Hol rontjuk el az emberi kapcsolatainkat? Mi vezet oda, hogy nem azt fejezzük ki, amit szeretnénk és ahelyett, hogy egyre közelebb kerülnénk a másikhoz, egyre csak messzebbre jutunk tőle? Miért szakadnak szét a kötelékek? Miért nem tudjuk becsülni azt, amit kapunk és adnak? Miért akarunk még többet, még jobbat, még szebbet, még inkább irigylésre méltót? Birtoklási vágyunk a hibás? Mohóságunk? Szexuális éhségünk? Önmagunk kishitűsége, vagy éppen túlbecsülése? Hol van az a pont, ahol már elég lenne minden, amit tálcán kínál nekünk az élet?
Mind szeretnénk boldogok, lenni. Kiegyensúlyozottak, harmonikus élettel és háttérrel, amellyel békében tudunk élni. Mind vágyunk a beteljesült szerelemre, az örökké tartó lángoló tűzre, s az, aki a legjobban tiltakozik ellene, pont az vonzza magához mindezt a legközelebb. Mind vágyunk békés családi életre, egy-két vagy esetleg három csetlő-botló, kacarászó élettel teli egészséges gyermekkel, akik fényt adnak a mának és előre mozdítják saját és a mi jövőnket létezésükkel. Maradandót akarunk alkotni, mind utódaink által, mind azon munkáink által, amelyekkel kifejezzük önmagunk.
Szeretnénk a világnak hátrahagyni egy darabot magunkból, hogy egy köztes megoldásként mégis örökké tudjunk élni ezen a világon. Persze nagyra törő elképzeléseink mellett kapcsolatokat is létesítünk. Emberekkel találkozunk, ismerkedünk össze nap, mint nap, és próbálunk ilyen-olyan hasznokat húzni az új összeköttetésekből. Óvatos kísérleteink vannak arra, hogy új ismeretségeket, esetleg a későbbiekben barátságokat alakítsunk ki, s közben bizonytalanul lépkedünk az ismeretlen ingoványos talajon, mely egy új viszonyhoz vezet. Egyikünk könnyen barátkozik, másikunk pillanatok alatt felszínes haveri kapcsolatokat tud létesíteni, s van olyan, aki bevonzza önmaga mellé az új, de már ismeretlenül is ismerős lelki társait.
Szóval nehezen alakítunk ki igazán mély kötelékeket. Akkor is, ha nyíltak és közvetlenek vagyunk másokkal és akkor is mikor százszor is megfontoljuk, mit mondjunk el, vagy ne mondjunk el egy embernek magunkról. Hiába tűnünk a felszínen lazának, barátságosnak, kedvesnek, aranyosnak akkor is ott van egy láthatatlan pajzs, amit csak akkor vetünk le magunkról, ha már tényleg kiérdemelték bizalmunkat. Persze a jó emberismeret legalább annyira vezethet a gyorsan, vagy látványosan tönkremenő emberi viszonyokhoz, mint a nem jó emberismeret. Egy kapcsolat bukása éppen úgy fakadhat önzőségünkből, mint gyámoltalan és naiv mivoltunkból. Próbálunk közel kerülni egy másik emberi lényhez, de hogy ő mit akar, vagy mit nem akar, azt nem tudhatjuk, sohasem biztosan.
Lehet, hogy csak egy havert lát bennünk, lehet, hogy élete nagy szerelmét, lehet, hogy teljesen közömbösek vagyunk neki, s csak azért van mellettünk ma, mert éppen más nem ért rá neki. Olykor félrevezetjük egymást minden jóakaratunk ellenére is. Nem feltétlen azért, mert hazugságokba bocsátkozunk, hanem sokkal inkább azért, mert nem mondjuk el azt, mit érzünk vagy gondolunk magunkról, a másik emberről, és a világról. Szerepeket játszunk. Egyik nap a hős szerelmest, másnap a gyámoltalan szüzet, harmadnap a jó barátot, negyedik nap egy kedves ismeretlent. Magunk választjuk meg azt, hogy melyik nap mire vagyunk jók éppen. Van, amikor minden akaratunk ellenére olyanok találnak meg, akiket egyáltalán nem kedvelünk. De mert egy helyen dolgozunk, vagy egy légtérben kell lennünk (pl.: orvosi rendelő, postahivatal stb.) eljátsszuk azt a szerepet, amelyiket egy vagy több bizonyos embernek akarunk magunkból megmutatni. Olykor szeretteink közelében is felvesszük az erős, védelmező, adakozó szerepet, s mikor azt kívánják tőlünk meg, leszünk a kedvükért esendőek és gyámoltalanok.
Tehát miért is mennek tönkre emberi kapcsolataink? Mert nem tudunk rájuk eléggé vigyázni. Folyton másokhoz igazodunk, ahelyett, hogy önmagunkra akarnánk találni. Miért nem vagyunk elégedettek azzal, amink van? Mert önmagunkkal sem vagyunk elégedettek, sem külsőleg, sem belsőleg! Hát hogy várhatnánk el így másoktól, hogy azt adják nekünk, amijük van, s nem azt, amit magunkban sem találtunk még meg? Az élet megannyi területén folyton emberekkel találkozunk, s teremtünk összeköttetéseket. Egyikükkel köszönő viszonyt ápolunk, másikunkkal munkakapcsolatot, a harmadikkal szerelmi életet élünk, míg a negyedikkel csak most kezdtünk ismerkedni éppen. Különbözőek vagyunk, eltérő látásmódokkal és igényekkel. Az egyetlen közös pont az állandó elégedetlenség önmagunkkal és a világgal szemben. Erre azonban nem lehet építeni egészséges emberi viszonyt. Csak elrontani és elveszteni mindazt, amiért addig harcoltunk.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: