Szerelem

Vajon hányszor leszünk valóban szerelemesek életünk során? Hányszor tévesztjük össze a testi vonzalmat, a baráti érzéseket és a birtoklási vágyunkat vele? Mikor válunk képessé a feltétel nélkül szeretetre? Fiatalon még sokszor összekeverjük a dolgokat. A hormonok felborulnak, külsőségek alapján döntünk emberekhez fűződő viszonyokról, minden buliban a potenciális nagy Ő-t próbáljuk felkutatni. Aztán mikor egy teljesen banális helyzet hozza el a potenciális jelöltet, teljesen összezavarodunk. Képtelenek vagyunk józanul átgondolni, hogy ami velünk történik az a szerelem, vagy csak azon vágyunknak leképezése, hogy valakihez tartozzunk és magunkénak tudhassuk.

Én úgy képzelem, amikor szerelmesek leszünk, akkor teljesen kitárulkozunk a másiknak. Nem játszunk szerepeket, nem próbáljuk elhitetni, hogy ő egy főnyeremény, nem akarjuk állandóan smink mögé rejteni az arcunk, hanem képessé válunk önmagunkat adni, mintha csak pucéran állnánk a másik előtt. Persze ilyenkor kellően szégyenlőssé válunk, hiszen azért nem mindennap állunk egy idegen előtt mezítelenül. Ám ahogy lassan levetkőzzük gátlásainkat, úgy bontakozik ki személyiségünk legféltettebb bugyra és maga a szerelem is. Számomra a szerelem nem egyenlő a teljes önfeladással. Az életemet ugyanúgy élem tovább, nem hagyom félbe az álmaimat, és nem keresek kifogásokat, hogy hogyan rázzam le a barátaimat azért, hogy a párommal lehessek. A szerelem számomra maga a kiteljesedés. Na, nem azért, mert társ nélkül fél ember vagyok. Inkább olyan, mint amikor mellette még teljesebben tudom megélni a vágyaimat, megadja az ihletet a folytatáshoz és az ember, akivel bárhol is vagyunk, biztonságban érezhetem magam. A szerelem nem egymás elfojtásáról szól. Hogy hogyan nyomjuk el a másik karrierista törekvéseit, vagy a házasságról való elképzeléseit. A szerelem szárnyakat ad, amiben ha én elvesztem az egyik szárnyamat a másik kölcsönadja az övét, hogy ismét szárnyalhassak. Ahol, ha gond üti fel fejét, közösen keressük a megoldásokat. Ahol egymásnak támaszkodva vívhatjuk tovább, a sorsunkat keresztező csatákat. A szerelem nem a tökéleteset keresi. Amikor szeretek egy embert, akkor a hibáival együtt szeretem. Nem akarom megváltoztatni, nem szándékozom a saját értékrendszerembe jobban illő képet festeni róla, hanem úgy szeretem és fogadom el őt, ahogyan van. A hibáival, a rigolyáival, az idegesítő szokásaival, a családjával és barátaival együtt. A szerelem nem arról szól, hogy ki milyennek akarja látni a másikat. A szerelem maga a feltétel nélküli szeretet legmagasabb foka! Kihívás az egóval szemben, kihívás a modern ember kreálta képzettel, mi szerint mindenkit birtokolnunk kell! Ilyen szerelem ritkán adódik az ember életében. Ezért is tettem fel a kérdést az elején: Vajon hányszor vagyunk/voltunk valóban szerelmesek életünkben?

A szerelem nem csupán a rózsaszín ködben leledzik! A szerelemben benne van a legsötétebb órák réme is. Ha szeretem a másikat szabadon is tudom engedni. Nem akarom ellenőrizni, merre jár, és éppen kivel tölti az idejét. Bízom benne, hiszen kincset adott a kezemben. A szívét adta, amiért az a minimum, hogy vigyázok rá, ameddig arra érdemesnek tart engem. Mindenkiben a nagy Ő-t kutatjuk. Potenciális jelölt lehet a péktől kezdve egészen a bankigazgatóig bárki. Nem a társadalomban vállalt szerepe határozza meg ki lesz az, akinek a szívemet adom. Még csak nem is az, én mit akarok látni benne. Sokkal inkább az számít, hogy ő az tud-e mellettem maradni, aki mindig is volt, s hogy én tudok-e maradni mellette önmagam.