Azt szokták mondani, hogy azt nem szeretjük másokban, amit magunkban sem szeretünk. Elgondolkodtató meglátás. Ezen feltevésen elindulva, akkor mindannyian egoisták, beképzeltek, öntörvényűek, felületesek, kétszínűek, csapodárok és csalók lennénk? Valóban így lenne? Persze ha jobban belegondolunk, lehet benne némi igazság. Hiszen rettenetesen fel tudunk háborodni, mikor ellenünk tesznek valami rosszat és nagyon messzire el tudunk menni, hogy bizonyítsuk igazunkat. Sokan ezt bosszúnak fogják fel és e képen cselekednek. Mások csak az igazság harcosának képzelik magukat és ezért tevékenykednek. Felmerül tehát a kérdés: Mit nem szeretünk annyira önmagunkban? Igazságérzetünk és bosszú utáni szomjunk dominál? Azért vetünk meg másokat, mert tulajdonképpen önmagunkat vetjük meg? Miért ágállunk hát annyira?
Egyes emberek természete borzalmasan tud hatni másokra. Egyes tettek, mély felháborodást váltanak ki. A nagyfokú ájtatosságtól kezdve, az öntömjénező magatartáson át egészen a gyilkosságokig lehetne vinni ezt a gondolatot. Vagy ennyire azért nem szélsőséges a helyzet? De hiszen mi emberek is olyan szélsőségesek vagyunk! Azt szokás mondani, hogy a szerelem egyfajta őrület és ennek hű igazolása az a tény, hogy a gyilkosságok felét is szerelemféltésből követik el. A másik felét pedig a pénz utáni sóvárgásból lépik meg. Szegények gazdagokat lopnak meg, ami tulajdonképpen maga a megélhetési bűnözés. Azért háborodunk fel, mert ilyen alapon, sajnos ma Magyarországon, nagyon sokan hivatkozhatnának arra, hogy a pénz hiánya miatt követik el bűneiket. Szeretők egymás ellen fordulnak a vélt vagy tényleges árulás után és ezért olykor élettel fizetnek. Ilyenkor azt nem akarjuk belátni, hogy ténylegesen elveszi az ember eszét a szerelem? A tolvajoknak titkon a merészségét irigyeljük? A gyilkosokat szimplán szociopatáknak nézzük? Komolyabb bűntényekről könnyebben ítélkezünk? Azért tesszük, mert mi csak fejben képzeltük el mindeddig azt, amit ők végül, tevőlegesen is elkövettek?
Szélsőséges felfogásunk az életről, erkölcsről, bűnökről, olykor tévútra és téves következtetésre visz bennünket. Ítélkezünk személyekről s tetteikről, holott nem láthatjuk pontosan a mögötte rejlő szándékot. Nem tudjuk melyik pillanat vezetett oda, ahonnan már nem volt visszafordulás. Nem tudhatjuk mi, hogyan reagálnánk egy nehéz helyzetben. Általánosságban ugyan ismerjük erkölcsi nézeteink, és morális feltevésekre adható válaszunkat is képesek vagyunk megfogalmazni, de a szó szoros értelmében egy másik ember helyzetébe mégsem tudjuk beleképzelni magunkat. Hétköznapi helyzetekben is sokszor ösztöneink alapján mondunk véleményt, nemhogy egy komolyabb bűntény elkövetéséről! Bosszankodunk a közértben az eladó miatt, amiért utálattal végzi munkáját és rajtunk csattan. Veszekszünk a közalkalmazottal, mikor úgy tűnik, mindent csinál, csak éppen a munkáját nem végzi teljes erőbedobással. Háborgunk a politikusok okozta problémák miatt, mert fejünk felett a saját életünkről döntenek. Méltatlankodunk, az asztalra csapunk, de többségünk nem követ el megbocsáthatatlan bűnöket. Ezekben az esetekben csak az igazságszolgáltatástól félünk, vagy önmagunkban mérlegeljük lehetséges tetteink következményeit is? Megfogalmazódik bennünk, hogy először önmagunkkal kellene szembe néznünk ahhoz, hogy helyesen cselekedjünk? Őszintén és elfogultság nélkül lenne jó személyiségünket megvizsgálni. Talán jobban belátnánk így, hogy mi az, amit másokban sem tudunk elfogadni.
Saját negatív megnyilvánulásaink kivetülését látjuk másokban. Hevesen tiltakozunk helytelennek vélt nézeteik ellen, s észre se vesszük, hogy tulajdonképpen önmagunkkal sem élünk békében. S ahelyett, hogy a mi hibás jellemünkön akarnánk változtatni, megkísérlünk másokat kirekeszteni környezetünkből. Nem szeretünk szembesülni önmagunkkal. Ezért elhatárolódunk és erőteljesen ítélkezünk. Könnyen mondunk másokról véleményt, ám csak nagyon nehezen akarjuk tudomásul venni, hogy mi sem vagyunk különbek. Eljátsszuk az igazságosztót, eljátsszuk az erkölcsileg nem megfedhetőt, miközben lelkünk mélyén pontosan tudjuk, hogy mi is sokszor vétkezünk. Meg se kíséreljük szeretni önmagunk teljes lényét. Csak csapkodjuk tovább az asztalt, mikor olyannal találkozunk, amit magunkban sem szeretünk.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: