Minden, ami a felszín alatt rejtőzik

Levél Amornak

Kedves Amor,

Itt a tavasz! Hurrá! Nyílnak a virágok! Én most mégis arra kérlek, légy szíves ne is gondolj arra, hogy célba veszel nyiladdal, mert ezt a kört most inkább kihagynám, ha nem haragszol. Épp eleget fájt a szívem azért, mert a nyilad eddig mindig csak engem talált el…

Szóval kérlek, légy hozzám jó, és ezúttal hagyj engem békében!

Talán te már nem emlékszel, de legutolsó alkalommal nagyon megsebeztél. Pedig már majdnem elhittem újra, hogy létezik a kölcsönös szerelem, de végül csak két test forrt össze, a lelkek nem mertek egymáshoz kapcsolódni. Valami/valaki mindig közénk állt, vagy éppen nem voltunk szinkronban az érzelmek megélésében, tulajdonképpen teljesen mindegy már. Mindenesetre hidd el, tudom, miről beszélek, mikor azt mondom:

Nem akarok több egyoldalú szerelmet, sem keserű heteket az életembe, elég volt belőlük egy életre!

Talán az lenne a legjobb, ha alkut kötnénk: Én, nem szapullak téged, te pedig cserébe a nyiladat csak akkor lövöd ki rám, ha a másikat is célba veszed ugyanakkor, mint engem. Te nem is tudod, de régóta küzdök azzal, hogy megszeressem önmagam… Éppen ezért mikor a szabotálási akcióid, visszarántanak az értéktelenség mezejére, mindig egy kicsivel messzebbre kerülök a célomtól!

Akkor is, ha igazából pontosan tudom, hogy nem kellene kívülről megerősítést senkitől várnom

Szóval még egyszer megismétlem, hogy eszedbe vésd: hagyj fel a vaktában lövöldözéssel, mert így attól félek, az életben nem fogom magam megszeretni és értékelni! Idő kellett hozzá, míg megértettem, nekem nem adatik meg a Szerelem az életemben, csak az, hogy önmagamat megtanuljam szeretni. Ne érts félre ez is nagydolog lesz, ha egyszer teljesül, csak ahhoz az kell, hogy hagyj engem békében!

(Ha nem lehet kölcsönös egy szerelem, akkor nincs értelme megélni, efelől már nincs semmi kétségem. )

Olykor már az is eszembe jut, hogy, te igazából nem is a szerelem Istene vagy, hanem a gonosz tréfáké. Nem én vagyok az egyedüli, aki arról számol be, hogyan tetted tönkre a szerethetőségéről szövött álmait. Mond, miért kínzol, ha nincs is szándékodban bennünket a kölcsönös szerelem ajándékában részesíteni? Tudod, Bob Marley is megmondta már: „A leggyávább férfi az, aki anélkül kelti fel egy nő szerelmét, hogy szándékában lenne viszonozni azt.” És tudomásom szerint, te is férfi vagy…

Azt hiszem világ is hibás ebben. Elhajlott minden egy látszatra épült világ képe felé és ez téged is megkavart. Valójában semmi sem az, mint aminek látszik, ezt le merem fogadni. Vannak párok, akikre ha ránéz az ember, azt gondolja, micsoda harmonikus párocska, pedig mikor becsukódik otthonuk ajtaja, kiderül, hogy igazából a harmónia, csak a megszokás és a közöny maszkja, melyet már úgy húznak magukra, mikor kilépnek az utcára, mint más a ruháját.

Talán ez a problémád neked is, Amor. Már nem tudod, milyen az igazi szerelem, mert mindenhol csak retusált kapcsolatokat látsz magad körül és azt képzeled, ez az, amire az emberek vágynak. Biztos nem lehet könnyű, mindenkinek elhozni a nagy Ő-t az életébe. De hidd el, vannak, akik sok békát megcsókoltak már, megérdemlik, hogy hagyd őket békében…

Szóval légy jó és hagyd, hogy élvezzem a közelgő tavaszt! Már csak azért is, mert nyílnak a virágok, s bár nem akarom elkiabálni, de úgy érzem, lassan kezdek magamra találni újra…

8 ok, hogy miért kezdj el futni

9 éve rendszeresen sportolok, öt éve rendszeresen futok. Számomra nincs ennél jobb edzés mód, mert minden izmomat egyszerre megmozgatja. Persze a láb izmaira fokozottan hat. Ezenkívül gyönyörűen szálkásítja a karokat, a hason kockák jelennek meg, szóval a futás etalon.

Mindenkinek bátran ajánlom, hogy kezdjen el futni. Igaz, nagyon nagy súlytöbblettel nem érdemes elkezdeni, vagy ha igen, akkor csak kocogó üzemmódban és kellő odafigyeléssel. Én 9 éve 86 kilogrammról indultam el sportolni. Mikor elkezdtem futni, már 53 kg voltam, szóval nem ettől fogytam.

Most 6 éve, hogy 51-53 kg között vagyok folyamatosan. Természetesen ez azt is jelenti, hogy életmódot váltottam. Részben száműztem a fehér lisztet az életemből. Alkalomadtán azért eszek kiflit, péksüteményt fehér lisztből, mert nem hiszek abban, hogy az jó, ha bármit is megvonunk magunktól… (Sokkal inkább gondolom a mértékletességet mérvadónak, mint bármiféle diétát.)

Mondom ezt úgy, hogy pajzsmirigy beteg vagyok. Rendkívül nehezen fogytam le, mert 2 és fél évig semmit nem mozdult a mérleg nyelve lefele, mikor elkezdtem sportolni és diétázni. Aztán a makacsságomnak hála, és mert felhagytam a diétákkal, mégis sikerült. A kálváriám történetéről a pajzsmirigy betegséggel kapcsolatban itt olvashatsz bővebben: http://mystique.cafeblog.hu/2017/03/13/15-ev-kezeles-nelkul-pajzsmirigy-betegseggel/

Ha okokat kell mondani arra, hogy miért jó a futás, az első, ami mindenkinek eszébe jut, hogy fogyni lehet vele. Az tény, hogy rengeteg kalóriát képes elégetni, mert nekem például 1 óra 12 km-es futás 900 kalóriát éget el, de ez „csak” segíti a fogyást, formálódást. Legyünk azzal tisztában, hogy csak akkor lehet fogyni, ha több kalóriát égetünk el, mint amennyit megeszünk. Tehát önmagában a futástól, nem fogunk fogyni!

Az viszont teljes mértékben igaz, hogy egy kiadós futás örömérzetet okoz. Azért, mert endorfin szabadul fel és ez valódi szellemi felszabadulást is jelent. Ráadásul, ha egy célt teljesítünk (pl.: 5 km futás esetén) minden egyes kilométer után, büszkék leszünk magunkra. Emellett javul önbizalmunk is, hiszen minél kitartóbban csináljuk, annál biztosabban látjuk majd, mi mindenre vagyunk képesek (ezáltal is).

Miután a futás mentális sport is, hiszen összpontosítást igényel, így, ami biztosan elmondható róla, hogy élesíti az elmét. Jobban fogunk tudni utána koncentrálni a munkahelyen, (ha reggel munka előtt megyünk el futni), az iskolában is jobb teljesítményt lehet elérni segítségével és az agyunk is fogékonyabb a tanulásra. (Gyorsabban megy a felkészülés pl. egy vizsgára.)

Nem elhanyagolható az sem, hogy csökkenti a stresszt. Tudósok már bebizonyították, hogy valóban el lehet vele érni mentális relaxációt, mert az alfa hullámok az agyban felszabadulnak általa. Ezen kívül a szív izmai is javulnak a fokozatos terhelés hatására, ami által hosszabb és egészségesebb életet élhetünk.

Amit nem hangoztatnak, pedig szintén állja a helyét, hogy az, aki káros életmódot folytat (pl.: dohányzás formájában) részben kompenzálni tudja a futással annak nyomait szervezetéből. Nyílván nem lehet visszafordítani elindult folyamatokat, de a rendszeres mozgás, ettől függetlenül tud segíteni.

Utoljára, de nem legutolsó sorban, javítja az alvás minőségét is. Sőt, a rossz alvók és az álmatlanságban szenvedők egy része, gyorsabban és könnyebben elaludnak, ha rendszeresen futnak.

Összevetve a futás nem csak a fogyásban és alakformálásban képes hatékony sportág lenni, hanem abban is, hogy javítsa állóképességünk. Én, már nem bírnám abbahagyni, ha akarnám sem, szinte függője lettem, mert annyira jó hatással van testemre és lelkemre. Mindenkinek ajánlom, hogy próbálja ki egyszer. Csak kitartás kell hozzá, egy jó cipő, sportruha és már mehetünk is futni.

A bizonytalanság érzete

Több, mint két éve, hogy Párizsban terrorcselekménnyel kezdődött az újév. Év végén még egy követte, majd tavasszal Brüsszelt érte el, aztán Nizzát, majd Berlint. Most Londonban és Antwerpenben is történtek támadások. Ezek a szörnyűségek jócskán beletiportak a biztonságról szőtt elképzeléseinkbe. Mindaz, amely 2001 őszén olyan távolinak és elképzelhetetlennek tűnt, Európában is valósággá vált, ami egyre nagyobb aggodalmat szül az emberekben.

Persze az értelmetlen halálesetek, mindenkit megráznak. Ráadásul félelmet generálni ma, mikor minden annyira bizonytalan, nem nehéz. A globális felmelegedés miatti klíma változás egyre inkább kimutatja fogát árvizek, földrengések formájában. Rengeteg ember válik otthontalanná, mások életüket is vesztik a természet sorscsapásai miatt. Egész városokat evakuálnak, míg más települések a földdel válnak egyenlővé. A vízhiány egyre fenyegetőbb méreteket ölt Afrikában és a Közel Keleten, s úgy tűnik, a dolgok egyre rosszabbra fordulnak ezáltal, (nem csak a háborúk végett). Mindent összevetve be kell látnunk, hogy sok a bizonytalan élethelyzetbe került ember. Ezzel pedig egyenes arányban nő a kétségbe esés is, amely őrült tettekre sarkall némelyeket.

Azok, akik vallási köntösbe öltöztetik, gyilkolási vágyukat, úgy hiszik, Istent játszhatnak felettünk. Az élet szentsége, nagyszerűsége számukra nem jelent semmit, hiszen emberéleteket áldoznak fel olyan eszmékért, amit csak ők értenek meg (vagy ők sem). Nem tiszte és nem joga senkinek megítélni egy másik ember cselekedetét, de a tényeken ennek ellenére nem lehet változtatni. Emberek halnak meg valami olyan miatt, amihez az égvilágon semmi közük (s szokás szerint nem a valódi bűnösök bűnhődnek meg). Ez pedig akárhogy is próbáljuk szépíteni, egy félelmetes jövőképet vetít előre. No persze félelmet kelteni mindig is az egyik legnagyobb fegyver volt az uralkodni vágyó közegnek. Ha nyugtalanságot tudnak csepegtetni az emberek szívébe, akkor már részben nyertek. A terrorizmusban pont az a legnagyobb fegyver, hogy bárki lehet célpont, ez pedig egymással szemben is bizalmatlanná tesz.

Ha pedig csak ezt vesszük alapul, akkor láthatjuk, hogy már meg is nőtt mindenhol a nem őshonos nemzet fiaival és lányaival szemben a bizalmatlanság. Gondoljunk csak Angliára, ahol a Brexit idegengyűlöletet váltott ki, és ezzel együtt erőszakos cselekedetekre sarkallt angolokat a nem angolokkal szemben. Svájcban tavaly év végén végeztek iszlám vallásúakkal. Súlyos hiba lenne azt hinni, hogy ez az egész, nem egy összehangolt terv része, amely pontosan azt akarja megbontani, amiért az Unió annak idején létrejött. Nevezetesen a békés egymás élést, nemzetek és rasszok között. A félelemkeltés egyre könnyebben megy. Kölnben nőket támadtak és erőszakoltak meg arab származásúak, majd Calais-ban felgyújtottak nacionalisták menekült táborokat.

Reakció és ellenreakció, amelyeket a félelem szült. S úgy tűnik, még közel sincs vége az őrületnek, s nincs okunk megnyugodni sem. Talán eleve elvetélt próbálkozás elvárni magunktól, hogy érezzük biztonságban magunk. Persze mivel mi kicsi ország vagyunk, joggal bízhatunk abban, hogy ez az egész bennünket nem fog közelről érinteni. Másrészről nem mehetünk el a mellett a tény mellett, hogy rengeteg honfitársunk él külhonban. Vagyunk páran, akiknek barátai, testvérei, gyerekei élnek a fentebb említett városokban, akiket féltünk. Mi is találkozhatunk bármikor a végzettel, akár egy rablótámadásban, vagy egy fatális véletlennek köszönhetően. Ezért nem is az a kérdés, hogy bízhatunk- e még egymásban, hanem az, hogy bízunk e még ösztöneinkben eléggé?

Úgy tűnik, még fontosabb, mint korábban, hogy félre tegyük előítéleteinket. Ez az egyetlen módja annak, hogy merjünk, úgy Isten igazából élni, amíg még lehet. Nincs biztosíték arra, hogy holnap is fel kel a Nap számunkra. Így a félelem helyett válasszuk az ösztönös létet, melyben a szívünk a helyén a van, összhangban tetteinkkel.

Az önszeretet kérdésköre

Hogyan lehet helyesen szeretni önmagunkat? Hogyan lehet mindent félrerakva, vagy sokkal inkább elfogadva szeretni azt, akik vagyunk? Tapasztalatainkból építkezve, megértve a múltunk (annak minden örömével és bánatával együtt) már képesek leszünk erre? Vajon eljön az a pont, amikor mindezt már nem kell kérdeznünk többet?

Azt hiszem, nem vagyok azzal egyedül, hogy régóta várom azt a periódust az életembe, ahol már elsajátítottam az önszeretet igazi és minden fellengzősséget mellőző képességét. Amikor már túl vagyok, kudarcokon, veszteségeken, gyászon, és amikor már el tudom mindezt engedni, hogy tudjak élni a mában. Azért, hogy ne tartson vissza semmi attól, amire szívem mélyén már olyan régóta vágyom.

Régóta élek ugyanis azzal a gyanúval, hogy az elengedés képessége szorosan kapcsolódik ehhez a kérdéskörhöz. Nem csupán hamis elképzeléseink a szeretet milyenségéről vagy a ki vagyok klasszikus kérdése tartozik ide, hanem még az elengedés is komoly szerepet játszik az önmagunk szeretetéhez vezető úton.

Persze az sem árt, ha felelősséget vállalunk tetteinkért és téveszmeinkért is, ahelyett, hogy hibáztatnánk a környezetünk, szüleink. Bár elsőre valóban tőlük tanultunk, de ha hamarabb nem is, de 21 éves korunk után, már beláthattuk volna, hogy hiába erőlködünk, a szeretet nem kierőszakolható legyen szó akár a sajátunkról, akár másokéról. No de könnyebb volt ez, mint szembe nézni saját magunkkal azért, hogy megtaláljuk saját boldogságunk kulcsát, igaz?

Akkor is, ha az Életnek nevezett útvesztő pedig, elég egyértelműen visz bennünket tévútra azért, hogy végre azzal törődjünk, ami igazán fontos. Például akkor, mikor azt hisszük külsőnkön kell változtatni, hogy megszeressük önmagunkat és szépségkezelések tucatjait vesszük igénybe, mert azt gondoljuk, ha szebbek leszünk, akkor majd jobban fogjuk szeretni azt, akik vagyunk.

Aztán mikor ez nem történik meg, mert rájövünk, hogy kinézetünk csak önmagunk külső máza, egy összetartó test, melyben lakozunk csupán, másik lehetőség után nyúlunk. Karrierünkre fektetünk hangsúlyt, pénzt halmozunk fel, sikereket könyvelünk el, de ez sem lesz a szeretet útja. Persze képességeink fejlődnek, de csak materiális síkon.

Következő lépésként társat keresünk, akivel szerettethetjük magunkat, s akivel egy kis jövevényt is az életbe segítetünk, s bár rajtuk keresztül megtanuljuk, hogyan kell másokat szeretni, ám önmagunk szeretetéhez így sem jutunk közelebb. Ugyan arra ráébredünk, hogy egyes megnyilvánulásokkal miként lehet kiváltani számunkra fontos emberekből szeretetet, de ettől még nem kapunk mást csak egy képet arról, hogy ő/ők mitől szeretnek bennünket jobban vagy kevésbé éppen.

Ez pedig „csak” szerethetőségünk bizonyítéka, de nem önmagunk szeretete.

Tettekkel, cselekedetekkel, kézzelfogható sikerekkel és szolgálatokkal akarjuk bizonyítani magunknak, hogy képesek vagyunk szeretni önmagunkat. Akkor is, ha már sejtjük, hogy mindez csak önigazolás arról, hogy mennyit érünk a világban. Egész életünket leélhetjük így anélkül, hogy halvány sejtésünk lenne arról, mi az önszeretet. Mert mindaddig, amíg azt hisszük, valamit tenni kell ahhoz, hogy önszeretetet gyakoroljunk, addig csak az útvesztőben bolyongunk.

Kicsit túlbonyolítottuk ezt a kérdést, ámbár elfogadni azt, amik, és akik vagyunk ennyire nem nagy ördöngösség. Ennek módja csupán annyi, hogy megértsük és higgyünk önmagunkban, és abban, hogy bár vannak rosszabb napok, s olykor rosszat teszünk, attól még a szeretet feltétlen adott számunkra, és ezért felesleges büntetni magunkat, mert az élet úgy is gondoskodik arról, hogy visszakapjuk, amit adtunk.

Megbocsátani önmagunknak és másoknak fontosabb tétel az önszeretet elsajátítása felé vezető úton, ugyanúgy, mint a hibáinkból okulni is. Az elengedés pedig mindennek záróakkordja, hisz akkor a többi sem vihető véghez őszinte szívvel, ha ez még mindig kérdéses.

A szeretet megtapasztalása majdnem akkora vággyal él az emberben, mint megtalálni a kulcsot ahhoz, hogy mi az élet értelme. Talán ezért is találja az emberiség a szeretet kifejezhetőségét annyira bonyolultnak és főként megfoghatatlannak (pláne ha az önszeretet kérdéséről beszélünk). Persze a hit nélküli és elengedésre képtelen embernek ez valóban nagyon nehéz feladat. Pedig nem vallásban kell hinni, hanem önmagunkban, hogy tudjuk, elég erősek vagyunk ahhoz, hogy elengedjük azokat a dolgokat és személyeket, akik már amúgy sincsenek így vagy úgy mellettünk fizikai formájukban.

Nem véletlen van születés és halál az élet körforgásában. Csak a teljes ciklus elfogadása és megértése az, amely békét ad és erőt ahhoz, hogy éljünk úgy igazán, szívből…

Harcos nők a történelemben: A faji megkülönböztetés elleni küzdelem 4 női élharcosa

1996 óta, március 21 a faji megkülönböztetés elleni küzdelem világnapja. Azért ez a nap, mert 1960-ban a dél-afrikai apartheid rezsim egy olyan törvényt hozott, amellyel a nem fehér lakosság mozgását korlátozni kívánta. Ez ellen egy békés tüntetés keretében mentek utcára az emberek, jogokat követelni. Aminek az lett az eredménye, hogy a rendőrség tüzet nyitott rájuk és 69 ember életét vesztette.

A történelem során számtalan igazságtalanság esett meg az emberekkel. Nem csupán bőrszínűk miatt, hanem azért is, mert mások nem ismerték el őket egyenrangú félnek. Ennek alkalmából négy nőt hoztam ma nektek, akik sokat tettek a faji megkülönböztetés ellen (is).

Dorothy Pitman Hughes és Gloria Steinem. dorothy gloria

Dorothy története nem hétköznapi. Összesen 10 éves volt, mikor édesapját a Ku- klux-klan néhány tagja összeverte a család georgiai házának tornácán. A kis Dorothy akkor Istenhez fohászkodott, hogy mentse meg apját, ő pedig cserébe egész életét annak szenteli, hogy a világ jobb hely legyen. Apja túlélte, ő pedig a középiskola befejezése után munkához látott. Miután New Yorkban elindította zenei karrierjét, olyan polgárjogi aktivisták mellé csatlakozott, mint Martin Luther King és Malcolm X.

Gloria Steinem szabadúszó újságíróként, politikai és feminista hangvételű cikkeivel vált ismertté. A két hölgy találkozásából született meg, az első kimondottan feminista hangvételű újság, a Ms. Magazine. Megalapították a Women’s Action Allience (Női mozgalmak szövetsége), ami elindította az 1971-ben kezdődő tüntetéseket is a nők jogaiért és a társadalmi megkülönböztetésből fakadó diszkrimináció felszámolásáért. Az 1970-es években előadásokat tartottak szerte Amerikában, amelyekkel az osztályok közötti, illetve a rasszok közötti negatív megkülönböztetésre is felhívták a figyelmet. Mindketten politizáltak, míg Dorothy, Jimmy Carter kampányfelelőse volt, addig Gloria egyéni kampányba kezdett. Gloria poltikiai törekvésének egyik kiemelkedő tüntetés sorozata a dél-afrikai apartheid rezsim ellen szólt.  Helyet kapott a parlamentben is, s a “véletlen folytán” akkor járt le a mandátuma, mikor Trump munkába állt…

yuri

Yuri Kochima japán-amerikai polgárjogi aktivista. Yuri egy viszonylag jómodó, főként fehérek lakta környéken nőtt fel San Pedroban. Élete akkor változott meg, amikor Pearl Harbort követően az apját az FBI őrizetbe vette, mint a nemzetbiztonságot veszélyeztető gyanúsítottat. Bár beteg volt, megtagadták tőle az orvosi ellátást, így egy nappal szabadon engedése után, meghalt. Nem sokkal ezután Yuri és anyja három évre internáló táborba került. Miután férjhez ment Yuri, New Yorkba költözött, ahol csatlakozott Malcom X szervezetéhez. A vietnámi háború alatt mentora lett az ázsiai-amerikai mozgalomnak, hatására rengeteg fiatal is társult törekvéseikhez. Yuri és férje, el akarta érni, hogy elnézést kérjenek az egész ázsiai-amerikai közösségtől az internálásért, ami meg is történt 1988-ban végül.

 

 

Malala_Juszufzai01

Malála Júszafszai pakisztáni születésű emberjogi aktivista és a világ legfiatalabb Nobel békedíjasa. Mindössze 11 éves volt, mikor először szólalt fel a szunnita muszlim családban született lány az ellen, mert az egyre nagyobb teret nyerő iszlám fundamentalista tálibok megtiltották tartományukban a lányok tanítását, s iskolákat zártak be. Annak ellenére, hogy visszafoglalta egy időre a szunnita tábor Maláláék tartományát, a lány egyre több fenyegető üzenetet kapott. Ennek vége az lett, hogy két fegyveres tálib megállította az iskolabuszt, amin a lány utazott, majd többször meglőtték. Csodával határos módon túlélte a támadást, és nemzeti hőssé vált. Főként, mikor bejelentette egy évre az őt ért támadást követően, hogy egy alapot hozott létre, aminek fő célkitűzése, hogy a világon minden lány és minden gyerek tanulhasson.  

 

 

 

Ezek a nők, mind valami igazán fontosat igyekeztek és igyekeznek elérni. Erejüket és hitüket mi sem bizonyítja jobban, mint hogy, ügyük mellé szívvel-lélekkel tudnak és tudtak állni. Nem azért nagyszerűek mert, törekvéseik egy része beleillik a többek között feministák által is folytatott küzdelmekbe. Hanem azért, mert kiállnak és kiálltak a mai napig azokért a dolgokért, amelyekben hittek és még ma is hisznek.  

Hatásvadász álhírekkel a klasszikus irodalomért

Nem titok, hogy ma milyen kevesen olvasnak klasszikus irodalmat (tisztelet a kivételnek). Ezen akadt fent egy texasi könyvesbolt is, akik aztán előálltak egy rendkívül jó ötlettel, hogyan vonzzák be a fiatalokat és időseket a kattintásvadász botrányos címeikkel az oldalukra. Az utóbbi egy évben el kezdték hát gyártani az olyan címeket, amik eléggé figyelemfelkeltőeknek is bizonyultak. S mikor megnyitotta őket az ember, egy-egy olyan klasszikus irodalmat kapott ingyen e-book formájában, mint például Shakespeare Rómeó és Júliája. Néhány címet szabad fordításban hoztam el ma.

Egy tini lány rávette barátját, hogy öngyilkos legyen.

William Shakespeare: Rómeó és Júlia

Soha nem találod ki mi történt a kansasi tinivel, miután a tornádó elpusztította otthonát.   

L. Frank Baum: Óz, a csodák csodája

A német orvosnak sikerült először egy teljes testátültetést elvégezni.

Mary Shelley: Frankenstein

A román férfi döbbenten fedezte fel, hogy a fokhagyma rémálmokat okoz.

Bram Stoker: Drakula

A túrázó élete legrosszabb utazása lett, mikor a sziget őslakosai kakival támadtak rá.

Jonathan Swift: Gulliver utazásai

3 kevésbé ismert történet a szabadságharcban küzdőkről

Az 1848-1849 között zajlott szabadságharc mérföldkőnek számít nekünk, magyaroknak. Nem csak azért, mert sokat tanultunk és olvastunk róla, hanem mert a szólásszabadságról és magyar nyelvi jogok követeléséről is szólt (többek közt). Annak ellenére, hogy megbukott, az egyik legnemesebb vállalkozása volt nemzetünknek. Mert összehozta az egész magyarságot egy jó ügy érdekében.

A történelemről mindig elmondható, hogy ha sokat kutatunk, fel lehet fedezni addig kevésbé ismert történetek. Nekem ilyen volt az is, mikor a családomnak elkészült a családfája, és kiderült, hogy egy ősöm is részt vett a harcokban például. Szegedi lévén, abban azért nem vagyok biztos, nem-e pont Rózsa Sándorral és bandájával vett részt benne (bár remélem nem). De lássuk csak, miért is írtam ezt!

A betyárok harca

Rózsa Sándor egy hírhedt és igen komoly múltú betyár hadvezér volt. Irodalmi alakjának nincs sok köze a valódi személyhez, de hát ilyen a szépirodalom. 1836-1845 között igen sűrű életet élt. Rablások, fosztogatások, gyilkosságok fűződtek nevéhez. 9 év után megelégelte az ezzel járó életmódot és írt Ferenc Ferdinándnak egy levelet. A krónikák szerint, azt kérte tőle, hogy felejtsék el addigi összes bűnét, s megígéri, hogy ő onnantól kezdve jó útra tér. Persze Ferdinánd elutasította az ajánlatot. Így hát a legendás betyár fojtatta a már jól ismert életmódját.

Egészen 1848-ig, mikor újabb lehetőséget látott felcsillanni, a kegyelemre. Írt egy levelet Kossuth Lajosnak, hogy hajlandó egész bandájával a fegyveres harcokban részt venni, ha elfelejtik neki addigi bűneit. Kossuth némi habozás után, végül beleegyezett. Így Rózsa Sándor és bandája 1848 november 9.-én már részt vett a Temesőrnél zajló csatában. Bár először Damjanich elismerően nyilatkozott a betyárok bátorságáról, ezt a véleményét aztán a csata után gyorsan visszavonta. Ugyanis a betyárok elkezdtek fosztogatni, s a tábornok dührohamot kapott.

Ezt azonban még valahogy elnézték nekik. Nem úgy a bánáti Ezeres községben, november 17.-én történteket. Rózsa Sándort és bandáját a falu védelmére rendelték ki oda. Ezzel ellentétben a betyárok fosztogatni kezdtek és 36 embert legyilkoltak. Itt már egyértelmű volt, hogy ki kell tenni őket a seregből. Sőt, a krónikák szerint akkor egy példátlan nagy összegű (10000 pengő forint) vérdíjat is kitűztek a betyárok vezérének fejére.

Hegedűvel a szabadságharcban

Sárközi Ferenc egy híres roma hegedűművész volt, aki a bécsi és a pesti konzervatóriumban tanult. A feljegyzések szerint már apja is zenész volt, nevezetesen Esterházy Pál herceg szolgálatában. Amikor kitört a szabadságharc, az elsők között volt, aki bandájával ajánlkozott a harctérre. A közvélekedés szerint, ezt hálálta meg neki hadnagyi ranggal Kossuth. A zenészekre akkoriban, a lelkesítés szerepe jutott a harcok során. Maga Sárközi karmesterként lett beosztva a 47. zászlóaljba, amivel aztán részt vett Budavár bevételénél, Komáromnál, Sarkadon és a debreceni ütközetnél. Világosnál elfogták, s mivel hadnagyi rangban volt, ki akarták végezni. Ez azonban meg lett akadályozva Gróf Forgách Sándor kormánybiztos jóvoltából.

 

 

 

 

Támogatókból lett ellenzékiek

Mikor március 15.-én felolvasták a 12 pontot, még sokan üdvözölték annak törekvéseit. Többek között a szlovákok, akiknek lelkészei szónoki székükben lelkesítették híveik. A szerbek szimpátia tüntetéseket szerveztek, nem különben a románok. Ezek a népek azt remélték, ezáltal majd ők is ki tudják vívni saját autoritásuk. Ám a lelkesedés hamar alább hagyott és előbb a szerbek, majd a románok is (miután Magyarország és Erdély unióját akarták szorgalmazni a magyarok) különálló kormányszervezetet választottak meg maguknak. Követelték a külön nemzetté nyilvánítást is (az még belefért volna, hogy a magyar nyelv legyen a hivatalos, de a szabaddá nyilvánításban már nem tudtak megegyezni.)

Ezzel ellentétben a belső Magyarországon élő románok és szerbek inkább olyan megoldást kerestek, amelyekkel a különbözőségeket áthidalhatják. A szlovákok például ugyan külön nemzetté nyilvánították magukat, nyelvi jogokat és autonóm területeket követelve (ezt a mozgalmat Pest elfojtotta), mégsem álltak a Habsburgok oldalára, hanem maradtak a forradalom oldalán (persze nem viták nélkül) ugyanúgy, mint a svábok és a ruszinok is.

Rajtuk kívül vannak olyan hölgyek is, akik részt vettek a forradalomban, de szerepükről keveset tudni. Róluk egy másik bejegyzésemben olvashatsz tovább: http://mystique.cafeblog.hu/2016/03/14/a-szabadsagharc-noi-harcosai/

15 év kezelés nélkül pajzsmirigy betegséggel

Mindössze 7 éves voltam, mikor a háziorvos a sok betegeskedésem miatt, úgy döntött ki kell venni az orr és torokmandulám. Rutineljárás volt, nem is tartott sokáig, néhány nap után kint is voltam a kórházból. A betegeskedésem néhány hónappal később mégis tovább folytatódott. Akkor derült ki, hogy az orrmandulám nem vették ki rendesen és visszanőtt.

Egy év múlva tehát újra kivették a mandulám. S én egyik pillanatról a másikra a nádszál vékony kislányból, molett koraérett gyerek lettem. Rá egy évre (9 évesen) meg is jött az első menstruációm, hogy aztán jó néhány hónapra el is maradjon. Majd újra jött, (45-58 napra, mikor hogy ) fájdalmakkal, 8-10 napig elhúzódóan. Ez így ment két évig, amikor anyám végül úgy döntött, elvisz orvoshoz.

A nőgyógyász felírt fogamzásgátlót (tudom, ez bevett szokás a szabályozásra, akkor is, ha egy 12 éves nem él nemi életet) amitől persze én tovább híztam. Egy év után abbahagytam a gyógyszer szedését, mert egy elég nehéz időszak jött az életembe. (Szüleim elváltak, és a gyógyszer sem javított az állapotomon.)

Mindezek mellett, az idegrendszerem is felmondta a szolgálatot, oly módón, hogy képtelenné váltam érzelmeim kezelésére. Ráadásul folyton hányingerem volt, és szédültem is. A házi orvosom arra gondolt, hogy mindezt a szüleim válása hozta ki belőlem, így pszichiáterhez küldött. Az meg felírt nekem Sanaxt, (aminek következtében majdnem állandóan aludni akartam és a tanulmányaimra sem tudtam koncentrálni)… Így a gyógyszer szedésével a tanulmányi átlagom romlása után, le is álltam.

Mire 15 éves lettem hormonális és idegi problémáim más utakon is megtaláltak. Irritábilis bél szindrómával és cisztákkal küzdöttem, (az előbbi miatt, persze ki is lettem közösítve, mert akkor még nem ismerték ez a rendellenességet). 16 éves voltam, mikor mindkét petefészkemben akkora cisztákat találtak, amikkel már műteni kellett. A műtét után egy kis ideig, jobban is voltam, ám pár hónappal később kezdődött minden elölről, a menstruációs problémáktól kezdve az érzelmi kilengéseikig, minden visszatért.

17 évesen övsömöröm lett, morfium alapú fájdalomcsillapítókat kaptam, de semmi nem hatott. A sok idegtől lefogytam, de szerencsére akkoriban találkoztam életem első szerelmével, akinek a mai napig hálás vagyok. Az ő jóvoltából, mire leérettségiztem, már túl voltam több tucat spirituális könyvön, hogy helyre rakjam a lelkem. Megtanított az agykontroll gyakorlati használatára, mellette tanulmányoztam a különböző vallási kultúrákat, a judiazmustól a buddhizmusig, s mire az egyetemre kerültem, már kicsit jobban tudtam mi az az út, amit keresek önmagam felé.

Persze a tudás önmagában nem tett gyógyulttá, így az érzelmi kilengéseim maradtak, a hormonális problémáimmal együtt, (csak egy kicsit jobban tudtam disztingválni magam). Egészen addig, amíg át nem estem a második ciszta műtétemen és még 16 kilogrammot híztam, amitől már teljesen elkeseredtem persze (majdnem 90 kg voltam a 164 cm magasságomhoz). Ekkoriban költöztem ki Hollandiába, ahol első körben beiratkoztam egy edzőterembe. Elmentem orvoshoz is, mert hiába sportoltam és diétáztam, nem fogytam egy dekát se 2 éven keresztül.

Amikor kiderült, hogy nincs mandulám, el kezdtek vizsgálni. Néhány vizsgálat után, világos lett, hogy mi történt. Úgy vették ki másodjára az orrmandulám még 8 éves koromban, hogy nem hagyták benne azt a csonkot, amely felelős az agyalapi mirigy szabályozásáért és én azért híztam meg, és lettem már 9 évesen olyan, mint egy 14 éves testű és szervezetű, mert pajzsmirigy alulműködéses lettem ez miatt.

(Csak mivel sok szimptómával együttesen állítja fel a diagnózist a magyar orvostudomány, és én még kicsi voltam, az összes szimptóma egyszerre való produkálásához, és senki nem mondta meg, hogy rosszul vették ki a mandulám, így jártam….)

Szóval 15 éven át éltem pajzsmirigy betegséggel kezelés nélkül.

Hálás vagyok a sorsnak, hogy Hollandiába kerültem, mert természetes alapanyagú jódpótlással elértük, hogy két év alatt stabilizálódott a hormon szintem és rendszeres sport és életmód váltás mellett leadtam 36 kg-ot, amit azóta idestova 10 éve tartok. Azóta hazaköltöztem, de a gyógyszereim, még mindig kintről szerzem, mert itthon, még nem kultiválják  a természetes megoldásokat.

Elmondhatatlan mennyire más minőségű életem van azóta, mióta kezelve van a pajzsmirigyem. Beállt a ciklusom, normál súlyom van, s olyan nyugodt vagyok, amilyen előtte sohasem voltam. Ma már ott tartok, hogy mikor a golyva megnagyobbodik, akkor tudom, hogy több jód kell a szervezetemnek, így ezt már magamnak tudom szabályozni. Egy jogász barátom szerint beperelhetném a kórházat, mivel életre szóló betegségem van (és nincs elévülés ilyen esetben), a “rosszul sikerült” műtét miatt.

Nincs szándékomban ilyen, így is elég baj van a magyar egészségügyben. Inkább reménykedem, hogy most már nem lesz több bajom a pajzsmirigyemmel, így, hogy már kezelve van végre…

Divattörténelem: A feliratos pólók története

Sosem gondoltam volna, hogy egy olyan hétköznapi viseletnek, mint a pólónak, egészen érdekes története lehet. Az rémlett, hogy már a 19. században használták alsóruházatként, de, hogy az első világháborúban terjedt el a katonák között, azt már nem tudtam. Az ötvenes években Marlon Brando és James Dean emelte be a menő felső ruházatok közé, amit kötelező jelleggel csak farmerral lehetett viselni. Mi tagadás még mai szemmel is egészen megkapó látvány a fiatal Brando, akinek izmai kidudorodnak a vékony póló alól, szóval meg lehet érteni az őrületet… 🙂

Aztán az 1960-as elnökválasztáson, a Kennedy fanatikusok kitalálták, hogy ők bizony politikai pamfletként használják a pólót. El kezdték hát terjeszteni a választok között a Kennedy for President (Kennedyt elnöknek) és J F K feliratokkal ellátott pólóikat és a dolog, bejött. Ezt követően megjelentek a Vietnámi háború ellen tüntetők is a Make Love Not War (Szeretkezz, ne háborúzz) szöveggel ellátott felsőkkel. Na és a feminista mozgalmak a Feminist&Proud (Feminista és Büszke rá) és a Future is female (A jövő nőnemű) feliratos pólóikkal.

  

 

A hatvanas évek közepétől reklám és politikai felületként használták rendszeresen a pólókat. Mindezt gondolta tovább a hetvenes években Vivienne Westwood és Malcolm McLaren (utóbbi a Sex Pistols menedzsere is volt) a punk mozgalom megszületésekor. Westwood a brit királyi családra tekintve provokáló témájú ruhákat tervezett (pl. az ikonikus angol zászlóból készült póló, vagy az Erzsébet királynő arcképével ellátott felső, amin az orrában biztosító tű van és fölött a God save the queen- she ain’t no human being felirat olvasható ( Isten óvja a királynőt- ő nem emberi lény), míg McLaren szakadt ruhákat felszerelve bicikli lánccal, bilinccsel, biztosító tűvel (valamint a chokker nyaklánc is hozzá köthető). 

   

Ruháikat a Sex Pistols népszerűsítette, nagy közmegbotránkozást keltve például a pedofília feliratú pólóval. (Pedig Westwood úgy nyilatkozott erről, hogy a cél az volt, hogy a tabutémákról lehessen végre beszélni. ) A Destroy (Pusztíts) feliratú pólójuk, ami szintén nagy port kavart, az akkori hatalom elnyomása elleni tiltakozás volt. Bár ők maguk egy szűk szubkultúra képviselői részére akartak tervezni, ruháikat sokan másolják és hordják napjainkban is. Ma már legendának számítanak, s még mindig dolgoznak.

 

Őket követte a nyolcvanas években Katharine Hamnett, akit mélyen megérintett a buddhista filozófia. Első sikeres pólója a CHOOSE LIFE volt, amit a kapitalizmus szörnyetege elleni protestálásnak szánt. A pólóját a Wham! és Boy George viselte elsőként, ami által aztán egy csapásra híres lett. Ez persze nem volt hátrány, mert ő olyan ügyek mellett akart kiállni, mint a környezetvédelem, a nukleáris energia általi veszélyek és a demokrácia hiánya.

A nukleáris rakéták Angliába való telepítése elleni tiltakozásként tervezte meg a nagyon hosszú pólót, amelynek felirata: 58% DON’T WANT PERSHING (58°% nem akar pershing rakétát). Az ikonikus fotó, amelyen Thatcher csodálkozik rá a modell által viselt pólóra és annak szövegére óriási hatással lett Hamnett további karrierjére. 2008-ban a H&M divatháznak tervezett organikus pamut pólót Stop and Think (Állj meg és gondolkozz), Save the world (Mentsd meg a világot) feliratokkal, hogy ismét felfigyeljenek az emberek, a természeti problémákra.

Ugyanabban az időben, amikor Hamnett pólói az üzletekbe kerültek, a művészvilág is előállt a maga szlogenjeivel. Barbara Kruger és Jenny Holzer szlogenjei kritikai kinyilatkozásokat tartalmaztak. Ilyen volt például Kruger: Your body is a battleground (Tested egy csatatér) és Kruger: Abuse of power comes as no surprise (A hatalommal való visszaélés nem meglepő) feliratos pólói, amelyek a szexuális elnyomásra, a feminizmusra, a fogyasztói társdalom milyenségére akarták felhívni a figyelmet.

 

Kruger mindezt csak fekete-fehér pólókra korlátozta, ám Holzer ennél tovább ment és aforizmáit elkezdte terjeszteni fákon, táblákon, graffitikként buszmegállókban és óvszercsomagolásokon, sőt egyszer még a Times Square hirdetőtáblájára is felkerült egy szlogenje. Mikor 1982-ben feliratos és kedvencekkel nyomott pólóival az öt évente megrendezett Documenta kiállításon vett részt, találkozott Stefan Eins graffiti művésszel. Miután megegyeztek abban, hogy a graffiti is művészet, beemelték azt a köztudatba, és ruhákra is elkezdték azokat nyomtatni.

Persze az abszolút favorit, aki a művészetet direkt módon keverte a hétköznapi dolgokkal az Andy Warhol volt. Már 1964-ben együttműködve a Bianchini Galériával megnyitotta New Yorkban a The American Supermarket nevű boltot, ahol Andy Warhol által tervezett bevásárló szatyrokat, Richard Artschwager által tervezett konzerv borítokról készült plakátokat lehetett vásárolni, és ahol zsákruhák is voltak kaphatók, olyan egyszerű konzervételeket népszerűsítve, mint a paradicsomleves néhány dollárért.

A póló fejlődésével párhuzamosan fejlődött a pop art és minimal art is. A nyolcvanas évek közepétől a póló maga már nem volt fontos, helyette az az üzenet lett az, amit közvetített. Ennek köszönhető, hogy a 21. századra megszületett egy új generáció, akik a divattervezők és művészek hibridjei. Azok, akik kiállnak pólóikon egy üzenettel a nyilvánosság elé, ugyanakkor közben építik divattervező karrierjüket is.

Ma ezek a retro feliratos pólók ismét virágkorukat élik. S ha meglátunk egyet közülük, (pl. a Trump elleni tüntetők között a Feminis&Proud), most már tudjuk, hogy ez honnan és miért is került elő újra (elvégre a divat és a történelem ismétli önmagát).

5+1 ok, amiért Audrey Hepburn példakép lehet, minden nő számára

Ha egy nevet kell mondanom arra, hogy ki számít nekem, példaértékűnek és nagy betűs Nőnek a filmvilágban, akkor az én választásom Audrey Hepburn. Már csak azért is, mert ő volt a világ egyik legtermészetesebb szépsége, képes volt méltósággal, mindenféle szépészeti beavatkozás nélkül megöregedni, és mert a családja és az emberek sorsa számára mindig sokkal fontosabb volt, mint a hírnév.

Légies alakját, gyermekien ártatlan báját, és a tekintetét, amelyben a világ összes fájdalma és öröme egyszerre ott volt, nők millió irigyelték és férfiak vágyták régen, és talán még most is. Pedig az élete nem volt mindig annyira irigylésre méltó, s a szépségén túl, a tehetsége, a bátorsága, a hite, az empátiája és az intelligenciája volt az, ami igazán csodálatraméltóvá és igazán gyönyörűvé tette őt.

Édesanyja holland származású, apja osztrák volt (sokáig azt hitték, hogy angol az apja, de ez tévedés, csak Angliában élt), ő pedig Brüsszelben született, Belgiumban. Szülei hamar elváltak, de az apja ragaszkodott hozzá, hogy néhány hónapot minden évben nála töltsön a lánya. Rendkívüli fogékonysága a nyelvekre hamar megmutatkozott, így aztán, Audrey beszélt hollandul, franciául, angolul, németül, később pedig spanyolul és olaszul is megtanult még.

Bátorságának ékes bizonyítéka, hogy a második világháború alatt, az ellenállásnak segített Hollandiában, az életét kockáztatva. Az akkor 16 éves Audrey futárfeladatokat látott el (amelyben nagy szerepet játszott angol nyelvtudása) és nővérként is dolgozott. Egy hónapra börtönbe is került, ahol nem kapott enni, mégis túlélte. (Ez, s az akkoriban használatos jegyrendszeren vehető élelmiszerporciók kis mennyisége volt valójában az oka vékonyságának, mert azt a sokkot, amit akkor élt át, sohasem heverte ki a szervezete.)

Nem volt szándékában színésznő lenni, eredetileg balettozni tanult a háború után Amsterdamban, de hogy segítsen anyjának és testvéreinek, elkezdett modellkedni is. Egy reklámban való szereplése után, kapott szerepet először filmben és indult el színészi karrierje, s mint mondta, a háború rugalmasabbá tette, így amilyen lehetőséget adott az élet számára, azt megbecsüléssel elfogadta.

( Introvertált személyiség volt, mégis egy olyan hivatása lett, ami egész másfajta életre vitte, de hű maradt önmagához. Saját bevallása szerint, voltak időszakok, amikor egy-egy vörös szőnyeges fellépés után, egész hétvégéket töltött a házában egyedül, egy könyv, tea és csokoládé társaságában, hogy újra fel tudjon töltődni. )

Élni akarása és hite ereje élete során sokszor megmutatkozott. Bár a világ egyik legismertebb filmcsillagja lett, számára sohasem ezt volt a legfontosabb, mert mint mondta, a háború megtanította egy életre számára, hogy az étel, a szabadság és úgy általában minden emberi élet, mennyire becsülendő és tisztelendő dolgok.

Éppen ezért is vágyott szerető társra és gyermekre, mindennél jobban. Ennek ellenére számtalan alkalommal elvetélt, első házassága megkötése után hat évvel később sikerült csak teherbe esnie első fiával, Seannal (második fiával, Lucával, már kevesebb idő is elég volt). Fiainak normális életet biztosított, sokszor főzött ő maga rájuk, s vitte-hozta őket edzésekre, iskolába, sőt, mint kisebb fia könyvéből kiderül, sokáig azt sem tudták róla gyermekei, hogy anyjuk híres.

Bár kétszer volt házas, és hitt az igazi nagy szerelemben egész életében, az igazira, mégis csak majdnem 50 évesen talált rá. Első két férje számtalanszor megcsalta őt, mégis képes volt mindig újra és újra hinni abban, hogy vár rá az igazi szerelem, amely aztán 1980-ban meg is érkezetett számára végül.

A második világháború szenvedéseit sohasem felejtette el, s bár 1975 után már nem vállalt szerepeket, de az UNICEF reklámjára nem mondott nemet. Amint megismerkedett a szervezet munkájával, hírnevét és pénzét, az arra igazán rászorulók megsegítésére használta fel. Élete utolsó öt évében, mint UNICEF jószolgálati nagykövet járta a háború, a szegénység és a vízhiány sújtotta térségeket folyamatosan.

Csodálatra méltó természete már csak abban is megmutatkozott, hogy bár végbélrákot diagnosztizáltak nála 1992-ben, ő az utolsó percig aktívan dolgozott az UNICEF szolgálatában. Ezt az ügyét, a fiai viszik tovább ma is, egy gyermekek megsegítésére létrehozott alapítvány formájában.

 

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!