Hasztalan menekülés

Menekülés. Már maga a szó is vészjósló, ami miatt az egész olyan negatív érzést kelt az emberben, hogy legszívesebben menekülőre is fogná a dolgot. Mert hát mi elől szoktunk elfutni? Természetesen a veszedelem elől. A vésztől, ami fenyegetést jelent életünkre, megszokásainkra, emberekhez fűződő kapcsolatainkra. A veszély olykor természeti csapás formájában mutatkozik. Máskor embertársaink gondatlan vagy kész akarva elkövetett cselekedete okozza. S van, mikor mi jelentjük önmagunkra a legnagyobb bajt. Gondolataink, tetteink néha vakvágányra terelnek, s ahelyett, hogy megnyugvást hoznának, örökös menekülésre késztetnek. Ahogy próbálunk elinalni az árvíz, vagy tűzvész útjából, pontosan ugyanolyan fejvesztve kísérlünk megmenekülni olykor önmagunk elől.

Nehéz természetünk van. Ahogyan a víz kiömlik olykor medréből, mert már túltelítődött önmagával, úgy tudunk mi is kifordulni önmagunk templomából. Amennyire a tűz mindent feléget és hamuvá porlaszt maga körül, pontosan ugyanúgy vagyunk képesek mi is felégetni a hidat, melyen áthaladhattunk volna, ha nem félnénk annyira. Saját ideáink, elképzeléseink, dogmatikus nézeteink rabjai vagyunk. Tervezünk, kivitelezünk, de csak nagyon kevésszer hallgatunk a szívünkre eközben. Az ész dominál cselekedeteinkben, kapcsolatainkban és értékítéletünkben. Ez persze nem feltétlen rossz dolog. Vannak helyzetek, ahol könnyebbséget jelent. Ám mikor saját életutunkra akar átvezetni a lélek, az elme már nem engedelmeskedik olyan könnyen. Mintha menekülni akarna a megváltoztathatatlan elől. Mintha nem akarná megérteni, hogy hiába fut, az árvíz, vagy tűzvész elől. Mintha nem akarná tudomásul venni, hogy vannak dolgok, helyzetek, kapcsolatok, melyek nem maradhatnak már olyanok, mint régen. Mintha azt se akarná érteni, hogy vannak tapasztalatok, melyek elől lehetetlen kitérni. A változás, a fejlődés útjába áll. A szeretet és a lelki béke előtt égeti fel a hidat. Időt akar nyerni. Hogy cselekedeteivel más utat keressen. Elsősorban a félelem dominál benne. Félelem a megszokottól való elválástól. Mert hiába volt egy helyzet tűrhetetlen, mégis valahogy megtanulta már kezelni. Ismerte az érzéseket, melyeket kiváltott, ismerte a vágyakat, melyeket az értelme hajtott és most minden, amit meg kellene tapasztalnia ismeretlen. Az érzések megijesztik. Nem tudja, hogyan és főként mire kellene felkészülnie. Nem látja, az új helyzet merre fogja vinni. S azt sem érti, miért kell neki, most mindent újra kezdeni? Ahogyan telnek az évek felettünk, egyre nehezebben módosítunk pályánkon. Beleragadunk megszokott körülményekbe függetlenül attól, hogy szolgálja-e érdekeinket vagy csak gátol. Hagyjuk, hogy égessen a tűz bennünket, mert ismerjük már az érzést. Nem kellemes, sőt fáj, de már megszoktuk, s nehezen válunk meg tőle. Az, hogy helyette a vizet válasszuk, éppolyan veszedelmesnek tűnik, s mivel életveszélyt éppúgy jelenthet, nem merünk rá vállalkozni. Ám, mikor a szívünk egyre inkább a víz felé húz, nehezen tudunk már ellent állni. Vágyunk a víz hűsítő érzetére, kívánjuk testünket megtisztítani vele a tűz okozta sebektől. El akarunk merülni benne, mert lelkünknek felszabadulást jelentene, és mert annyira, de annyira gyönyörű, ahogy teletöltődik szívünk vele. Már az kezd fájdalmassá válni, amennyire menni akarunk. Menni az ismeretlenbe, elengedve a múlt sérelmeit és végre új, tiszta lapot kezdeni. Ám az emlékek, a múlt nem hagyja, hogy elmenjünk. Még mindig félünk. Újra feléled bennünk a víztől való rettegés, s megkísérlünk elmenekülni előle.

Rohanunk, fejvesztve, rémülten s kilátástalanul bele az ismerős, de fájdalmasan égető tűzbe. Ám a tűz erősebben éget, mint azelőtt. Új sebeket szül, s a víz utáni sóvárgásunk, megnő. Már nem akarunk maradni a tűzben, de nem merünk a víz felé se menni. Így megint csak menekülőre fogjuk a dolgot. Csak ezúttal mindkettő elől menekülünk. Mert bár tudjuk, hogy nincs egyik másik nélkül, most már kizökkentünk végérvényesen megszokott vágányunkról, s új helyet kell keresnünk. A víz hullámainak hangja megnyugvást keltően hív, így valahogy a nagy menekülés közepette, mégis habjaiba merülünk el. Lebukunk a mélybe, s megint rettegünk, ezúttal a végleges elmúlástól. Amint azonban a víz felemel bennünket, újra levegőt kapunk, s esélyt arra, hogy a vízzel hasonlóvá váljunk.