Minden, ami a felszín alatt rejtőzik

Sérült lelkek, ha találkoznak

Vannak emberek, akik bántják a párjukat. Szavakkal, tettekkel, sértésekkel és sajnos olykor tettlegesen. Mindezt azzal a szándékkal teszik, hogy lehúzzák a másik önbizalmát. Hatalmat akarnak gyakorolni a párjuk felett, mert félnek, valósággal rettegnek, hogy egy nap a másik rájön, hogy a bántalmazó fél mennyire keveset is ér, hozzájuk képest….

Ismerek ilyen embert én is, sőt voltam „áldozata” is, igaz még gyerekkoromban. De olyan mélyre ütött az illető szavaival, hogy azóta is kételkedem magamban. Nehéz, mondhatni önmagunkat kell megerőszakolni, ha ki akarunk lépni egy bántalmazó ember „bűvköréből”. S ha történetesen egy családtagunk/nevelőnk az, aki bánt(ott) bennünket, az azt jelenti, hogy nem fogunk megválni tőle (nagy valószínűséggel), hanem megtanuljuk mentesíteni önértékelésünk, az ő negatív megítélésétől (már ha sikerül).

Ha felnőttek vagyunk, s a párunk bántalmaz bennünket, akkor elvileg meg van a szabad választásunk arra, hogy kilépjünk a méltatlan helyzetből. Sokan mégsem tesznek semmit, csak csendben szenvednek és tűrnek. Ennek az esetek túlnyomó többségében ugyanaz az oka, mint amiért én sem tudok még mindig olykor magammal zöld ágra vergődni.

Nagyon sokan vagyunk, akik gyermekkoruktól kezdve a lebecsülést és a sértéseket szoktuk meg természetesnek, ezért el sem tudjuk képzelni, hogy lehetne normális, építő jellegű kapcsolatunk.

Ez annak ellenére is így van, hogy mikor már felnövünk, s kezdjük látni, hogy más környezetben igenis képesek vagyunk jó eredményeket produkálni, akkor a régi tapasztalatok és berögződések meginognak bennünk. Mégis erősebb a kisebbségi komplexus, mint a változtatásra való törekvés, mert a kétségeink önmagunkkal szemben, nagyon hangosak a fejünkben.

Pedig sokszor azok nem is a saját mondataink, hanem bizony azoké, akik már gyermekkorunkban is próbálták, lehúzni önbizalmunk. Nem árt ilyenkor készíteni egy listát arról, mit szajkózunk magunknak és átnézni. Meg fogunk döbbeni, mert gyorsan rájövünk kitől hallottuk ezeket és milyen helyzetben!

Van, akinek elég ez a belátás arra, hogy el kezdjen magáról másként gondolkodni. Ám az esetek többségében szükséges külső segítséget is igénybe venni, mert kevés destruktívabb dolog van annál, mint amit egészen kiskorunktól kezdve „őrzünk” magunkban.

Nem hazudok, nem egy rövid menet ez, de igenis lehetséges felépíteni egészséges önbizalmat, csak meg kell tanulnunk elfogadni és szeretetnünk önmagunkat.

Annál is inkább, mert ha nem vesszük észre, hogy milyen káros mantrák hatnak ránk még gyermekkorunkból, akkor gyakran választunk magunknak olyan társat, barátot vagy munkatársat, akivel lehet folytatni az önsorsrontó életmódot.

Az élet számtalan esélyt ad arra, hogy feleszméljünk gyermekkori rémálmunkból, a kérdés csak az, hogy mikor vesszük észre, hogy megint lehetőséget kaptunk a változtatásra?

Hiszem, hogy az emberek okkal jönnek az életükbe. Nincs véletlen találkozás, mert azért „kell” létesítünk valakivel kapcsolatot, hogy tanuljunk magunkról valamit. Lehet, ez így elég egoista megközelítésnek tűnik, de ha jól belegondolunk, nem az. Mert az, hogy miféle emberi kapcsolataink vannak, azok bizony árulkodóak arról, hogy hol tartunk jellemünk formálásában.

Amikor olyanokkal találkozunk, akik beindítanak egy triggert bennünk, az a találkozás bizony nagyon fontos üzenetet (tanulási lehetőséget) hordoz magában. Nem az emberrel kell leszámolnunk, aki felidéz bennünk egy régi fájdalmat, hanem önmagunkkal ilyenkor. Az, hogy ő jött, csak azért volt, mert az élet mindig elénk tolja az esélyt, hogy önmagunkat egészséges lélekké formáljuk.

De ha nem vesszük észre ezt, hanem tovább nyomjuk le magunkat abba, amit már megszoktunk, akkor egész életünkben annak fogunk megfelelni, aki valaha, még a kezdet kezdetén elrontotta önértékelésünk.

Az álmaink megérnek néhány pofont

Azt hiszem, sokan gondoljuk úgy, hogy az élet adta pofonok, az idő múlásával majd kevésbé esnek rosszul. Azt képzeljük, a rutin miatt majd könnyebben térünk ki előlük, vagy legalábbis megtanuljuk a helyén kezelni őket, és ha szükségét érezzük, vissza is tudjuk küldeni azokat a feladónak. Ehhez képest az élet nem ezt a tapasztalatot hozza magával.

Mert ahelyett, hogy gyengülnének a pofonok, még erősebbek is lesznek, s egyre hosszabb ideig hagynak nyomot az arcunkon és a lelkünkben.

Azokkal, akik mernek, nagyot álmodni ez egy sokszor előforduló jelenség. Annak ellenére is, hogy mind tudjuk, a küzdelemben benne van a bukás lehetősége. Akkor is, ha meg van bennünk a kellő kitartás és szorgalom. Mert a pofonok és buktatók, ezektől a tulajdonságoktól függetlenül bizony jönnek olykor.

Persze a sikerhez vezető út alázattal van kikövezve. Csak hát néha nagyon tud fájni egy-egy pofon, amit az álmaink elérése közben kapunk…

Hiába, akinek óriási álmai vannak, és „meg akarja hódítani az egész világot”, ismernie kell képességeit is. Nem kell ehhez pesszimistának, sokkal inkább realistának lenni, bár ez a személyiségjegy nem feltétlen a nagy álmodók sajátja, lássuk be. Pedig a logikus gondolkodás egy küzdőnek nem hátránya, hanem előnye!

Csak olykor felmerül bennünk a kérdés: Ha egész életünkben harcolunk egy álom beteljesülésért minden erőnkkel és még sem történik semmi, akkor azt miként értékeljük?

Mert van az úgy, hogy hiába tudjuk mi a célunk, mégsem jutunk el oda, ahova menni szeretnénk. Vagy azért, mert nem hiszünk eléggé magunkban, vagy, mert nem érezzük senki támogatását hátunk mögött, s szeretnénk egy kis megerősítést kapni arról, hogy jó az, amit csinálunk, de ehelyett csak pofonokat kapunk.

Ezen az sem segít, ha az élet már számtalanszor bebizonyította, hogy senki másra nem számíthatunk, csak magunkra. Mert akkor nem tudjuk azt sem megkérdezni senkitől, hogy van e létjogosultsága a valóságban az álmunknak?

Igaz, ha magamból indulok ki, akkor azt is tudom, hogy bármennyi barátom is van, s bármit is mondanak, én úgy is azt fogom csinálni, amit én akarok.

Saját utunkat csak egyedül járhatjuk, s ezért az álmaink is a saját megítélésünk alá tartoznak. Hiába kételkedem magamban, hiába fogok padlót huszadjára is, akkor is fel kelek onnan és folytatom, mert az álmom nekem fontos.

Persze számtalanszor megkérdem magamtól: Biztos mindent megteszek az álmomért? Tényleg kell mások támogatása, hogy tudjam folytatni a küzdelmet, vagy csak panaszkodom? Egyáltalán, mit akarok pontosan? Semmit mondó sikert, vagy egy valóra vált álmot?

Nyílván ilyen kérdéseket már akkor teszünk fel magunknak, amikor sok-sok pofonon túl vagyunk. Nem könnyű mindig önmagunkban tartani a lelket, és van úgy, hogy leblokkolunk. Hiába hajtjuk magunkat előre, hogy tegyünk a dolgunk tovább, egy kicsit keserűvé válunk. S ha nem végezzük örömmel a dolgunk, az bizony meglátszik a teljesítményünkön is…

Az önmagunkban való kételkedés pedig nagyon destruktív dolog. S az olyanoknak, mint én is, akivel már az iskolában is azt akarták elhitetni (egy-két kivételtől eltekintve), hogy értéktelen vagyok, és nem vagyok jó abban, amit csinálok, bizony nagyon káros.

Igaz, a pofonok még ma is rosszul esnek. De nem akarom visszaadni azt a feladónak, csak tudomásul veszem, hogy még úton vagyok egy álom valóra váltása felé (talán egész életemben) és ez nem mindenkinek tetszik.

Nem bánom ezt, még ha sokat és sokszor is kételkedem magamban. Inkább egy tesztnek fogom fel a kitartási képességemről mindezt, s teszem tovább a dolgom. Mert bár az utolsó pofon még ég arcomon, mégsem tudom feladni álmom…

Ez így is van rendjén, hiszen önmagunkat hazudtoljuk meg, ha bedobjuk a törölközőt, azért, mert valami nem úgy sikerült, mint azt szerettük volna.

Az álmainkhoz való út göröngyös, tele van huppanókkal, de azért végig akarunk menni rajta, elvégre az a mi utunk. Álmaink önmagunk megvalósításáról szólnak, s éppen ezért fontosak. Meghatározzuk velük helyünket, szerepünket az életben. Meghatározzuk céljainkat általuk, s amiért élni akarunk tovább a jelenben.

Az, hogy egy álom egy egész életet kíván, könnyen előfordulhat bárkivel. De az, ha egész életünkben hűek maradunk céljainkhoz, vágyainkhoz, az bizony olyan valami, amiért érdemes volt élnünk és harcolnunk, abban biztos vagyok.

 

A kábítószer-függőség lelki okai

Nincs kémia megoldás a lelki problémákra. Bármenyire is szeretnék ezt hinni a kábítószer és alkohol függőségben szenvedő emberek. Időlegesen tudják csak tompítani, feledtetni valódi érzelmi és lelki szükségleteik bizonyos szerekkel. De csak addig, amíg ki nem ürül a kemikália szervezetükből…

S ha ez megtörténik, valódi szükségleteik még erőteljesebben jelentkeznek majd, amiért újra el akarják magukat kábítani.

Bármennyire is meglepő a drogok használata gyakorlatilag az emberiséggel egyidős. Már időszámításunk előtt 3500-ból van feljegyzés egy bizonyos Soma nevezetű hallucinogén szerről, amit használtak Kelet-Indiában a hindu szertartásokon, azzal a szándékkal, hogy kapcsolatot tudjanak teremteni a világmindenséggel.

Amerikában a pejotot vagy ismertebb nevén a meszkalinkaktuszt használták a vallási szertartásokon, hogy kapcsolatba tudjanak lépni a Nagy szellemmel. Használták ekképpen a dohányt is és kokacserjét is imádkozáshoz és vallási szertartásokhoz.

Keleten azt hitték, hogy a kannabisz és az ópium Isten ajándéka, s arra szolgál, hogy egy másfajta tudatállapot hatására tudjanak beszélni vele. Még az alkoholnak is ősi gyökerei vannak, mert az ősi Egyiptomban, Rómában és Görögországban a Bor Istennőjének tulajdonítottak minden nemű alkoholt.

Ma már egészen másként vannak használatba ezek a tudatmódosító szerek. Korántsem ennyire fennkölt és magas eszmék az indikátorai, bár a lelki kapcsolódásnak fontossága még most is szerepet játszik.

A tudomány mai állása szerint minden függőség tulajdonképpen egy lelki betegségből ered. Valamire nagyon éhezik lelkünk, amit elnyomunk, s a teljességet nem tudjuk ezért megélni. A szeret hiánya a leginkább biztos pont minden függőségben. Ezen kívül a szellemi kapcsolódás és az élet értelmének felkutatása is a drog/alkohol segítségével, amit egy megvilágosodás követ.

Az, hogy mire sóvárgunk néhány tipikusnak ítélhető viselkedésmintából könnyen összerakható. Alább le is lehet követni, hogy ha ezt vagy azt halljuk/tapasztaljuk, akkor a függőségben szenvedő ezekre vágyik valójában:

  • Mindennek megvan az értelme. Csak ezt kell megkapnom……. (A megvilágosodás pillanata)
  • Csak pihenek, nem aggódóm és stresszelek… (belső béke, nyugalom érzése)
  • Minden jobb így; az étel, az ital, a viccek az emberek…. (eufória)
  • Jobban megértem az embereket/ szeretem az embereket… (összekapcsolódás, egység érzete mindennel és mindenkivel)
  • Nem aggódom minden apróságon/ élvezem a pillanatot….. (a jelenben való élet utáni vágy)
  • Megszabadulok a szorongástól és az állandó önkritikától….. (elszakadni minden élet kreálta címkétől, azért, hogy felszínre törjön a valódi én)
  • Nem ítélkezem senki felett….. (feltétel nélküli szeretet)

Összességében elmondható, hogy mindenki, aki függ valamilyen szertől, ugyanazokat a tapasztalatokat keresi. Önmagáról, másokról, az életről, csak nagyon rossz módszert választott hozzá. Ahhoz, hogy valaki ki tudjon gyógyulni a függőségéből, nem elég fizikailag mentesíteni a szervezetét.

Fontos, hogy lelki szükségleteire találjon megoldást, ezért szokták javasolni az alkoholistáknak a vallási csoportokat is például.

Ezen kívül azért vannak más lehetőségek is. Van olyan ismerősöm, aki azáltal menekült meg a drogtól, hogy belépett egy kézilabda klubba, s az összetartó csapatban megtapasztaltak, mentesítették a közösségi lét utáni sóvárgásától, s így már szükségtelen lett neki a kábítószer.

Másoknak a meditációval való megismerkedés, egy barátságos közegbe való beilleszkedés hozza meg az áttörést. Akármelyik dolog is segít, az biztos, hogy ahhoz, hogy ne legyünk önmagunk ellenségei az kell, hogy megtapasztaljuk önmagukban és magunk körül a szeretet mindent átható erejét.

Emlékszem egyszer találtam egy kismacskát a padlásunk feljáróján. Szomorún nyávogott, bundája ázott volt és koszos. Levittem a lakásba, adtam neki enni és inni. Bebugyoláltam egy plédbe (tél volt) és mikor felmelegedett elkezdett dorombolni.

Gondoltam megnyugodott, mert a szükségletei ki lettek elégítve. Apám azonban azt mondta, nem tarthatom meg, valakinek oda kellene ajándékozni. Mikor eljött a nap, hogy odaadjam keservesen nyávogott újra a kismacska.

Akkor jöttem rá, nem az étel és ital volt a számára a legfontosabb, hanem az, hogy valaki szeretettel fordult felé azáltal, hogy szükségleteit kielégítette, de az igazi segítség számára a gondoskodás volt.

Így van a lélek is a drogokkal. Átmenetileg csökkentik a hiányérzetet, de csak addig, amíg hatás alatt van az ember. Amint vége a tripnek (utazásnak) újra ugyanott van mindenki, ahol az elején. A szeretetet nem kívül, és főként nem szerek hatására kell felfedezni és megélni magunkban és mások felé.

Ehhez kell lelki terápiára járni. Fontos olyan dolgokat csinálni és olyan közösséget találni, amikben és ahol önmagunkat tudjuk adni mindenféle mesterséges szer nélkül. A tapasztalat azt mutatja, hogy csak absztinencia létezik, teljes gyógyulás nincs egy drog vagy alkohol függőnek. Viszont tiszta élet lehetséges, ha tudjuk már, mi kell ahhoz, hogy valóban ki legyenek elégítve érzelmi igényeink.

Drogfüggő életek

Mindannyian ismerünk a szűkebb vagy tágabb ismeretségi körünkben olyanokat, akik küzdenek vagy küzdöttek drogfüggőséggel. Ma már ez egyáltalán nem olyan ritka jelenség sajnos, mint ezelőtt harminc éve. Bárhol, bármikor, bárki hozzá tud jutni bármilyen droghoz anélkül, hogy különösebben futnia kellene olyanok után, akik tudnak neki ebben „segíteni”. Nem az világ van már, ahol a drog egy nagyon távoli és ismeretlen fogalom lenne számunkra, lássuk be.

Az én generációm már a középiskola első osztályában találkozott a ma is legismertebb droggal. Sokan voltunk, akik kipróbálták a marihuánát, csak úgy heccből. Volt, akinek bejött, volt, aki depressziós lett tőle, és volt, aki annyira megnyugodott hatására, mint azelőtt soha. Na meg volt olyan, aki egyből hányt (ez voltam én) így az első élmény után, nem jött második.

 

A tapasztalatoknak megfelelően álltunk aztán a drogokhoz. Volt olyan osztálytársam, aki napi felhasználó lett, de a többiek inkább alkalmi fogyasztók (bulikra korlátozták azt). Másodikosok voltunk, mikor jött egy új osztálytárs, aki nagyon jó fejnek tűnt, csak mindig nagyon furcsán viselkedett. Aztán egy nap, szünet után, ahogy jött fel a tanterembe, megláttuk, hogy fehér por virít az orra alatt, s akkor már „mindent” értettünk.

Mire leérettségiztünk, már két osztálytársam is folyamatos drogos életmódot folytatott. Az egyik ugyan „csak” füvet használt, de a másik mindenféle amfetamin származékot (speed, ecstasy stb.). Mind a kettő értelmes, okos, jó fiú volt. Rendezett családi háttérrel, viszonylag jó anyagi körülményekkel, tehát elviekben semmi nem indokolta, hogy drogozzanak.

Persze miután a lázadás korszaka egybe esik a középiskolai évekkel, legtöbben ezt ugyanannak ítélték, mint a dohányzást vagy az alkoholfogyasztást. Tulajdonképpen abból a szempontból igazuk is volt, hogy bármilyen függőségről is beszélünk, a valóság elől menekül az addikcióval küzdő személy.

Nekik pedig volt okuk menekülni egy álomvilágba, ők úgy ítélték. Ugyanis lelki bizonytalanság és érzelmi traumák nehezítették életüket ezeknek a srácoknak.

Segíteni csak azzal tudtunk, hogy meghallgattuk őket. Voltak időszakok, amikor úgy tűnt el is marad a függőség előbb vagy utóbb életükből, sikerül azt legyőzniük. Az érettségi után így is váltunk el egymástól. Én más városba kerültem, találkozásaink megritkultak, de ha hazamentem azért összejöttünk néha.

A marihuánát használó fiú (nevezzük Robinak) közgazdaságot tanult, jó eredményeket ért el, biztosnak tűnt számára az egyenes út a sikeres élet felé. Igaz, sokszor használt füvet tanuláshoz, hogy jobban tudjon koncentrálni, vizsga előtt, hogy ne legyen annyira ideges, és a barátnőjével való kibéküléshez is, hogy legyen türelme és higgadtsága a viták rendezéséhez. De látható jele a függőségének még nem volt.

Ezzel szemben a másik fiú (nevezzük Alexnek) bár gépészmérnöknek tanult, egyre több gond lett vele. Sokszor hallottuk róla, hogy elvitte otthonról a tárgyakat, azért hogy eladja, hogy aztán drogot tudjon venni rajta. Verekedésekbe keveredett és a barátnőivel is rosszul bánt. Agresszivitása miatt, lett is rendőrségi ügye, ekkor került az elvonóra, ahol néhány hónap alatt tiszta is lett (fizikailag, de nem lelkileg).

Mire befejezték tanulmányaikat, látszólag minden rendben volt. Ám Robi alig-alig kapott munkát, kezdett beleunni az állandó állásinterjúkba, az elutasításokba és a barátnője is elhagyta, mikor még 25 évesen se akart elköltözni otthonról. A marihuána akkora már 10 éve minden napi „barátja” volt. S lassan elkezdtek jelentkezni rajta bizonyos tünetek, úgy, mint a halogatás, és a felelősség vállalás hiánya például.

Alex életében akkortájt egy rendes barátnő tűnt fel. Minden kezdett jól alakulni életében, de lelki sérülékenysége még mindig hatott személyiségére. Mikor a lány összejött egy másik sráccal és rövid időn belül férjhez is ment hozzá, Alex kiborult. Visszaállt az amfetaminokra, s az ámokfutó élete folytatódott.

Robi memóriazavarai is kezdtek észrevehetővé válni. Mire harminc éves lett, már koordinációs képességének hiánya (marihuánát fogyasztókra jellemző) láthatóvá vált. Külön órákból tartotta el magát, de oda is egyre gyakrabban beszívott állapotában ment. Az, ami 16 évesen még „vicces” volt, kezdett inkább sajnálatra méltóvá válni, s az emberek egy része nem értette mi van ezzel az értelmes férfival?

Ma már mindketten meglehetősen link alakoknak számítanak. Robi elvileg könnyebben változtathatna, de nem akar. Lassan közelebb lesz a negyvenhez, mint a harminchoz, de még mindig otthon él, szülei tartják el, se állandó barátnőre, se karrierre nincs számára lehetőség. Alex élete is egyre látványosabban romlik. Legutóbb azt hallottam róla, hogy már árulja a tiniknek a drogokat.

Hiába mondják, hogy a lágy drog nem olyan vészes, mint a keményebb, ez nem teljesen igaz! A felelőtlenség, a lazaságnak tűnő, „minden mindegy, amíg én jól érzem magam” mentalitás, na meg persze az önsorsrontó magatartás mindkettőjüknél tetten érhető.

Ők olyan emberek, akiknek az életük szerves része a drog, amiből egyre több kell (a tolerancia gyorsan kialakul a szervezetben). Való igaz, ebbe nem halnak bele (maximum „csak” közvetve). De az elpazarolt élet legalább annyira rossz, mint a halál. Mert valódi álmaik és céljaik légvárakra vannak építve, így a megvalósítás is elmarad, talán örökre, ha nem térnek magukhoz…

Tanuld meg egyedül is jól érezni magad a bőrödben!

Néha szükségünk van arra, hogy elvonuljunk a világ zajától. Azért, hogy egy kicsit önmagunkra maradjunk és megtapasztaljuk, mennyire erősek is vagyunk valójában. Néha el kell, hogy döntsük, merre folytassuk utunk. S ezt sokszor, csak akkor tudjuk megtenni, ha egyedül maradunk.

Az egyedüllét és a magány közötti különbség óriási. Míg az egyik a nyugalmat adja, addig a másik, többnyire csak bánatot. Az egyedüllét elengedhetetlen, ha önmagunkra akarunk fókuszálni. A magányban csak a sebeinket nyalogatjuk, mert nem vesszük észre, mekkora lehetőséget kapunk általa a változtatásra.

Minden helyzet, egy esélyt kínál. Az egyedüllét például arra alkalmas, hogy önmagunkkal békébe kerüljünk, az életünkről alkotott elképzeléseinket felülvizsgáljuk és, ha kell, átformáljuk.

 

Ezt akadályozza meg az a tény, hogy mi emberek valamiért, az egyedüllétet a remete léttel kötjük össze. Úgy képzeljük ezt a helyzetet, mint valami száműzetést a szociális közegből, s ezért mikor magunkra maradunk, önmagunkat bánkódásra ítéljük.

Visszahúzódunk a kuckónkba, kerüljük az embereket, melankolikus zenéket hallgatunk és többnyire szomorú témájú könyvet olvasunk, a pattogó tüzű kályha mellett, vagy a parton, egy eldugott padon.

Nem tudjuk élvezni az egyedüllétet. Mert ahelyett, hogy önmagunkra időt fordítanánk, s kreatív módokat keresnénk az önkifejezésre, inkább elvonulunk a világ zajától mártírt játszani.

Így pedig csak azt érjük el, hogy egyre jobban eltávolodunk mindentől és mindenkitől, s ami a legnagyobb baj, önmagunk céljaitól és vágyaitól is messze kerülünk.

Pedig az egyedüllét célja pont ennek elkerülését szolgálja. Hiszen az élet rengeteg olyan helyzetet, embert állít utunkba, akik, s amik leszívják akkumulátoraink javarészét, s az energiát bizony egy idő után pótolni kell. Ha nem állunk meg, nem tudjuk folytatni nagy utunkat az életben, és nem leszünk képesek megfelelően működni sem.

Ezért is muszáj elvonulni olykor, hogy feltöltekezzünk újra energiával.

Ehhez nem feltétlen kell kifutni a világból, elegendő, ha olyan dolgokkal foglalkozunk, amelyekben egyedül is örömünket leljük. Van, akit valamilyen kreatív művészet inspirál, mást egy önsegítő könyv elolvasása, megint mást zene hallgatás és tánc kapcsol ki, s van, aki csak úgy el van ilyenkor a világban.

Egy séta a parkban, kirándulás a hegyekben, nézelődés a városban stb., tehát mindegy mit csinálunk, csak élvezzük az egyedüllétet és próbáljunk odafigyelni felmerülő gondolatainkra eközben.

Abban a pillanatban, amikor már nem aggódunk azon, hogy egyedül vagyunk, elkezdünk felszabadulttá válni, s élvezni az egyedüllét minden pillanatát. S ha elkezdjük élvezni saját társaságunkat, akkor szépen fokozatosan kezdünk magunkra találni is.

Újra meglátjuk a szépséget az élet megannyi apró megnyilvánulásában, s ha elegendő időt hagyunk magunknak, elkezdjük értékelni magunkban is azokat a dolgokat, tulajdonságokat, amiket már természetesnek vettünk és éppen ezért már nem is ismertünk (f)el.

Rátalálunk önszeretetünk forrására újra, megint tudunk a szívünkből kommunikálni embertársainkkal, s minden kezd szépen kiegyensúlyozottá válni magunk körül.

Amikor már tudunk mosolyogni újra, amikor már elkezdünk vágyódni egy-egy embertársunk társasága után, akkor lassan készen állunk arra, hogy visszatérjünk az élet körforgásába.

Mondhatni feltöltődtek akkumulátoraink, s újra sebességbe kapcsolhatunk. Na persze nem amolyan őrült vaktában, csak egy gyorsabb ritmusba, amely segíti haladásunk.

Ha megtaláltuk azokat a szokásokat, amelyek közelebb visznek önmagunkhoz és letisztult gondolatainkhoz, próbáljunk időt szakítani rájuk, amikor csak szükségét érezzük. Nagy hajtásban élünk, kevésszer lassítunk a tempókon, s pont ezért olykor elveszítjük önmagunkkal a kapcsolatot. Ez pedig senkinek nem jó.

A világ rohan, de nekünk néha meg kell állnunk. A rendszeresség, mint oly sok mindenben, itt is kulcsfontosságú. Legyünk önvalónkkal egyensúlyban, békítsük ki a bennünk lévő kettős gondolataink, és fókuszáljunk az élet adta pozitív megnyilvánulásokra.

Tanuljuk meg egyedül is jól érezni magunkat. Találjunk időt arra, hogy időről-időre önmagunkat felfedezzük, s így a kezdeti hosszabb-rövidebb ideig tartó békés állapotot, egyre gyakrabban váltja fel majd az önismeretből és önelfogadásból fakadó harmónia, amely aztán jó irányba visz bennünket a továbbiakban.

(H)arci állapot

Soha életemben nem posztoltam olyan képet magamról, amin jól kivehetően és minden kétséget kizáróan jól látszódna az arcom. Egyszerűen erre képtelen vagyok. Így aztán képtelen/arctalan is vagyok az ismerőseim számára, olyannyira, hogy ezt sokan szóvá is teszik nekem, akik nem találkoznak velem minden nap, és kíváncsiak lennének rám.

Hol egy kalap mögé bújok, hol egész egyszerűen csak egy háttal készült képet adok közre, (vagy azt sem), de azokat is annyira ritkán és annyira nehezen, hogy azt elmondani se tudom. Ugyanis az van, hogy nem szeretem az arcom. Mert csúnya vagyok.

Pedig 10 éve van párom, barátaim se értik miért gondolom ezt így, s olykor már nekem is nagyon rossz ez a szörnyű érzés magammal szemben, mert jól tudom, az embereket egyáltalán nem érdekli, hogy nézek ki, csak engem bánt ez az egész.

Igaz, alapvetően nem szeretem magam kiadni a közösségi oldalakon, de ha „csak” ezzel lenne baj, akkor nem is zavarna ez a dolog. Mert évente, ha egy zenét posztolok, megköszönöm a születésnapi és névnapi köszöntőket és az ismerőseimet én is felköszöntöm, és részemről ennyi a virtuális közösségi élet, én inkább a valódi emberi kapcsolatokban hiszek.

Nem lettem függője egyetlen közösségi hálónak, bár írok, de ez minden, amit képes vagyok a külvilág felé adni magamból. Persze vannak kísérleteim arra, hogy kitörjek a komfort zónámból, de az az igazság, túl sok atrocitás ért kamasz koromban, és egyszerűen féltem a privát szférám és önmagamat a támadásoktól…

Visszatérve kinézetem miatti elképesztően makacs ágállásomra, elárulom, serdülő koromból van egy nem túl kellemes emlékem. Egyszer testnevelés órán véletlenül meghallottam, amint az egyik fiú azt mondja a másik fiúnak rólam, hogy: „Jó a melle, csak ronda a feje.”

Na, ez aztán mély nyomot hagyott is bennem, pedig először fel se fogtam. De ami tény az tény, azelőtt a nap előtt nem gondoltam, hogy bármi baj lenne az arcommal, de aztán elindultak a kétségek bennem, ami azóta is tart…

Valószínűleg az sem tett jót, hogy apám mindig a más lányát dicsérte meg, hogy milyen helyes és okos. Rólam, nekem, soha nem mondott semmi ilyesmit, és csak mostanra jutottam el odáig, hogy ezt neki is szóvá tegyem, hogy ez mennyire bántott.

Na meg az is biztos hatással volt rám, hogy rengetegszer voltam szem és fültanúja, hogy mennyire kedvesen és előzékenyen viselkedik más nőkkel, és ahhoz képest, miként bánt anyámmal és velem…

Mindig azt éltem meg mellette, hogy bármit is teszek, nem vagyok annyira szép és okos, hogy csak rám figyeljen.

Pedig voltak udvarlóim, (sőt mamám szerint kimondottan helyesek), de én ezt betudtam annak, hogy a belsőt nézték, nem a külcsínt. (Na meg azt, hogy viselkedésre világ életemben fiús lány voltam.)

Ez igaz is volt, meg nem is persze, de senki és semmi nem tudott, és még ma sem tud arról meggyőzni, hogy szívesen fényképezőgép elé álljak (ezért van rólam összesen 4-5 fotó az elmúlt 10 évben), mert ha nagy nehezen rá is veszem magam, akkor meg ott a bizonyíték előttem, hogy igen, baromi ronda vagyok, ezt nem kell senkinek mutogatni.

A legrosszabb az egészben az, hogy nem arról a bizonyos női elégedetlenkedésről van szó, amit mi mind jól ismerünk. Hanem egy belső ellenállásról, egy nem vagyok elég szép, jó és okos mentalitásról, amit nem tudok magamból törölni.

 Annak idején, mikor tanultam pszichológiát, akkor meg is kérdeztem néhány tanárom erről, de azt mondták, minden kulcsot ismerek a megoldáshoz, változtassak magamon…

Jó vicc volt, mert arra képes voltam, hogy 35 kg-t lefogyjak és tartsam (már 7 éve) de az arcomat nem tudom lecserélni (átplasztikáztatni meg nem fogom). Egy ideig már el tudtam fogadni, hogy egyszerűen csúnya vagyok, ez van, ezt kell szeretni, de most megint egy olyan periódus van az életemben, ahol ez most megint nagyon rossz, s tudom, szükség lenne magamat még jobban szeretni, de nem és nem tudok ezzel az arccal kibékülni, amit a természettől kaptam.

Furcsa, mert nagyon messzire jutottam önmagam elfogadása és megszeretése felé vezető utamon, de most itt van ez a megálló, és most megtorpantam, egy újabb akadály előtt. Igyekszem kezelni ezt a problémát is, (s mivel tudok róla írni is), így azt hiszem, elindultam a jó úton, és ha további felismerésekre és megoldásokra jutok, azt a köz javára majd megosztom.

Annyit elöljáróban már elmondok, hogy míg ezt írtam, rájöttem a lelkemben van vihar, azt kell lecsillapítani. Nemsokára jövök is majd a folytatással (reményeim szerint)!

Amit nem szeretsz másokban, sokat mesél rólad

Azt szokták mondani, hogy azt nem szeretjük másokban, amit magunkban sem szeretünk. E feltevésen elindulva, ez azt jelenti, hogy mindannyian egoisták, beképzeltek, öntörvényűek, felületesek, kétszínűek, csapodárok, hazudozók, linkek és csalók vagyunk.

Mielőtt fellázadnánk ezen, azért gondoljuk át ezt. Mert, hát nem véletlen, hogy felháborodunk mások viselkedésén velünk szemben, olykor jobban is, mint az egyáltalán indokolt lenne. Mondhatnánk úgy is, hogy más szemében a szálka jobban zavar bennünket, mint a saját szemünkben.

Persze, mert azt látjuk, míg a miénket nem, hiszen éppen az zavarja a belátást saját magunkkal szemben.

Szóval felmerül a kérdés, mennyire tudjuk önmagunkat jól megítélni? S, ami még fontosabb, egyesek nem pont azért jönnek az életünkben, hogy megmutassák azt az oldalunkat, amit annyira nem szeretünk?

Persze az nem kérdés, hogy némelyek valóban nem hasonlítanak ránk, s pontosan azért lázadunk fel ellenük, mert annyira más nézeteket, elveket vallanak, mint mi. Egyes tettek, mély felháborodást keltenek, mert annyira nem egyeztethető össze saját elveinkkel. Gondolok itt az önkényesen elvett életekre, gyilkosságokra, de hát ez a szélsőséges helyzet.

Mert ennél azért jóval egyszerűbb és nyilvánvalóbb az, amikor azért haragszunk másokra, mert arra emlékeztetnek, amit mi sem bírunk elviselni, sem szeretni magunkban.

Minden ember, s az, ahogyan bánnak velünk, tulajdonképpen egy-egy tükör arról az énről, amit ismerünk, vagy éppen nem merünk bevallani magunkról. Barátaink a jó tükrök, s bár sokszor teljesen másként élnek, mint mi, mégis egy idő után kiderül, hogy olyan énünket testesítik meg, amit mi is szeretnénk megélni, csak éppen nincsen merszünk, (vagy most nem akarunk).

Van olyan barátom, aki iszonyúan pozitív életet él, s nagyon-nagyon jóhiszemű az emberekkel. Én sokszor haragszom rá, mert felelőtlennek látom viselkedését, életmódját, de tulajdonképpen irigykedem is rá, hogy képes ennyire szabad szellemben élni az életét, s szeretnék rá hasonlítani egy kicsit.

Persze van olyan ismerősöm is, akit nem bírok elviselni, mert annyira kategorikusan, makacsul tartja magát bizonyos nézeteihez, hogy az már-már dühítő. S most, ahogy leírtam ezt, már tudom is, hogy azért dühít ennyire ez, mert bizony vannak dolgok, amikben én ugyanígy viselkedem. S tulajdonképpen magamban nem szeretem ezt a tulajdonságom.

Aztán vannak olyan emberek az életemben, akiket egy ideig annyira utáltam, hogy képtelen voltam rájuk nézni. Nem bírtam elviselni azt, hogy olyan érzéketlenül, saját igényeiket és életüket szem előtt tartva döntöttek valamiről, amire én képtelen voltam.

Ők olyan tükrök nekem, akikre valójában nagyon szeretnék ránézni. Azért, mert hisznek magukban, mernek kockáztatni a szerelemért, önmagukért, s igyekszenek a boldogság nyomában járni.

Olykor szélsőségesen viselkedünk, mikor erkölcsi kérdésekről van szó. Ítélkezünk személyekről s tetteikről, pedig valójában azt kellene meglátnunk, hogy mi is hasonlítunk rájuk kisebb nagyobb mértékben, csak éppen nem akarunk (nem merünk) ezzel a ténnyel szembe nézni. Hajlamosak vagyunk mások tulajdonságait, viselkedését általános elvek alapján megítélni. Pedig mindenkiben van valami olyan képesség, amit el lehet tanulni, hogy azt a magunk javára fordítsuk úgy, hogy többé nem kelljen őket az utálkozásba rejtve irigyelni.

Sokszor látjuk saját negatív megnyilvánulásaink kivetülését másokban. Hevesen tiltakozunk helytelennek vélt nézetek ellen, s észre se vesszük, hogy tulajdonképpen önmagunkkal hadakozunk ilyenkor. Ráadásul ahelyett, hogy a mi hibás jellemünkön akarnánk változtatni, megkísérlünk másokat kirekeszteni környezetünkből. Azért, mert felháborít a tudat bennünket, hogy valaki más jobban csinálja ezt vagy azt, s mer úgy élni, ahogy azt szeretné.

Persze ilyen szinten szembesülni önmagunkkal nem kellemes. Ezért határolódunk el másoktól, ezért ítélkezünk és ezért is leszünk dühösek. Könnyen mondunk másokról véleményt, ám az igazság az, hogy olykor a legádázabb ellenségünk, valójában a legnagyobb tanítómesterünk lehetne. Ha képesek lennénk belátni, hogy mit irigyelünk benne, s mit nem szeretünk.

Barátok és ismerősök, ellenfelek, munkatársak, mind-mind kristálytiszta tükrök. Csak bele kellene, nézünk, abba a képbe, amit mutatnak rólunk. Lazaság, felelőtlenség, keménység és érzéketlenség, mind olyan tulajdonság, ami kisebb nagyobb mértékben bennünk is megtalálható. Ne ítéljünk el másokat azért, amilyenek, inkább legyünk olyanok, amilyenek szeretnénk, s akkor nem fogunk másokat sem utálni ezért.

Kiből lehet lelki társ?

Valamiért sosem tudtam behatárolni kiből lehet lelki társ. Valószínűleg azért sem, mert vagy még nem találkoztam a sajátommal, vagy már találkoztam, de mégis szétváltak útjaink. Bizonytalanságom oka e témakörben igen zavarba ejtő.

Lehetséges, hogy nem tudom, hogy találkoztam e már a lelki társammal, vagy csak arról van szó, hogy az idő már mindent elhomályosít előttem?

Bakfis koromban úgy képzeltem majd egyből felismerem, mikor szembe jön velem az utcán. Arra azonban nem számítottam, hogy jó néhány fiúba bele fogom őt képzelni, s minél több csalódás ér, annál többször kérdőjelezem meg azt, hogy egyáltalán számomra létezik e.

Na persze, ha egy lány (később nő), mint én is, annyi elvárással, elképzeléssel van arról, hogy milyennek kellene lennie álmai lélektársának, akkor a saját elméje állította csapdába sokszor belesétál. Már csak azért is, mert nem hajlandó meglátni a valóságot, mert minden szerelmébe azt akarja látni, hogy Ő az Igazi, ő lesz az, aki kihozza belőle a legtöbbet, a legjobbat, a lelke hangját.

Nem találkoztam ilyennel, vagy csak már nem akarok rá emlékezni. Nem tudom.

Annak ellenére se, hogy korán rám talált a szerelem, s mondhatni egyből ötösöm volt a lottón. Hét évig voltam első szerelmem oldalán. Mellette fejlődtem, bontogattam első ízben szárnyaim; ám egy idő után ő lemaradt, s én már nem akartam rá várni tovább.

Igaz, a vele való kapcsolatomban biztos vagyok (mert + 10 éve a legjobb barátom, mióta szakítottunk), s remélem, már sosem válnak szét útjaink, maximum csak időlegesen. De ő nem a lelki társam, hanem a meg nem született testvérem.

Második (felnőtt nőként megélt) szerelmem már lehetett volna akár a lélektársam is, aki sokszor szavak nélkül is értett és érzett rajtam mindent, aki ihletet adott, aki segített az újrakezdésben, de nem lett az… Mert csak akkor találtam teljesen magamra, amikor ő elhagyott, amikor hiányzott, amikor nemet mondott.

Való igaz, az ő tanácsait, gondolatait még mindig hiányolom olykor. De ő nem tud, nem akar velem beszélni sem, s egy ilyen ember igazán nem lehet a lelki társam, én úgy hiszem…

Valaki azt írta, hogy egy életen belül több lélektársunk is lehet, de valamiért ezt nem tudom elfogadni. Talán azért, mert úgy érzem sokan mossák össze a lélektárs fogalmát a szerelmi partnerével, s míg lelki társunk csak egy lehet, szerelmünk több ember is lehet (egymást követően).

Szilárd meggyőződésem, (a közhiedelemmel ellentétben) hogy egy lélektárs nem mindig jelenti azt, hogy szerelmi partner is egyben. Ez csak a két pólusú világrendben van így. Az mondja azt, hogy valakivel ki kell egészülnünk, hogy egy egészet tudjunk alkotni. (Mint Éva, aki Ádám oldalbordájából született.)

Ez az én meglátásom szerint óriási tévedés, s pontosan ezért van annyi társfüggő, mert ebben hisz. Persze nem állítom, hogy nem fogadnám tárt karokkal azt, aki a lelki társamnak bizonyul. Ám minél több búcsúzással telítődik életem szekrénye, annál nehezebben hiszem, hogy egyszer szembe jön velem az, aki megszólaltatja lelkemet, s egyben megpendíti szívem húrjait…

Persze e „nagy” materialista nézet miatt olykor, elveszettnek is érzem magam. Ritkán szólal meg a lelkem, ritkán szólítja meg valaki más, mint én, s ezért is nehéz már elhinni, hogy nekem is van lelki társam. Pedig van társam, de ő sem a lelki társam, „csak” a szerelmem. De arra, hogy lelkemből szólni, élni, szeretni tudjak, arra eddig csak egyetlen ember tudott akaratlanul rávenni…

Nem hiszem, hogy egy lelki társ olyan ember, aki mindenben azonos velünk. Azt sem gondolom, hogy csak a szerelmem lehet a lelki társam, mert az, aki a lelkünket is megérinti a szívünkkel együtt abból óriási tűz keletkezik, ami nem szokott egy életen át kitartani. Persze meglehet, nagyon rossz feltételezés, hogy egy lelki társnak, mindig az életünk részének kell lenni. De valahogy én nem tudom másként elképzelni. Mert azt hiszem, hogy az, akivel lelki szinten kapcsolódunk, attól sosem lehetséges elválni sem testileg, sem lelkileg.

8 apróság, amitől vonzóbbak leszünk mások szemében (nem úgy!)

Mind szeretnénk vonzóak, lenni mások szemében. Nem fizikailag, nem úgy, hogy „trendi” ruhákban virítunk, hanem úgy, hogy kellemes, jó benyomás marad utánunk az emberekben, ha velünk találkoznak.

Életem során jó néhányszor történt meg velem, hogy a zavarba jövő természetemnek köszönhetően rossz benyomást tettem másokra. Introvertáltként amúgy is az a mániám, hogy a háttérbe húzódok és megfigyelek, mielőtt bárkivel is szóba állnék. Az utóbbi időben tehát megfigyelek, és igyekszem, amin lehet változtatni, s azt kell mondanom olykor sikerrel is járok. (Persze csak akkor, ha nem görcsölök rá a dolgokra, hanem szívből, ösztönszerűen cselekszem.)

  • Nem várt meglepetés.

Az első ilyen sikerem tavaly volt, mikor anyák napján nem csak anyukámat és mamámat köszöntettem fel, hanem nagynénéim is. Csak egy üzenetet küldtem, mégis annyira örültek neki, hogy ebből következett a felismerésem is. Ha az embert valóban meglepik, akkor nagyon tud örülni annak. Mert, hát, ha nem egy várható alkalomra kapunk virágot (mint a névnap, születésnap), hanem „csak úgy”, az sokkal jobban esik. Nem igaz?

  • Nemet mondani.

Második felismerésem azután volt, mikor rájöttem, hogy meg kell tanulnom nemet mondani, mert másként, nem fognak tisztelni. Ha én nem tisztelem magam, ha én nem rakom magam az első helyre, akkor más sem fog.

Igenis jogunkban áll, hogy olykor nemet mondjuk, ha nincs időnk, nem érezzük jól magunkat, vagy, mert egész egyszerűen nem akarjuk.

S mióta így teszek, az emberek nem veszik annyira magától értetődőnek az igenem, hanem megkérdeznek és elfogadják, amit válaszolok.

  • Segíteni egy idegennek.

A múltkorában egy idős néni állt a sorban. Maga után húzható, vonható szatyorral, de annyira reszketett a keze, hogy nem tudott bele pakolni. Egy kislány odament hozzá segíteni, ő pedig megköszönte és elmosolyodott. Jó volt látni, ahogy felvidult az arca ettől az apró gesztustól.

Az idegenekkel sokszor bánunk mostohán, s nem egyszer lehet látni, hogy otthagyják az utcán elesőt, átnéznek a hajléktalanon az emberek. Nem vehetjük a világ gondját a vállunkra, de azért fontos lenne olykor segítő kezet nyújtani a rászorulónak, egy-két kisebb-nagyobb dologban, mert nekünk is jól esne fordított esetben.

  • Tanulni azoktól, akik jobbak valamiben nálunk.

Sokáig estem bele én is abba a hibába, hogy a szomszéd fűjét mindig zöldebbnek láttam. Szörnyű egy szokás, mert ez az egoista ember megnyilvánulása. Igyekszem belátni, hogy én is olyan vagyok, amilyen, de képes vagyok a fejlődésre. S most már, attól, akit jobbnak, okosabbnak, talpraesettebbnek tartok magamnál segítséget kérek, s tanulok tőle, hogy én is magamhoz képest jobb lehessek.

  • Érdeklődni minden iránt.

Az egyik jó és egyben rossz tulajdonságom, hogy kíváncsi természet vagyok. Érdekelnek az emberek, az, hogy milyen életük van, hogyan gondolkodnak a világról, s mi motiválja őket. Rengeteg kérdésem van mindenkihez, s szeretem látni, ahogy egy személyiség kibontakozik előttem. Az emberek értékelik, ha érdeklődnek irántuk (persze csak, ha nem tolakodóan tesszük azt).

  • Nyugodt maradni, mikor a másik dühös (és kiabál).

Az egyik legnagyobb változást az anyukámmal való kapcsolatomban értem el. Sok éven át nem volt normális kommunikáció közöttünk, mert csak kiabálni tudtunk egymással. Aztán egy szép napon valami megváltozott, mert mikor kiabált, stratégiát váltottam, s nyugodt maradtam. S azt vettem észre, hogy az én nyugalmam, őt is megnyugtatta.

Ha egy negatív helyzetben önkontrollt tudunk gyakorolni és nyugodtak tudunk maradni, azzal biztosítjuk a másik felet, hogy megértjük érzései hullámzásait, anélkül, hogy magunkra vennénk azokat.

  • Párbeszédet kezdeményezni egy idegennel.

Könnyen szóba elegyedem bárkivel, de a kezdeti nyitottságom (ami csak általános kérdésekre igaz) gyorsan visszavonulásra késztet. Mikor úgy érzem, hogy elnyertem a szimpátiát, valamiért mindig megijedek, s visszaváltok tartózkodóbb énemhez. Persze nem árt az óvatosság, de fontos kilépni a komfortzónánkból, s nem csak olyanokkal beszélgetni, akit ismerünk. Már csak azért is, mert ha valaki újjal sikerül egy kicsit megismerkednünk, attól egy kicsit növekszik önbizalmunk is. (Pláne, ha jó benyomást is teszünk rá.)

  • Lista arról, amit még megszeretnénk tanulni.

Soha nem értettem azokat, akik azt mondják, hogy unatkoznak. Annyi mindent lehet csinálni és tanulni is. Biztos van mindenkinek a bakancslistáján olyan dolog, amit szeretne még megtanulni. Legyen az egy idegen nyelv, egy új informatikai metódus, hastánc, vagy vitorlás repülőzés. Az én anyukám például 50 évesen rakta le a jogosítványt. Nem szégyellte, hogy „ennyi idősen” újra iskolapadba ült, s most már oda tud menni ahova csak, akar, mert volt mersze újra kezdeni, tanulni.

Minél több dologról van fogalma az embernek, annál több mindenről van véleménye. Ezért is fontos tanulni, mert tágítja világnézetünk.

  • Köszönetet mondani.

A múltkorában mikor az edzőteremből jöttem ki, egy idős hölgy megfogta nekem az ajtót és én megköszöntem. Értékelte, s a következő alkalommal már beszélgetni is tudtunk. Furcsa, de mostanában nem tűnik túl egyértelműnek, hogy bármilyen apróságért, amit tesznek értünk, vagy adnak, nekünk köszönetet mondjunk. Pedig a kérem szépen és a köszönöm nagyon fontos szavak, ha azokat őszintén mondjuk.

Két édesanyának van örökös tagsága a szívemben

“Anya csak egy van. ” De nem nekem! Persze, biológiai anyám egy van, mint mindenkinek, de az élet úgy hozta, hogy rajta kívül, még egy nőnek van örökös tagsága a szívemben. Nem kedvességből, nem azért, mert ő akarja így. Hanem azért, mert tőle tanultam szeretni, feledni, gondoskodni másokról és megbocsátani azt is, amiről azt hittem sosem leszek képes.

Anyám császármetszéssel szült. Így nem fürdethetett, nem emelhetett hat hétig. Nagymamám (édesapám anyukája) volt az, aki ezeket a feladatokat ellátta helyette. Anyám félt is, hogy majd mamámhoz fogok ragaszkodni… Félelme valóra is vált, de nem ez okból.

Anyám nem ismerte jól az édesanyját, s amit tudott róla, azt nem volt éppen könnyű elfogadnia. Igyekezett, hogy jó anya legyen, bár nem volt példa előtte, s persze neki is voltak kétségei, amelyek olykor elhatalmasodtak rajta, de állta a sarat!

Aztán az élet úgy hozta, hogy nem bírt el a gondokkal, amelyeket apám rótt rá. Olyannyira, hogy engem sem tudott vállalni már egy idő után…

Apámra hagyott, de ő annyira maga alatt volt, hogy valójában mamámra maradt a gondozásom… Így történhetett meg az, hogy anyám félelme valóra vált. (Persze nem azért a hat hétért, amire maximum csak tudat alatt emlékezhetek, hanem azért, mert mamám volt velem születésemtől fogva, mindig.)

Az, hogy mama vitt óvodába és iskolába, csak azért volt, mert „ráért”. De ha valami patália volt apuék közt kibontakozóban, én hozzá menekültem, mikor már annyira féltem, mi fog történni. Akkor is ő volt velem, mikor 8 éves koromban elment anya két hónapra külföldre dolgozni. Akkor is ő volt velem, mikor rá négy évre anya újra elment, s én hátramaradtam.

Mama volt a mentsváram, a támaszom, a legfőbb bizalmasom, a mindenem. Na meg az ágytársam is, mert sokszor surrantam át hozzá éjszaka aludni, mert féltem a sötétben. Mire tinédzser lettem, már mamám volt az egyetlen, akihez ragaszkodni tudtam a családomból. S az egyetlen, akire, mint anyára gondolni tudtam, de ha ezt mondtam neki, azt erélyesen visszautasította, mondván: „Van neked anyád, csak nincs itt”…

Fájt ez akkor, de aztán megértettem: Vannak dolgok, amiken a szavak csak rontanak, mert nem lehet annyi érzést, ami a szívet nyomja, egyszerűen csak a másik elé dobni, azzal, hogy kezdj ezzel valamit, helyettem.

Ennek ellenére a köztünk lévő 55 év korkülönbség, mégsem bizonyult áthidalhatatlannak. Persze harcoltunk egymással, főleg, mikor jöttek hozzánk a fiú barátaim bandázni, nem beszélve arról, mikor éjszakára kimaradtam bulizni.

Aztán ahogy haladt előre az idő, úgy jutottunk egymáshoz egyre közelebb. Mamám szívének kérgét az idő megpuhította, s minél jobban ismertük (ismerjük) egymást, annál erősebb lett a kapcsolatunk is.

Persze ehhez mindkettőnknek meg kellett tanulni alkalmazkodni a másikhoz. Ő úgy, hogy bár nem pártolta, hogy jöjjenek hozzám látogatóba a barátaim, de elfogadta (mert így szemmel tarthatott). Én meg úgy, hogy elolvastam a szépirodalom gyűjteményét (jó szántamból) s hétvégén a régi Petőfi rádión a Nótaszót is vele hallgattam (kívülről fújom az összes régi magyar nótát a mai napig).

Ő meghallgatta gyerekes álmaim, biztatott az írásra, meghallgatta kezdetleges verseim, na meg a rap zenéim is, míg tanultam a szobájában. Én pedig cserébe megtanultam főzni és hajtottam a tanulmányaimat, hogy büszke legyen rám.

Mikor felnőttem és költözni akartam, marasztalt. „Maradj kislányom, akkor megmarad egy kicsivel több pénzed, ha itthon kosztolsz.” Nem maradtam, mert az élet hívott. De minden, hétvégén hazamentem, s olyankor apám, mamám és én, pontban fél 12-kor ettük a húslevest és a rántott csirkét.

Mamámnak köszönhetem, hogy tíz év kihagyás után újra közel tudtam kerülni apámhoz. Mamámnak köszönhetem, hogy képes voltam anyámat is újra beengedni az életembe, felnőtt koromban.

Nem ismerek a mamámnál jobb anyát, s igazabb szívű asszonyt. Hajlott kora ellenére (88 éves) minden nap olvas, főz, süt, pedig túl van már nagyon-nagyon sok mindenen, s ellát tanácsokkal, amikor arra kérem.

Nekem ő az első számú ÉDESANYA, csak így nagybetűkkel. Köszönök neked mindent Mama, Isten éltessen sokáig ilyen jó egészségben!

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!