Pár évvel ezelőtt külföldön éltem, egészen pontosan Hollandiában. Az ország lakói több nyelvben jeleskednek (főként az angol és francia) a sajátjukén kívül. Én angol nyelvterületű munkával rendelkeztem és a munkám szempontjából eleinte nem volt fontos a jogosítvány megléte. Ám egy szép napon a lakhelyemtől távolabbi városba helyeztek át dolgozni, s rá kellett jönnöm, hogy a jogosítvány Hollandiában létszükséglet. Hiába biciklis kultúra az övék, azért 40 km-t ők sem tekernek egyik helyről a másikra. A tömegközlekedés megbízhatatlan volt, így rászorultam kollégáim jó szándékára, hogy szállítsanak magukkal a munkahelyünkre nap, mint nap. Hamar beláttam, hogy bizony tenni kell a függetlenségemért, s eldöntöttem, hogy lerakom a jogsit.
Akkoriban már másfél éve tanultam a flamand nyelvet (elvem az, hogyha egy országban huzamosabb ideig él az ember, illő, hogy értse és beszélje is az adott nép nyelvét legalább egy alapszinten) amolyan autodidakta módon, s bár angolul mindenki beszélt, úgy éreztem, ahhoz, hogy jobban beilleszkedjem, kell a nép anyanyelvének ismerete is. Szóval eldöntöttem, hogy elkezdem kint a jogosítvány megszerzésére vonatkozó procedúrát. Hollandiában angol és holland nyelven lehet lerakni a jogosítványt és én a holland mellett határoztam. Választásom oka a kihívások iránti mérhetetlen szeretetem volt, s bár láttam nem kevés buktatót az elképzelésben, mégis úgy döntöttem, hogy további nyelvtanulásomat az autóvezetés elsajátításának kereteiben végzem. Megvásároltam a holland KRESZ könyvet és első ízben el kezdtem lefordítani magamnak. Mondhatni ez volt a próbája az elgondolásomnak, hogy meg fogom-e tudni csinálni, amit elterveztem. Három hónap kellett hozzá, hogy minden szót megtanuljak belőle és meg is értsek bizonyos kifejezéseket, de sikerült. Volt idő, amikor úgy éreztem feladom, de mint írtam fentebb nem vagyok az a típus, aki meghátrál, így tettem tovább a dolgom. Jelentkeztem a KRESZ vizsgára és lelkesen készültem a feladatra. Sajnos első ízben nem sikerült átmennem. Kicsit elkenődtem, de jelentkeztem a következőre és utána a következőre is. Bevallom csak harmadjára sikerült.
Miután az első próbán átmentem, következett a második, keresni egy autós iskolát, jó árfekvéssel és egy végtelenül türelmes emberrel, aki segít nekem abban, hogy a szóbeli holland nyelvtudásomat is tudjam fejleszteni. (Hollandiában nem kell feltétlen beiratkozni autós iskolába ahhoz, hogy csináljunk KRESZ-t) Szóval nézelődtem és ki is szúrtam magamnak egyet, ami jónak tűnt. Elmentem egy próbaútra, ahol egyből egy hatvanas úton a volán mögé ülhettem (előtte soha nem is vezettem még) és miközben szóba elegyedtem leendő oktatómmal és elmeséltem neki elképzelésemet a hogyanról hollandul, el is döntöttem, hogy nála fogok vezetni, ha ő elvállalja ezt. Persze ő rögtön belement. Tehát elkezdtem vezetni. Egészen addig a pontig tulajdonképpen nem is fogtam fel, hogy bizony a vezetésre oda kell figyelni és az, hogy mellette még a holland nyelvet is meg kell értenem nem fog egyszerűen menni, mint mikor csak beszélnem kellett. Az addigi kellemes érzésem a holland nyelvben elért fejlődésemet illetően elillant és átvette helyét egy eléggé frusztrált, nehézségekben bővelkedő periódus. Az oktatóknak Hollandiában rendelkezni kell pszichológusi képesítéssel is, így a dolgom kicsit könnyítette ugyan az oktatóm, de mivel a szóbeli nyelvértésem rovására ráment az, hogy erősen fókuszálnom kellett az autó koordinálására és a különböző manőverek elsajátítására, nem mindig tudta elérni a kívánt eredményt. Az első pár hét után a frusztráltságom elérte a végső határt és próbált rávenni, hogy folytassuk inkább angolul az órákat. Én nem voltam hajlandó belemenni, mert tudtam, ha akkor feladom, akkor sosem fogom elsajátítani a flamand nyelvet, mert mindig az jut majd eszembe, hogy egyszer már feladtam. Ráadásul mivel elég sok pénzt fizettem, elvártam, hogy az történjen, amit én szeretnék. Közben nyár lett és én egy hónapra haza jöttem, hogy kicsit feltöltekezzek a családom és barátaim szeretetével. Hoztam magammal haza holland könyveket (akkor már rendszeresen holland nyelvű könyveket olvastam) és próbáltam kikapcsolódni. Aztán visszatértem és minden kezdődött elölről. A frusztráció, a sírások órák után otthon a négy fal között, s az olykor már elkeseredettnek tűnő harc magammal és az én makacsságommal. Minden vívódásom ellenére valahogy mégis szilárdan hittem tovább, hogy ez az az út, amit végig kell járnom.
Summa summásom, végül ősszel megkaptam az időpontot a vizsgára. Rettenetesen féltem, és mire eljött a vizsga napja, falfehéren, remegő kézzel és izzadság foltokkal tarkított blúzban indultam el. Pánikba estem, hogy meg fogom-e érteni a vizsgáztatót, szorongtam, hogy képes vagyok-e lerakni a jogosítványt, az oktatóm pedig próbált életet lehelni belém, mindhiába. Kikészültem. Nagyon. Mire beültem a kocsiba, addigra már hányingerem lett, s bár megértettem a vizsgáztatót mégis aggodalommal töltött el, hogy csak és kizárólag ő jön velem a vizsgaútra, az oktatóm nem. (Ez a hivatalos eljárás Hollandiában.) Ijesztő volt egy számomra vadidegen ember mellett teljesítenem és mivel ráadásul nem is volt szimpatikus sem, így beszélgetni se nagyon akartam vele. Sajnos húsz perc után kiderült, hogy annyi hibát vétettem, hogy a vizsga sikertelenségbe fulladt. Következett a következő hónap, a felkészülés és az újabb próbatétel. A vizsgáztató kedves volt, jól megértettük egymást, jól ment a vezetés is, nem hibáztam (érzésem szerint) mégsem mentem át. (Valószínűleg annyira sokkban voltam, hogy nem vettem észre mikor hibát vétettem.) Aztán jött a Karácsonyi szünet, mikor én újra hazajöttem. Eltelt ismét egy hónap, mikor újra elindulhattam a következő vizsgámra. Emlékszem gyönyörű, szinte tavaszias nap volt. A fák virágzásnak indultak, s én valamilyen érthetetlen nagy nyugalommal indultam el aznap. Tudtam, hogy sikerül. A holland társalgás akadálytalanul ment, a vezetésben precízen, szabálykövetően és megfelelő határozottsággal léptem fel, s egy pillanatra sem lepődtem meg, mikor vizsga végén azt mondta a vizsgáztató: „Geslaagd’ azaz Sikerült, átment.
Mérhetetlenül nagy kő esett le szívemről, s szabadságom, melyben új távlatok nyíltak még igazabbá vált. Kemény hónapok voltak, tele akadállyal, sírással, tanulással, kételyekkel, mégis az eltökéltség megmaradt bennem, bármennyire is kilátástalannak tűnt a helyzet. Vezetni egy élmény, s azóta is büszke vagyok arra, hogy sikerült. Nem azért mert a vezetés olyan nagyon nehéz lett volna, ó nem, az azért magában nem lett volna az. Hanem azért mert felelősség tudatot, még nagyobb határozottságot tanultam meg általa, melyet azóta is kamatoztatok az utakon, s az életben egyaránt. S bár igen, mi nők több mindenre tudunk egy időben figyelni, én mégis csak az oktatás legvégén tudtam már teljesen megtanulni mindkét dologra (beszédre és vezetésre) egyaránt kellően odafigyelni. Ennek ellenére ma sem csinálnám másként. Igazi kihívás volt, melyet a nehézség ellenére is végül sikerült megoldanom.
Kommentek