Hogyan jutottunk odáig, hogy a finoman szólva, ledér nő kell a férfiaknak és a nők miért a vastag pénztárcájú férfiakra vadásznak? Szex centrikus világban élünk? Állati ösztöneink hajtanak bennünket? A szerelem csupán civilizációs „betegség”? A fajfenntartás több tízezer éves tézise köszön vissza napjainkban? Hova lettek azok a nők, akiknek egy normális hátteret biztosító férfi az álmuk és hova tűntek azok a férfiak, akiket nem csak az ösztöneik hajtanak? Egyáltalán léteztek ilyen emberek valaha? A monogámia eleve egy halálra ítélt, elkeseredett próbálkozás? Miért fordulunk előbb vagy utóbb egy másik (azaz egy harmadik) fél felé? Mi lett a holtomiglan-holtodiglan fogalmával?
Az őskorban még egyszerű volt a képlet. A férfi vadászott, a nő gyereket nevelt. Egész életüket kitette az egymás iránti gondoskodás és az utódnevelés. Párválasztásukban az életben maradási és fajfenntartási ösztöneik domináltak. Szó nem volt szerelemről, csupán pragmatikus érdekekről. Nem volt sem idejük, sem erejük ahhoz, hogy azon gondolkodjanak ez mennyire jó nekik így. Tették a dolgukat és feltehetően békességben éltek egymás mellett.
Ma a modern kor emberénél ez már másként van. A férfi dolgozik, a nő dolgozik, a gyereket mások nevelik. Az ipari fejlődésnek és az emancipációnak köszönhetően az embereknek több szabad ideje marad, és úgy tűnik megváltozott a világ rendje ezáltal. Az emberi kapcsolatokban az érzelmek főszerephez jutottak, ami ha jól belegondolunk, még igencsak gyerekcipőben jár. Csupán a huszadik század közepétől vált általánossá, hogy az emberek szerelemből kezdtek házasodni egymással. Új példákat tettek le elénk szüleink, ami még igencsak kiforratlannak bizonyult és a régi paradigma az újjal keveredve egyelőre úgy tűnik, a többségnél megbukott. Míg nagyszüleink a házasságot kötelezettségnek tekintették és annak megfelelően élték le életük, addig az ő gyermekeik a szerelmet választották a biztos helyett. Házasságra léptek, utódot nemzettek, de utána a vágyuk őket új szerelem felé terelte. Mivel legtöbbűkben még hűen élt szüleik tanítása, inkább csak félre léptek (azaz ösztöneiknek hódoltak) ahelyett, hogy a rossz házasságból kiléptek volna. Ennek köszönhetően az ő gyermekeik azt tanulták meg, hogy a szerelem nem vállalható nyílt színen és a házasság intézménye úgy rossz, ahogy van.
Talán ezért is vált általánossá napjainkban az élettársi viszony, a házasság helyett. Senki nem akar elköteleződni egy életre, és a tény, hogy páromnak, barátnőmnek vagy barátomnak szólítjuk a másikat, egészen más helyzetet állít fel a társas kapcsolatban. Könnyebben lépünk ki egy számunkra már nem megfelelő helyzetből, mint korábban. Vágyainknak hódolunk be, mikor kidobjuk a régi szeretőt és keresünk helyette másikat. Közben fel sem merül bennünk, hogy a szerelem meglehet csupán egy elnevezés, egy címke melyet fajfenntartási ösztönünknek adtunk. Hiszen magában az állatvilágban is kevés a monogám állatok száma és bármennyire is szépítjük, mi is állati ösztöneinkhez nyúlunk vissza újra.
Mert mit is jelent az, hogy a férfi a ledér nőt preferálja? Azt, hogy a nő alkalmas az utódnemzés aktusára és nem zavarja, ha a férfi lelécel az aktust követően. Ugyanúgy semmi mást nem jelent az sem, mint a régi ösztöneinket, mikor a nő a vastag pénztárcájú férfit keresi magának. Kvázi ő a legjobb vadász, tudja biztosítani az életben maradási feltételeket magának, párjának és lehetséges utódainak. Állati ösztöneink úgy tűnik első körben győzedelmeskedtek az érzelmek felett.
Ugyanakkor a szerelem mégis olyan fontossá vált az életünkben. Vágyunk a szeretetre, ragaszkodunk a párunkhoz, romantikus álmokat szövünk a kapcsolatainkról, mert a szív olykor győz az ösztön felett. Ha pedig győz a szív, akkor az ösztöneinknek gátat szabunk. Nem akarunk más ágyába jutni, megelégszünk egyetlen ember szeretetével és annak utódaival, békében és nyugalomban élünk. Már ha sikerül! Mert a szerelem, még a legnagyobb is, előbb vagy utóbb elmúlik! Helyébe szeretet költözik a szívekbe és onnantól az elkötelezettség veszi át a helyét az érzelmeknek.
Utódaink gondozása és a család fenntartása óriási, embert próbáló feladat. Mivel azonban ezt már hosszú- hosszú évezredek óta megtanultuk, hogyan kell csinálni, nem jelent gondot. S be kell látnunk, megint visszajutottunk az ősi ösztöneinkhez ezáltal. A feladat ugyanaz, csupán új köntösben él tovább a huszonegyedik századra átszabva. A férfiak természetes feladata a fajfenntartás, a minél több utód nemzése, tehát ebből a szempontból az, hogy félre lépnek, mindig újabb és újabb nőket akarnak magukévá tenni, állati ösztönük győzedelme csupán, melynek semmi köze az érzelmekhez. A nőkben is előbb vagy utóbb (nagyon kis mennyiségtől eltekintve) feléled az anyaság utáni vágy, a gondoskodás az utódról az utókor számára. Eleve bennünk élő ösztönünk teret fog hódítani mindig magának.
Az, hogy olykor megélhetjük a szerelmet, a modern kor újdonsága. Talán jobb is lenne tudomásul venni, hogy a szerelem csupán átmeneti állapot és nem is kellene próbálkoznunk tovább a monogámiával. Talán a szerelem nem más csupán elemi ösztöneink érzelmi felhanggal átitatott egyvelege és pont ezért talán nem is kellene olyan nagy elvárásokat támasztani vele szembe! Ugyanakkor felmerül a kérdés, ennek tudatában mihez kezdjünk életünkkel? Hódoljunk be állati ösztöneinek? Vagy küzdjünk a szerelemért? Melyik a járható út? Az első, a második vagy esetleg tudjuk vállalni mindkettőt?
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: