magam, mindez nem hívta elő belőlem a nagy betűs Nőt.

Lehet ennek oka abban is keresendő, hogy szilárd meggyőződésem, hogy vannak, aki eleve nagy betűs Nőnek születnek, s vannak, akik bármit is tesznek, sohasem lesznek azok. Mindenkinek van egy fajta testi adottsága, személyisége, amiből tud dolgozni, így attól, hogy magára aggat az ember lánya például pár divatos ruhát, még nem lesz belőle Nő, ha nincs hozzá egyénisége is, hogy azt viselni tudja.

Már csak azért se, mert tudva levő, hogy nem a ruha teszi az embert. Van olyan Nő, aki egy egyszerű macinaciban is ugyanolyan nőies, mint miniszoknyában, tehát ezt a lehetőséget, nyugodtan kilőhetjük.

Azt hiszem többek között ezért is, az, hogy ki mennyire válik nagy betűs Nővé, az attól is függ, ki mit ért alatta. Mindenesetre abban megegyezhetünk, hogy anélkül, hogy elfogadnánk magunkat és elhinnénk, hogy szépek vagyunk úgy, ahogy vagyunk, (kívül-belül) az egész, halott ügy.

Az sem árt, ha tudatosítjuk magunkban, hogy mi mind az anyatermészet érzékletes alkotásai vagyunk. Ennek egyik ékes bizonyítéka, hogy testünk alkalmas egy új élet kihordására és világra hozására, amire büszkének kellene lennünk.

Arról nem is beszélve, hogy a nőiesség nem csak bujaságban, vagy ruhákban mutatkozik meg, hanem a választás szabadságában is. Elvégre, ha akarunk, lehetünk a végzet asszonyai, édesanyák, tüzes szeretők és feministák is, akár egyetlen nap leforgása alatt váltakoztatva ezeket a szerepköröket.

Éppen ezért a női lét nem csupán fiziológia kérdés, még ha ez lenne a legegyszerűbb válasz is. Sokkal inkább azé, hogy ki tudjuk e bontakoztatni önmagunkban, azt, ami bennünket önmagunkká tesz, és, hogy jó szívvel meg tudjuk e élni azt, hogy Nőnek születtünk, annak minden nehézségével és örömével együtt?

Ha megtaláljuk a módot rá, hogy élvezzük azt, hogy Nőnek születtünk, akkor már jó úton járunk. Már csak azért is, mert mindannyian nőiesek és ragyogóak vagyunk, függetlenül attól, hogyan nézünk ki, ha el tudjuk fogadni a természettől azt hálával, amit tőle kaptunk.

Önértékelési problémák: Lépj ki a szüleid árnyékából, hogy önmagad lehess!

“Meg kell értened! Nem szerethet téged mindenki!” Ez a mondat sok-sok évvel ezelőtt hangzott el egy számomra fontos személytől. Akkoriban azon voltam, hogy mindenkinek megfeleljek. Lehetetlen vállalkozás volt persze, de még nem tudtam megérteni.

Már csak azért sem, mert szeretethiányos gyerekként mindenhonnan apró szeretetmorzsákat szedegettem. Számomra egy mosoly vagy egy kedves szó, igazi ajándékoknak számítottak, mert a szeretet lehetőségét láttam ezekben.

Mindez persze annak volt köszönhető, hogy az én családomban is, mint sokunknál még, dúlt az érzelmi analfabetizmus. Apámat, az ő apját és annak apját arra nevelték, hogy a sírás gyengeség, s hogy az érzelmek kimutatása sebezhetővé teszi a férfit. Ezért aztán semmi másra nem fordítottak figyelmet, mint, hogy a fizikai erő meglátszódjon a testen és áthassa a lelket. Azért is, mert a férfi szerepe a családfenntartás, s így nem lehet gyenge, vagy érzékeny.

Nem is mutatta ki felém soha apám szeretetét. Pedig tudtam, hogy szeret, de megölelni vagy megdicsérni valamilyen eredményért nálunk nem volt szokás.

Nem ismerek olyat, aki ne ismerné az érzelmi elfojtást. A generációkon átöröklődött lelki ostorcsapást.

Mi nők is kaptunk belőle, nem is keveset. Nem véletlen, hiszen a nőket sok időn keresztül arra nevelték, hogy nekünk kell minden érzelmi terhet viselnünk. Jól megtanították nagyanyáink, hogyan fordítsuk el fejünk és legyünk megértőek a férfival, akármit is tesz. A „Csak addig bírd ki, amíg a gyerek fel nem nő”- talán ismerős sláger is egyeseknek…

Ezek a szerepminták persze az idő változásával párhuzamban, finomodtak, de nem lettek eltávolítva. Nem is csoda, hiszen azt visszük tovább, amit anyánk tanult meg az anyjától, az pedig az ő anyjától, és így tovább…

Ennek tükrében viszont már érthető, miért is vagyunk annyian, akik képtelenek elfogadni és értékelni önmagukat? Elvégre a szülők, akik gyermekkorunkban az egyetlen közelről ismert felnőtt mintáink, egyszerre tudtak örömöt előidézni és károkat okozni bennünk, amik aztán kihatással voltak önmagunk megítélésében is.

Persze lehetőségünk mindig van arra, hogy kitörjünk az ördögi körből.

Hiszen már azzal előnyben vagyunk, azokhoz képest, akik egész életük során szüleik életét élik tovább anélkül, hogy erről bármiféle sejtésük lenne, hogy tisztában vagyunk azzal, hogy gond van az önértékelésünkkel.

Felnőttként jogunkban áll már kételkedni szüleink döntéseiben és nézeteiben. Például azért, mert csak akkor kaptunk elismerést, ha példásan viselkedtünk és kitűnő bizonyítványt vittünk haza, s ezzel csak olykor éreztük azt, hogy szeretnek. Éppen ezért lettünk törtetők, karrieristák, kíméletlen vezetők. Mert azt hiszi bennünk a kisgyermek (még mindig), hogy csak úgy kap szeretetet, ha mindig és mindenből a maximum pontszámot éri el.

Akkor is, ha, azért nem merünk kilépni rossz helyzetekből, mert azt hisszük, jobb nem jár nekünk. Akkor is mikor azt hisszük, ostobák vagyunk, alkalmatlanok az álommelóra, igazából apánk vagy anyánk beszél belőlünk. Ha magunkhoz nem vagyunk jók és nem szeretjük azt, akik vagyunk, tulajdonképpen semmi mást nem csinálunk, mint szabotáljuk az életünk. Szóval ideje eldönteni: Akarjuk magunkat helyesen megítélni és szeretni végre, vagy csak hibáztatjuk mindenért a szüleinket vég nélkül?

Tudom nem túl nagy segítség, azt mondani, a szeretethiányos embernek, hogy szeresd magad. Még akkor sem, ha számtalan könyv és önsegítő csoport tanítja. Ezek hellyel, közzel működőképesek is lehetnek, de legtöbbször csak időlegesen. Elég egy rossz nap, amikor minden és mindenki újra ellenünk ”esküszik” és újra ugyanott vagyunk, mint mielőtt azt a sok pénzt ki nem adtuk önmagunk megszeretésére.

Nehéz feladat, feladni jól berögzült szokásainkat. Főleg ha ezek tanult minták a családunk köréből. Én is megjártam az utat, s számtalan módszert kipróbáltam. Olvastam pszichológiai és spirituális könyveket szép számban. Három éven át, próbáltam önmagamra találni. Jártam pszichológusnál, hipnotizőrnél, majd végül még három évig pszichológiát is tanultam.

Mindez azonban (nekem) csak arra volt jó, hogy megismerjem a többi ember lelkét, de nem a sajátomat. Éppen ezért annyira be is sokalltam az egésztől, hogy félre is tettem a dolgot. Helyette küzdöttem azokért a materiális céljaimért, amelyekben önmagam vágyait teljesíthettem. Mint kiderült, ez bizonyult aztán a valódi segítségnek önmagam számára.

Mert, bár támpontokat és lehetőségeket valóban szereztem tanulással és olvasmányokkal, de a személyre szabott megoldáshoz, nekem kellett megtalálnom az utat.

Persze hazudnék, ha azt mondanám nem váltak hasznomra olvasmányaim és tanulmányaim. Hiszen ezek által jöttem rá, például arra is, hogy mennyire fontos figyelni a belső hangunkra és azt merni, követni. Megérzéseink sem csalnak, ha azok a szívünkből jönnek! Mint, ahogy az is biztos, hogy meg kell tanulni kétségeinket is kezelni, például úgy, hogy még jobb teljesítményre ösztökéljük lelkünket.

Próba nélkül nincs siker; és a bukás, mint olyan nem létezik. Mert az igazi vesztes az, aki valójában meg sem próbálja azt véghez vinni, mint amire szíve mélyén vágyik.

Közhelyes, de igaz, szeretni magunkat azzal (is) tudjuk igazán, ha megtanulunk elengedni. Berögzült destruktív mintákat (pl.: szüleinktől) s újakat beépíteni a helyükbe. A megbocsátás sem feltétlen a nagylelkűségről szól. Sokkal inkább arról, hogy magunkkal szemben vagyunk jók, mikor megbocsátjuk a megbocsáthatatlant is a másiknak (de nem feledjük), hogy ne mérgezze harag lelkünket tovább semmilyen formában.

Anyám mindig azt mondta, a szeretet érezni kell, nem mondani. Ez igaz, csak az volt a baj, hogy én nem tudtam, mit értek a szó alatt, mikor gyermek voltam. Ma már tudom a szeretet törődésben, odafigyelésben, elismerésben van jelen igazán. Egy olyan, minden porcikánkat átjáró érzéshullám formájában, amikor a lélek darabjai összeállnak örömtáncot járni. Mindez bennünk van, nincs ehhez szükség másra. Ez az, amit szeretnénk mi mindannyian valójában átadni a következő generációnak.

Fordított pszichológia: A szakítás, mint lehetőség

Életünk során minimum egyszer előfordul, hogy lapátra leszünk rakva. S ahelyett, hogy őszinte választ kapnánk a miértre, csak üres kifogásokat hallunk. Minél később történik meg velünk egy ilyen tapasztalat, annál nehezebb a feldolgozás. Mert mindaddig, amíg csak mi dobunk másokat, nincs igazi tanulság (ami lelki fejlődésünket szolgálná).

Pedig átélni azt, hogy valaki számára nem voltunk „elég jók”, olykor nagyon hasznos. Rádöbbent bennünket, hogy nem vagyunk tökéletesek, és előfordul, hogy hiába adtuk önmagunkat, a másiknak mégsem tudtuk azt nyújtani, mint, amire vágyott. Még szebbet, jobbat akar, vagy csak belefárad bizonyos be nem tartott ígéreteinkbe, tulajdonképpen mindegy is.

A lényeg az, hogy úgy dönt, hogy tovább áll, s ezzel nekünk (is) segít.

Akkor is, ha egónk megsérül, s vele együtt önbizalmunk is. Akkor is, mikor igyekszünk nem tragédiának felfogni, hogy elutasításban részesültünk, mégis egy kisebb drámát kerekítünk a történetből. Ahelyett, hogy leltárt készítenénk önmagunk viselt dolgairól és kiszelektálnánk, hogy mi az, amit megtarthatunk magunkból egy kapcsolaton belül és mi az, aminek ideje lenne mennie, inkább önmagunkat sajnáljuk.

Legalábbis egy kis ideig, amíg újra „hódító csatába” nem indulunk.

Persze, alaptermészetünket nem tudjuk megváltoztatni, de nem is az a cél, hogy kiforduljunk önmagunkból. Olykor azonban bizonyos személyiségi jegyeink közül néhányat, nem ártana felülvizsgálni, ha nem akarunk újra és újra ugyanabba a zsákutcába jutni. Például ott van mindjárt elsőnek az a kérdés, hogy mennyire vagyunk önzőek? Mennyire akartuk kisajátítani párunkat, s milyen módokon csapott le ránk birtoklási vágyunk?

Tisztában vagyunk azzal, milyen igényeket, elvárásokat zsúfoltunk bele egy kapcsolatba? Egyáltalán, nem vagyunk mi egészen véletlenül kontroll mániásak, amikor végtelen listákat írunk fejben, mit kellene csinálnia és hogyan kellene bánnia párunknak velünk?

Sok kérdés juttat el önmagunk rejtett énjéhez. Ehhez kapjuk a vészjelzést, mikor elhagynak bennünket. Hosszú távon senki nem tolerálja a szeretet kierőszakoló egyént. S egyáltalán nem meglepő, ha előbb vagy utóbb fogja kalapját, kabátját és távozik.

Gond, csak azzal van, hogy nem mindenki mondja el, mi volt a problémája. Pedig olykor nagyon fontos lenne megkapni mindenkinek azt a bizonyos fejmosást, ami észhez térítené…

Az, hogy min bukik meg egy kapcsolat persze rettentő sok mindentől függhet. Éppúgy lehet féltékenységünk miatt, vagy passzív viselkedésünkért az ágyban, mint ahogy azért is, mert egész egyszerűen párunknak mások lettek a prioritásai. Rájöhet arra, hogy mi az, amit biztosan nem akar egy kapcsolaton belül, és igen, az is megeshet, hogy jön egy nő az életébe, akiért mindent felrúg.

Talán nem is minden esetben fontos tudnunk az okokat. A lényeg az, hogy számot vessünk önmagunkkal! Ebben lehetne nagy segítség, ha szakításkor, lenne arra kapacitása a másiknak, hogy elmondja, milyennek látott bennünket. Ahelyett az utolsó utáni pillanatban is makacskodunk és hadakozunk egymással, jobb lenne elmondani, mit nem szeretettünk a másikban.

Ugyanis akármekkora csorba is esett büszkeségünkön, s bármilyen nagy is az okozott fájdalom, az egyben egy óriási lehetőséget is jelent, hogy valami igazán fontosat tanuljunk magunkról.

Például arról, hogy néha jó lenne, ha tudnánk kompromisszumot kötni, vagy, hogy nem ártana megtanulni konstruktív párbeszédet folytatni a másikkal, hogy megértsük nincs olyan gondolat, amit megfedhetetlen igazságként tálalhatunk. Nem beszélve az értelmetlen féltékenykedésről, az önmagunknál szebbnek ítélt nők iránt. Már csak azért is, mert a szépség relatív, s, ami az egyiknek szépnek látszik, a másiknak semmit sem jelent.

Azt se lenne rossz megtanulni, hogy előítéleteinket nem vetíthetjük rá az egész férfi nemre. Csak azért, mert valaki egyszer visszaélt bizalmunkkal, az nem jelenti azt, hogy akkor senkiben sem bízhatunk már meg.

Mindenkire egyénre szabottan jut egy-egy tanulság. Egy lehetőség arra, hogy széthullott darabjaiból, amelyeket az elutasítás miatt, össze kell úgy is előbb vagy utóbb raknia, erősebb ént és személyiséget építhessen magának. Ha reálisan akarjuk nézni, akkor láthatjuk, hogy azok a hibáink, amiket önmagunk fedezünk fel, és csalódásaink, amikből tanulunk, csak előrébb visznek az életben.

Azért is, mert bár rossz érzéseket keltenek elsőre, mégis hatalmas felszabaduláshoz vezetnek el. Elvégre, ha őszintén szembe nézünk magunkkal, fejlődésre ösztökéljük énünket. S ha jól bánunk szerzett képességeinkkel és be is építjük személyiségünkbe, akkor a továbbiakban sokkal egészségesebb kapcsolataink lesznek.

Lelki dolgok: A rossz párkapcsolatok oka

megérdemledMindig jó oka van annak, hogyha a „rossz” emberbe szeretünk bele. Például az, hogy nem vagyunk tisztában azzal, hogy mire vágyunk a szerelemben. Van, mikor tudattalanul azért botlunk bele egy bizonyos típusba, mert mélyen megbúvó érzelmi sebeinket kellene begyógyítanunk. Mi viszont ahelyett, hogy igyekeznénk feltárni a valódi érzelmi szükségleteinket, okoljuk a balszerencsét, a rossz sorsot.

Pedig, mikor már a második, harmadik olyan esettel találkozunk, aminek nagyon rossz vége lesz, illő lenne riadót fújni. Minimum azon kellene gondolkodni, hogy miért vonzunk be bizonyos helyzeteket/embereket az életünkbe újra és újra. Biztosra vehetjük, hogy nem csupán „véletlenről” van szó. Ugyanis, olyan, hogy véletlen (pláne párválasztásban) biztos, hogy nincs.

Lerágott csont, de igaz, hogy az, hogy mennyire értékeljük magunkat, hűen megmutatkozik emberi kapcsolatainkban. Nem csak a szerelmi viszonyokban, hanem a barátságokban és a kollegiális kontaktusokban is. Vannak, akik figyelmeztetésül jelennek meg az életünkben. Esélyt adva arra, hogy végre egyszer s mindenkorra leszámoljunk azzal, ami miatt nem tapasztaljuk azt a szeretetet, amire annyira vágynánk pedig.

Sokat emlegetett tény, de igaz, hogy önértékelésünk attól függ milyen tapasztalataink voltak gyermekkorunkban. Az, aki egész kiskorában küzdött a figyelemért, törődésért, az felnőtt korában is azt hiszi, hogy csak akkor érdemli a szeretet, ha azért valami olyat tesz, amit mások (szerinte) elvárnak tőle. Ezért van az, hogy szeretethetőségünket mindig valamitől függővé tesszük. Mert nem hisszük, hogy a feltétel nélküli szeretet jár nekünk.

