Van olyan, amikor mindenkinek jót akarunk. Kivétel nélkül családunk tagjainak, barátainknak, párunknak, munkatársainknak, főnökünknek, beosztottainknak, a szomszéd néninek, meg még a kutyának is. Szeretnénk jót tenni, és jó lenni, de minden próbálkozásunk, mely azért történik, hogy másoknak kedvezzünk, valahogy mégis önmagunkhoz fordít vissza. Egyre nagyobb az elkeseredettség bennünk, hogy semmi nem megy úgy, ahogy mi azt elterveztük és csak fél sikereket tudunk jószerével elkönyvelni. Persze a mártír szerep (mert ez az, lássuk be) nem áll jól senkinek. Annak sem, aki a köz javáért felkiáltással teszi a dolgát, s annak sem, aki pitiáner szeretetre vágyásból próbál eleget tenni a számára kedves embereknek.
Mert igen, megint a régi nóta száll a szélben, mikor mindenkinek meg akarunk felelni. A szeretetre vágyás, az elismerés, a nélkülözhetetlenség egy-egy pillanatra felvillanó érzete és önmagunk fontossága iránti olthatatlan vágyunk nevezhetők meg okoknak. Elvégre senki sem azért akar jó lenni másoknak, mert ez szolgálja a köz javát. Persze ez az alap kiindulási pont, de igazából Teréz anyától kezdve a politikusokon át egészen a szomszéd néniig, mindenki azért próbál jót tenni másokkal, mert valójában önmagán akar segíteni. Mert ha segítünk valakinek, attól egy vagy több pillanatra jobbnak érezhetjük magunkat, mint korábban. Mert ha jók vagyok, majd megjutalmaz az Isten valamilyen formában, akár már itt a Földön is, de legkésőbb a Mennyek kapujában. S mert ha felajánljuk szolgálatainkat, mi sem leszünk annyira magányosak.
Lehetetlen önös érdekek nélkül jót tenni és jónak lenni másokkal. Hisz mindenben ott van a vágy arra, hogy megmutathassuk a világnak, hogy igenis szerethető, és igenis jó emberek is vagyunk, s a jó szándék vezérelte tetteink majd egyszer valahogyan és valamilyen formában viszonzásra fognak találni. Szeretet. Már megint ez az átkozott és sokat emlegetett érzés és kifejezés, mely olyan nagyon mágikusan hat még a legmegátalkodottabb bűnözőre is, és melynek nevében mégis annyi, de annyi bűnt vagyunk képesek elkövetni. Bennünk dolgozik, fortyog az éhség utána, és mint mindig most is kívülről várjuk hozzá a megoldást. Unós- untalanig lehet beszélni és várni a szeretet mágikus megtapasztalására, anélkül, hogy valójában megtapasztalhatnánk. Mert bár segítünk, mert bár jók vagyunk (megítélésünk szerint), mert vigyázunk a családi fészekre, a főnökeink bizalmára, párunk szerelmére és az állatok jóllétére, mégsem vagyunk boldogabbak. Sem jobbak, sem szerethetőbbek, sem kedvesebbek, sem szerelmesebbek, sem állat centrikusabbak. Hogyan is lehetnénk azok, hogyha mindazért, amit teszünk valamit elvárunk? Ráadásul nem is holmi anyagi elismerést, vagy egy szimpla köszönömöt, hanem magát az érzést, hogy szerethetőek vagyunk.
Mind ismerünk olyanokat a saját környezetünkben, akik bár jót tesznek másokkal, mégis vagy fennen hangoztatják ezeket a kisebb nagyobb szívességeket, hogy az emberekben lelkiismeret furdalást keltsenek, vagy pedig megnyúlt arccal, keserűen, vállukon megannyi terhet cipelve roppannak össze az önmagunkra mért csapások alatt. Mi vezet bennünket el attól a ponttól, hogy elkezdünk jóként viselkedni odáig, hogy már minden tettünket és mondatunkat azért adjuk elő, mert viszonzást várunk cserébe? Gyermekkorunk a ludas és szüleink, akik azt mondták legyünk jók, szófogadóak és rendesek, mert csak akkor kapunk a Mikulástól ajándékokat? Vagy az esküvői ígéret teszi velünk ezt, hogy jóban-rosszban? Esetleg a folyamatos fenyítés vezet idáig, mikor megtiltják nekünk, hogy elmondjuk valamivel kapcsolatban az igazat? Vagy a verések, amelyeket azért kaptunk, mert a köz szemében, valami olyat tettünk, amit nem szabad?
Bárhogy is kezdődött, előbb-utóbb mind azt a konzekvenciát szűrjük le a világról, hogy van egy fajta specifikált igazság, melyet nem lehet kimondani, van egy jóságfaktor, mellyel kifejezhetjük tetteink, s a szeretetet csak úgy várhatjuk el másoktól, ha az ő értékítéletünkben szereplő jó dolgokat tesszük meg nekik. Senki nem kíváncsi arra, hogy mi mit szeretnénk, mert egy idő után természetessé válik, hogy csendben maradunk, ha fáj valami, hogy visszatartjuk a könnyeink, hogy másoknak jó legyen, s elnyomjuk egész lényünket, mert ha megmutatjuk, kik vagyunk, nem fognak még annyira sem szeretni. Persze ez mártírság. Más nem is lehet. Jót teszünk, hogy szeressenek, de mi magunkat eközben már nem tudjuk többé szeretni. Köröket rovunk megannyi formában a szeretet nevében az emberek körül, de önmagunkra már elfelejtünk figyelni. Megéri? Aligha! Elveszítjük igazi énünk, s elveszünk másokban.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: