Csalfa vágyak

Vannak helyzetek, melyeket nem lehet kézben tartani. Mikor a kémia eluralkodik az ember szervezetében és olyan erősen működik, aminek képtelenség határt szabni. Következményekkel nem számolva, áldozni a buja vágyak oltárán, olyannyira csábító, hogy a két ember, kiket a szenvedély tüze hajt, teljesen elfeledkezik a külvilágról. Nem számít, hogy van-e társuk, nem számít, hogy van-e családjuk, csak az akkor és most létezik. Megélik a pillanatot. Csak a jelenben vannak testtel és talán szellemükkel is. Tűzre vágynak ugyan, de azt nem is sejtik, hogy elég egyetlen egy meggondolatlan lépés, s mindent felégetnek maguk körül. Romba döntenek minimum két életet, s elárulják önmagukat is, nemcsak a párjukat.

Mert hát mi is a félrelépés? A másik érzelmeinek semmibe vétele? Merő önzőség és tiszteletlenség? Szimplán ösztöneink (időleges) győzelme az értelem fölött? Végső soron mindegyik és egyik sem. Léteznek teljesen makulátlan emberek egyáltalán? Van olyan ember, aki egy kósza pillanat erejére se játszott el a gondolattal, milyen lenne valaki más karjaiban újra felfedezni az öröm kiapadhatatlan forrását? Miért hisszük, hogy a monogámia az egyetlen helyes út? Na de ne térjünk el a tárgytól – mondhatnánk joggal. Hiszen két ember felelőtlenségének következménye a hűtlenség maga. Vagy, hogy is van ez? Ha valaki megcsalja a párját annak mindkét fél az oka! De igen! Ez tény! Valahol az egyik fél sokkal hevesebb vérmérsékletű, mint a társa és ezért „kell” másokhoz is fordulnia csillapíthatatlan étvágyával. Valahol nincs elegendő és érdemi kommunikáció testiségről, szeretetről, vágyakról stb. és ezért keresnek máshol a vigaszt. Valahol pedig „csak” a gyerekekre hivatkozva nem válnak szét az emberek, de mindkettő külön-külön utakon jár éjszakánként. A megcsalás mindig két emberen múlik! S itt nem a két „elkövetőre gondolok! Sokkal inkább a párokra, akik hagyják veszni a kapcsolatukat. Hiszen ha két ember szereti egymást, észre kell, hogy vegye, hogy valami nagyon nincs rendben. Igen, tudom, sok a munka, kevés a szabad idő, meg ott vannak a gyerekek is, de nem tudom elhinni, hogy ha két ember igazán társa egymásnak, nem tud (inkább nem is akar) időt találni arra, hogy megvitassák aktuális problémáik. Közhely, de igaz, hogy egy kapcsolatért dolgozni kell! Nem addig kell harcolni, amíg meg nem szereztük a kiszemelt zsákmányt, hanem pontosan utána, mikor már látszólag győztünk! Hiszen egy kapcsolat legnagyobb kihívása maga a szürke hétköznapok végeláthatatlan sora. S éppen ezért felsejlik egy kérdés ebből kifolyólag: mit csináljunk az olykor ellenállhatatlan testi vonzalommal, amit egy másik ember iránt érzünk? Kerüljük a társaságát, próbáljuk elképzelni őt nevetséges helyzetekben (toaletten ül éppen, vagy nagyon náthás) és minden egyes alkalommal rohanjunk haza párunkhoz, mikor már majd megőrjít bennünket a vágy, hogy aztán vele vezessük le a felgyülemlett energiát? De az nem hűtlenség? Nem a fejben dől el minden? Egyesek szerint pont a fejben lejátszódó megcsalásoknál kezdődik a hűtlenség. Sőt, van, aki úgy gondolja, annál gonoszabb dolog nem sok van, amit egy másik emberrel el lehet követni. Szóval akkor mi a megoldás?

Legyünk addig együtt, amíg teljes szívvel képesek vagyunk egymást szeretni. S amint kicsírázik a gondolat magja fejünkben, hogy mást is el tudnánk képzelni az ágyunkban, legyünk résen. A gondolatokkal kezdődik minden viszony, szóval vigyázzunk, hogy az elképzelést tettek ne kövessék! Ha még a kapcsolat bevezető szakaszában követtünk el hűtlenséget, vegyük tudomásul, hogy ott már a kapcsolat eleve halálra volt ítélve. Ha azon tanakodunk, hol kezdődik a csalfaság, az már intő jel!  Vállaljunk felelősséget múltunkban és jelenünkben elkövetett tetteinkért. Próbáljunk úgy élni és úgy viselkedni másokkal, ahogy mi is szeretnénk, hogy bánjanak velünk. S legalább a legfontosabbat ne feledjük: Legyünk mindig hűségesek önmagunkhoz!