Hol van az otthon? Egyértelmű, hogy a ház melyben felnőttünk, s ahol családunkkal életközösséget alkottunk otthonunk helyszíne. Értelemszerű az is, hogy ahol a mentsvárunk van jelenleg az is az otthonunk. Mégis, mintha a szülői ház, melyben gyermekek voltunk, melyben felnőttünk, s ahol minden elkezdődött különösen nagy jelentőséggel bírna. Más érzés oda belépni egy bizonyos idő elteltével, s nem lehet magunkat elkülöníteni azoktól az emlékektől, melyek ott törnek ránk. Szinte látjuk kisgyermek énünket, ahogyan az udvaron játszik. Érezzük, tapintjuk, szagoljuk a múlt megannyi bizonyítékát, hogy otthonunk a tér és időben mit sem változott. Életünket a múlt tükréből vesszük ott szemügyre a jelen pillanatában.
Természetesen mindenkinek mást jelent, az otthon fogalma. Nem is annyira tér, sokkal inkább a térben elfoglalt helyünk és érzéseink határozzák meg azt, ki mit lát otthonának. Otthonunk a hazánk, otthonunk a szülői ház, otthonunk a lakás melyben új életet kezdünk, s otthonunk a Föld is, tulajdonképpen minden pontján. Az egyén szuverenitása által határozza meg helyét a világban, s hogy mit tekint szűkebb és tágabb értelmében otthonának. Ahol feltöltekezünk, ahol magunkkal békében lehetünk, ahol tároljuk személyes dolgainkat, s ahova betérnek családunk és barátaink is hozzánk, az az otthonunk.
Persze életkortól függ az, hogy hol érezzük magunkat otthon. Gyermekként a szülői ház adja meg az otthon érzetét. Kamaszkorban ennek funkciója halványulni kezd, majd fiatal felnőtt életünkre az albérlet, kollégium, diákszállás veszi át időlegesen annak szerepét. Dolgozóként a lakás, ház melybe életünk párjával költözünk, válik az otthonunkká, s mikor csemeténk is születik, végérvényesen megváltozik, s új jelentéssel bír az otthon és a szülői ház fogalma. A helyszínnek, a lakásnak, háznak tulajdonképpen semmi jelentősége. A bennük megtapasztalt érzéseink, emlékeink, reményeink határozzák csak meg, hogy minek tulajdonítunk jelentőséget.
Fontosságot mi társítunk egy-egy terület, tárgy, épület mellé, nem ők maguk bírnak ilyennel. Csupán lakhatást biztosítanak, de nem érzéseket. A családunk, a gyermekként megélt pillanatok összessége köszön vissza akkor, mikor egy idő után betesszük lábunkat a szülői házba. Az emlékek, a gyermeki én felszínre tör, s visszarepülünk az időben, hogy újra olyanná váljunk, mint régen. Eltelhet húsz, negyven, ötven év, az érzés, a minta, semmit nem változik. Csupán felnövünk, de sohasem leszünk mások, mint szüleink gyermekei. Él bennünk a kicsi én, aki ott toporog, ott gügyög, ott tanul járni, s szeretet kifejezni szívünk legmélyén szüntelenül. Mert az otthon valami réginek, valami magasztosnak, valami különösen fontosnak pontja. Felülírja az új mintákat, átölel és magába ránt az érzelmeink örvényével, s szüleink mellett az otthon érzetével lelkünkben mi is nosztalgikussá válunk. Persze jellemünkben ilyenkor kavarodnak felnőtt énünk gyermeki aspektusai, s bár saját véleményt fejtünk ki dolgokról, eseményekről, történésekről, mégis végül szüleinkéhez hasonlatossá alakítjuk mondanivalónkat, hiszen otthon vagyunk.
A rend, a fegyelem, az illem, a nevelés első számú helyszínén, mely éppúgy ránk ontotta a szeretet és a szigor fényét is, amikor csak kellett, mássá, kicsit hajlíthatóbbá, kicsit engedékenyebbé tesz bennünket. S bár otthonunk a várunk, mégis a szülői ház, a maga mivoltában mélyebb rétegeket emel felszínre bennünk, mint külön álló életünk otthona. Talán a feltétlen odaadás, a szeretet és tisztelet, a szülői mintaképek ezért a felelősek. Talán a tudat, hogy mi ott váltunk emberré, önálló személyiséggé, nővé és férfivé szintén nyomot hagy bennünk. Minden, amit ott érzünk, hatással van, volt és lesz is ránk mindig.
Mert otthonunknak nincs egyetlen olyan pontja sem, melyről ne jutna mindig valami eszünkbe. Mert nem tudjuk megfogni a kilincset se anélkül, hogy ne törnének ránk gyermeki érzéseink. Mert várjuk az ajtóban, hogy kinyissa nekünk azt anyánk, s mert az első irány, melyet betértünkben teszünk a konyha és a régi illatok, ízek mámorító kavalkádjába vezet. Az otthon az valami másnak a helyszíne. Az otthon, ahol a szívünk megnyugszik, ahol a lelkünk kitárul, s az ajtók becsukódnak mögöttünk. Az otthon örömünket, s bánatunkat egyaránt magába zárja. Hallgat, mikor jajgatunk, s visszhangzik, mikor gyermeki kacaj járja át a házat. Az otthon mindenhol ott van, mégis sehol sincs igazán. A család adja meg az otthon helyszínét, s az emlékeink annak felejthetetlen zamatát.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: