Miért találkozik két egymáshoz olyannyira hasonlító lélek? Hogyan lehetséges az, hogy minden egyes dallam, melyet mutat az egyik, válasz a másiknak azokra a dallomokra, amiket már annyi ideje keresett? Mi értelme az egésznek? Mintha az egyik pontosan tudná, hogy mit szeret, mit kíván, és mire éhezik a másik! Ha elfogadjuk azt a tézist, hogy véletlen, mint olyan nem létezik, akkor felvetül a kérdés, a sors miért hozta össze őket? Mit kell megtapasztalni önmagáról az egyiknek és mit adhat ő a másiknak? Kapcsolatukat nem lehet behatárolni. Ismerősöknél többek, barátoknak nem lehet egymást nevezni, a kettejük közötti kötelék sem egyik sem másik, de hogy valami van közöttük, az mindkettőjüknek világos. Ez lenne hát a lélektárs fogalma?
A kiindulópont a szeretet. A szeretet, mely olykor vággyá hevül, majd szenvedéllyé és aztán visszafordul a szeretet mindent magába foglaló kezdő és végpontjába. Néha nem szólnak egymáshoz, de a csend is beszél helyettük. Néha megbántják egymást, néha az igazság elmondásával próbálkoznak, de minél inkább egymás közelébe akarnak jutni, annál inkább távolabbra kerülnek. A távolság azonban, mint minden, csupán viszonyítás kérdése. A szívükben, a lelkükben igazából soha nem létezett és nem is fog létezni. Az egyetlen gond, melyet le kell győzniük a birtoklás utáni vágyuk. Meg kell tanulni a másik szabadságát is tiszteletben tartani, nemcsak a magukét. Csak a szeretet az, ami közelebb viheti őket egymáshoz. Csak a hit, hogy nekik dolguk van, s át kell adni mindent, amit lehet magukból a másiknak.
Ijesztő érzés pucér önvalónkat adni. Egyszerre válunk gyönyörűvé, rúttá, kedvessé és gonosszá, erőssé és gyengévé, viccessé és nevetségessé és még sokáig sorolhatnánk. Igazából sokkal félelmetesebb önmagunkat adni egy kapcsolatban, mint levetkőzni és talmi testi valónkba mutatkozni a másik előtt. Nehéz is lesz mindaddig megmutatni önmagunk minden részét és felfedni legféltettebb titkainkat, ameddig mi meg nem tanuljuk végre szívből úgy Isten igazán szeretni azt, Akik vagyunk valójában. Az élet tapasztalások sorozata. S a legfőbb tapasztalatunk egyedül csakis önmagunkhoz köthető. Nem azért mert én központú világban élünk. Nem azért mert semmi és senki más nem érdekel saját magunkon kívül. Sokkal inkább azért, mert egyetlen valóságot ismerünk!
S az egyetlen valóság, melyet mi annak ismerünk el, tulajdonképpen mindig önvalónkból származik. Önmagunk tapasztalása, az életről, emberekről, érzelmekről, ingerekről, ízekről és imákról. Hogyan is gondolhatjuk, hogy képesek vagyunk igaz, szerető kapcsolat kialakítására, ha még magunknak sem merjük elmondani az igazat? Az igazat arról mik vagyunk, kik vagyunk, mit tettünk vagy nem tettünk, hogy érzünk, vagy nem érzünk. Amíg csak próbálkozunk, elsodródunk a célunk mellett. Amíg nem adjuk önmagunkat szégyenérzet nélkül és nem tudunk megbocsátani személyünknek vétkeket melyeket elkövettünk, hiába minden kísérlet. Ijesztő, ugye? Rémisztő a gondolat, hogy szeressük magunkat minden rossznak vélt tettünkkel együtt.
Ítélkezésekbe bocsátkozunk, sokszor helytelenül. Megítéljük a koldust, aki kéreget az utcán. Megítéljük az anyát, aki cigarettát szív, és ami a legborzasztóbb elítéljük magunkat is valami olyanért, ami úgy lehet csak a mi szemünkben vétek. S amikor az élet egy esélyt kínál, egy társat, akinek önmagunkat adhatnánk, nem hisszük el neki, nem tudjuk komolyan venni. Múltba vésődött dogmák alapján próbálunk viszonyítási pontokat keresni. Szeretni önmagunkat azt mondták bűn, ezért csak félve tesszük. A szexualitást is a gonosz hirdetőjeként említik sok helyen, ezért azt sem merjük igazán kiélvezni. S amikor valaki olyannal találkozunk, ki ugyanazokat a dallamokat élteti szívében, mint mi, megrémülünk.
Káprázatnak tűnik, csupán szemfényvesztésnek a lehetőség. Túl szépnek látszik, s ezért megijedt gyermekként közelítünk felé. Szeretni vágyjuk önmagunkat, s ezen keresztül a másik lelket, de ez olyannyira bűnös érzésnek tűnik, hogy inkább zokogva elfordulunk tőle. Ám az érzés, a két lélek azonos rezgése képtelen elfordulni. Küzdenek egymásért. Úsznak a másik felé. Vágynak a beteljesülésre és újabb és újabb lehetőséget teremtenek, hogy a lelkek eggyé váljanak. Végül egyszer úgy is találkoznak. Egyszer nem lesz kitérés. Egyszer megtanulják egymáson keresztül önmagukat szeretni és onnantól ők ketten, már sohasem válnak szét.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: