Minden, ami a felszín alatt rejtőzik

Félelem és reszketés Las Vegasban

E regény csak azoknak ajánlott, akik képesek az őrületben elmerülni. Olyanoknak szól, akik meg akarnak ismerkedni egy (vagy inkább kettő) masszív drogos világával, akik a hippi kultúra leáldozása után is benne ragadtak a hatvanas évek őrült hullámaiban, s nemhogy a kikecmergésen törnék a fejüket, hanem sokkal inkább valami kétségbeesett hajszát folytatnak tudatuk elvesztése érdekében.

 

Thopmson regénye nem vállalkozik kevesebbre, mint arra, hogy egyes szám első személyben mesélje el mindazt, ami maradt a hatvanas évek kábítószerfüggő szubkultúrájának képviselőiből. Amolyan utóiratot készítve arról, mi tett annyi embert tönkre, míg keresték az Amerikai álmot. Egy olyan álmot, amelyek megvalósítása tüntetéshullámokon, lázadásokon, vietnámi háborún, Martin Luther King polgárjogi törekvésein, Nixon botrányon, feminista eszméken át vezetett.

S amelyeknek lecsillapítására kitaláltak olyan drogokat, amelyek megnyugtatták az embereket (lágy drogok), vagy éppen harcba segítettek (pszichedelikus drogok) vagy elnémítottak egy életre (olyan tudatmódosító szerek, amelyek egyszeri használat után képesek voltak megbontani egy ember tudatát végérvényesen).

A félelem és reszketés Las Vegasban, egy olyan korrajz, amely nekünk, magyaroknak alig érthető. Hiszen nálunk kimaradt a hippi korszak, a nagy lázadással együtt és hála az égnek a drogok tömeges használata sem jött divatba (egy jó ideig). Vegashoz hasonló hely sincs nálunk, de azért az őrületet jól ismerjük. Persze nem azt, ami a szerencsejátékosokat, prostikat, kis és nagystílű bűnözőket egy helyen tartja…

Nem erről szól Thompson regénye sem, s ezért is izgalmas megismerkedni Las Vegasszal úgy, hogy a hazardírozás olyan formájának ad helyet, amely bizony nagyon veszélyes. Mert amellett, hogy Vegas a szerencsejátékok fellegvára, egyben az a város is, ahol „csak” marihuána birtoklásért 20 év börtönt lehet kapni.

 

S mikor mi megismerkedünk főhősünkkel és társával egy olyan Cadillacbe huppanunk, aminek csomagtartója tele van pakolva színültig mindenféle droggal. Ami azért is zavarba ejtő, mert főhősünk egy sportújságíró, aki egy motorversenyről készül riportot írni, ami nem indokolja e nagy mennyiségű szer birtoklását és felhasználását.

Persze aki ismeri Hunter S Thompson életét és munkásságát jól tudja, hogy a gonzó újságírás doktorának a drogok az íráshoz kellettek. (Ez is tette őt aztán tönkre, csak közben megalkotott egy olyan stílust, amelyet a mai napig sokan használnak, követnek).

Ami egyben azt is jelenti, hogy Thompson stílusa cinikus, szókimondó, na meg persze morbid. Mert miután leamortizálja hotel szobáját, nem teljesíti a rá bízott munkát, és teljesen szétüti magát mindenféle droggal, képes lazán átfurikázni a városon, hogy bejelentkezzen egy másik szállodába, ahol az állam rendőreinek a narkotikumukat használókról és azoknak veszélyeiről szóló konferenciáról kellene írnia egy tudósítást.

Mi ez, ha nem egy olyan szabatos és semmitől sem félő ember írása, aki belül azt élte meg (a drogok miatt), hogy mindentől fél, de közben bármit is tesz, a következményekkel nem számol?! Ráadásul annak ellenére, hogy nyelvezete igen szókimondó (nem ajánlott érzékeny lelkűeknek) mégis annyira lebilincseli az embert, hogy nem tud hatása alól menekülni az olvasó egy jó darabig. Szavai ütnek, de nem azzal, hogy trágár szavakat használ, hanem azzal, hogy egy kőkemény drogos, mámoros, értelmetlen víziót mutat be, s éppen ezért, legszívesebben mindenkinek ajánlanám, aki ki akar próbálni valamilyen kábítószert.

Írom ezt annak ellenére is, hogy tudom, ő nem okító célzattal írta meg ezt a könyvét. Mégis annyira behatóan mutatja be a junkiek életét, hogy aki elolvassa, biztosan elgondolkodik azon, hogy mennyivel értékesebb és értelmesebb egy tiszta élet.

Már csak azért is, mert minden, ami megbontja az elmét (akár egy-két órára, akár több napra) az veszélyes ránk és a körülöttünk élőkre. Ezért is ajánlatos elolvasni és okulni ebből a könyvből, na meg azért, mert Amerika egyik legnagyobb kedvencévé nőtte ki magát az elmúlt 45 évben.

A történelem botrányhősei: Hunter S. Thompson, aki túl bizarr volt ahhoz, hogy éljen és túl bizarr volt ahhoz, hogy meghaljon

Legismertebb könyvét komoly mennyiségű drog elfogyasztása után írta meg. Második legismertebb könyvéhez a legendásan balhés Hell’s Angels motoros bandával töltött el egy évet. Mikor kijött e könyve a banda tagjai ki is akarták végezni (mert belegyezésük nélkül lett megjelentetve a regény). Persze ez, a világ életében nyugtalan természetű és törvényen kívüli Huntert nem igazán izgatta jobban fel a szokásosnál.

A gonzó újságírás atyja, Hunter Stockton Thompson 1937 júliusában látta meg a napvilágot. Apja egy biztosítási ügynök volt, anyja egy alkoholista, aki próbálta fiát kontrollálni. Ugyanis Hunterrel egész fiatalkorától kezdve csak a baj volt. Pedig az írás iránti mérhetetlen szeretete és abban való tehetsége korán megmutatkozott. Ennek csak egy dolog szabott gátat, mégpedig, hogy igyekezett a határait feszegetni. Például úgy, hogy vandalizmus, drogozás, rablás miatt megjárta a fiatalkorúak börtönét. Addig-addig, hogy egyszer aztán a bíróság is megunta a dolgot.

Két lehetőség közül választhatott: Megy megint a börtönbe, vagy megy a hadseregbe. Hunter a légierőt választotta.

Miután elvégezte az alapkiképzést, áthelyezték egy Floridában lévő légi bázisra ahol sportról írt a légierő újságának. Két évig bírta az ottani morált, aztán kilépett, s néhány évig keresztül-kasul bejárta Amerikát, s néhány kisebb újságnak dolgozott, mint sportújságíró. Egy rövid kitérőt is tett másoló fiúként a Time magazinnál. Ezután fogta magát és át tette székhelyét Puerto Ricoba, ahol ismét egy sportújságnak dolgozott már.

Itt kezdte el személyes írói karrierjét a Rumnapló megírásával (amit csak 1998-ban publikált).

Az, hogy vad, fékevesztett utakat tehetett meg az őt finanszírozó újságok által, azért volt lehetséges, mert az ellenkultúráról úgy írt, hogy ő is benne volt az eseményekben (nem egyszer előfordult, hogy ő maga generált is néhányat), s egyedi stílusa elnyerte a nagyközönség tetszését. Népszerűségét a The Nation nevű lapnak köszönhette, ami megbízta, hogy készítsen egy cikket a Hell’s Angels motoros bandáról 1965-ben, amely aztán óriási siker lett. Annyira, hogy Hunter elhatározta, hogy ebből könyvet készít és egy éven át járta az országot a hírhedt motorosokkal, s minden balhéjukban benne volt. Ott állt rá az olyan kemény drogokra, mint az LSD is, s a fegyverekkel való „szerelme” is itt mélyült el.

1967-ben publikálta a Pokol angyalai – Vad rege az angyalokról című könyvét, a motorosok beleegyezése nélkül, amiért meg is akarták ölni. A hallucinációkkal tarkított, magával ragadó egyes szám első személyű írásmódja ekkor vált védjegyévé. S elindította egy igazán sikeres írói/újságírói karrier felé is.

A Hell’s Angels fenyegetései miatt feleségével (1963-ban vette el Sandy Cocklint) és fiával (1964-ben született Juan) elköltözött Aspenbe. De a tiszta, nyugodt környezet Huntert lehúzta így 1968-ban újra járta az országot és a Vietnámi háború miatt ellentüntetésekről, a Hippi mozgalmakról és a Kennedy választási kampányról írt. Ennek a korszakának legismertebb cikke A Kentucky Derby dekadens és romlott című, amelyet ma már az első igazi gonzó újságcikkeként neveznek meg. Persze e sikerek után is maradt bajkeverő, így indult 1970-ben a Coloradói seriff választáson. Majd írt egy cikket a Rolling Stone-nak Az Aspeni párbaj címmel erről, aminek következtében élete végéig dolgozott aztán a legendás újságnak, pedig az újság először elküldte őt melegebb éghajlatra…

1971-ben Los Angelesben volt, hogy írjon az ottani rendőrök brutalitásáról a keleti gettókban. Itt találkozott Oscar Zeta Acostával, akivel együtt utazott át Vegasba, hogy tudósítson a Mint 400 elnevezésű motorversenyről. Itt találta ki Raul Duke nevű alteregóját, aki keresi az Amerikai álmot, amelyből aztán megszületett a Félelem és reszketés Las Vegasban- Őrült utazás az amerikai álom fellegvárában című könyve (1972-ben lett publikálva), amely legnagyobb sikere is lett. A könyv igazán élethűen bemutatja Hunter valódi személyiségét is egyúttal, na meg, azt, milyen egy junkie valójában. Én speciel ezért ajánlanám a mai fiatalságnak, hogy elrettenjenek a drogoktól (bár Thompson nem ezzel a szándékkal írta e könyvét).

Sikerén felbuzdulva megírta ugyanebben az évben a Nixon választási kampányáról szóló könyvét. Fear and Loathing on the Campaign Trail ’72 címmel. Ezután elutazott Vietnámban, hogy tudósítson az ottani körülményekről. 1974-ben megbízást kapott, hogy készítsen tudósítást a Muhammad Ali és George Foreman között zajló boksz mérkőzésről, de Thompson kihagyta a mérkőzést, mert annyira beállt fél kilo marihuánától, hogy egész végig a hotelben található uszodában lubickolt. Innentől kezdve egyre súlyosbodtak drog problémái, és a hallucinációs megnyilvánulásai, annyira, hogy felesége 1980-ban el is vált tőle.

1979 és 1994 között megjelenő rövidebb írásaiból a Random House nevű kiadó megjelentette a The Gonzo Papers 4 részes kötetet. A Great Shark Thompson önéletrajzi írása, a Generation of Swin a yuppie korszak kritikája, Songs of Doomed korábbi írásai gyűjteménye, és a Better than Sex Clintonról értekezik.

2003-ban elvette asszisztensét Anita Bejmurkot, akivel együtt szerkesztették meg a Kingdom of Fear könyvet, amelyet a Bush korszakról írt (Busht jobban utálta, mint Nixont). 2005-re már nagyon súlyos mániákus depresszióval küzdött, hallucinációk gyötörték, amiket még számtalan egyéb egészségügyi gond is tarkított. 2005 február 20.-án végül agyonlőtte magát. Kérésére egy ágyúból lőtték ki hamvait Aspeni farmján.

„Túl bizarr volt, hogy éljen, túl bizarr volt ahhoz, hogy meghaljon.” Hihetetlen, hogy azzal az életmóddal, ahogyan ő élt, egyáltalán megélhette a 67 éves kort. Soha nem csinált titkot abból, hogy drog használó. (Otthonában nem egyszer találtak ipari mennyiségű drogot, mégsem került börtönbe…) Mégis, írói tehetsége megkérdőjelezhetetlen. Igaz, ő az újságírói objektivitást mítosznak ítélte, így ő mindig a saját véleményét mondta el arról, amit megélt a cikkeiben. 1998-ban Johny Depp játszotta el a Félelem és reszketés Las Vegasban, című filmben az ugyanezzel a címmel megírt könyvéből, ami szerintem az egyik leginkább jól sikerült filmre vitt könyv. Hunter S. Thompson gyökeresen megváltoztatta mindazt, ami korábban az (újság)írást jellemezte.

Élet egy nőcsábász apukával

Az én apukám fiatalsága teljében rendkívül népszerű volt a nők körében. Nem feltétlen azért, mert annyira jóképű volt, hanem, mert meglehetősen jó dumával rendelkezett és jó humorral áldotta meg az élet. Persze önbizalma is elég sokat nyomott a latba. Na meg az, hogy két nővére van, szóval elég jól ismeri a női nemet gyermekkorától kezdve.

Nagyon sok szép nő futott utána. Láttam közülük egyet-kettőt és néha meg is lepődtem, mit láthattak benne azok a ragyogó nők? Ő mégis mindig azokért volt igazán oda, akik nem omoltak rögtön a nyakába. Mint minden igazi férfi jobban kedvelte az olyan „zsákmányt”, akiért meg kellett küzdenie annál, amiért csak a kisujját kellett nyújtania. Anyukám azt hiszem a nehezen megkapható zsákmányok mezőnyét magasan verte. Olyan szinten nem foglalkozott apukám próbálkozásaival, hogy egy-egy történet meghallgatása után, már én is megsajnáltam a pórul járt félt. Előfordult, hogy apám 67 km-t kerékpározott, azért, hogy édesanyámat meglátogassa (bejelentés nélkül). S bár mindenki mondta a családban anyukámnak, hogy engedje be, ő azt mondta, nem hívta, szóval apukám szépen hazabiciklizhetett.

Valószínűleg az ilyen és hasonló húzásokat követően, én, apukám helyében nem foglalkoztam volna többé anyámmal. Ő azonban olyan szerelmes volt, mint a nagyágyú és persze a hiúsága sem hagyta, hogy valaki vele így bánjon. Kitartásának mértéke, (miután én létezem), azt hiszem egyértelmű. A hős elnyerte a lányt és boldogan éltek egy darabig együtt….

No persze miután mégis csak egy nőimádó férfiról van szó, nem túl meglepő, hogy néhány év után, újra kezdődtek nő ügyei. Csak annyi különbséggel, hogy azt már titokban kellett csinálnia, lehetőleg a nagyközönség bevonása nélkül. Sajnos azonban nem válogatta meg mindig túlságosan körültekintően a nőket. Ugyanis nem egyszer előfordult, hogy mikor vele voltam, előkerült a semmiből egyikük, másikjuk. Az én gyermeki szerető szívem persze rögtön szimatolt is valamit a levegőben. Vagy azért, mert túlságosan mézes-mázasok voltak velem a nők, vagy azért, mert apám viselkedését éreztem furcsának. Valószínűleg azonban, ezt tudatosítani nem tudatosíthattam magamban, mert bár híresen locsi-fecsi kisgyerek voltam, anyámnak ezekről a találkozásokról sohasem szóltam.

Annak ellenére sem, hogy apám iránti rajongó szívemet, olykor a féltékenység mardosta. Mi az, hogy azzal az idegen nénivel ilyen kedves az én apukám? Miért nem velem foglalkozik?– gondoltam magamban. Persze aztán apám mindig kapcsolt is később (legalábbis úgy sejtem). Mert bármennyire is haragudtam rá, mégis a cinkostársa maradtam továbbra is. Olyannyira, hogy külön kódunk volt arra, ha valami „csak a mi kettőnk titka” volt. Igaz, a kódunk túl nyílván való volt, így majd mindig lebuktunk. Imádtam, így igyekeztem mindig a kedvében járni. Persze a sokadik lebukás után, szüleim elváltak, én anyukámhoz kerültem, s azért, mert apu „egyedül” maradt, nagyon sajnáltam.

Ő volt a bálványom (tudom ez nem újszerű egy kislánynál) és én bűntudatot éreztem, amiért nem lehettem vele mindig. Igyekeztem hát elnyerni figyelmét, olyan dolgokkal, amikkel még több közös időt tudtam vele együtt tölteni. Így kezdtem el focimeccsekre járni vele is ki a stadionba, na meg természetesen ezért lettem Fradi drukker, bár sokáig azt se tudtam, hogy miért ellenség az UTE és a Fradi. Talán az is, hogy egy kivétellel csak férfi barátaim vannak (barátságról beszélek), is valahonnan innen ered. Mert mindig azon voltam, hogy őt megértsem, így aztán törvényszerűen a fiúkkal találtam meg mindig a hangot jobban, kiskoromtól kezdve.

Sok-sok éven adták át a kilincset a nők egymásnak apám életében. Voltak olyanok, akik lehettek volna élete új szerelmei is, de ő másképp döntött. Miután felnőttem is, még találkoztam egyikük, másikjukkal. Voltak közöttük szépek, kedvesek, elvált gyerekes anyák, sőt nem egy olyan is, aki apámnál 10-20 évvel fiatalabb volt. Minden jel arra mutatott, és én szurkoltam is érte, hogy előbb-utóbb, lehorgonyoz egy jóra való nőnél. Ez azonban nem történt meg soha, pedig, alkalom adódott rá életében elég sűrűn. Csak nagy sokára értettem meg, hogy azért nincs élettársa, mert kötöttségek nélkül akart és akar még mindig élni. Senki máshoz, csakis önmagához tud hűséges lenni, s minél idősebb, ebből már nem fog engedni. Sok nő azt hitte megváltoztathatja, de persze ez sosem valósult meg. Még akkor sem, mikor apukám halántéka őszes lett, belépett hatvanasok táborába és most már igényelné, hogy legyen körülötte mindig valaki. Ám lelke, mely örökifjú maradt, s az esze is, a múltban élt élet után hajtja őt még mindig. Lassan, csak sokára fogadtam el, hogy ezt az életet választotta, szerető társ és nyugalmas lét helyett. Szeretőm őt, szóval elfogadtam, hogy ez van, ő egy ilyen férfi. És én csak azt remélem, tényleg ez az életforma az, ami a legjobb neki.

Camus üzenete a közönyről még ma is érvényes

Jó ideje, hogy a Go with the Flow (azaz a haladj az árral) szállóigévé vált. Úgy mondjuk mindenre, mintha ez valami megváltást hozhatna az életünkbe, azáltal, hogy megtanulunk a jelenben élni. Jó ellenpélda erre Albert Camus Közöny című könyve (amelynek eredeti címe Az idegen). Mert Camus hőse Meursault is így él, s ennek bizony nagyon rossz vége lesz.

Igaz, Meursault közönye az érzésekre az, ami valójában megbotránkoztatja az embert. S persze az egész történet abszurditása az, ami mindezt tovább fokozza. Egy tökéletesen üres és közönyös férfival ismerkedhetünk meg általa, aki jóformán csak biológiai szükségleteit ismeri fel. S ez akkor sem változik, mikor anyja meghal, mert a virrasztáson és a gyászmisén, csak kötelességből próbál szomorúságot színlelni (sikertelenül).

Ha jól belegondolunk, ha ma írta volna ezt a könyvet meg Camus, már nem váltana ki akkora visszhangot. Annyian élnek így, hogy csak biológia szükségleteiket hajtják mindenféle ambíciók nélkül, hogy az már-már kóros. A hölgyek a mutatós, teli pénztárcájú férfiakat keresik. A férfiak a mutatós, lehetőleg minél jobb fizikai tulajdonságokkal ellátott hölgyeket keresik.

S ugyanúgy, ahogy Camus hőse is, náluk sem kegyetlenségről van szó. Egyszerűen csak nincs szükségük érzelemre, csak fizikai kontaktusra… s pontosan ezért is dobják el ennyire könnyen egymást, mikor már nincs szükségük a másikra.

A közöny, ma már úgy tűnik jósló könyv. Pedig Camus célja nem a jóslás volt, sokkal inkább a második világháború utáni ember lelkiállapotát akarta vele bemutatni, ami úgy tűnik tovább maradt itt, mint kellett volna. Persze elgondolkodunk, hogy tényleg létezhet e ennyire üres ember, mint amilyen Meursault? Aztán rájövünk, hogy sajnos igen, s egyre több van belőle (tisztelet a kivételnek!).

Camus könyve és annak üzenete még mindig érvényes a mai emberre. Nagyon vigyázzunk a jelenben való élessel, mert nem biztos, hogy azt a célt fogja szolgálni, mint amiért mi elkezdtünk azzal kacérkodni. Ha csak arra fókuszálunk, ami most van az, az azt is jelentheti, hogy érzéseket sem akarunk, tudunk megélni. S aztán egy egész életet pazarolunk el arra, hogy ugyan a jelenben élünk, de múltból nem tanulunk, így nem is fejlődünk semmit.

A könyv csúcspontja az, hogy Meursault gyilkol. Érzelmi töltet, megfontoltság, és előre kiterveltség nélkül. Egyszerű biológiai okok hajtják tette véghezvitelére. Egy tűző Nap, fejfájás, s valószínűleg egy enyhe napszúrás kíséretében. A társadalom egy részére sajnos ez is igaz. Mert számításból, egy sugallat hatására vesznek el emberek életeket.

Vagy „csak” eltipornak, de úgy, hogy abból a másik csak évek múltán képes felállni (rosszabb esetben). Viszont ők ezért nem is kerülnek börtönbe, mint Camus főhőse. Maximum csak átvitt értelemben, hisz akik a jelenben való élésükkel, kizárják a múltban megélt tapasztalataik, mondván csak a mában élnek, önmagukat az állandó jelen ketrecébe zárják. Egy olyan élet börtönébe, ahol nincs hit, erkölcs, vagy érzelmek, csak puszta biológiai szükséglet és egykedvűség.

A társadalom megítélése szerint a hidegvérű gyilkosok, akik minden érzelem nélkül, gépiesen élnek és vesznek el életeket a legveszélyesebbek. De mi van azokkal, akik egymást használják, majd eldobják? Ők milyen emberek?

Az, akiből a bűntudat, a sajnálat, a szeretet vagy az öröm érzése teljesen hiányzik, ön és közveszélyes és káros hatással van embertársaira. Éppen ezért ajánlatos elolvasni Camus könyvét (újra), mert a mai világban a közöny a közömbösség és az üresség érzete létező problémák, amik terjednek folyamatosan.

Gyergyai Albert fordításában egészen biztosan olyan perspektívát kapunk, amin el fogunk gondolkodni. Tavaly kijött egy új fordítás is, amelyben már Az idegen címmel lett kiadva a könyv, talán egyszer, ha sikerül, azt is elolvasom, hogy lássam, van e lényegi különbség a két fordításban. Ha valakinek esetleg már meg van, ne habozzon szólni! Addig is okulok a Gyergyai fordításból, hogy tudjam miért érdemes úgy Isten igazán szívből élni!

Önbizalom tuning Albert Einsteintől

Albert Einstein sohasem volt „csak” egy elméleti fizikus. Eredeti megközelítése a világhoz, az emberekhez, a fizika törvényeihez sem tette lehetővé ezt. Gondolatai az életről, a vonzás törvényéről és a fejlődésről igencsak megfontolandóak. Le is számol egy sor klisével, amit a tudósokról gondolunk kimondva, vagy kimondatlanul. Egy csokorba szedtem néhány olyan idézetet tőle, amelyek segítenek jobb belátásra térni, ha úgy érezzük, hogy nem vagyunk olyan okosak, tehetségesek, amennyire szeretnénk azok lenni.

Nézzük, milyen gondolatokat hagyott hátra az utókornak, amiket érdemes megfogadni!

Az intelligenciáról

           Mindenki egy zseni. Csak ha egy halat a fára mászási képessége alapján ítélünk meg, akkor egész életében azt fogja hinni, hogy ostoba.

           A kreativitás az elme öröme.

           Nincs semmiféle különleges tehetségem. Csak szenvedélyesen kíváncsi vagyok.

           Minél több a tudás, annál kisebb az ego. Minél nagyobb az ego, annál kisebb a tudás.

           Az intelligencia valódi jele nem a tudás, hanem a képzelet.

Fejlődésről

          Tartok attól a naptól, mikor a technika túlszárnyalja az emberi interakciót. Mert akkor a világ megtelik egy generáció alatt idiótákkal.

          A világot nem a gonoszok fogják elpusztítani, hanem azok, akik nézik, és nem csinálnak semmit.

Az életről

          Kétféleképpen élheted az életed. Úgy, hogy azt hiszed, hogy nincsenek csodák. Vagy úgy, hogy azt gondolod, minden csoda.

          Ami helyes nem mindig népszerű. És ami népszerű, nem mindig helyes.

           Az élet olyan, mint a kerékpározás. Meg kell tartani az egyensúlyt és előre kell menni.

          Nem lehetséges pozitív eredményt elérni negatív hozzáállással. Gondolkodj pozitívan. Élj pozitívan. 

Problémamegoldásról

          Nem tudod ugyanazon a szinten megoldani a problémát, mint ahol csináltad. Csak, ha a következő szintre lépsz.

          Aki sohasem követett még el hibát, az sohasem próbált semmi újat.

          Ha nem tudod elmagyarázni egyszerűen, akkor még nem érted eléggé.

Célokról, álmokról

         Hálás vagyok mindazoknak, akik nemet mondtak. Mert miattuk csináltam magamért.

         Próbálj meg nem sikeres emberré válni, hanem inkább értékessé.

         Ha boldog életet akarsz, akkor kötelezd magad el egy cél mellett, ne emberek vagy tárgyak mellett.

         Ami igazán számít, az az intuíció.  

         A lét kibírhatatlanul unalmassá válna, ha nem próbálnánk meg azokat a titkokat megfejteni, amiket Isten elrejtett előlünk.

Vonzás törvényéről

          Minden energia; mindössze ennyit kell tudnod. Hangolódj rá annak a valóságnak a frekvenciájára, amelyet meg akarsz élni és megkapod.   Nem lehet másképp. Ez nem filozófia. Ez fizika.

Szeretetről

          Ahol szeretet van, ott nincs kérdés.

Piszkos Fred, Vanek úr és a többiek

„Négy különböző nemzetiség képviselője volt az asztalnál: egy amerikai gyalogos, egy francia őrvezető, egy angol géppuskás és egy orosz hússaláta.”

Mosolyra húzódott a szád? Nem csodálom. Hiszen Rejtő Jenő írásai szórakoztatóak, humorosak és mindenki jobban érzi magát könyvei hatására.

A szórakoztató irodalom legismertebb alakjának könyveiről, leginkább csak ponyvairodalomként beszélünk. Pedig, Reich Jenő munkássága ennél azért jóval több volt. Fordított Erich Kastnertől, írt színpadra műveket, készített utazásai során kalandregényeket, sőt, még életében segédkezett két forgatókönyv elkészítésében (Sportszerelem és az Urilány szobát keres című filmekhez).

Egy baráti kört alkotott Karinthy Frigyessel, Kabos Gyulával és Latabár Kálmánnal. Az egyetlen „bűne”, hogy zsidónak született és ezért a második világháborúban egy munkatáborban végezte összesen 37 évesen.

Legismertebb írásai az idegenlégióról szóltak. Ami azért is érdekes, mert ő összesen egy hétig volt a francia idegenlégió tagja, aztán gyenge testalkata és egészségi állapota miatt leszerelték. Ennek ellenére abból az egyetlen hétből annyi élményre tett szert, amiből aztán megszületett Az elátkozott part, A három testőr Afrikában, a Csontbrigád, és A láthatatlan légió című könyvei.

Mi bizonyítaná jobban szárnyaló képzeletét, mint az, hogy összesen hét nap elegendő volt számára, hogy abból könyvek szülessenek?!

Töretlen népszerűségének bizonyítéka az a két könyve, amelyekből filmek készültek. A Vesztegzár a Grand Hotelben című könyvéből a Meztelen diplomata 1963-ban Palásthy György rendezésében (és olyan legendás színészek játékával, mint Márkus László, Krencsey Marianne, Rajz János, Garas Dezső) és A három testőr Afrikában Bujtor István rendezésében 1996-ban (Koncz Gábor, Tordy Géza, Benedek Miklós, Rátóti Zoltán játékával).

A zenében is megjelennek művei: Szörényi Levente és Bródy János által írt Wágner úr a Fonográf előadásában 1975-ben, sőt állítólag az R-Go nyolcvanas évekbeli színpadi dzsungel díszleteit is Rejtő regényei ihlették.

Akárhogy is én gyerekkorom óta szeretem könyveit, mert olvastatják magukat. Valahogy mindig azt gondoltam, hogy ez azért van így, mert az író is gördülékenyen haladt a lapok tele írásával, miközben ő maga is jól szórakozott. Való igaz, nem a szépirodalom a műfaja, hiszen Rejtő könyvei, nem tartalmaznak húsz oldalas leírást egy tájról. Ő In medias res indul neki a történetének, hogy aztán mindjárt egy bunyó kellős közepén találja magát az ember, s a következő pillanatban már egy lovagias ügy intézéséért drukkolhasson.

Laza eleganciával viszi előre a történet fonalát, s közben úgy bontakoztatja ki a szereplők személyiségét, hogy abban nincs semmi mesterkéltség. Mindenkiről kiderül valami az életéből, ami miatt még a legádázabb bűnözőt is megszeretjük kicsit. Ezért is olyan jók Rejtő írásai, mert szeretethetővé teszi az embereket (akármilyen galádságot is követtek el).

Nincs csöpögős romantika, bár sokszor szerepelnek gáláns lovagok írásaiban, mégis mindez olykor csak egy indok (a sok közül), amiért a hős, kötelékeiből szabadulni akar. Ironikus humora a mai napig utánozhatatlan. (pedig, mi magyarok, az iróniával baráti kapcsolatban állunk). Ha elkezdjük olvasni könyvét, biztos nem tesszük le addig, ameddig a végére nem értünk. Nem véletlen, hogy képregények is születtek Rejtő Jenő könyveiből!

6 rossz indok a gyerekvállaláshoz

Amikor egy kapcsolat érzelmi alapokon nyugszik, vagyis szerelmesek egymásba a felek, nem kérdés, hogy vállaljanak-e gyereket, ha már ott tartanak fejben és lélekben. Úgy jön az egész, mint a világ legtermészetesebb dolga, s igen, boldog szülők lesznek, akik imádni fogják csemetéik. Vannak azonban olyan kapcsolatok, ahol mindez nem jön annyira magától értetődően, vagy legalábbis nem a jó indokkal áll egy pár a gyerekvállaláshoz. Az alábbiakban a 6 legrosszabb okot olvashatjuk, amelyek, ha megfordulnak a fejünkben, akkor gondoljuk át még egyszer (vagy inkább többször), hogy miért is akarunk gyereket valójában.

  • Nő: Ha szülök neki egy gyereket, akkor örökre magam mellett tarthatom. Férfi: Ha nemzek neki egy gyereket, akkor azt csinálhatok mellette, amit csak akarok.

Remélem, magyarázatra se szorul, hogy ezzel mi a gond. Ha valakit, csak úgy tudunk magunk mellett tartani, hogy egy gyereket szülünk/nemzünk neki, akkor birtokolni akarjuk a másikat, amihez a gyerek csak eszköz. Éppen ezért, nem is fogja tudni annyira szeretni a gyereket a szülő, így ennek a kifordított logikának csak egyetlen igazi áldozata lesz; a gyerek, aki két éretlen szülőt kap és rengeteg érzelmi sérülést felnőttkorára.

  • Nő, Férfi: Nem volt már mit mondani egymásnak, így úgy láttuk már csak a családalapítás segíthet rajtunk.

Ez akár még jó is lehetne, ha később nem jönne rá az ember, hogy mindez csak olyan kapcsolati problémák elkendőzése, amelyek később hatványozottan jelentkezni fognak. A gyerekkel való bánásmód nem biztos, hogy sérül, de a kapcsolat két ember között maximum csak időlegesen javul, ha javul, mert a távolodás egymástól folyamatosan halad előre, míg végül tényleg csak a gyerek fogja együtt tartani őket; ami egy gyereknek óriási teher.

  • Nő, Férfi: Azért, akarok gyereket, hogy időskoromban valaki rám nyissa az ajtót.

Nos, ennél önzőbb mondat, nem sok van, az az igazság. Egy gyereket ne azért vállaljon az ember, hogy az majd gondoskodjon róla időskorában. Gyereket azért vállaljon két ember, mert szeretnének egymástól gyereket, s mert vágynak arra, hogy együtt tapasztalhassák meg ezt a csodát. Az, aki mindezt leviszi szimpla érdeki szintre, az valójában nem akar gyereket, csak egy ápolót (ingyen) időskorára.

  • Nő: Ketyeg a biológiai órám. A következő pasimtól szülök gyereket, még akkor is, ha ő nem vállalja.

Persze ez egy részben leegyszerűsített képlet, de nagyjából fedi a nők hozzáállását a gyerekvállaláshoz egy bizonyos kor közeledtével, meghaladásával. Akkor is, ha már számtalan tanulmány és statisztika született arról, hogy egy csonka családban születő és felnövő gyerekből ugyan egészséges felnőtt lehet, de az szinte biztos, hogy több elvárás, érzelmi seb fogja gátolni őt a mindennapokban, felnőttkorában is. Az jó dolog, ha egy nő érzelmileg eljut arra a pontra, hogy ő készen áll az anyaságra. De nem tudja pótolni az apa szerepét a gyermeke életében, bármennyire is szeretné azt.

  • Nő, Férfi: A barátainknak már van gyereke, nem akarunk lemaradni tőlük.

Csak azért vállalni gyereket, mert már másnak van, elég rossz indok. Már csak azért is, mert ha érzelmileg nincs még felkészülve a pár egyik vagy mindkét tagja, akkor azt nagyon kár erőltetni. Hiszem, hogy gyereket csak annak érdemes vállalni, aki szívből vágyik arra. Fontoljuk meg, hogy tényleg annyira „irigyeljük-e” a barátainktól a családalapítást, vagy csak arról van szó, hogy fejben tudjuk, ideje lenne, már nekünk is így élni?

  • Nő, Férfi: Nagyon vágyom már egy gyerekre.

Egyrészről ez nagyon jó, mert két olyan emberről van szó, aki már szeretne családot. Viszont érzelmileg egymáshoz nem annyira kötődnek, s sokszor nagyon hamar belevágnak a családalapításba (lásd: még a kapcsolat szárba szökkenése idején) így azt sem tudják, mit „várhatnak” egymástól? A környezetemben van néhány ilyen pár, s a kapcsolatuk koránt sem fényes. A gyereküket imádják, de egymással nem tudnak mit kezdeni egy-két év után, s a boldogtalanság elhatalmasodik felettük akkor is, ha mint család egyébként működőképesek.

Mennyit ér ma egy diploma?

Mostanában diplomát szerezni divat lett. Mondhatni feltétel ahhoz, hogy jobb élete legyen egy fiatalnak, azáltal, hogy többet keres majd, mint egy szakmunkás, és persze nem utolsó sorban, hogy egyenes útja legyen külföldre, ahol meglátásuk szerint minden jobb.

Nem egy, nem is kettő, hanem több ezer fiatal gondolja azt, hogy ahhoz, hogy elegendő pénzt keressen, amivel elindulhat családot alapítani, házat, lakást venni, a diploma elengedhetetlen. Ezzel pedig nem is lenne baj, ha mindenki alkalmas lenne arra, hogy orvos, ügyvéd, média szakember, vagy közgazdász legyen közülük, de ez sajnos (vagy nem sajnos) koránt sincs így, arról nem is beszélve, hogy ennyi diplomásra, (akik kitermelődtek az utóbbi évtizedben), nincs is szüksége az országnak, így is túl vannak egyes szakmák telítve.

Már csak azért sem, mert nem a hivatás tudat hajtja a legtöbb fiatalt az egyetemek nívós szakjaira, hanem a „mocskos” anyagiak. Mert hát, egy orvos sokat keres, meg kap hála pénzt is, és persze egyébként is milyen jól hangzik már az, hogy dr. X Y. Arról nem beszélve, hogy ha külföldre megy, milyen karrierre tehet szert (ha jó abban, amit csinál). Ha meg itthon marad, (mert jó kapcsolatai vannak), lehet belőle akár „sztár” jogász, média szakember, orvos is, amiért meg lesznek irigyei szép számmal.

Még egyszer hangsúlyozom, nem baj, hogy tanulni akar a fiatalság (persze, csak ha eltekintünk attól, hogy nem feltétlen tudásának köszönheti a sikert a friss diplomás némelyike, hanem apuci és vagy anyuci ismeretségi körének), de akkor is ott van az a tény, hogy egyre kevesebb fiatal gondolja azt, hogy pék, autószerelő, gazdálkodó, stb. akar lenni. Több tucat hiány szakma van ma Magyarországon, azért, mert mindenki jobb életet akar élni (amivel Nincs baj) csak éppen a szakmunkák egy része igen komolyan le van nézve, nincs megfizetve és hát persze senki sem akar két kézi munkát végezni.

Az, hogy ez annak a szülői generációnak a hatása, akik azt mondták, „Tanulj fiam, hogy ne kelljen annyit gürizned, mint nekem.” már nem fontos. Mert mára mindebből csak az a lényeg, hogy mindenki arra törekszik, hogy olyan munkája legyen, amit szeret csinálni és nem kényszerként éli meg a mindennapi robotot. Legalábbis az én generációm még így van ezzel, de az utánunk jövők, Y és társaik, (akik a Való Világon és más értelmes műsoron szocializálódtak), már másként gondolkodnak.

Van a környezetemben nem egy olyan fiatal, aki nem tudja, mit akar 21 évesen, 22 évesen, sőt 28 évesen se. Lövésük sincs arról, hogy mit csinálnának szívesen, csak játsszák a nagymenőt, a dzsigolót, a népszerű bigét, stb. (tisztelet a kivételnek). Az egyik legdurvább beszélgetésem egy 21 éves kislánnyal volt a minap, aki teljesen komolyan azt mondta, ő külföldön akar élni, férjhez akar menni egy gazdag pasihoz. Nem akar dolgozni, nem akar nyelvet tanulni, csak egy pasit akar, aki eltartja majd. Ez az életcélja…

Ő és a hozzá hasonló gyerekek, még rosszabbak, mint azok, akik „legalább” tanulnak. Mert bár tartok tőle, hogy lesznek fiatalok, akikből (ha sikerül eljutniuk odáig) orvosok, ügyvédek stb. lesznek, nem fogják odaadással végezni munkájuk, mert csak a pénz fog lebegni lelki szemeik előtt, vagy egyből itt hagyják az országot, de legalább céljuk, hogy dolgozzanak. Nem úgy a kislány és a hozzá hasonlóak!

Drága nagymamám jut eszembe erről, aki egész életében gürcölt, s akinek a szemében egy diploma, értéket képvisel. Persze, mert az ő fiatal korában még biztosan lehetett tudni, hogy aki diplomás, az komoly tudással rendelkezik egy adott területen, és bizony a jó orvost, ügyvédet stb. elismerés övezte, mert a diploma kuriózum volt, nem pedig olyan magától értetődő, mint ma az érettségi.

Ma már ez nem feltétlen igaz, mert bár tudjuk az ELTE az egyik legjobb magyar egyetem, de ismerek vegyészmérnököt, aki onnan ment ki egyenesen külföldre, (nagy mellénnyel, hogy mennyire jó abban, amit csinál), de rájött, hogy sok hiány van a tudásában, amit bizony be kellett pótolnia. (Sikerült is neki, sőt óriási sikereket könyvelhet el ma a szakterületén, de igen komoly leckét kapott arról, amit már a szakközépben is megtapasztalhattunk ezelőtt 20 éve, hogy akkor 10 éves anyagokból tanultunk, amik után sokat kellett még tanulnunk).

Született konzervatívként azt gondolom, a tudás, hatalom ezért az jó, hogy tanulni akar a többség. Elvégre minél több dologról szerzünk ismeretet, annál tájékozottabbak leszünk, ami tágítja látásmódunkat egymásról, magunkról és a világról. Igen, kellenek orvosok, ügyvédek, közgazdászok, média szakemberek, akik élvezettel, hatékonyan és kiemelkedően végzik munkájukat. De kellenek a szakmunkások is, mert ha nem lesz pék, aki megsüsse a kenyerünk, ács, aki befoltozza a házunk, össze fog előbb vagy utóbb omlani a társadalmunk. (Arról a rétegről nem is beszélve, akik „celebek” akarnak lenni, meg kitartottak…)

Vallási köntösbe öltöztetett gyermekbántalmazás. Még mindig itt tartunk?

A világháló hangos attól, hogy egy amerikai nő, nevezetesen Kay Kuzma, (akinek még doktorátusa is van) gyerekveréssel kapcsolatos tanácsokat írt meg könyvében. Vérlázító, gyomorforgató, ahogy azt taglalja, hogyan kövessen el egy szülő szánt szándékkal és hidegvérrel bántalmazást saját gyerekével szemben.

Ezek után még fel is menti a szülőt tettéért, sőt, olyan perverz tanáccsal is ellátja, hogy utána mindjárt jutalmazza is meg a gyereket valamilyen szeretetélménnyel. Ja és persze a gyereket csak kettő és hét éves kora között verje, mert a túl kicsi nem fog emlékezni (a nagyobb meg gondolom, majd vissza is üt)…

Hogy milyen felnőtt lehet az ilyen gyerekből, abba inkább bele se menjünk… Így is vannak már egészen komoly esettanulmányok, amelyek elhibázott és aberrált nevelési szokásokból „felnőtté” váló gyerekekről szólnak.

 

Nem vagyok vallásos, gyerekem sincs, de napi szinten foglalkoztam három éven át gyerekekkel. Ma is van négy olyan gyermek a közvetlen környezetemben, akiknek valóban nem ártana a szülői szigor… Na de nem így! Ezt még én is, az amatőr babysintér és gyerek imádó is belátom!

Igaz, már régóta dúl a vita a gyereknevelés mikéntjéről és hogyanjáról, vegyük csak alapul a laza nevelést szemben a „spártai” szigorral. Van, aki esküszik arra, hogy még rászólni sem szabad a gyerekre, nem hogy megregulázni, a verés meg egészen egyszerűen elfogadhatatlan.

A másik módszer követői (a spártaiak) igazából csak a fentihez képest nevezhetők annak. Hiszen csak arról szól módszerük, hogy rendszerre van szoktatva a gyerek, ami könnyebbé teszi a gyerek közösséghez való alkalmazkodását is például. (Ugyanabban az időben evés, altatás, fürdetés és játékidő formájában.)

 

 

Itt sincs szó verésről, csak arról, hogy ha szemtelen a gyerek és szánt szándékkal csinál rosszat, azt nem hagyja a szülő szó nélkül. Rég tudjuk már, hogy a verés soha nem old meg semmit, csak a szülő pillanatnyi frusztrációjának kivetülése ilyen formában, aminek éppen ezért NINCS nevelő célzata!

A gyerek verése mindig arról szól, hogy a szülő nem tudja rendre nevelni a gyereket és ezért tanácstalan, hisz már ötlete sincs, hogy hogyan tudna tisztelet kivívni magának, így veréssel mutatja meg, hogy ő az irányító.

Visszatérve a könyv írójához, egyszerűen nem tudom felfogni, mikor hol és hogyan ment ki ennyire a biztosíték egyes, magukat vallásosnak mondó emberek fejében, mint amilyen ő is? Na és persze, hogyan lehetséges az ma Magyarországon, hogy ezt aztán le is fordítják magyarra is és egy magyar vallásos kiadó terjeszti is?!

Valami baj van egyes magukat kereszténynek valló szervezetekkel, az hétszentség!

Anélkül, hogy politizálni akarnék, azért nem nagyon tudom kikerülni, (mert még emlékszem rá), hogy bizony egy képviselő is azt mondta a parlamentben nem is olyan régen, hogy joga van a feleségét verni… Szóval mit is várjunk akkor, ha hittel (is) lehet takarózni?

Igaz, az egyház (főként a „cölibátusban élő” papok) számomra és sokunk számára már sokszor bizonyította, hogy valami nincs rendben ott egyesek fejében. Gondoljunk csak arra, hogy mekkora botrányok vannak már jó ideje a pedofil, aberrált papok miatt, akik kisgyerekeket és tinédzsereket kényszerítettek perverz dolgokra, és akik még mindig sajnos sokszor megússzák ezt…

 De miért is?

Ja és persze ne feledkezzünk meg arról sem, hogy az egyház volt az is, aki előszeretettel használta már nagyon-nagyon régen is a testi fenyítést a diákoknál, például azért, hogy bal kezes mivoltukat megtagadják (mert az ugye az ördög keze) és átszoktassák őket a jobb kézzel írásra, evésre stb.

Szóval igazából nem is vagyok annyira meglepődve, hogy ennek a régi „hagyománynak” a képviselőiből még maradt hátra a világban, csak elszomorít.

Legyen szó Amerikáról, vagy a magyar terjesztőről, s annak egy ajánlójáról, aki azt mondta, hogy ez a könyv, ami egy egész fejezetet szentel a gyerekverésnek, nagyszerű, arra bizonyíték, hogy még mindig vannak, akik nem értik, hogy gyereket verni ELFOGADHATATLAN.

Igen, azt írhatunk le, amit csak akarunk, mert demokrácia van (vagy mi), de akkor is, minek olyannak gyerek, aki nem tudja azt SZERETNI?

Olyan sok gyerek van, akit bántanak nem csak szülei, de mások is! Ne adjon senki ehhez még pluszba felhatalmazást is, az Isten szerelmére! A már megszületett és az ezután születendő gyerekekből fog állni a jövő nemzedéke, akikből jó lenne, ha testileg és lelkileg egészséges felnőttek válnának!

Gondolom ennek a fontosságát, nem kell taglalni…

Történelmi korrajz Chanel életéről

A Chanel név fogalom. S mivel nem vagyok egy divat fan, nem értettem miért az, így egy esős este úgy döntöttem, megnézem az Audrey Tautou főszereplésével készült Chanel filmet. Az ő színészi játékának köszönhetően, aztán ráharaptam a témára. Igaz, ebben az is szerepet játszhatott, hogy a film csak arról szólt, hogy lett Gabrielle-ből Coco Chanel, vagyis életútjának egésze, annak minden hozadékával együtt, kimaradt az alkotásból.

Kíváncsiságom kielégítésének nyomában kezdtem kutatni a könyveket e témában. Jobban érdekelt, hogy ki is volt ez a nő valójában, aki a női egyenjogúság kivívásának hajnalán jutott a csúcsra, mint a ruhái. Jó pár könyvet olvastam, míg végül eljutottam Axel Madsen: Coco Chanel A Biography című könyvéig. S azt kell, mondjam, ez az eddigi legösszefogottabb iromány, ami Chanelről valaha megjelent.

A legszembetűnőbb, ami megkülönbözteti Axel Madsen könyvét a többitől, hogy nem csupán egy életrajzi könyvet írt. Hanem egy korrajzot, amiben részletesen ír az első és második világháborúról, a divatházak működéséről és konkurálásáról, a trendek alakulásának folyamatáról, s a barátságokról, amiket Chanel kötött az évek folyamán, művészekkel, politikusokkal és multi milliárdosokkal.

A szerző nem csak Coco sikereiről ír, hanem a bukásairól is, na meg persze arról is, hogy miért és hogyan vonult vissza jó időre a divat világából, hogy aztán még egyszer, a csúcsra kerüljön. Világossá válik, hogy egész lénye formabontó volt, hiszen ő találta ki azt is elsőnek, hogy önmagán reklámozza ruháit, kalapjait.  

Divattervező karrierjének felívelése is jobban érthetővé válik, mikor ráeszmélünk, miért is találta ki újra és újra önmagát, a származásáról költött meséiben. Az, hogy ez is marketing fogás volt e részéről, azért nem derül ki teljesen ebből a könyvből se.

Axel Madsen-nek sikerül történelmi köntösbe öltöztetni Chanel életét, a huszadik századi történések minden összefüggésével együtt. Ráadásul nem szaftos információk kiteregetésével operál, hanem tényekre alapoz, s olyan kapcsolatokról ír, amelyek valóban meghatározóak voltak Gabrielle életében.

Betekintést ad a nő szívébe, akinek egyik legnagyobb fájdalma az lett, hogy nem született gyermeke. Azt is bemutatja, hogy mekkora jelentőséggel is bírt Coco életében valójában az olyan világhírű művészekkel kötött barátsága, mint amilyen a Jean Cocteau-val kötött is volt, vagy honnan is ismerte egészen jól Winston Churchillt.

E könyv nem kevesebbre vállalkozik, mint, hogy a divat egyik legnagyobb asszonyát mutassa be a nagyközönségnek, lecsupaszított formájában. Jó és rossz tulajdonságaival együtt, s ami még szimpatikusabb, tárgyilagosan, ami ma már ritka az életrajzi könyvekben.

Bátran ajánlom férfiak és nők figyelmébe, mert bár nem az a letehetetlen fajta könyv, mégis egy páratlan, hiszen 88 évről szól, ami egyúttal a huszadik század krónikája is. Olvassátok, szeressétek, mert ez egy igazi történelmi korrajz, amely nem mellesleg egy életrajzi könyv is.

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!