Az anyaság számomra és minden olyan nő számára, aki még nem szült, misztérium, melyet hol csodálva, hol irigykedve, hol kissé hálátlan szerepkőrnek tekintve figyelünk a távolból. Az ösztön, mely állítólagosan ott munkál mindünkben, egyeseknél előrébb kerül, másoknál a legutolsó sorba jut és vannak, akik megtalálják az arany középutat benne, melyben még önmaguk igényeit is ki tudják élni, amellett, hogy gyermeket is nevelnek. A felelősség, mely egy anyára hárul a legcsekélyebb mértékben irigyelhető. Viszont a gyermek szemében felcsillanó olthatatlan szeretet kinyilvánulása, már annál inkább.
Ez pedig elég komoly nyomot hagy az ember lányában. Példának okáért akkor, mikor az anya szigorúan és határozottan, de szerető gondoskodással hangjában rendre utasítja kisfiát. Az ember szinte tapintja a feltétel nélküli szeretet légkörét, melynek hála szinte biztosan tudjuk, hogy a gyermek nincs igazán megsértődve anyja intő szavai által. Vagy mikor a kislány a hatodik kedves és kérő szó ellenére sem hajlandó ülve enni az asztalnál. Várjuk, hogy mi történik, hogy a gyermek komolyan tudja-e venni az anyját, s az anya mer-e elég keményen fellépni testéből kiszakadó csemetéjével, de a jelenet elmarad, mert az apa végül helyrebillenti a dolgok menetét. Hiába látja, hallja akár a közvetlen környezetében hétről-hétre egy gyermek fejlődését és szüleihez fűződő viszonyát egy kívülálló ember, az egész szülőség kérdése kezdve az anya valóban létező ösztönével és az apa engedékeny, de mégis határozott magatartásával, megfejthetetlennek és érthetetlennek bizonyul. Valóban igaz hát az a mondat, melyet szüleink annyit szajkóztak nekünk? „Majd megtudod, ha neked is gyermeked lesz!” És tényleg úgy tűnik, ez valóban csak akkor válik világossá.
Hogyan képes egy nő akár éveket kialvatlanság nélkül elviselni? S hogyan képes ennek ellenére minden teendőjét (kezdve a házimunkától egészen a hitvesi ágyig) elvégezni így? Hogyhogy nem fogy el soha a türelme gyermekével szemben? Hogyan tud szeretettel hangjában kérni még huszonhatodára is, mikor jól tudja, hogy kisfia csak hülyíti? Mindez annyira megfoghatatlannak és misztikusnak tűnik. Persze eszem ágában sincs azt hinni és állítani, hogy mindig képesek a nők helyt állni. Bár ami tény az tény, elég kevés az a hely és szerepkör, melyben ne lennének képesek brillírozni. Olykor a legkedvesebb, legjobb anyának is elfogy a türelme. Bár a gyerek felé nem mutatja, nem ad hangot neki, de elbújva egy sarokba, vagy a férje vállán ő is kidühöngi magát. A gyermek előtt állja a sarat, de amikor kialszik a fény a babaszobában ő is esendővé válik. Hihetetlen erő van minden igazi anyában. Hiszen egy kívülálló szemében az anyaság lemondások sorozatából áll, hogy a gyermek minél többet kapjon. Legyen szó a legjobb falattól az étkezőasztalnál egészen 24.-ik órában elvégzett őrszolgálatig a gyermekágy mellett, egy anya mindent megold, mindent teljes szívvel végez és óriási szeretettel.
Anyának lenni elhivatottság. Egy olyan szerepkör, mely a fogantatás pillanatától aktívvá válik egészen az anya élete végéig. Mert hiába szakad ki testéből gyermeke, hiába kezd el önállóan enni, inni és járni, hiába kezd tanulni és elmenni otthonról, egy anya mindig anya marad élete alkonyáig. Ismerek olyan nőket, akik egész életükben arra készülnek fel, hogy anyák lesznek. Minden tettüket, kezdve a férfi kiválasztásától egészen a tanulmányaikig és munkahelyük megtalálásáig úgy alakítják, hogy a későbbiekben majd a leendő gyermek minél többet profitáljon anyjából, azaz minél többet legyenek együtt és minél komolyabb minőségben. Ezzel szemben mások gondolkodás nélkül vágnak bele az anyaságba. Gondolják majd milyen cuki lesz, mennyire jól elfognak együtt szórakozni és milyen jó is lesz egy élő játék babát magukénak tudni. Vannak olyan nők is, akik tudatosan nevelik gyermekük, mindent megmagyaráznak a kicsinek, egyenrangúnak tekintik magukkal és a modern tudomány tükrében alakítják a táplálást, készségfejlesztést, fegyelmezést, s vannak olyan nők is, akik csetlenek-botlanak az anyai szerepkör hatalmas játszóterének peremén.
Különbözőek vagyunk, eltérő világszemlélettel és értékítélettel megáldva. Mégis mikor egy anyát látunk gyermekével, az majdnem mindig beindít bennünk valamit. Olykor saját anyánk jut eszünkbe, olykor egy elfeledettnek hitt ősrégi emlékkép, olykor belénk hasít a felismerés, hogy anyának lenni jó, kiváltságos dolog melyért a jutalom érte felfoghatatlanul csodálatos. A női ösztönbe állítólag bele van kódolva az anyaság. Ha ez így van, akkor minden nő alkalmas rá. Persze a valóságban vannak kivételek. Ám a többség és köztük az én két példaképemmel mégiscsak azt bizonyítja, hogy az anyaság a világ legcsodálatosabb szerepköre.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: