Minden, ami a felszín alatt rejtőzik

Ha ezt az öt tényt elfogadod, könnyebb lesz az életed

Azt hiszem nem túlzás azt állítani mindannyian arra vágyunk, hogy boldog, kiegyensúlyozott, nyugodt életünk legyen. Ennek ellenére hajlamosak vagyunk csak a rosszat észrevenni, s azt kultiválni, ahelyett, hogy megbecsülnénk azt, ami a jó az életünkben. Csak úgy kíváncsiságból olykor ránézek, egy-két fórumra milyen dolgok foglalkoztatják az embereket. Ha azt mondom, tízből kilenc fórum valamilyen negatív kérdést tárgyal, az meglep még ma valakit?

Panaszkodunk, sajnálkozunk, vérző szívünket akarjuk ápoltatni egymással. Praktikákat kérünk arra, hogy rekord gyorsasággal seperhessük ki gondolataink közül, azt a „szemét alakot”, aki megbántott például. Nyavalygunk a súlyunkon, a kinézetünkön, a hajunk hosszán, színén és textúráján. Igazságtalanságról kiabálunk, mikor valaki más jobb eredményeket ér el nálunk a munkahelyen, aki nem jobb (szerintünk), csak éppen közelebb ül a kályhához…

Nagyon úgy néz ki, mindig másokban keressük a hibát, ahelyett hogy azon gondolkodnánk, nem e mi nézzük rossz perspektívából a dolgokat? Persze könnyebb rajtunk kívül álló dolgokra/emberekre hivatkozni, ha rosszul megy a sorunk és boldogtalanok vagyunk, az az igazág. A panaszáradatnak így aztán sosem lesz vége, ezt szívünk mélyén mi is jól tudjuk. Éppen ezért az alábbiakban öt tényt hoztam, amit ha elfogadunk (és elhiszünk) akkor könnyebbé tehetjük az életünk egy szempillantás alatt:

  • Az emberek nem törődnek egymással annyira, mint azt hisszük.

Sokszor képzeljük azt, hogy az emberek ítélkeznek felettünk. Ez főként a múltunkban tapasztaltakból ered, mikor valós vagy vélt irreális elvárásokat támasztottak mások velünk szemben. Ezért hisszük azt, hogy valamilyen ideális képnek meg kell felelni ahhoz, hogy jókat gondoljanak az emberek rólunk. Ezzel pedig csak a saját életünket nehezítjük meg, ezt be kell látnunk. Az embereket nem érdekli annyira az, hogy, hogyan nézünk ki, mennyire optimális a súlyunk, vagy, hogy miként éljük az életünket. Mindenki el van foglalva saját magával (és gondjaival) így a figyelmét is ez köti le.  Leginkább csak a saját prekoncepciónkat vetítjük ki másokra, amelyeket önmagunkról táplálunk. Fontoljuk meg, hogy mi a jobb, ha elfogadjuk azt, akik vagyunk, vagy az, ha úgy élünk, hogy vélt vagy valós elvárásoknak próbálunk megfelelni?

 

  • Folyamatosan változunk.

A tapasztalatok alakítanak rajtunk. Minél több dologról szerzünk ismeretet, annál inkább változik életszemléletünk. Olykor ez olyan eseményeket is jelent, amelyeknek hatására már sohasem látjuk ugyanolyannak a világot, mint korábban. Éppen ezért nem gondolhatjuk, hogy ugyanazok maradunk mindig, mert ez egész egyszerűen nem lehetséges. Persze vannak alapdolgok, amelyekre épül egy személyiség, és egy emberi test. Ennek ellenére még ezek sem teljesen statikusak, hiszen változunk, azáltal is, hogy “érettebbek” leszünk testben és lélekben. Olykor egyetlen döntés hatására változik meg minden bennünk és körülöttünk. S pontosan ezért sem magunktól sem másoktól nem várhatjuk el, hogy legyen mindig minden ugyanolyan, mint régen.

  • Nincs értelme másokhoz hasonlítani önmagunkat!

A közösségi médiában nap, mint nap, találkozunk csücsörítős és mesterkélten boldog pillanatokat bemutató fotókkal. Sokan ezeket valósnak is vélik, s elkezdik összehasonlítani életüket, kinézetüket, kapcsolatukat, munkájukat a másokéval. Nekem valamiért mindig gyanús, ha valaki két naponta cseréli a magáról készült vagy a családi pillanatokat bemutató fotóit. Ott szinte mindig van valami probléma, amire kívülről vár megoldást az illető, s ez a segélykiáltás, ami nem mindig jut el ahhoz, akihez kellene. Mindenki a maga ütemében és a saját képességeihez kellene, hogy próbálja önmagát kifejezni. Ha mindig másokhoz mérjük magunkat, sohasem leszünk elégedettek önmagunk kinézetével és teljesítményével.

  • Panaszkodással nem érünk el semmit.

Legalábbis biztos nem azt, amit szeretnénk. Az olyan emberek, akik állandóan negatívak, s folyton csak a gondjaikról tudnak beszélni, előbb vagy utóbb magukra maradnak. Már csak azért is, mert nem a megoldáson törik a fejüket, hanem csak azzal foglalkoznak, ami rossz az életükben. Éppen ezért, gondoljuk át, mit akarunk valójában a panaszkodással elérni? Van, aki „csak” sajnáltatni szereti magát, s valójában nincs is olyan nagy gondja. Van, aki így akar figyelmet kicsikarni másokból, mert azt érzi, nem tud önmagáért figyelemre méltó lenni. Arról nem is beszélve, hogy a felelősséget sem vállaljuk így, ami szintén nem visz előre. Az állandóan panaszkodó embert, nem kedveli igazán senki sem…

  • Csak a saját hozzáállásunkat tudjuk meghatározni mindenhez és mindenkihez.

A hozzáállásunk meghatározza, hogyan nézünk magunkra, egymásra, az életünkre. Az, hogy miként alakul egy helyzet, egy kapcsolat, mindig azon múlik, mit hozunk ki belőle. Milyen perspektívából nézünk rá, s hogy a tanulandó dolgokra fókuszálunk vagy a vélt és valós sérelmeink felett kesergünk. A múltat nem tudjuk semmisé tenni, és senkit nem tudunk megváltoztatni akarata ellenére. Így az a kérdés, hogy el tudjuk e, azt fogadni, ahogyan alakultak a dolgok, vagy inkább ágállunk ellene? Ha igen, akkor tudunk még a legrosszabb helyzetből és valamilyen tanulságot leszűrni. Az elengedés kulcsa az elfogadás, mint ahogy az ígéretes és kiegyensúlyozott életé is. Ezt tartsuk szem előtt, és minden könnyebb lesz.

A szívében minden csaló gyáva

Ha nem mondjuk el az igazat magunkról és tetteinkről azoknak, akik számunkra fontosak, az egy idő után szétfeszít bennünket. Meghasítja lelkünk a hallgatás, a hazugság, valami, amit sohasem volt merszünk kimondani, mert féltünk, ha igazat mondunk, mindent elveszítünk.

Ez azért is rettenetesen paradox állapot, mert valójában a némaság és a titkok ugyanolyan mértékben rombolják kapcsolatunkat, mint, ha elmondtuk volna, mit tettünk. De nem, annyira nem vagyunk bátrak, hogy kimondjuk: „Megcsaltalak, mást akartam helyetted.”

Persze senki nem akarja megbántani a párját szánt szándékkal. Nem azért vágyódik el a test és a szív más irányba, mert az a feltett célja, hogy sebeket okozzon a harmadikká váló félnek. Valójában nem is gondolunk ilyenkor másra, csakis önmagunkra. A test érintésre vágyik, a szív rajongásra, és ha otthon gondok vannak, a vágy ellaposodott, nincsenek izgalmak, akkor, ha adódik alkalom, azt bizony kihasználjuk.

Akkor is, ha tudjuk, amit teszünk rossz. Akkor is, ha lelkünk mélyén tisztában vagyunk azzal is, hogy egy ilyen helyzetben nincs győztes, csak vesztesek. Pláne, ha egy viszonyt tovább tartunk fent néhány alkalomnál. Ha már egy évről, (ne adj Isten) évekről van szó, akkor bizony mindenki sérülni fog egy kicsit, azért amit tesz „önmagáért” a másikkal.

A vágyak oltárán már sokan elbuktak. Olyanok is, akik rutinosak a viszonyokban.

A férfi és a nő is előbb, vagy utóbb, de kissé skizofrén üzemmódba kapcsol, ha hosszú időn keresztül tart fenn párhuzamosan két kapcsolatot. Hiába szól az egyik kapcsolat csak a gyönyörökről, míg a másik stabil érzelmekről, végül egyik kapcsolat sem lesz „őszinte”, mert az érzelmek alattomosan, egy idő után (szinte) mindenkinél becsúsznak a lepedő alá.

A szimpla testiséget elkezdi felváltani valami, ami az intim kapcsolatoknál elkerülhetetlen. Ragaszkodás, féltés, féltékenység és végül a választás kikényszerítése: „Ezt most már csináljunk inkább rendesen, vagy hagyjuk abba. „

Olyankor kezdődnek a gondok, mikor valamelyik fél megunja a mellékállást a kapcsolatban és főállásban akar részt venni benne. Ilyen akkor is előfordul, ha egyébként mindkettőjüknek van kapcsolata és akkor is, ha csak az egyiknek. Innentől kezdve aztán az együttlétek már nem olyan édesek. Oda a könnyedség, a go with the flow érzés, mert kezd tétje lenni annak, ami kettejük közt történik, plusz egy vagy két ember rovására.

A mérlegelést persze az erősebb fél, hamarabb elvégzi. Neki van mersze elé állni a hivatalos kapcsolatban lévő partnerének és megmondani: „Van valakim már egy ideje.” Miután lezajlottak a szokásos körök, az ilyen fél, sokszor el is köszön a hivatalos párjától. És vár arra, aki miatt vállalta a felelősséget, de csak annyit árul el neki, hogy ő elmondta a dolgot kettejükről.

A másik fél mindennek ellenére, nem biztos, hogy színt akar majd vallani otthon. Nem mindenki látja értelmét ennek, akkor sem, ha érzelmei elég erősek lennének ahhoz, hogy legyen indoka felvállalni a kapcsolatot. Fél fájdalmat okozni, fél kilépni egy nyugodt, de eseménytelen kapcsolatból, mert látszólag az sokkal biztosabb. Ráadásul egy kis hang is azt szajkózza neki, hogy nincs értelme olyanért borítani mindent, aki őt szeretőnek használta (mint, ahogy ő is a másikat), hiszen kutyából nem lesz szalonna.

Egy- két év után így szoktak viszonyok megszakadni. Az egyik fellélegezve haladhat tovább, mert tudta tettéért a felelősséget vállalni. A másik viszont hallgat, és benne ragad a régi kapcsolatában. Pedig tudja, neki nem ott lenne már a dolga, sem maga miatt, sem a hivatalos kapcsolatában lévő (semmit nem tudó) ember miatt.

Belülről rágja a titka lelkét és kapcsolatát. Menekülne, de a lába nem mozdul, mint ahogy a szája sem nyílik, hogy kimondja az igazságot. Elveszti önmagát, elveszti a valóságot két szeme elől. Igyekszik jóvá tenni bűnét és a hivatalos párja, szereti is őt rendületlenül.

Néha kicsit kényelmetlenül is érzi magát, de nem annyira, hogy színt valljon. „Ez a vonat már elment. Most nincs kiért és miért távoznom.” Gyáván hagyja, hogy hazugságban teljen élete és kapcsolata azzal, aki nála jobbat érdemelne. Mégis, a legrosszabb az, mikor találkoznak az utcán a volt szeretővel és annak lesújtó pillantását el kell viselnie…

Az utazás lélektanának szobrásza: Bruno Catalano

Bruno Catalano Marokkóban 1960-ban született, nem messze Casablancától. Első 10 évét egy, a franciák által gyarmatosított területen töltötte, nagy boldogságban.

10 éves korában azonban átköltözött szüleivel Franciaországba. Innentől kezdve sokkal kevésbé érezte magát otthon, a nagyvárosok forgatagában. Ennek ellenére sikerült gyorsan beilleszkedni az új környezetébe. Még akkor is, ha az iskolában sokszor emlékezették rá, hogy ő nem francia honban született…

 

20 éves korában villanyszerelőként kezdett dolgozni egy nagy hajózási cégnél.