A legtöbben kialakítunk magunkban álarcokat is ehhez. Társfüggők leszünk, vagy éppen betegesen birtokló/féltékenykedő személyiségek. Már gyermekkorunkban kifinomult érzékkel kutatjuk ki, hogyan járhatnánk például apánk kedvében. Eszközöket keresvén ahhoz, hogy az elérhetetlennek tűnő ember végre szeretetével és törődésével kitüntessen bennünket néhány percre. Mikor aztán a sokadik próbálkozás után célt érünk (időlegesen és persze látszatra), akkor egy minta megszületik. Egy maszkkal együtt, amivel a továbbiakban igyekszünk mindenkinek (egyéniségre szabva persze) a „szeretetét” elnyerni.

A bökkenő csak az, hogy ezek a maszkok egy fals ént is előidéznek. Ami aztán, ahogy felcseperedünk, egyre inkább a részünkké válik, s felemészti a valódi ént. Bár tudatalattink időről-időre riadót fúj, mikor egy mély sebet táplálunk, mégis sokszor csak napok, hetek, hónapok esetleg évek múlva jutunk el odáig, hogy rájöjjünk, párunk nem azt adja, amire mi valójában vágyunk.

A valódi érzelmi szükségleteinket nem teljesítette. Nem is tehette, elvégre egy hamis képet látott arról, mi az, ami boldoggá tenne bennünket. Ekkor lenne esélyünk rá, hogy megértsük, párunk iránt érzett vonzalmunk nem volt más, mint egy lehetőség arra, hogy helyreállítsuk a valódi ént. De mi ahelyett, hogy kilépnénk a régi mintát előidéző kapcsolatból, inkább egy játszmába kezdünk.

Miután ráeszmél a valódi énünk, hogy rossz helyen keresgélt, menekülni akarna. A szeretet hiányáért cserébe mi is megtagadjuk hát a másik felé, azt, amit ő várna tőlünk. A túl sok tévúton töltött idő így bosszulja meg magát. Szóval, ahelyett, hogy feleszmélnénk, inkább még jobban belelökjük magunkat a szeretet nélküliségbe.

Persze túljuthatnánk ezen, ha hajlandók lennénk, leszámolni a fals énünkkel. Ha eldobnánk álarcainkat, amik azért vannak jelen életünkben, hogy másoknak megfeleljünk és szeretetnek vélt jóváhagyásukat megkapjuk végre. Az a baj, hogy amíg nem értjük meg, hogy a feltétlen szeretet nem mítosz, nincs esélyünk. Amíg nem jövünk rá, mit jelent a szeretet számunkra, el vagyunk veszve (akár egész életünkben).

Ezért kellene odafigyelnünk érzelmi sebeinkre. A károsodott részekre, melyek megmutatnák, mik a mi valódi érzelmi szükségleteink. Ha ráeszmélnénk, hogyan jött létre szimbiózis a fals és a valódi énünk között, akkor már jó úton járnánk. S tudnánk, mi értelme van annak, hogy bizonyos típusú emberek újra és újra az utunkat állják.

Amikor kezdjük megérteni, hogy ezek a találkozások gyógyító célzattal jönnek létre, akkor fogjuk belátni, mit miért tettünk. Az is akkor tudatosul bennünk, hogy a valódi szeretet jár mindenkinek, mikor ráeszmélünk, hogy méltók vagyunk rá, „csak” azért, mert élünk. Nem támaszt elvárásokat, nem követel semmit. Önmagunkban kell felfedezni, így hasztalan azt, önmagunkon kívül keresni.

Közhely, de igaz, hogy ahhoz, hogy valódi szeretet kapjunk másoktól, ahhoz először magunkat kell(ene) megszeretnünk. Azért, mert akkor a tévutakra vivő embereket nagyon gyorsan felismernénk, és a helyükön kezelnénk. Az lenne a jó, ha már néhány találkozás után kiderülne számunkra, hogy miért botlunk bele egy bizonyos típusba. Mert abban az esetben már automatikusan a gyógyulás útjára lépnénk, s nem lenne többé szükségünk ilyen találkozókra.

Sokszor megtéveszt bennünket az ismerősség érzete. Nem tudjuk megmagyarázni, hogy miért, de egy-egy emberrel szemben, (már az első pillanatban) feltámad bennünk az ismerősség érzete. Persze ennek legtöbbször romantikus felhangot adunk. Pedig közel sem biztos, hogy olyan célzattal jött létre a találkozás, mint ahogy azt eredetileg gondoltuk…

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!