Hűség és Szerelem

Hűség és szerelem. Ezt a két fogalmat együtt szokták emlegetni. De vajon tényleg összetartoznak? Nem lehet, hogy csupán idealizált elképzeléseink vezettek oda, hogy el akarjuk hinni, hogy aki szerelmes, az hűséges is? Persze mindenkinek mást és mást jelentenek ezek a fogalmak. Léteznek ugyan közös asszociációk és nagyjából megegyező nézetek arról, hogy mit takar hűségesnek, és mit fejez ki szerelmesnek lenni, de azért ha őszintén belegondolunk, tulajdonképpen egyénileg eltérő, ki mit foglal magába ebbe a két érzésbe. Ráadásul mivel egyéniségek is vagyunk, nem hogy nemek között eltérő ezeknek a szavaknak a mondanivalója, hanem még emberenként is mást és mást jelentenek. Ugyan szeretünk úgy tetszelegni mások előtt, mint a szerelem és az örök hűség élő mintaképei, mégis valahol a lelkünk mélyén jól tudjuk, hogy soha semmi sem bizonyítja jobban ezeknek létét vagy nem létét önmagukban, mint tetteink.

Persze mi is igazolná jobban nekünk azt, hogy szeretünk és szeretethetők vagyunk, mint egy másik ember iránti hűségünk? Válasz utak előtt próbálunk minél inkább logikusnak tűnni, igyekszünk minden oldalról körbejárni egy adott témakört, nem pocsékolunk időt számunkra haszontalan emberekre és érzésekre, de a testi vágyunk olykor a szerelem és a lojalitás fölébe kerekedik. Az oltár előtt örök hűséget esküszünk, elrebegjük hála telt szívvel, hogy kitartunk egymás mellett jóban és rosszban, de sok év után minden eskü ellenére mégis elkövetjük azt, amivel bemutatjuk, hogy ezek a fogalmak megkoptak bennünk. A szerelem két-három év után elillan, helyébe a szeretet érzése költözik, és minden egyes nap fel tesszük magunknak a kérdést, hogy akarjuk-e a másikat még szeretni? Minden új reggel két kérdést szül, hogy hisszük-e még, hogy a hűség több, mint egy üres frázis, s, hogy mindazt, ami ezzel jár, még tudjuk-e vállalni? Monogám társadalmat építettünk, mert erkölcsileg ez volt a legszebbnek tűnő lehetőség, s mert igen, vannak olyanok, akik egy egész életet együtt képesek szeretetben és hűségben leélni.

Szeretetben. Nem szerelemben. És ez hatalmas különbség! Hogy miként lehet a szerelem újra és újra mámorító mibenlétét megtagadni és helyette egy biztonságos, szeretetteli és hűségen alapuló kapcsolatot működtetni, a világ egyik legnehezebb kérdése talán. Mind vágyunk az őszinte, hűséges szerelemre és bármit képesek lennénk megtenni érte, de a válaszokat nem találjuk. Hiszen hogyan is találhatnánk, ha mi sem tudjuk magunknak megfogalmazni, mit is szeretnénk? Vannak emberek, akik tényleg képesek hűségesek, lenni a párjukhoz erkölcsi és morális okokból. Nem a nagy szerelem okán, nem azért mert a másikat annyira szeretik, sokkal inkább azért, mert önmagukat képesek eléggé szeretni és becsülni. Mások azért lépnek félre, mert magukban sem találják a választ arra, hogy az, aki mellettük van, tényleg életük szerelme-e? Testi igényeiket hajtva afférokba bonyolódnak, s aztán, mikor megértik, hogy a szeretkezés önmagában nem jelent semmit, megnyugodnak és hazamennek választottjukhoz.

Mind eltérően igyekszünk bebizonyítani magunknak azt, hogy mit jelent a szerelem és hűség számunkra. Tulajdonképpen nincs jó és rossz, helyes vagy helytelen döntés és tett, csak mi határozzuk meg cselekedeteink és érzelmeink pozitív vagy negatívba való fordulását. A választás mindig a mi kezünkben van, és soha sincs késő visszafordulni. Már ha tényleg ez minden vágyunk. Mert ha megcsaltuk szerelmünket érzelmileg vagy testileg, annak felelősségét is vállalnunk kell. A felelősség vállalás nem ott kezdődik, hogy elé állok és elmondom, amit tettem. A felelősség onnan indul, hogy szembe nézek tetteim irányítójával és megtalálom magamban a válaszokat a miértre. A szeretet választás kérdése. S amikor valami mellett döntünk, annak önmagunk szeretete vagy éppen nem szeretete az eredete. Bárhogy is próbálják velünk elhitetni vallási tanok és erkölcsi ideológiákat okító nézetek, hogy mi a jó és mi a rossz, mi mégis csak önmagunk szívében fogjuk megtalálni a válaszokat arra, hogy mit szeretnénk, és mi tűnik számunkra helyesnek. Védjük magunkat a csalárdságok és bűnök ellen, miközben olykor a dolgok csak a mi szemünkben látszanak rossznak és éppen ezért talán azon kellene gondolkodnunk szeretjük-e magunkat kellően?

Nem lehet állandóan maximális fokozaton élni. Emberek vagyunk, hibázunk, a szerelem erejét kutatjuk, saját hűségünket tesszük próbára, de a „nóta” mindig ugyanaz. Keressük önmagunkat. Igazolást remélünk röpke szerelmi légyottoktól, hűségünkért cserébe a szeretet jutalmat várjuk, ám mindez csupán cukormáz a tortán, melyet mindig magunknak készítünk. Reméljük, hogy egyszer rálelünk az igaz szerelemre. Reméljük, hogy a hűség onnantól, már sohasem lesz döntés kérdése. Hogy minden majd zsigerből és egyértelműen jön a szívünk legmélyebb óhajából, s majd meg tudjuk mutatni gyermekeinknek is azt az utat, amit érdemes lesz végigjárniuk. Hogy a szerelmet meg kell tudni élni, hogy a hűséget önmagukkal kell kezdeni, s hogy mindennél fontosabb, hogy megtanulják önmagukat szeretni, minden hibájuk ellenére. Mert csak azt lehet szeretni, aki képes önmagát szeretni, s mert az élet mindig azt nyújtja, amit mi tudatosan vagy tudattalanul igazán szeretnénk.