21 éves korában ismerkedett meg az agyaggal Francois Hamel modellezési osztályában, Marseille-ben, ahol két év után fejezte be tanulmányait.

23 éves korában kezdte tanulmányozni a modellezéssel foglalkozó szakfolyóiratokat, majd Bruno Lucchesi olasz szobrásztól tanult újabb fogásokat el.

1985-ben nyitotta meg első művészeti stúdióját, ahol azzal szerzett hírnevet először magának, hogy maga égette ki a szobrait, közönség előtt.

 

Egy évvel a stúdió megnyitása után hagyta ott villanyszerelői állását a hajózási cégnél végleg.

A következő négy évben a stúdiójában dolgozott rendületlenül.

2000-ben nyílt meg második művészeti stúdiója, ahol már összegyűjtött műveiből nyílt meg egy nagyszabású kiállítás.

2001-ben kérte fel a Marseille-i önkormányzat, hogy készítse el Yves Montand énekes mellszobrát.

Munkái után eztán már egyre több művészeti szalon is elkezdett érdeklődni.

2004-ben mikor Cyrano szobrán dolgozott, egy hiba miatt, a szobor egész mellkasa kitört. Ott és akkor realizálódott benne egy új művészeti ábrázolási forma, amivel egy csapásra világhíressé vált.

2005-ben nyílt meg első kiállítása a Párizsi galériában, az Utazók elnevezésű szobor gyűjteményével, amely az előbbi mintázási alapon volt már elkészítve.

Azóta sikere töretlen. A világon egyre többen ismerik munkáit és nevét.

Forrás: brunocatalano.com

Harcos nők a történelemben: Az onna-bugeisa története

Férfi szamurájokról, már mind hallottunk. A női szamurájokról ellenben nem sokat tudunk. Pedig léteztek, még hozzá elég hosszú időn keresztül. Jeleskedtek harcművészetekben, részt vettek háborúkban, sőt, egyikük a legenda szerint egy császárnő volt, aki bátorságával és harci képességeivel meghódította Koreát is.

Az onna-bugeisa kialakulása

Az onna-bugeisa jelentése: a harcművészetek női mestere. S ahhoz, hogy elindítani tudjuk, e történetet róluk, egészen vissza kell nyúlnunk a feudális Japánig. Oda, ahol e harcos nők a bushi (szamuráj) kaszthoz, vagyis a felső osztályhoz tartoztak. Abba az időben, amikor a férfi szamurájok mellett harcoltak, hogy együttesen meg tudják védeni otthonaikat.

Persze felemelkedésük oka igen prózai volt. Valaha az időszámításunk kezdetén meg kellett a nőknek védenie faluikat a betolakodóktól. Főleg akkor volt erre szükség, mikor a férfiak nem voltak otthon (mert elmentek vadászni, halászni, vagy sokáig távol voltak). S bár nem volt gyakori látvány, hogy egy nő harcoljon, megtették, ami tőlük tellett, pedig nem volt más szerep igazán szánva nekik ez időtájban, mint mindenhol máshol is a világban…

Harcmodor és Kiképzés

Ennek ellenére a szükség törvényt bontott. Így elkezdték a nőket kiképezni a fegyverek használatára és a harcművészetekre. Megtanultak bánni a ko-naginatával (a feudális Japán szamurájainak egyik harci fegyverének női változatával), a kaikennel (kétélű tőrrel) és a tantoval (késsel) is. Ezeket a fegyvereket ugyanis könnyebben tudták a nők használni és elrejteni, mint azokat, amiket a férfi szamurájok használtak (kardok, lándzsák).

Arról nem is beszélve, hogy a ko-naginata tökéletesen alkalmas volt a lóháton történő harcokhoz, hosszúsága és pehelysúlya miatt. A kaiken ezzel ellentétben a közelharcokban tett jó szolgálatot, ahol behatárolt volt a mozgástér. Egyébként ez a fegyver volt az, amit használtak a tradicionális harakirire (öngyilkosságra) is, amikor a szamuráj vagy szamuráj nő szégyent hozott a családra.

Ezek voltak azok a fegyverek is, amelyekkel elkezdték trenírozni a lányokat minden iskolában az Edo korszakban aztán.

Harcművészetek terén a korai időszakban a Tantojutsu ismeretét sajátították el. S miután képességeikkel és tudásukkal bizonyítottak, elnyerték az otthonuk és családjuk professzionális védelmezőjének kijáró tiszteletet.

Dzsingu császárnő legendája

 

Az első női szamurájról időszámításunk szerint 200 körüliről vannak adatok. Dzsingu császárnő 169-269 között élt, s miután férje meghalt, ő vezette harcosait a Korea elleni hódító hadjáratba a legenda szerint. Akkor, amikor még egy nő nagyon nem volt megszokott a harctéren. Az biztos, hogy rengeteg japán nőt inspirált története akár igaz, akár nem. Annyi bizonyított, hogy valóban két évszázadon keresztül Korea Japán megszállása alatt volt. Ám, hogy tényleg Dzsingu vezette e halálmegvető bátorsággal a japánokat akkor, már soha nem derül ki biztosan. Mindenesetre nem csak a japán, hanem a koreai hagyomány is szót ejt róla.

1881-ben ő lett az első nő, akinek képe (legalábbis feltételezetten róla készült portréja) rákerült egy papírpénzre.

Tomoe Gozen

1180-1185 között két uralkodó klán között dúlt háború. Egy könyvben meg is emlékeznek a félelmetes harcos nőről, Tomeoról, aki híres volt szépségéről, intelligenciájáról és harci képességeiről. Kitűnő íjász és lovas volt, mestere a katana (szamuráj kard) forgatásának, ráadásul jó politikusnak is bizonyult. A maga idejében ő volt a legnagyobb szamuráj (nő), aki bátorsága által szerte Japánban ismert lett. A klánjának vezére, mindig Tomeot mutatta be első számú tábornokaként.

Hagaku Gozen

1201-ben egy másik bátor harcos szamuráj nő is helyet követelt a japán történelemben. Hagaku vezette unokaöccse mellett a csatába 3000 emberét a Torisakayama erőd védelmére. Az ostrom része volt annak a felkelésnek, amely meg akarta dönteni, az akkori uralkodókat, a Kamakuro klánt. Sajnos az ellenség több mint háromszoros túlerőben volt, hozzájuk képest, így az erőd, amit Hagako társaival védett, hamar elesett. Ugyan a nő megsebesült a harcok során, de annyira lenyűgözte bátorságával és harci képességeivel az ellenfelet, hogy a harcosok közül néhányan el akarták aztán őt venni feleségül.

Hanyatlás és a női szamurájok utolsó felemelkedése

A 15.-17. században az onna-bugeisa szerepe megváltozott Japánban. A nők ismét a háztartás és gyereknevelés szerepére voltak csak alkalmasak. A férfi szamurájok is a harcos lét helyett, vissza lettek minősítve egyszerű bürokratákká, akik a császárt szolgálják. Ez egészen így ment a 17. század közepéig. Akkor jött el a pillanat a női szamurájok számára az utolsó kivirágzásukra.

Az utolsó feudális japán katonai szövetség ekkor alakult meg. Ismét a szakképzett fegyverforgatásra került a hangsúly, amely kemény kiképzéssel párosult. Nem csak a férfiakat, hanem a nőket is befogadtak ide. Így hamarosan a nők ismét a faluk és klánok védelmező szerepkörében jeleskedhettek.

Nakano Takeko

A kései 18. századi császári udvar megszegte szabályait, s női harcosokkal is védte magát. A magasan képzett Nakano Takeko lett a női osztag vezetője, aki rendkívüli intelligenciájáról a ko-naginata forgatásáról, és a harcművészetek mesteri űzéséről volt ismert. Nakano csapatát önállónak tekintették és Joshitai-nak nevezték, vagyis női hadseregnek. Együtt harcoltak a férfi szamurájokkal az Aizu csatában is, s ahol végül számtalan híres szamuráj megölése után Nakano szívébe egy golyó fúródott és meghalt.

Utolsó leheletével arra kérte húgát, hogy fejezze le őt, hogy az ellenség ne vihesse el fejét trófeának. Fejét egy fenyőfa tövénél égették el Aizu Bangemachi szenthelyén, a tisztelet jeleként.

Ennek a csatának a vége volt a Meidzsi-restauráció periódusának kezdetét jelző mozzanat (a demokrácia kezdete Japánban), amely az utolsó feudális katonai szövetség végét jelentette, a női szamurájok bukásával együtt.

Ilyen most egy fesztivál Hollandiában

Tagadhatatlan tény, hogy ma Európában egészen más érzéssel indul el az ember egy tömegrendezvényre, fesztiválra, mint ezelőtt 5 éve. Nem csak a várakozás izgalma van, az öröm, hogy láthatjuk kedvenc zenekarunkat és együtt bulizhatunk a barátokkal, hanem bizony ott van az is, hogy árgus szemekkel figyeljük, milyen emberek vonulnak be velünk.

Bennem is sok kétely volt, mikor sok év után idén, lehetőséget kaptam rá, hogy részt vegyek Európa egyik legnagyobb zenei fesztiválján. Főleg, mikor az indulás előtti napon arról értesültem barátaimmal, hogy Londonban újabb terrortámadás történt, ahol szintén élnek barátaink…

Miután körbetelefonáltunk mindenkit onnan és rendben voltak, meghánytuk vetettük a dolgokat. Megvoltak a jegyek, útra készen álltunk, szállás az ottani barátoknál adott volt, mégis azon gondolkodtunk mennyire vívjuk ki a sorsot magunk ellen?

Kupaktanács után, aztán győzött az az érv, amit a napokban le is írtam már egyszer. Nem engedhetjük, hogy a félelem irányítsa az életünk, mert ilyen alapon, akkor ki se keljünk az ágyból innentől kezdve…

Szóval tele aggályokkal, de azért elindultunk. Mint, ahogyan sokan mások is Landgraafba vették az irányt a szélrózsa minden irányából. A Pinkpop fesztivál, amire igyekeztünk egyébként már 47 éves múlttal rendelkezik. 1970 óta minden évben megrendezésre kerül a pünkösdi hosszú hétvégén, és olyan zenekarok léptek már ott fel, mint a Pearl Jam, a Rage Against the Machine, vagy éppen a Metallica.

Idén a Rancid, és Prophets of Rage volt várható legnagyobb dobásnak. Be is igazolták az elvárásokat, na de rohanjunk ennyire előre…

Minél inkább közel jutottunk a helyszínhez, annál izgatottabbak lettünk. Persze az, hogy már a város határában fel lettek állítva ellenőrző pontok is besegítettek ebbe. Arról nem is beszélve hány oldalról volt lezárva a helyszínhez vezető út. Rendőrök, biztonságiak voltak mindenhol.

Nem tudom, ki, hogy van vele, de ez a fokozott rendőri jelenlét először bennünket nem nyugtatott meg. Azért, mentünk rendületlenül, s mivel barátaink lakásán, mindent leraktunk, csak egy-két kis táska volt nálunk, így gyorsan haladtunk előre. Így is, mikor elértük a belépőpontot, egy szűk folyosószerűn kellett áthaladunk. Ott vártak a női és férfi őrök és mindent (de tényleg mindent) átvizsgáltak, ami nálunk volt.

Az összes táskazseb kinyitásra került, de még a pénztárcákat is ki kellett nyitni. Ha bővebb volt valakin a ruha, akkor az, megmotozásra került és persze volt fém detektor is… Azt kell, mondjam az alaposságuk, aztán valahogy megnyugtatónak is bizonyult. Pedig nem lehetett könnyű dolgok, mert a Pinkpop festival kétszer akkora rendezvény, mint a Sziget fesztivál nálunk, és kétszer annyi embert is vonz….

Ráadásul Landgraaf a holland-német határ mentén fekszik, ami azt jelenti, hogy nem csak hollandok, hanem németek, belgák, lengyelek, és persze, mi magyarok is megtalálhatók vagyunk egy-egy ilyen nagyszabású rendezvényen. Mégis, ahogy így visszaemlékszem egy-két indiai, japán és fekete bőrű emberen kívül nem láttunk mást, pedig…

Maga a fesztivál, mint már említettem kétszer akkora helyen terül el mint a Sziget, így a színpadok kényelmes távolságra vannak egymástól. Nem folyik össze kétféle zene, mint ahogy ez előfordul a Volt fesztiválon és a Szigeten is (mindkét helyen jártam már). Punkok, rockerek, rapperek, junkiek, szülők és gyerekeik kényelmesen elférnek egymás mellett.

Igaz, a holland nép amúgy is elég elfogadó mindenkivel szemben (viszonylag) kellő távolságból.

A toalettek olyan tiszták, hogy ezt le se lehet írni. Vannak emlékeim, hogyan rohantunk anno a Volt fesztiválon, egy-egy nagytakarítás után a toalettre, hogy tudjuk még tiszta helyen végezni dolgunk. Ételek végelláthatatlan fajtái, italok, cigaretta, zenekari pólók vására, azonos árakkal. Ingyen víz osztás, pohárba, nem kell kutakhoz rohangálni, mint itthon…És, ami a legjobban tetszett: A mozgáskorlátozott embereknek minden színpad előtt külön pódiumrész felépítve,  segítőiknek külön szék biztosítva, plusz két-két őr, akik segítettek őket felvinni a tolószékeikkel.

 

A Prophets of Rage az utolsó napon lépett fel. Azért mentünk el rájuk, mert most turnéznak idén először Európában, s mert három nagy múltú zenekar ( a Public Enemy, a Rage against the machine és a Cypress Hill) egyes tagjaiból álltak össze.

Tudtuk igényes zenét fogunk hallani, olyanoktól, akik mindig kiálltak fontos ügyekért. Ők az Amerikában és a világban zajló problémákra reflektálnak szövegeikkel (egyébként).

Nagyon jól szórakoztunk, s végre a félelem utolsó morzsái és eltünt belőlünk, műsoruknak köszönhetően. Csak mikor a végén azt mondták: „Köszönjük srácok, hogy ennyin eljöttetek, mikor ennyire veszélyes időket élünk.” rezzentünk egy kicsit össze.

Aztán persze jött egy ráadás szám és mi újra tomboltunk. Jó volt, örültünk, hogy elmentünk, talán kicsit jobban is megéltük ennek örömét, mint máskor.

A tagadás az élet megrontója

A tagadás olyannyira kommunikációnk részévé vált, hogy már fel sem tűnik nekünk. Szemrebbenés nélkül mondjuk, hogy jól vagyunk, miközben valójában belül őrlődünk. Nem akarjuk a világ tudtára adni, hogy gyengék vagyunk. Nem akarunk panaszkodni, s arra sem vágyunk, hogy sajnáljanak bennünket mások.

Ez így rendben is van, meg nem is. Hiszen, ha magunk előtt is tagadjuk azt, amit érzünk, az nagyon nincs rendjén. Soha semmi jó nem származott még abból, ha magunk elől is elrejtjük fájdalmunk.

Mert akkor esélyünk sincs rá, hogy valaha feldolgozzuk.

Lehet ezt szépíteni, de legyen szó egy szerettünk elvesztéséről, egy rosszul sikerült prezentációról vagy éppen egy kapcsolat haldoklásáról, ha nem nézünk szembe az adott sérüléssel, hanem lenyomjuk mélyen magunkban, abból nem lesz felépülés.

Azt hiszem jártunk már úgy mind, hogy azt hittük, ha igyekszünk elfeledkezni, tudomást se venni arról, hogy van egy fájdalmunk, azt képzelvén, hogy ezt így is meg lehet oldani, később (olykor évekkel később) kiderült az adott fájdalomról, hogy az ott munkált mélyen bennünk tovább, nem semmisült meg.

Helyette alattomos módon bekúszott a mindennapjainkba, s hatást gyakorolt életünk alakítására és az emberekkel való kapcsolatunkra. Aztán egy borús napon ismét megmutatta magát, amikor már azt hittük megúsztuk.

Amivel nem számolunk le és el, az előbb vagy utóbb, de biztos, hogy újra felfedi magát előttünk, hogy végre foglalkozzunk vele.

Egy barátom pár éve egy igazán jó kapcsolatot adott fel a linksége miatt. Igaz, a barátnője szakított vele, de a srác barátjává fogadta a lányt, mert meg akarta a kapcsolatot vele tartani, hiszen fontossá vált számára, mint ember. Megbocsátotta azt is, és örült, hogy a lány egy nála komolyabb, dolgos srác mellett kötött ki a kapcsolatuk lezáró szakaszában (bár ezt így nyíltan soha nem mondta ki)…

Egy társaságba jártak, minden rendben volt. Mivel én régebb óta vagyok a srác barátja, nekem a lány egyszer elmondta, hogy ő már csak úgy szereti, mint a testvérét. Sajnáltam, hogy vége a kapcsolatuknak, mert én tudtam, hogy ők egymásnak a nagy Ők voltak. Én tudtam min csúszott el a dolog, a lány is, de a srác nem akarta ezt teljesen belátni.

Helyette bulizott, csajozott, élt, elég rendesen. Három éven át nem tudott egyetlen nővel sem komoly kapcsolatot kialakítani, mert „élni akart” (jelzem 35 éves volt ekkor). Azok, akik alkalmasak lettek volna rá, túlságosan megijesztették (bár ő ezt nem ismerte be). S most egy olyan nő mellett van, aki az exeire féltékeny kinézetük és baráti kapcsolatuk miatt (pedig nem mai „csirke” már ő sem).

Ami igazán érdekes, hogy ez a lány, egy személyben megtestesíti barátom mindkét nagy szerelmének a negatív (és egy-két pozitív) tulajdonságát is.

Részben ezt már észrevette ő is ezt, de még mindig hárít. Inkább kínlódik a lánnyal, mert azt mondja, szeretne neki segíteni. Ami azért is mulatságos, mert neki kellene észrevennie, hogy igazából a lány azokkal a fájdalmakkal, veszteségekkel és hiányosságaival szembesíti, amik miatt elvesztette a lányokat, a párkapcsolatokban (igaz, barátok maradtak, de ugye az nagyon nem ugyanaz) s most e mélyre lenyomott fájdalma így mutatja meg magát újra. Tehát a lány az, aki (nem direkt módon) segíteni tudna rajta…

Mindaddig, amíg nem látjuk be, hogy nem vállaltunk felelősséget egyes döntéseinkért, s ezért elvesztettünk valami/valaki igazán fontosat, akkor nem tudunk annak fájdalmával sem szembesülni. Akkor sem, ha a kapcsolat redukálódik egy másfajta kötelékké. Igaz, nagyobb rá az esély (saját tapasztalat), de csak akkor, ha a fent említett dolog teljesül. Ha nem, akkor a sérülés tagadását is megerősítheti.

Persze mindannyiinknak van olyan fejezet az életében, amit nem olvasunk fel hangosan. Nem is kell, elég, ha magunkkal szemben őszinték vagyunk, s nem tagadjuk le azt, ami fáj, s nem menekülünk ivásba, szórakozásba, csajozásba, pasizásba esztelenül, hogy megmutassuk a világnak, mennyire jól vagyunk (miközben dehogy vagyunk).

Az élet nem fair, de mi magunkkal és másokkal szemben még lehetünk azok. Csak ne úgy, hogy szemet hunyunk fájdalmunk előtt, úgy, hogy aztán belerokkanunk…

Zenetörténelem: A rap története

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Afrika. Itt éltek e földrész lakosai, akiknek a mesélői énekeltek és hozzá doboltak. Egészen addig, amíg meg nem érkeztek hozzájuk a hódítók. Akik aztán elvitték őket Amerikába rabszolgának.

Hogy meg tudjanak birkózni a hazájukból való kényszerű elhurcolással és rabszolgasorssal, énekelni kezdtek, hogy enyhítsék fájdalmuk. Amikor a földeken dolgoztak gyakran énekeltek úgy, hogy „válaszoltak a hívásra”. Egy vezető hívta őket a dal egy bizonyos részével, míg a többiek erre válaszoltak. Ma ezeket az előadóművészeket hívjuk ceremóniamestereknek vagyis Mc-nek.

A rap szó maga egyébként már a 15. századi Angliában létezett. Kezdetben azt jelentette, hogy sztrájk, vagy ütni. Néhány évszázaddal később konszolidáltabb verziót öltve, beszédet vagy beszélgetést jelentett. Az 1960-as években kezdték az afroamerikaik használni szlengként arra, hogy valaki beszél, vagy párbeszédet kezdeményez.

Az 1970-es években lett népszerű először főként az utcai művészetben, afroamerikai tinédzserek körében. Aztán 1979-ben berobbant a köztudatba a The Sugar Hill Gang, akikre nagyban hatott az akkor népszerű funkie stílus is persze. Utánuk jött a Run Dmc és az N.W.A. Majd az 1980-as években a fehérek között elsőként (és máig a legjobbként) a Beastie Boys.

Rappelni annyit tett ekkora már, hogy ritmikusan szövegelni egy adott ütemre. A rapperek általi rímelés a költészet egyik ágának is tekinti ma már e szubkultúra. Igaz, a szövegek sokszor provokatívak. Erőszakról, szexről, társadalmi és politikai kérdésekkel foglalkozik a rap kultúra krémje.

Na persze nem az anyázás, vagy az értelmetlen trágárság az, ami miatt népszerű lett ez a zenei stílus. Ma már sajnos a fiatalság egy része ezt hiszi, de közel sem ez volt a valódi cél. A Public Enemy például mindig is a faji, politikai kérdésekre fektette hangsúlyt a szövegeiben. A Cypress Hill is a maga módján mindig is foglalt állást fajsúlyos kérdésekben, nem különben a Beastie Boys és a Rage Against the Machine.

Sajnos az 1990-es években egy viszonylag felhígultabb verziója vált elterjedtté a rapnek. Köszönhetően Snoop Dognak és társainak, a fiatalok és a rap össze lett rakva a vandalizmussal, a drogozással, a bandaháborúval, vagy éppen a nők eltárgyiasításával. Annyira eldurvult a helyzet, hogy Notorius BIG-t meg is ölték, ahogyan Tupac Shakurt is. Magyarországon ehhez képest csak az Animal Cannibals és Ganxsta bohóckodása létezett…

Jelen pillanatban az egyik legigényesebb formáció egy három zenekarból összeállt csapat, akik valami mellett és ellen is kiállnak zenéjükkel. A Public Enemy frontembere Chuck D, a Cypress Hill egy tagja B-real, és a Rage zenekarából Tom Morello úgy döntött tavaly, hogy ideje egy kicsit odaszólni megint a sok visszásság miatt, ami folyik Amerikában és a világban.

Megalapították a Prohets of Rage nevű formációt, ami óriási siker lett és most van világkörüli turnén.

A zenekar egyik tagja azt mondta: „Forradalmárok vagyunk, akik ki akarnak állni ez ellen az egész választási ostobaság ellen (Trump megválasztása) és szembeakarunk szállni ezzel az egész szörnyűséggel, ami a világban zajlik.”

Élj a mának!

Egy olyan világban, mint amilyen most van, fontosabb, mint valaha hogy, megéljük a létezésünk minden apró örömét. Ennek pedig alapfeltétele, hogy úgy éljünk, ahogyan azt szeretnénk. Fontos lenne az is, hogy megéljük a jelen pillanatot. Amihez meg hozzátartozik az is, hogy igyekezzünk a jó dolgokat bevonzani, (ha tudjuk).

Azért, hogy úgy szeressünk, úgy nevessünk, hogy közben értékeljük az életünk.

Például az olyan döntéseink által, amelyekkel belátjuk, hogy igenis fontos, hogy azokkal töltsük az időt, akikkel kölcsönösen szeretjük egymást. Ehhez persze meg kell tanulni értékelni azokat a pillanatokat, amikor jelen tudunk lenni egymás életében. Ideje észrevenni, az élet múlandó és törékeny.

Éppen ezért, amíg még itt vagyunk egymásnak, addig töltsük el a rendelkezésünkre álló időt együtt szeretetben.

Az értelmetlen pusztítás, a halál, a félelem és a bizonytalanság fogalma egyre közelebbről érint bennünket. Sajnos meg nem történtté nem tudjuk tenni a dolgokat, de az életünk felett, addig, amíg lehet, még szabadon rendelkezhetünk. Az olyan történések, amikben az ember azzal szembesül, hogy bármikor jöhet a pillanat, amikor megszűnik létezni, erős motivációt kell, hogy adjon.

Ahhoz, hogy végiggondoljuk életünk, s az összes energiát arra fordítsuk, ami nem csupán jóvá, de szeretettel telivé teszi életünket.

A gyűlöletet csak a szeretet válthatja ki. Sem bosszú, sem erőszak, nem lehet válasz. Csak az összefogás, csak a szeretet és a feltétlen elfogadás jelenthet megoldást az ilyen időkben.

Minden álságos, és félelemből elkövetett tett, csak álságos és hazug reakciót vált ki. Gondoljuk végig, hogyan akarunk élni! Szeretetben vagy félelemben?

Valahol talán tényleg igaz, hogy itt egy új korszak hajnala. Egy olyan világ ébredése, ahol végleg el kell számolnunk magunkkal, s dönteni, hogy szeretni akarunk vagy háborúzni?

Igaz, ami igaz, szívből élni és szeretni sokunknak nehézkes feladat. Annyi blokkot teremtettünk saját magunknak, hogy ezeket most sarokba tolni, amikor valós veszély költözött a világba, meglehetősen ijesztő. Ám, ha ezt úgy fogjuk fel, hogy mindannak, ami történik, annak van mindig oka is, akkor könnyebb a tettek mezejére lépni.

Főként, ha belátjuk, hogy útra kellene már kelni a szeretet ösvényén, ha akarunk még igazán élni.

Az érzéseink elől elbújni, úgy hiszem ilyen időkben, mint ez is, már nem szabad. Egyszerűen nem lehet alternatíva eljátszani a rettegőt, amikor egyébként is egész életünkbe féltünk. Rettegtünk szeretni, veszteni, nevetni, elengedni és élni. Reszkettünk önmagunktól, s a saját érzéseinktől is.

Már csak azért is, mert élni csak úgy lehet igazán, ha megéljük a dolgokat. A jót, a rosszat, az örömöt, a bánatot, akkor, amikor annak ott a helye. Nem lehet viszont tovább cipelni fájdalmat okozó csomagjaink. (Igaz, meg kell tapasztalni a veszteséget is, ahhoz, hogy tudjuk értékelni mindazt, ami, és aki szeretetben van jelen életünkben.)

Persze azért jó lett volna, ha nem ilyen szörnyű tapasztalatokon keresztül kellene ezt megtanulnunk. Az lenne az optimális, ha mindig a szeretet irányítaná életünket. Mégis, ha eddig nem így éltünk, akkor itt az ideje a szeretet ösvényére lépni. Itt az ideje, hogy elengedjük félelmeink, (bármennyire paradox is ez), azért, hogy végre szeressünk élni.

Tovább nem lehetünk saját magunk ellensége. Másokat okolva sem hordozhatjuk tovább lelki problémáink csomagjait. Egyszer s mindenkorra le kell tenni, el kell engedni sérelmeink!

Azért is, mert a fájdalom félelmet szül, s félelemben egész egyszerűen nem élhetünk.

Csak a szeretettel teli élet lehet most alternatíva. A destruktív érzéseknek nem adhatunk teret, amikor ilyen a világ körülöttünk! Talán sosem volt ennyire fontos, mint most ezt teljesíteni.

Most „csak” az lehet fegyverünk, hogy merünk szívből szeretni és hagyjuk, hogy szívből szeressenek bennünket. Az élet sok tragédiát szül, ezt sajnos nem vitatható. De az egyedül csak rajtunk áll, hogy azelőtt tragédiát csinálunk belőle, mielőtt valami komoly baj történne velünk, vagy inkább igyekszünk örömben és szeretetben élni, itt és most!

Az érzések kavaládjának művészi megformálója: Johnson Tsang

Johnson Tsang művei megragadják a mozgást és az érzelmek folyékonyságot. Így akar rávenni bennünket, hogy egy kicsit másként lássuk a világot. Azt szeretné, hogy ugyanaz történjen velünk, mint ami vele is, ezelőtt 25 éve…

Nevezetesen, hogy találjuk meg és tápláljuk belső gyermeki énünket.

Négy éves kora óta rajzol. Tíz év után, mikor már mindenki noszogatta, hogy mennyire jó abban, amit csinál, azt mondta, neki a 2D nem elég, ő 3D-ben akar alkotni. Elkezdett hát játszani az agyaggal. A játék azóta is tart, annyi változtatással, hogy mostanra a porcelán, a rozsdamentes acél és a fa is kedvenc játékszerei közé tartozik.

Karrierje persze nem indult zökkenőmentesen. Annyira, hogy 13 évig főállásban rendőrtiszt volt. Csak akkor lépett ki a rendőrségtől, mikor 2 éve már csak a porcelánnal foglalkozott. Persze kilépésének oka, elmondása szerint a rendőri munkája által látottak és tapasztaltak voltak elsősorban.

Annyira, hogy gyakorlatilag műveinek egy része annak a sok szörnyűségnek a lenyomata. Ugyanis ő a taktikai csoportnál, a sürgősségi egységnél, a különleges szolgálati csoportnál, a drogellenes csapatnál és a közlekedési baleseteket kivizsgáló csapatban is szolgált.

 

Érthető, hogy az olyanoknak, akik sok borzalmat látnak, valahogyan azokat fel kell dolgozni. Johnson számára a porcelánnal való játék vált a terápiájává, ami egyúttal művészi kiteljesedését is biztosította.

 

Legfontosabb üzenete munkáival az, hogy felhívja a figyelmünket arra, hogy mindannyiinkban mélyen ott van a válasz minden problémánkra.

„Eleinte olyan munkáim voltak, amelyek negatív üzeneteket közvetítettek. Ma már az a célom, hogy a szeretet ereje legyen a mérvadó bennük. Remélem ezáltal is egy kicsit jobbá tudom tenni a világot. Minden kérdésre a szeretetnek kellene lennie a válasznak.”

Egy biztos, munkái elképesztőek és határozottan sokatmondóak az emberi érzésekről. Ma Nashville-ben él, dolgozik és tanít. Reméljük még nagyon sokáig. https://www.instagram.com/johnson_tsang_artist/

Hazugságba rejtett érzések

Hajlamosak vagyunk másokat okolni helyzetünkért. S ennek érdekében szemet hunyunk saját vétkeink felett. Mindezt olykor úgy tesszük, hogy észre sem vesszük. Komoly gondjaink vannak ugyanis azzal, hogy belássuk, nem vagyunk mindig önmagunkkal őszinték annyira, mint amennyire szeretnénk azt hinni…

Másokkal sem, ámbár ez a kérdés most másodlagos. Az első és legfontosabb az, hogy rájöjjünk, milyen okok miatt nem szoktunk tudni önmagunkkal szembe nézni?

Szemben az árral úszni, nem egy kellemes időtöltés. Testünket és lelkünket keresztül vinni valamin, amely nem optimális számunkra, elég nagy botorság. Pedig sokszor követjük el ezt a hibát. Ráadásul szánt szándékkal! Leginkább igaz ez akkor, amikor valami nagyon fáj, de nem akarunk arról tudomást venni.

Ilyen helyzet az, mikor nincs erőnk szembe nézni azzal, amiben, vagy akiben csalódtunk. Képtelenek vagyunk beismerni, hogy vesztettünk, s ezért cselekszünk ekképpen. Persze van, aki azt vallja, hogy ő sosem veszít. Vagy nyer, vagy tanul valamit.

Meg kell hagyni, ez egy nagyon jó filozófia. A kérdés csak az, ilyenkor semmibe veszi az illető keserű érzéseit, vagy tényleg nem fáj neki, a tanulási procedúra?

Van, aki csak puffogtatja a közhelyeket, de nincs meggyőződése mögött valódi hit. Csak remény arra, hogy most nem fogja hagyni, hogy fájjanak a történtek, inkább tanul belőlük. Bízik benne, hogy ezzel megspórolhatja magának a könnyeket.

Még akkor is, ha tudja, hogy az érzéseinket, akár jók, akár rosszak, igenis meg kell tudnunk élni!

Persze sokáig elidőzni, elrágódni egy helyzeten, egy sérelmen, egy rossz döntésen nem célravezető. A múltban ragadt énünk így nem halad előre. Mindaddig, amíg fogva tart bennünket valami, vagy valaki, nem leszünk képesek felelősséget vállalni életünkért. Pláne nem valódi érzéseinkkel szembe nézni, azért, hogy fejlődhessünk.

Volt egy tanárom, akivel sokat vitáztam. Érvek és ellenérvek hangoztak el, majd egy alkalommal, amikor megnyerte (mint sokszor máskor is) a „szellemi csatát” azt mondta: Nézni is rossz ezt az erőltetett mosolyt! Nyugodtan rosszul érezheted magad, azért mert veszítettél. Mindenkinek joga van ahhoz, hogy ha valami rosszul esik neki, akkor azt megélje. „

Nyílván nem arra ösztökélek senkit, hogy legyen mindig rosszkedvű. Sőt! De olykor úgy érzem, vannak, akik annyira beleélték magukat a pozitív gondolkodásba, hogy már nem is mernek rossz érzéseket is táplálni magukban.

Ezerféleképpen tehetünk úgy, mintha felelősségteljes felnőtt ember módjára viselkednénk minden helyzetben. Egyikünk úgy, hogy a pozitív mentalitást preferálja, másikunk úgy, hogy hisz abban, hogy minden érzést fontos megélni.

Ha nem gyászoljuk meg szerettünk, akkor nem tudjuk őt elengedni. Ha nincs meg a folyamat egésze, akkor csak fél sikereket könyvelhetünk el. Amikor megjátsszuk magunkat, pontosan tudjuk, hogy ez bizony csak egy édesen émelyítő máz, aminek semmi köze a valósághoz.

Játszmákat folytatunk, hogy elfogadjanak mások bennünket, és azért is, hogy ne kelljen szembe nézni azzal, ami annyira rosszul esett.

Néha annyira összekavarjuk, hogy mi a maszk, amit éppen viselünk, s ahhoz képest mi az igazi arcunk, hogy már azon sem csodálkozhatunk igazán, ha mások sincsenek tisztában velünk.

Márpedig, ha elveszítjük realitás érzékünket, s nem tudunk tisztába jönni valódi helyzetünkkel és érzéseinkkel, iszonyú nagy bajba kerülhetünk.

Elvégre egy dolog másoknak fél igazságokat, vagy teljes valótlanságot mutatni magunkról, s egészen más, s komolyabb terhet ró ránk, ha önmagunkkal szemben is csak félig vagyunk őszinték.

Nem mindenkinek való Silva tanítása, és nem mindenkinek való Eckhart Tolle filozófiája sem például.

Olykor nincs elég bátorságunk vállalni a nehezebb utat. Azért, mert valljuk be kényelmesebb a jól kitaposott (ámbár igen rossz) ösvényt járni, még akkor is, ha tudjuk, az nem szolgálja fejlődésünk. Persze előfordul, hogy már mi sem tudjuk mit is szeretnénk igazán. Na meg olyan is van, hogy mások véleménye befolyással van ránk…

A felelősség vállalása, önmagunk hű tükrébe pillantása, az őszinteség kimondása, persze nem jelent semmire sem garanciát. Mégis, talán jobb lenne rizikót vállalni azért, hogy igaz életet tudjunk élni, mint hazugságban tengetni napjaink.

Kell, hogy legyen egy irányelv, amely szerint éljük életünk. Elengedhetetlen, hogy megtanuljunk magunkban bízni és felvállalni a felelősséget tetteinkért, amelyeket múltunkban vagy jelenünkben tettünk és teszünk.

Nem állítja senki, hogy könnyű lenne felelősségteljesen eljárni magunkkal és másokkal szemben. De az imént is említett tanárom azt mondta az eset után még: „Nekem hazudhatsz, de legalább magadnak ne tedd!”

Már csak azért se, mert ha így teszünk, akkor harcolni fogunk önmagunkkal és később az egész világgal.

A választás joga persze mindenkinek meg van ahhoz, hogy úgy éljen, gondolkozzon és érezzen (vagy ne érezzen), ahogy jónak látja.

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!